Ebben a szivárványzászlós, dilissé váló világban  egy megjegyzés ütött meg a fülemet évekkel ezelőtt, ami olyan rövid volt, amilyen igaz is.

   Aranykorában Trump a sok interjúi és beszédei között elhangzott egyszer, aligha nem egy kérdésre adott válaszaként: „Pedofil? Agyonlőn!”

   Akkor szerettem meg Trumpot igazán. Mert, hogy legyünk őszinték, van erre egyenesebb válasz?

   Láttam egyszer a tévében egy interjút egy pedofiliáért  elitélt nagydarab szőke barommal. Elérzékenyülve rebegte, hogy nem tehet róla, de őrületes vonzalmat érez gyerekek iránt. A szaguk! -mondta, Kislány, vagy kisfiú, mindegy. A szaguk, ez a megmagyarázhatatlanul különleges kisgyerek szag ellenállhatatlan számára.

   Pedofilnek lenni valami különösen ocsmány alkati állapot lehet. Jellemző, hogy a börtönökben egyáltalán nincs könnyű helyzetük, mert hétpróbás gonosztevők számára is förtelmes utálatot váltanak ki. Nem ritkaság, hogy undorukban és tökéletes megvetésükben agyon is verik őket, mert lehet bűnözni, lopni, rabolni, rablógyilkosnak lenni, azaz az aljanéphez tartozni, de kisgyerekeket megizélni, az már az aljánál is aljasabbnak tűnik. Bűnözők számára is.

   Lehet az ilynekkel valamit is kezdeni, akik megőrülnek a kisgyerek szagától? Lehet átnevelni az ilyeneket? Kigyógyítani?

   Mit lehet ilyenekkel csinálni?

   Hagyni, hogy börtönben agyonverjék őket egyenként?

Vagy tényleg csak egy megoldás van?..

Van már vagy kozel huszonöt éve, hogy a Kaktuszvirágok című könyvemben egyebekben, az egyik kis esszémben, arról elmélkedtem, hogy más ma az ember abban is, hogy másként viszonyul a valláshoz. Olyan jeleket észlelünk, mintha nem a vallás, nem a pap képviselné ma már a tudást, mint évszázadokkal ezelőtt, mert nagyot változott közben a világ, és  lenyűgöző összefüggéseket tár fel a tudomány magunkról is, a világegyetemről is, és nem annyira hívői, hanem azonosak vagyunk azzal az egyetemes nagy egységgel, amelyben rend és törvény uralkodik. Mintha az Isten fogalmához másként közelítenénk, vagy másként akarnánk azt megérteni és vele úgy azonosulni. Magyarán, az ember ma már nem hinni akar, hanem tudni. Nem a jóságos (pláne nem a kérlelhetetlenül haragvó és megbosszuló)  Istent magát keresi, vagy féli mostanában, hanem megérteni akarja a mindenség szövevényét és benne a rendet, a törvényt, ami valóban Isteni.

   Ezek a szavak valószínüleg elmentek akkor az olvasó füle mellett, kevés odafigyeléssel. De meglepetéssel tapasztalom most, vénségemre, hogy ülök a számítógép előtt, rábukkantam és hallgatom azóta Kisfaludy Györgynek az előadásait, amiket találóan nevez Kisfaludy és mások is Isten-tannak. Nem mondom, hogy értem a fizika másként való és igazabb felfogását, a neutrínókat, meg a téridő keletkezését, vagy a gravitációs hullámok természtét, vagy a fénynél sokszorta sebesebben terjedő információt az úgynevezett szál-univerzumban és hasonlókat, vagy a teremtést és a szakadatlan újrateremtődési folyamatot, de nagy érdeklődéssel hallgatom és tanulok belőle. Nem hívőbb leszek tőlük, hanem egy kicsit tudóbb.

   Írtam egyszer azt is, hogy kétféle közösség van: a kérdésközösség és a feleletközösség. Nos, a feleletközösség, azaz kultúránk mostanáig tartó szakaszában élők már kívülről tudják a dolgokra a jó,vagy rossz feleletet, miközben mintha az emberiség már nyitva állna, mint kérdésközösség egy új felfogásra.

   Valahol itt tarthatunk most. Nem hinni akarunk, hanem megérteni és tudni. A Tudás nem térdepeltet. A Tudás nagyszerűbbé tesz.

Floridában akkor látja az ember, mennyi a tó, a tavacska, a folyó és csermely, amikor repülőről szemléli ezt a félszigetet, mert ha nem is kevesebb a szárazföld, vad víz annyi van, mint kevés más országrészben, vagy más ország területén. Áldás is ez, meg nem is. Áldás volt amikor kertlocsoláshoz kútat fúrattam. Három méter „mélyről” jön az ivásra nem egészen ajánlott de édesvíz, négy méter mélyen már sós a vízréteg. És nem azért, mert az óceán partjától csupán száz méterre vagyok, hanem mert maga az egész félsziget átlagban, szerintem, nem lehet több, mint 8-9 méter magas. Egy jó kis cunami, és elmosodik a Florida állam cak-pak.

    Ami a vizet mint olyat illeti,  mostanában valami olyat hallottam, hogy van víz és van élő víz. Két kategória van tehát újabban a tuomány szerint, amire persze  minden meggyőződés nélkül  egyből  legyint a hanyag átlagember. De éppen a kis butuska kutyusomtól tanultam meg, hogy mekkora különbség tud lenni víz és víz között.

   Mimike, a négykilós francia papilon negyedkilósan került hozzám. Kevés tündéribb kutyakölyköt látott a világ, mint ő volt, de abban is kitűnt, hogy rengeteg baj volt vele az első időkben. Lehet, hogy túl korán választották el az anyjától, mert rettentő nehezen viselte az anyatejhez egyáltalán nem hasonó kutyaeledelt akármilyen finomakat és könnyűket vettem neki. Annyi baj volt a hasijával, hogy szinte bérletünk volt állatorvos barátomnál.

   Elképzelhető, milyen rémület fogott el, egy eső utáni séta alkalmával, amikor a fürge kis dög egy óvatlan pillanatban meglógott tőlem és rárohant az első friss tócsára, és itta és itta, mint egy eszelős. Az utca vizét! Azt a mocskosat, azt az aszfalt ízűt!

   Mehetünk is az állatorvoshoz, dühöngtem magamban, de az az igazság, hogy elmúlt a nap, elmúlt a másnap fele is, és a világon semmi reakció nem következett be. Ki tudja, miért nem.  Talán, mert égből jött víz volt emez, nem pedig csapból jött?

Valhol itt lehet a magyarázat. Gondolom.

   Mimike másik rémtette az volt, hogy egy forró napon, séta közben, rálelt a uttest szélénél egy halott békára, amin számtalan kocsi ment már keresztü, és ráadásúl, a floridai nap csörgő-zörgőre szárította a tüzes aszfalton.  Mimike erre is rárohant, és rágni kezdte a cseréppé égett békapalacsintát. Nejem ösztönosen ki akarta tépni a szájából, de meg kellett tanulja, hogy akárha egykilós kölyökről is van csak szó,  annak a szájából nem szabad megpróbálni kivenni a falatot. Megharapta. Rögtön az állatorvosra is gondoltam ismét, és arra, hogy ha ez a finnyás kis lélek ettől nem kap hasbajt, akkor semmitől se. De csoda történt. Boldogan nyalogatta a száját és szinte mosolygott, mert ilyen finomat bolti kosztból nem kaphatott soha , pedig állatélelmezési guruk komponálják a kutyaételt nagy tudománnyal. A hasija azóta is rendben van. Lehet, hogy nem csak élő víz van a világon, hanem „élő” eledel is, akkor is, ha az döglött, napégette, de mégis természetadta? Mi emberek alaposan megnevelődtünk már, megszoktuk a százszor átcsinált, mérgezett, tartósított stb szupermarketi élelmiszert. Az nekünk a normális. Mimikének nem.

   Az úgynevezett élő vízról egyébként nekem is van személyes élményem. Akkoriban még Svédországban éltem, és volt egyszer egy ceyloni barátnőm is, egy túrista. Nagyon kedves lány volt, megérdemelte, hogy meglepjem valamivel, amit még nem látott. Beültettem hát a kocsiba és átugrottunk Norvégia déli részébe, ahol még így májusban is bőven volt hó a hegyekben. Szerintem, anyanyelvében talán szavuk sincs arra, hogy hó, itt meg hempereghetett benne, és hógolyózhatott.

   Visszaúton, még Norvég oldalon, egy látványos kis vízesés mellett haladtunk el, sőt meg is álltunk olyan szép volt, kiszálltunk, fényképeztünk, és ha már víz, ittunk is belőle egy pohárral elkapkodva ami elérhető volt, de annyira csodásan üdítő és ízes volt ez, hogy a hőpalackot is kiöblítettük, megtöltöttök, mert ilyen nagyszerű vizet nem lehet csak úgy otthagyni.

   Az út legfeljebb  három órát tarthatott hazáig, de otthon máris komoly csalódás volt inni belőle. Pocsékká vált. Az ott még  a gyöngyöző víznek, poshadt, sár-és avar íze lett, sőt szaga is. Vagyis meghalt benne minden üdeség, oxigén és napfény, ami frissen még tobzódott benne.

   Éló víz, döglött víz...,

   Micsoda különbség!

Nagy tudósok máig sem tudtak megállapodni egy értelmes kimenetelben, csak az
elméletek szaporodnak, (legtöbbjük halva is született), mígnem végül két elmélet
harcára csökkent az egész: az egyik továbbra is makacsul ragaszkodik Darvin
evolúciós okoskodásához, mint a földi élet kialakulásának módjához, a másik meg
egy nagy, teremtő intelligenciára esküszik, mint okra, hogy az élet mint olyan
létrejöhetett. Ez utóbbi olyan általános hatású volt, hogy a Sisstusi (van aki
Sixtusinak írja) kápolna mennyezetén is ott a csodásan szép freskó a Nagy
Intelligenciával, magával a teremtő Istennel, aki tekintélyesen nagytermetű, idős
ember, és illően lobogó őszülő szakálla van. Ez az ábrázolás teljesen érthető, hiszen
emberek vagyunk, és az elvont dolgokat addig elvontkodjuk, mígnem végül egy
teljesen emberi kép nem lesz belőle. Buddháról is százával vannak kicsi- és több
emelet magas, színes, festett szobrok, mert az elvont fogalom csak akkor képes
népszerűvé válni vagy egyáltalán számunkra igazán felfoghatóvá, ha képpé,
szoborrá formálódott és látjuk, sőt néha tapinthatjuk is, csókolgathatjuk is
némelyiket.
A teremtés dolgát a kimondatlan kérdés is komplikálja, hogy miről beszélünk
egyáltalán. A Földről, a földi életről, vagy a világmindenségről? Ez nem mindegy.
Földi viszonylatban még Darwin is eljutott valameddig, de a világegyetemre a
legbutább ember sem mondhatja, hogy valahogyan az is életre „evolválódott”.
A többszörösen túlhaladott darwinizmus mellett egy másik nagy fattyú is
fölerősödött: a materializmus, ami szerint csak anyag volt és van, és nincs olyan,
hogy lélek, gondolat, teremtő szándék- és erő, pláne, mint világteremtő isteni lélek.
A gondolkozás is csakis anyagi eredetű lehet szerintük, minthogy az is csupán a
„magasan szervezett anyagnak”, azaz az agynak a funkciója.
Meg kell bolondulni az ilyen okoskodásoktól.
És ha már az anyagnál tartunk, töredelmesen kell bevallanunk, hogy hiányos volt, és
kissé még ma is hiányos a tudásunk, ami az anyagot illet, pedig az utóbbi időkben
jóformán semmi másról nem beszéltünk, mint anyagról.
Egy döbbenetesen érdekes kísérlet ébresztett föl bennünk egy teljesen új felfogást.
Dr. Egely György mérnök és kutató-feltaláló egy valamelyest mikrohullámú sütőre
emlékeztető dobozba tiszta grafit port tett, és magas frekvencián és trükkökkel
hevítve végül a grafitból, azaz tiszta szénféléből mágnesezhető vaspor lett egy sor
más közönséges, vagy különleges elemmel együtt. Ez bonyodalmakat okozott a
fejekben, ugyanis kiderült, hogy az atomok (ez esetben a szénatom) más anyagokat
tudnak teremni megfelelő körülmények között. Az anyag tehát ma már másként
képzelendő el, ha már nagyon materialistáskodunk, sőt ennél sokkal messzebbe is
eljutunk, ha sokak szerint (főleg nem hivatalos fizikusok szerint) az anyag is, és
minden voltaképpen hullámmozgásnak, rezgésnek tekintendő a mindig jelenlévő
antianyag-párosba
A teremtés folyamatába is beleszól ez az eset, ugyanis megmagyaráz bizonyos fontos
földi jelenségeket, pláne, hogy a világmindenségben is okvetlenül ott a képesség
anyagok és más anyagok teremtődésére. Ez a felismerés azért is érdekes, mert
Földünk szintjén is igaz, meg a világmindenségben is. Nem állhat tőlünk távol a
gondolat, vagy feltevés, vagy belátás, hogy a világmindenség folyamatos teremtődésben volt, van és lesz. Sőt, hovatovább. a nagy titok nyitjához is eljutunk,
az ÉLET megjelenésének titkához, ami titokként is kezelhető, csodaként is, az ide
vágó lehető összes vallásos alázattal és hittel együtt, de úgy is, hogy teljesen
elképzelhetetlen lenne, ha az élet csodája nem jelent volna meg, hiszen a szerves
molekulák megjelenése is önmagától adódó lehetőség is, meg törvényszerűség is.
Nem nehéz elképzelni, akár földi léptékben is, hogy az anyagok atomjai szívesen
párosulnak az egyszerűség kedvéért szólva: más molekulákat képeznek örömmel és
szinte végtelen variációban, majd megjelennek olyan molekulák is, nevezzük ezeket
szerves molekuláknak, amelyek meg addig variálódnak, míg közülük sokan meglepő
egységeket alkotnak, olyanokat, amelyek immár szaporodni is tudnak, sőt védekezni
is a külső hatások ellen, vagyis élő egyedek lesznek, ha máshol nem, akkor először a
hatalmas óceánok vizében. Ha csak az amőbákra gondolunk, eleve az életre képes
lényekre gondolunk, a szaporodásra törekvőkre ás a fajfenntartásra törekvőkre.
Henceghetünk amennyit akarunk, a tény az, hogy mi, élőlények, akár emberek is,
nagyjából ugyanezt csináljuk: élünk és élni akarunk és persze, szaporodni. Vicces
barátaim szerint én nagyon tudok hasonlítani az amőbákra. Szerencsére, ebben nem
vagyok egyedül.
Az élettelenről élőre volt átváltás kétségtelenül nagy lépés volt. Az is nyílvánvaló,
hogy a három dimenziós kis világunkhoz alkalmazkodó eszünk elsősorban csodát lát
benne, sőt egyből egyszemélyes, vagy akár többszemélyes teremtőkre gondol
mélységes áhítattal, hiszen kapásból erre tudunk csak gondolni, holott a Füld sem
okvetlenül egy magasabb lélek teremtménye, ahogy a világegyetem sem, hanem
arról van szó inkább, hogy a világmindenség természete egy Rend és
törvényszerűség szerint bonyolódó örökös teremtődés és újrateremtődés. Ha van
mi előtt fejet kell hajtsunk és ámuljunk, az a Nagy Rend, vagy rendszer, ami áthat és
dinamikában tart MINDENT, élettelent és élőt, galaktikákat, dimenziókat és
mindenestül a végtelen világegyetemet.
Nem teremtésről van tehát szó, hanem Teremtődésről, mint folyamatról. Mondom
én, az amőba.
Ami az isten-felfogásunkat illeti, újabban és meglehetősen tudományosan, a
Bibliával összhangban az úgy értődik, hogy mielőtt a világmindenség, tehát nem
csak a Földgolyó nem, hanem a világon semmi sem létezett, megjelent általunk
felfoghatatlan kezdetként az első fénykvantum, és „lőn világosság”. A fény persze a
maga törvényszerűsége szerint terjedt, áramlása teret határozott meg, tehát
létrejött egyideüleg és törvényszerűen a téridő, majd mindaz, ami a téridőből
következik: a dimenziók és így tovább. A folytatás nyílvánvalóan egy
törvényszerűség szerint jelent meg. A világmindenség természetes dinamikája is,
azaz az örökös teremtődés és örökös újrateremtődés.
Lehet ebben is hinni, azaz nem éppen hinni ezt, hanem így értelmezni a dolgokat.
Hanem, a legnehezebben megmagyarázható nem a folytatás, hanem az abszolút első
és kezdő pont, azaz a pont, amikor semmi sem létezett, se anyag, se szellem.
Kérdezhetnénk, hogy az elképzelhető abszolút semmiből miért és hogyan fakadt
akár egy világmindenséget létrehozó szándék, vagy képesség. Azt is kérdezhetnénk,
hogy milyen természetű volt az a bizonyos szándék és képesség. Erre nyílvánvalóan
nem lehet a válasz az, hogy anyagi természetű, hiszen anyag biztosan nem létezett,
tehát a szándék és képesség szükségszerűen volt szellemi természetű. Ha pedig így áll

a dolog, a szándékot bizonyossággal nem lehet megokolni, csak a képességet
észleljük ámulattal.
Az „isteni szikra” ami egyebekben élettelenből teremtett életet, valóban szellemi
eredetű kell legyen, sőt az első fénykvantum első szikrája is lehet isteni eredetű,
legalábbis így a legkönnyebb önmagunknak megmagyarázni egy világmindenség
„beindulását”, de mi a garancia arra, hogy véges számú agysejttel az ember a
végtelen univerzum teremtődésének első okozó mozzanatát helyesen értelmezi és
okolja meg?
Vannak határai a megismerhetőségünknek.
Az általunk kreált Istenképek legalább a mindennapjainkban kielégítőek akkor is, ha
tudjuk, ahány vallásos felfogás, annyi ilyen-vagy olyan Istenkép van.
Az csak goromba szamárság lenne kijelenteni egyikre is, hogy ez, vagy amaz az igazi
az összes közül. Ennél okvetlenül okosabbak vagyunk akár a véges emberi
agykapacitással együtt is. Ha igaz.

Tanmese
Hátul rúg, elől harap.
Hogy ülsz föl?
Középen.
Mindenhez ész kell, nem tapasztalás.

Azért a háromszázért

A magyar közművelés csodájára jártak, miután Klebelsberg Kunó megvalósította, hogy Magyarországon minden gyerek félórai  gyaloglással eljuthatott az iskolába. A franciák is eljöttek álmélkodni. Valóban csoda volt, hogy iskolák százai, ha nem ezrei épültek, alapitódtak, és minden gyerek megtanult írni-olvasni és számolni legalább alapfokon. Ilyen kultúrforradalmat valóban nem láthattak Európában sehol. A barátai is megkérdezték főle, hogy voltaképpen miért fontos neked, és egyáltalán, miért csinálod mindezt? A válasz az volt, hogy azért a 3OO emberért csinálom.

Milyen háromszázról beszélt? Azokról a jófejű gyerekekről, akik kiválnak majd a tömegből, továbbtanulnak, és idővel átveszik akár az ország irányítását is.

Nagyon okos  gondolat volt ez.

Egy leendő szellemi krém létrejöttét serkentette és táplálta a jó köznevelés.

És ha nár a szellemi krémről, mint olyanról beszélünk, Svédország példája igen jellemző. Tudni kell, hogy a svédet sommásan csak buta svédnek mondja a német, valószínűleg közvetlen tapasztalatból. Ma is. Svédország annak köszönheti a létét, hogy képtelenül és reménytelenül rossz a klímája. A nép partmenti halászgatásból és keservesen megtermelt gabonából, majd krumpliból tartotta fönn magát. Nem is igen akadt történelmében, hogy valaki el akarta volna foglalni Svédországot, mert ott aztán tényleg nem volt miért harcolni. Esetleg a déli csücskéért.

Emlékszem, amikor ott éltem, a hatvanas-hetvenes években, svéd egyetemista srácok balhéból megdarált fakérget kevertek kevéske liszthez régi, népi recept szerint, és abból sütöttek hagyományos kenyeret. Borzasztó rossz volt, sőt meglehetősen mérgező is. Történelmi vajúdásukban azonban valahogy kialakult náluk egy szellemi krém. Mindnyájan tudjuk, hogy végül minden szakmában és a politikában is megteremtődtek a „fejek”, és nagyon lassacskán, de végül minden vonalon megjelent náluk egy vékonyka, de okos társadalmi réteg. Azaz lassacskán mindenben termett nekik világszintű elméjű svéd, orvoslásban is, tudományokban is és államvezetésben is. Szerencséjükre, át is vette ez a valahogy mégis kialakult vékonyka krém a vezetést, (talán az a bizonyos 3OO?) és akármilyen hihetetlen is a tény, ez a krém végül, lépésről lépésre megteremtette a „buta svédnek” a jóléti államot. A társadalompiramis csúcsa tehát  ragyogó volt. Akkoriban.

Jellemző az államvezetés akkori bölcsességére, hogy amint nyelvtanárnőnk, „Kismalac” mondta, (1968-ban) ti nem azért vagytok itt, mert munkalehetőség van nálunk, hanem, mert nem volt nálunk háború évszázadokig, azaz nem jöttek idegen katonák,  nem frissítették föl a „nyáj” vérét, miközben a nadrágszíjparcellákat nem akartuk tovább forgácsolni, és sok helyütt családbeliek házasodtak családbeliekkel. Születtek is a félidióták ezrével. Ráadásul, tizenkettedik Karl királyunk hobbija a háborúsdi volt, ami azt jelentette, hogy minden épkézláb legény katonaként halt meg valahol külföldön, a maródik pedig gyönge utódokat nemzettek. A genetikai felfrissítésére vagytok itt tehát –mondta. Mi meg jót röhögtünk. De tény, hogy a statisztika igazolta  „Kismalacot”. Megjelentek az új kis vasgyúrók, és csökkent a hibás csecsemők számaránya mindjárt ottlétünk első éveiben.

Ez a békésen előidézett vérfrissítés a társadalompiramis ragyogó csúcsának a műve volt, mint sok minden más. Az aztán az ő bajuk, hogy a csúcsról már az én időmben kezdték letúrni a ragyogó „háromszázat” a megvásárolt új politikusok, és szellemi proletárok vették át a kormányzást olyan tejességgel, hogy lassan már tanulhat is arabul a svéd. Ilyen ez, ha a lényegében tökéletesen önszervező nemzet piramisa csúcsára nem kiválasztódnak, vagy kiváltak a nemes elmék, hanem külső, politikai, vagy világpolitikai nyomásra kineveződnek, odatétettek akár hazafiatlan senkik is, akik nem a nemzet felvirágoztatásán dolgoznak, hanem egy „nem létező” világhatalom programját és parancsait követik. Nemcsak svédekre igaz ez, hiszen alig vannak számottevő nagy nemzetek, sőt a kicsik se nagyon, ahol az államvezetés döntő pozícióiban ne szabadkőműves, vagy más hasonló orientálódású csinált nagyfőnökök lennének. Csinált embernek tekintem Merkel tantit, Macront, vagy a közelmúltban Gorbacsovot, és azoknak a hosszú névsorát, akikre nem akarom ennek a kis esszének a hosszát fölöslegesen nyújtani. Észleljük anélkül is, hogy csinált alakok vezetik a világ nagy részét, és mindnek kimért feladata van. Merkelnek a gyűlölt, übermens lelkületű Németországot kellett szétzilálnia, Gorbinak a Szovjetunió lebomlását kellett levezényelnie, Macronnak  Franciaországot kell bomlasztania, az Európai Parlamentnek Európa népességcseréjét kell szorgalmaznia, vagy hogy távolabbra is kacsintsunk, Obamának az ISIS megalakulását kellett pénzelnie... Csupa megvásárolható, elvtelen végrehajtóké ma a világ, és halálosan beteg is.

Hogy magyarra fordítsuk a szót a társadalompiramis csúcsára tekintve, láthatjuk, hogy milyen volt a kis világunk, amikor a világháború után, az ötvenes években egyből a társadalom szellemi rétegét, a művelt felső- és középosztályt kellett teljesen kinyírni, és Pesten, az Andrássy úton, a Főutcában, és más helyeken naponta akasztottak magyart. Vidéken is. Bárkit, akire rá lehetett mondani, hogy „osztályidegen”, amit persze bárkire rá lehet mondani. A „piramis” természetes kultúr-csúcsát kellett megsemmisíteni, majd feltölteni szovjeteket kiszolgáló, azaz megbízható elemekkel. Ávóval, besúgókkal, rendőri és „népbírósági” hatalommal ez ment is, csakhogy 1956-ban, a nemzetközi megállapodás alapján a megszálló szovjet katonaságnak el kellett volna már hagynia Magyarországot. Ettől persze becsinált a piramis új csúcsa, mert ez a végüket jelentette volna, tehát az elvtársaknak tenniük kellett valamit. Kitalálták, hogy Magyarországon véres forradalmat kell életre hívni, és így a nemzetközi szférát már rá lehetett bírni, hogy mint védelmi erőt, a szovjet csapatokat egyelőre meghagyják itt egy jódarabig. A forradalom egyébként gyönyörű volt. Legyőzte a hazánkban „ideiglenesen állomásozó” szovjet katonaságot (közülük sokan át is álltak a mi oldalunkra), de voltaképpen egy rettenetes átverés volt az egész. A határunk mentén már régen ott várt a friss szovjet hadsereg a rendcsinálásra. „Rendet” is csináltak, hogy csak úgy füstölt! A piramis csúcsán ugyan voltak lényeges személycserék, de a fegyvert fogott magyart (hacsak nem disszidált), tehát a legjavát sorra felakasztották ugyanazok, akik korábban is készségesek voltak erre a „magyar nép” nevében.

Azt hihetné az ember, hogy a piramis csúcsán csillogó vörös csillag leáldozása után, az Antall kormány végre valóban 15 millió magyar miszterelnöke lett. Ugyanis önmagát így titulálta. De első komoly és tökéletesen szégyentelen húzása az volt, hogy megnyugtassa a szomszédainkat, ugynis sem a szlovákok, sem a szerbek, sem pedig a diplomáciai csűrés-csavarásához nagyon értő románok nem érezték az ölükbe hullott csodát, azaz a nyert területeket és városokat igazán sajátjuknak,  mint a kabáttolvajok sem, akik nem nyugodhatnak míg él a tulaj. Ezek ráadásul emlékeztek arra is, hogy Horthy sikeresen szállt szembe a trianoni országcsonkítás körüli bődületes nemzetközi jogi abszurdumokkal és gazemberséggel, és vissza is szerezte tőlük az elvesztett területek nagyrészét a második Bécsi Döntés alapján. Ezek a nemzetek, főleg pedig a románok arra a történelmi pillanatra vártak tehát, hogy egy igazán, nemzetközi jog alapján választott, független magyar kormány egyszer majd kimondja, hogy lemond a békesség nevében minden korábbi területi követelésről. Ilyen baromságra várni semmilyen körülmények között sem volt igazi remény, vagy alap, de nálunk mindíg akad egy szemét a csúcson. És akadt most is. Csodák csodájára, a magát 15 millió magyar vezércsillagának nevező Antall azzal a bizonyos új háromszázassal, vagy méginkább háromezres „elittel” együtt kimondta a várva várt Áment. Másra nem is várhattunk, hiszen a semmiből felépített Antall szabadkőműves is volt, tehát követnie kellett egy programot. Sürgősen meg is alkotta történelmünk legszennyesebb önkéntes okmányait, az úgynevezett alapszerződéseket.

Ha élne ma Antall, szeretném megmagyaráznám neki, hogy te barom, az európai nemzetközi jog szerint Európában határokat tilos megváltoztatni katonai erővel, bár továbbra is lehet diplomáciai úton való megegyezéssel. Érted, kisapám?!

Jellemző, hogy amint az első alapszerződés eljutott az egyik határmenti országba, a románok aznap éjjel, reggelre már rögtönöztek nekünk  egy alapszerződési javaslatot. De addigra már megvolt Antall szüleménye: lemond Erdélyről.

Lám, a társadalompiramis csúcsa! Azám hazám!

Tipikus, hogy az így-úgy összetákolt Ukrajnána is megkapta az alapszerződést, de minthogy nekik igazán semmire se kell a Kárpátalja magyar vidéke, meg is kérdezte a magyar kormány alapszerződést lobogtatóját az akkori miniszterelnökük, hogy kell-e nekünk a területe és népessége. A válasz az volt, hogy van nekünk éppen elég szegényemberünk. Szólt is a megafon a magyarlakta területen hangoztatva és ismételve a tárgyalás eme részét mondván, hogy lássátok, halljátok, nem kelletek Magyarországnak. Pedig, ha visszakapjuk, egy vargabetűvel Székelyfölddel kerültünk volna kapcsolatba! Ami mégsem lenne mindegy.

Mit mondjon erre az ember?

Ha végigtekintjük történelmünket, elképesztő a kép.  Mátyás, Kossuth, Széchenyi, Horthy és most meg Orbán sorolható azon ritka vezető személyiségek közé, aki magyar népben gondolkodott és gondolkodik. Minden más piramiscsúcs, csak lejtőre vitt bennünket. Csoda, hogy létezünk még. És nem csoda, hogy környezetünk népei hülyének, balekoknak néznek bennünket, sőt igyekeznek lenézni minket. Mi mást is várhatunk, ha Kassát, a gyönyörű kultúrcentrumunkat röhögve megkapták, sőt királyt koronázó városunkat egyenesen fővárosukká csinálták át: Bratyiszlavává. Vagy a románok?

Úriember módjára, beszédében nem csak Erdély területének az elvesztésétől szörnyedt Trianonban Gróf Aponyi Albert, hanem azon is sírt a lelke, hogy az odaveszett magyarok milliói egy kulturálisan nagyon elmaradott fennhatóság alá kerülnek, ahol az oktatás mélyen nem európai szintű.

Friss statisztikák szerint a a román nép átlagos IQ-ja Európában a legalacsonyabb Albániával vetekedve.

De van személyes élményem is 8-9 éves koromból. Erdélybe mentünk vonattal. Mellettem egy elég koszos bácsi űlt és állandóan vakaródzott. Aztán, leszállt . Büdös bekecs volt rajta, rissz-rossz nadrág, és persze mezitláb volt. Láttuk az ablakból, hogy amint leszállt, krákogva nagyot köpött, csak úgy gurult a köpet a fekete porban. De az ember megadta a módját: illően _eltaposta a turhát amúgy mezitlábasan.

Apám csak annyit mondott: Románia.  Napok múlva mehettem is a patikába. Nagyon szégyenkezve, rühkenőcsöt kellett vegyek. Magamnak. De másoknak is vannak kifejező emlékei. Vagy húsz-huszonöt évvel  ezelőtt az amerikai tévében egy nemzetközi segélyszervezet volt aktivistája mesélte, hogy (már nem emlékszem, hol, pedig mondta) egy menekülttáborban volt dolgunk. Tele volt románokkal. Előbb azt mondtam magamban, -mesélte-, hogy teljesen ismeretlen nép számomra a román, jóformán sohasem hallottam róluk, de hamarosan úgy módosult ez bennem, hogy az életben nem találkoztam még ilyen néppel.  Gondolják el, - mondta- hogy a WC-kben mindenütt ott volt románul, nagy betűkkel a figyelmeztetés: EZ NEM IVÓVÍZ! Meg is tanulta, és mondta is románul a mondatot. Azt mondta, hogy a világban nagyon sok egyszerű néppel volt már dolga, de ilyenekkel még nem. Honnan jöttek ezek?  Európából? Az lehetetlen.

És ez a nép kapta meg fele királyságunkat. Egy ilyen nép. De ha hajlamosak vagyunk önismeretre is, be kell lássunk, hogy van köztük és miköztünk egy nagyon lényeges különbség ami leginkább a harcmodorban nyilvánul meg. A román számára nem a harctéren dőlnek el a háborúk, hanem a végén, a tárgyalóasztalnál. Egész idő alatt tehát eszükbe se jut holmi hősiesség, mert csakis a majdani tárgyalóasztalra koncentrálnak, és a közben megköthető különbékékre, árulásra, szövetségesek hátbaszúrására, attól düggően, hogy mi célszerű az adott helyzetben.

 Nálunk a katona kész meghalni a becsületért és a hazáért, őnáluk pedig az ő katonájuk kell, hogy életben maradjon így, vagy úgy, de mindenképpen.

A Don-kanyari leszámolásnál a németek már eliszkoltak, mert katonailag tarthatatlan volt a helyzet, vitték magukkal a nehéz fegyvereket is, jobbára tehát magunkra maradtunk félig már megfagyva, kézifegyverekkel. Az oroszok fejüket csóválva még vártak is pár napot a vérengzéssel, gondolván, hogy majdcsak megjön az eszünk, de mi „hősiesen” kitartottunk, ahogy magyar katonához illik. És ott is hagytuk a fogunkat, mialatt Budáról a román diplomata Bukaresttel már Nagyromániáról beszélgetett, miközben hírszerzésünk le se hallgatta a csevegést, mert úriember nem hallgatódzik bele más telefonjába, és különben is, ezeréves határaink ezer éve szentek és biztosak.

Harcmodor. Azám!  Egy világban, amiben csak a balekok élnek ősi normák szerint. És halnak is. Szinte magától adódik a gondolat, hogy a jelenben is és a jövében is inkább önző, gátlástalan gazember módjára kellene politizálnunk.

Ebben persze vannak komoly gátló elemek. És nem a becsülettudat és hasonló naivságok, hanem például az, hogy egy nemzetnek kínosan kell őrködnie   egyöntetűsége felett és egyakaratúsága felett. Megkevert nép pedig végül már képtelenségig nehéz helyzetben van, ha egységes nemzeti lelkületet és szándékot  akar kinevelni, amiből vezetők emelkedhetnének ki alkalmasságuk okán. Ma már olyan piszlicsáré elemek is beleszólnak a nemzet vezetőinek határozathozatalába, amilyenek például a buzifelvonulások. Hát még ilyen-olyan virbli-taktikát folytatni milyen nehéz, ami a tökéletlen EU rosszindulatát is ki tudja cselezni! Pláne,  ha egy totálisan nemzetellenes réteg a nemzeti kormány megdöntésén dolgozik, ott is, itthon is, és nem is eredménytelenül.

Románia titka az, hogy noha ma is, mint ahogy mindig is elképeszően szedett-vedett nép a romún; már gyerekkortól fogva mindenki „nagyrománná” nevelődik. Nálunk az ilyesmi magyarkodás lenne a köbön, és nem is lehetséges. Ott viszont az elért történelmi sikertől dagad mindenkinek a keble, attól például, hogy húsz év alatt megduplázták a területüket, méghozzá játszva. Egyik népdalukban elolvadnak a sikertől: „Kukoricát szár nélkül, vettünk hazát vér nélkül...” Mert így kell ezt csinálni.

Sikerüket a kezdet kezdetén az egyetlen és valóban művelt réteg, a pópáik alapozták meg. Azzal, hogy kereszténnyé lették a népet, noha a rómaiak vérét hajlamosak önmagukban hinni, nem a keményen egyházadóztató Róma felé hajoltak, hanem a keleti kereszténységhez, de ahhoz is voltaképpen úgy, hogy lényegében saját nemzeti vallást kreáltak belőle, és valóban, a pópák hagyták jóvá a királyaik és vezetőik orientálódását, mint hazafias, bölcs tanácsadók. Ők voltak annak a bizonyos társadalmi piramisnak a csúcsa. Ez annyit jelentett, hogy a korábbi államvezetésnek annyi hazafias szócsöve volt, ahány kettőskersztes temploma és pópája.  Egységesítették a csupa más és más nyelvet meg tájszólásokat beszélő népet azzal is, hogy egy latin szerkezetű hibrid nyelvre tanítottak az iskolásokat, és az lett a „műveltek” nyelve, vagyis az igazi nyelvük. Rengeteg előnye volt ennek nemzeti tekintélyszerzést illetően, hiszen senki se tudta, hogy mi  az, hogy román. Volt egy kis visszaütője ennek? Volt. Nem jött létre számottevő irodalom náluk máig se, de ezt ki lehet bírni, mármint azt, hogy aki írt, az a nyelvi szerkezetében majdnem azonos Franciaországban és franciául kezdett írni inkább. Mint a francia nép „vidéki rokona”.

Elképesztő bűvészmutatványok sora tehát a modernkori történelmük. A nép egy jelentős részének eredete részben görög paraszt, jelentősebb részben pedig tömegesen beszivárgott, betelepedett albán.  Ennyit a nagyrománságról. És még annyit, hogy sok országban, ahol jelentős cigányság él, mint Franciaországban Angliában és másutt, úgynevezett cigánykirályt is választanak maguk közül időnként. Romániában is. Emlékszem, bár nem igazán érdekelt, hacsak nem a humorossága miatt nem, hogy a legutóbbi romániai cigánykirály akiről tudok, fanyarul mondta megválasztása után, hogy mit nagyrománkodnak ezek itt éjjel-nappal? A nép hatvan százaléka cigány itt!

No comment. Ő csak tudja, mit beszél.

Ha van, ami komolyan aggasz engem, az a túlzott kevertségünk. Annyiszor éltünk át komoly vérveszteséget, hogy noha van egy népes tősgyökeres magyar magja a népünknek, sokszor és túl sokan keveredtek közénk az évszázadok során, és hihetően többségük be is olvadt közénk.

Hihetően, de nem biztos, hogy eléggé. Ugyanis az, hogy olvasztó tégely egy nép, jobbára  csak halandzsa. Ismerek New Yorkban olaszt, aki negyedik generációs, egy szót se tud olaszul, de földerül, ha látja,  hogy unokája hálistennek egy olasz lánykának udvarol most, és ha jól megy, házasság is lesz belőle. Mellesleg, rendszeresen jár a Little Italy piacára, és csak olasz import borokat iszik ebédhez, vacsorához. Mint az ükapja. Olvasztó tégely helyett inkább a gettósodási ösztön az igazán erős jelenség elvegyült, vagy vegyülő népekre. A nemvegyülésre sokkal több példát lehetne felhozni, mint igazi beolvadásra. A legmegrázóbb nálunk a kettős állampolgárok esete akár az Országházban is, hiszen az állampolgárság csak útlevelet ad és ettől teljesen független, hogy lényegében és legbelül kifélének tudja magát az ember. Nem lehet két szive az embernek, és képtelen az a bizonyos egyetlen kétfelé dobogni. Szélhámosság tehát és csupán praktikus trükk az ilyen-olyan kétszivüség, sőt fontos pozicióban megbízhatatlansággal is egyenlő, mert döntő pillanatban végül a vagy ilyen, vagy amolyan szív szerint részrehajló az illető.

 Egy dolog a kevertség és Európában ez máshol is éppen úgy gond, mint nálunk. A mi esetünkben az aggasztó egy kicsit, hogy ez alaposan megosztja a társadalom felépítményét, főleg mert nálunk inkább hathatós felépültménynek nevezhető az a megosztó erő, ami például a szellemi, művészi mikrokozmoszunkban is érzékelhető. Valakik például elhatározták, hogy egy nagyszabású filmet készítenek honfoglalásaunkról. Erre filmgyártásunk hangadói egyöntetűen kaptak a fejükhöz: Atyaisten! Mit? Honfoglalás?! Elment ezeknek az esze? És egyből nem lett hozzá pénz. A tömegjelenet négy vezérből állt lóháton a dombon, és a nagy művet hiába kinlódták össze a hívő magyarok, siralmasan szegényes lett az egész, nem beszélve arról, hogy reklámot alig kapott a film. Soroljam a kultuláris díszpintyeket, akik tőlünk mindent megkaptak, díjakat, kitüntetéseket, közmegbecsülést; filmeket csináltak, könyvek sorát jelentették meg külföldön is, közben olyanokat írtak a magyarról egyenesben, vagy allegorikusan, hogy hogyan kezeld a magyarodat (azaz a kutyádat), vagy éppen tanulásra képtelen bunkónak és moslékevőnek nevezte a magyart, vagy olyan költeményt írt, hogy „jönnek  a szarból a mélymagyarok”. Vagyis nem hogy nem asszimilálódtak ezek és testvéreik sem, hanem alávaló fajnak tekintenek bennünket teljes nyívánossággal a pofánkba röhögve, miközben a Szaniszlók és sok más magyar szívű legfeljebb csak interneten jut el a néphez. Ilyet is produkálhat az „olvasztó tégely”. Vérgőzös, habzó szájú ellenségeket is, vagy sajtót, amiben vastagon nem a magyar szív képviseltetik, azaz nem az a háromszázé, hanem a másiké, az a legalább tizenháromezeré.

A társdalom elitje tehát részben ilyen is. Ugyanez a magyar szívű és nem magyar szívű megosztódás jellemzi a politikai szféránkat is. Elvileg, ha jól belegondolunk, ha már pártosdit kell játszani, ugyan hány főirány képzelhető el?

Akárhogy is számolgatok, erre jutok: egy.

Mégpedig az, hogy szeretetné az ember, ha országunk felvirágozna, és sikeres lenne. Ha meg ellenzékiskednünk is kell egy kicsit, az ellenzéknek is ugyanezt kellene akarnia, legfeljebb részleteiben egy kicsit másként. Technikailag több magyar szivű variáció teljesen elképzelhetetlen. A valóságban azonban, mintha mindenki párttitkár akarna lenni nálunk. A legostobábbtól a legellenségesebbig terjed a pártok hosszú listája, vagy éppen kabarészerű hülyeségig, lásd a Kétfarkú kutya pártját. A kommunista pártnak is van pár fattyú sarja, noha ez az eleve tökéletlen eszme már magától régen elhervadt Marxostul és Szovjetúnióstul, de emezek már a kommunistasághoz is tudatlanok, csak kétségbeesetten fel akarnak törni. Egészen a csúcsig.

Ebben a bolondgomba-listában eprészve az egyszerű szavazó, aki a politikához egyáltalán nem ért (mint sok politikus sem) legfeljebb azt választja, amire ráérezve az egyik párt aránylag, vagy leginkább magyarnak tűnik. Nem a legrosszabb választás ez. Eddig már háromszor is a magyarabb lelkű párt adta (ugyanazt) a miniszterelnököt, de ami magát a pártosdit illeti, Széchenyinek volt igaza. Szerinte ugyanis a pártosság tette tönkre Európát, mert megosztotta a legfontosabbat: a nép egy húron pendülését.

Régebben, a királyságok idején is mind ajánlottabb volt a nép szaváról tudomást szerezni, amit általában úgy oldottak meg Angliában is és másutt is, hogy volt egy alsóház és egy szentesítő felsőház. Ez utóbbi szimbolizálta annak a bizonyos háromszáznak a döntő bölcsességét. Sőt, Amerikában ma is van, ha nem is felsőház, de egy legfelsőbb döntéshozó: a Szenátus, amely egyben a törvényeket is hozza.

Úgy látszik, a kétházas szisztéma  ügyesen tudja harmonizálni a népi akaratot és a vezetői bölcsességet.

Talán náunk se ártana, ha kétházasok lennénk, mert enélkül annak a bizonyos háromszáznak a megfontolt akaratát egyáltalán nem nehéz akár szervezett mocskolódások közepette is lehurrogni, ami félreviheti az egészet.

Ez csak egy gondolat, amin érdemes töprengeni egy kicsit.

Az évek múltával, jobbára erős ellenszélben végre mégis kialakult nálunk egy nagyon művelt és nemzeti gondolkodású elit, amely képes az EU mesterkedéseit is brilliánsan kivédeni. Megvan az a bizonyos „háromszázunk”, hogy ennél a búvös számnál maradjunk. És ez elég lehet. Ahogy egy böcs indián vezér mondta, nem kell valamihez sok indián. Elég egy: a rátermett.

Balogh Bertalan

A kis varangy

Ingerjú a téren egyetemista lányokkal. A kérdés egyszerű: annyi gyerekvállalási program, CSOK és hasonlók, direkt anyagi támogatás közepette voltaképpen a társadalom legkevésbé gyerekváró szeletével van dolga a mikrofonnak. Egyikük nem zárkózik el a gyerekvállalás gondolatától, de vár még, míg befejeződik a tanulás ideje. A másik anyagi oldalról néz a dolgok elé: lakás, megélhetés és hasonlók van a fejében. A harmadik természetesnek tartja a gyerekszülést, de csak akkor, ha megvan rá az anyagi fedezet. A negyedik fütyülni látszik a támogatásra. Azt mondja, van két kezem és két lábam, csak bízzák rám, megteremtem a szükségeseket ha gyerekeim lesznek, abban biztos lehet. Az ötödiknek közeleg az esküvője. Alig várja. Utána pedig természetes, hogy jön a gyerek. Mikor, ha nem most?
A legutólsó maga a tökéletes kiábrándulás. Esze ágában sincs szülni, és úgy beszél undorodva a kisbabákról, mintha nem az életet jelentenék, hanem valami varangyokat.
Ráadásul, büdös is a gyerek, meg örökös gond. Nem lesz! -szögezi le a mondandóját.
Isten adjon bő nyálat, hogy köpni tudjak!
Balogh Bertalan

,
Barna orrú

Itteni barátaim krémje műveltekből tevődik össze. Soha nem hangzik el köztük disznó szó. Különösen az asztaltársaságom egyik tagjától, aki öreg és tipikusan régivágású angol gentleman. Így történt a minap, hogy tőle hallottam először egy szót, amit meg kellett magyarázzon. A kifejezés ez volt: „brown nose”.
Sosem tekinettem föl az angol nyelvre, mert az a mienkhez képest primitív, de a legtöbb ragozó és szóbokros nyelvhez képest is. És lám, mégis vannak árnyalatosan fogalmazott kifejezések az angolban is.
Kereste úriember barátunk a magyarázatához az illedelmes szavakat, ugyanis a brown nose (barna orrú, mint jelző) közel áll a „talpnyaló”-hoz, csak éppen magasabban, feljebb. Nyers amerikai szóval ass kisser lenne az értelme, magyarul pedig egyszerűen és nyílegyenesen: seggnyaló.
Tehát, helyenként ilyen illedelmesen tudja kifejezni magát az angol. Az ebben az érdekes, hogy míg szalonképeskedik az angol, a szürreálisba hajló, cifra fordulatának megértésekor nagyobbat durran a késleltetett poen, mint a sima magyar szó.
Érdekes. De ez nem jelenti azt, hogy hanyatthomlok rohanok tökéletesen megtanulni az angolt. Nem éri meg. Elég nekem az édes és tökéletes anyanyelvem.

Nem hogy nincsenek véletlenek, hanem még véletlenül sincsenek véletlenek.

Majd rájössz egyszer.

Benzin, vagy villany?

Ne legyünk olyan nagyon büszkék a mai civilizációra, mert az olyan ostoba, hogy egyetlen folyadékra alapozott: kőolajra (és édestestvérére a földgázra) és valósággal a termelő zabálásra, azaz az iparra, ami máris sokszorosan több holmira, jobbára kényelmet szolgáló frinc-francok tömegtermelésére állt be, amire nincs igazi szükség egy egyszerű, jó élethez. Ez az abnormális, betegesen önmagát hajszoló termelési-eladási őrület végül már szemetet termel, autókat, amelyek nem tartanak soká, ruhákat, amelyeket hamarabb eldobunk a kelleténél, és feleségem is már a negyedik villanyvasalót vette, mert bedöglöttek és úgy csinálták azokat, hogy javításuk szóba se jöhessen. A termelés azonban önmagát hajszolja, és a vevő nem is lehet más, mint a csináló, azaz a prolivá butított nép.
Lehetetlen megállítni a termelés-dilit, mert akkor mi legyen a csakis alkalmazottá nevelt tömegekkel, amelyeknek nem jutna napi nyolcórás kereseti lehetőség?. Világméretekben válna munkanélkülivé a népek tömege.
Vannak, akik tudják ezt, és sunyiban máris szó van holmi népesedéskorlátozás szükségéről. Miközben már tönkre ment korülöttőnk az ég, a levegő, az óceánok, talpunk alatt a termőföld, azaz az egész világ máris taccsra van téve.
Milyen forradalmi változtatás lenne kápes megállítani a cicilizáció öngyilkosságát?
Ném nagy kérdés ez, hanem a tehetetlenség kérdése ez. Eddig, sokkal szerényebb kisebb változtatás is a változtató halával véződött. Például Diesel úr is jót akart, feltalálta az öngyúladással működő erőgépet, és boldogágában eszébe se jutott, hogy a gőzgépeknél sokszorosan hatékonyabb és egyszerűbb dizelmotor a gőzgépgyártók és a szénbányászok érdekével fog ütközni. A hagyomány szerint ömgyilkosságba kergették az ellenzői. A benzinmotor már szerencsésebben járt, hiszen új iparág született: az olajfinomítás, vagyis a benzintermelés. Bár ez a vonal sem ment se gyorsan, se simán.
A durvább „ellenzés” ennél keményebb volt. Úgyszólván minden feltaláló „megölődött”, ahogy a székely vicc mondaná, amint előállt olyan autóval, ami vízbontással, azaz hidrogén-oxigén motorral megy százkilómézeres távolságokat néhány deci vízzel. Egyéb se hiányzott „civilizációnk” erősembereinek, m
pont ez!
Csefko Pál feltalálónk még ezeknél is finomabban oldotta meg a vízbontású motorjait. Egyelőre semmire se jutott vele, de legalább még életben van.
A másik lehető út, ha már az autóknál tartunk, az az elektromos autó. Majdnem azt mondtam, hogy „meglepetésre”, ez vonal nincs elvágva, de ez nem „civilizációnk” jótétemánye, hanem más. Ha jól belegondolunk, van abban valami kaján összemosolygás az olajos-benzinesek között, ugyanis tudják, hogy ez zsákutca. Ahhoz ugyanis, hogy elterjedjen az elektromos autó, töltőállomások hálózatát kellene kiépíten előbb országos, majd pedig világméregekben is, ami még megoldható lenne egy-két évtizeden belül, de ott van az akkumulátor-probléma, amiben vannak ígéretes előmenetelek, de az az igazság, hogy előreláthatóan sokáig nem lesz igazán jó és könnyű akkumulátor amire építenii lehet.
Amerkában elkezdték egy nagyon jó elektromos autó gyártását. Szerették a vevők, minden rendben lett volna, de az adott időszakban íjesztően jól sikerült kocsi volt. Ezért, egyszerűen begyűjtötték az összes eladott kocsit, és bezúzták. A rémület deje elmúlt, ma már inkább nevetnek az olajosék, ugyanis rájöttek, hogy az akkumulátoros autót akár hogyan is fejkesztik tovább, ez az út a fejlőfés zsákutcájába vezet idővel. Hagyják tehát, hadd kinlódjanak a hívei.
Marad tehát a vízbontásos hidrogén-oxigénes autó. Ez már olajosék teljes kudarcát jelentené. Amerikában biztosan nem ez lesz a jövő zenéje, de ha egy kicsit a mi tízmilliós léptékünkben gondolkozunk, előnyei is vannak, ha egy ország gazdasági és minden más tekinteben voltaképpen nem oszt, nem szoroz a nagy világban, ami azt jelenti, hogy olajosék világa nem dőlne össze, ha nálunk csak Csefkó féle elektromos autók jönnének-mennének Csaptól Hegyeshalomig és keresztbe-hosszába. A kérdés azonban az, hogy az újonnan életrehívott inovációs minisztériumunk belemenne-e abba, hogy ne importált benzin füstjét pöfögjük ki, hanem legfeljebb vízgőzt. Hirhedgtek vagyunk sajnos ebben a tekintetben. Legnagyobb koponyáink zöme külföldön keresi a kenyerét, több ott a pénz, az eszköz és az elismerés, idehaza pedig a legjobb elméink produktuma sosem valósul meg, lásd pédául Dr. Horváth István esetét. Akkor sem, ha elképesztően óriási profitot hozna nekünk, nem beszélve hírnevünkről. De ennek az új minisztériumnak nem lehetősége van rá, hanem kutya kötelessége leperkálni a világszabadalmazás árát, és minden tekintetben támogatni az arra érdemes feltalálót. A dolgok gyártásához szükséges üzemek létrehozását is. Anyaglag is. Mi másra való egy inovációa minisztérium? Azok ellen pedig, akik szeretik elvágni feltalálóink sikerének az útját, törvényileg kellene végre fellépni, és kipellengérezni őket.
A benzin, vagy nem benzinre a legegyszerűbb paraszti logikával is a hidrogén-oxigén-hajtásé a jövő. Még különös hálózatot se kell kiépíteni hozzá. Egy csupor vize mindenkinek van.
Cáfoljon meg aki tud.
Balogh Bertalan

A nőség dícsérete

Nem könnyű József Attila Óda című verséről beszélni olyanoknak, akik esetleg nem ismerik. Nem csak hosszú és döbbenetesen szép költemény, hanem szerintem a világirodalom legnagyobbjait is lepipálja ezotérikus bölcsességével. Olyan vers ez, amit, elolvasunk, esetleg évek múltával többször is visszatérünk rá a kötet eprészései közben, sőt a magam részéről előbb-utóbb azon kaptam magamat, hogy kívülről tudom, sőt merengő, lusta pillanatokban sorokat, versszakokat motyogok belőle. Önfeledt pillanatokban szokott az ember fütyörészni, dúdolgatni, vagy éppen szép szavakat ízlelgetni, versrészletek mormolni magában, amelyek akár imához is hasonlatosak. Ez a vers ilyen. Félig ima, félig csupa gyönyörűség, és bölcselet is.
Kár, hogy tudom, kevesen ismerik eléggé. Megvan ennek az oka. Jellemző, hogy noha vannak nagyszerű versmondóink, akik, hogy bikfahumoros legyek, Belmondónál is jobb elmondók, de mintha a tét túl magas lenne nekik, a nagyok is alig szerepeltetik ezt a maguk repertoárjában, csak nagyon nagyon ritkán. Mert annyira más, annyira csaknem ezotérikus. Nagy a tét, nagyon nagy a színvonal, nagyon több mint amihez többségük szakmailag elég jók, vagy elég bátrak lennének. Olyan költemény ez, amelyben egyszerű szavakkal a költő mintha egy emelkedettebb dimenzióból, para-síkból nézne a kedvesére, és meglátja és szimpla szavaival megláttatja benne a teremtés csodáját, mint ahogy igaz is, hogy a nö a legnemesebb értelmében valóban a teremtés és rovábbteremtés csodája.
Siheder koromban, azaz még mikor nem találkoztam a Nővel, tehát a magam naiv ártatlanságában szívesen és ilyennek gondoltam, vagy magától értetődően ilyennek „tanultam” és hittem a Nőt, mígnem találkoztam velük. Na hiszen!..
Engem évtizedekkel ezelőtt bűvölt el a szépsége és az igaza, amit elmond Attila. Épített, formált rajtam egy jókorát. Persze, tudja az ember, hogy ez a költemény a látás olyan emelkedett dimenziójából született, ami magasan felette áll a köznapi realitásnak, de a magasabb dimenzió is igaz dimenzió, és annak realitása és igaza is realitás és igaz, sőt végsősoron talán az igazság a magasabb dimenzióban nyílik föl előttünk. Más verseiben is felötlik, hogy más síkban lát. Például a játékos versében, az aludj el szépen kis Balázsban is ott a félmondat: „A távolságot, mint üveggolyót megkapod...” Vagy a Dunánál-ban a szinte vállat vonva mondott egyszerű szavaiban is ott a másként is látó költő: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem azt, amit meglátok hírteken, Egy pillantás, és kész az idő egésze, mit százezer
ős szemlélget velem...”
Más szférában (is) él a költő, és a versmondók többségének éppen a magasabb dimenzióba jutás és ennek a magasabb dimenziónak a tolmácsolása a buktatópontja.
Közülük a gyengébb akár bizarrnak is tartja, azaz nem tud mit kezdeni a vers tetőpontjához közelítve azzal, ahogy Attila szinte belekről beszél ámuló alázattal, pedig tényleg a teremtés csodáján ámul, Isten teremtő zsenialitásán, ahogy ez a kedvese nő tökéletesnek alkotva jött létre, mint az élet és a jövő megtartója. Nagyon földszintes versmondó kell legyen, aki e sorokban kevesebbet talál, mint Isten dícséretét, vagy akár mint privát ajándékot, hogy Isten egyik csodája éppen neki adatott társul. Para-síkból, vagy ha úgy tetszik, a negyedik dimenzióból néz és lát így az ember, aki lát így, vagyis nem a külsőt észleli, hanem a tartalmat, vagyis a teremtés tökélyén ámul alázattal.
Csak néhány sor az ámulásból:
„ Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szűntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve bontja bogját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják. Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgú vesék forró kútjain. Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hínár, a kegyetlenség és a jóság, nap süt, homályló északi fény borong –tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.”
Igen, a szeretett nő tartalmaiban öntudatlanul ott az örökkévalóság. Fizikai voltával és lelkével együtt a teremtés elválaszthatatlan része.
E költemény egyre emelkedő hőfokán, a végénél az ember megérti ezt, és a Nők Demokratikus Pártjának tagja, vagy az elkallódott, magtalan karrer-liba is és az önmagát portékává cicomázó, haját festő „szőke nő”- csitrik is meg tudnak belőle érteni egyet-mást.
Olvasni persze tudni kell, és azt is meg kell érteni, hogy a para-síkban látás is a valóságot látja csak éppen abból az égi távolságból, amelyben a mindenség dinamikája munkál. Nem tudja persze a lány, hogy nem a divat, hanem a hormonok működése a háttérbeli ok arra, hogy csinosítsa magát, azaz nem kevesebb ez, mint a párkeresés erős megnyilvánulása. A havonta bekövetkező periódus sem „csak így szokott lenni”, hanem jel arra havi rendszerességgel, hogy a fogamzás készsége készül, akár így fogja fel azt, akár nem.
A férfi nagyon más. Húsz-huszonötéves korában öltözik a fiú a legtökéletesebben. Nála is lényegében párkeresésről van szó. A többi pedig, az örökös koslatás, már aktív és direkt próbálkozás a nemzésre. Emberek vagyunk, ennyi az egész. A hormonok túláradása nem belülről jön, hanem, és ez az isteni benne, „fentről” jön, azaz a teremtés örökös lüktetéséből.
Azt kell higgyem, hogy embernek lenni ennyi: alázattal és tudatosan rész lenni a csodás mindenségben.

Indiaiak, meg a képek

Véletlenül ismerkedtem meg egy idős és jómódú indiai házaspárral a kórházban itt, Foridában.
Az asszony beteg nejemmel egy szobában kapta a kezeléseket. Elbeszélgettünk az emberrel. Mondtam, magyar vagyok, Felcsillant erre a szeme: voltunk Budapesten, mint afféle amerikai turisták -mondta. Hajóval. Bécs- Budapest. Két napot töltöttünk a gyönyörű fővárosban, és nagy meglepetés, nagy élmény vémény volt, ugyanis fogalmunk sem volt erről a roppant kis országról, vagy a városról, amelyben szemlátomást jómódban élő emberek élnek, nagyon fura nyelvet beszélnek, jókedvűek, kedvesek, és tisztaság, rangos, antik épületek veszik őket körül, kitűnöen szervezett közlekedés zajlik körülöttük, és zene, étel és ital mindenütt amerre fordult az ember. Ez egy teljesen más, komplett kis világ. Ha Londonba megy az ember, vagy Párizsba, vagy Berlinbe megy, körülbelül tudja, hová érkezik, de ez nagyon más volt és éppen ezért nagyon emlékezetes is. Budapest és talán az egész kis ország, egy minden tekintetben kedves és élvezetes mikrokozmosz -mondta. És még egy dolog, -folyttta. Az volt a legtanulságosabb, hogy idegenvezetőnk nem csak megmutatta nekünk a Várat, a Halászbástyát, meg a Parlament épületét, hanem képekkel párhuzamosan mutatott meg minden fontos helyet. Láttuk például, hogy a borzalmas háború alatt itt minden rommá lett, rom volt a Parlament ma már csodás épülete is, ahogy a város is és az ország is romhalmaz volt csupán. A hidak is. Így mindjárt más szemmel nézett körül az ember –mondta.
Én meg hálát adtam a kétségtelenül ügyes idegenevezetőnek, hogy így mutatta meg a jelent, a múlttal párhuzamosan. Iskoláinkban is így kellene ismertetnünk a jelen látványait és mai életünket, a múlttal együtt, hiszen az új generációnk csak azt ismeri, ami van. Holott!..
Én tízéves voltam a háború végén. Nővérem meg tizenkettő. Atéltem tehát az egészet. Megszólalt a légiriadót hírdető sziréna, és már szadtam is WC-re, mert ez azonnali hasmenéssel járt nekem. A felnőttek csak együttérzéssel legyintettek: gyomoridegesség. Aztán, a sok éhezés. Mert hiába volt pénze és élelmiszerjegye az embereknek, vagy a boltok voltak romokban, vagy ki se nyitottak, hiszen a főváros ellátás nélkül volt hónapokig.
Nagy esemény volt, hogy a közeli Pamutgyár holtvágányára két vagont tolattak be valakik egyszer, aztán elmentek. Hagyták, azon mód, lezárva, de tudták, hogy a nép ki fogja azokat nyitni, és elhordja belőlük, amit talál. Igy is törént. Krumpli volt a vagonokban! Hazaloholtunk a névéremmel szatyrokért, és mi is bemásztunk és mi is kutattunk a krumplirakásban. Fele rothadt volt, a többi meg javarészt fagyott, de hamar megtanultuk a guberálást, és megtöltöltöttük a szatyokat aránylag ehető kinccsel. Volt is mit együnk legalább egy hétig. Ilyen is volt a „népélelmezés”.
-Kegyetlen háború volt, mondtam az indiainak. Előbb belekényszerültünk, aztán megpróbáltunk kiugrani, de akkor már német megszállás alatt voltunk. Gondolhatod, hogy hídjainkat sem mi robbantottuk a Dunába, hanem a „szövetségesek”.
-Bámulatos kis nép vagytok, mondta az indiai elmerengve.
- Tudom. Mások vagyunk. Magyarok. Nézz körül. Láthatod.

Nem politikusokra gondolok most, hanem a tényleges szemétládára, ami minden háztartásnak része volt. Szinte szabványos mérete kicsi volt, bádoggal bélelt ládika volt a konyha sarkában, fedővel. Akkora, mint egy sámli. Rá is lehetett ülni. És érdekes módon, a remekül főző és háztartását „teljes állásban” vezető anyám hetente csak körülbelül kétszer szólt oda nekem, hogy szaladj le fiam a szeméttel. Fogtam a ládát, az első emeltről leszaladtam a kapualj hátsó zugába, ahol a pince ajtaja előtt állt a nagy bádog szemétedény, a begyült szemetet pedig a házmester vitte ki azt hiszem hetente kétszer, amikor a szemetes jött.
Ez hetven-egynéhány ével ezelőtt volt így Újpesten, de Budapest más lakóházainál is ugyanez volt a képlet.
Onnan jut ez eszembe gyakrabban, mint hinném, hogy itt, Amerikában a dolgok csak annyiban egyeznek, hogy itt is hetente kétszer jön a szemetes, a nagy, zajos kuka, de egyébként minden más itt. Most már egyedül élek, és főzök is, meg nem is, de minden alkalommal látnom kell szinte értetlenkedve, hogy leviszek a ház elé, kedden és pénteken egy fekete, plasztik zsákot, megrakva. Én a mini-háztartást vezető öreg legény szemetét. És rendszeresen ennyit!
Akkoriban, és otthon, anyám kiment reggelente a piacra, vagy egyedül, vagy a cseléddel, karján a vásárlókosárral, és vett zöldséget, gyümölcsöt, krumplit, meg ami kellett. Frisset. Húst is hozott, bár akkoriban jobb helyeken sem dominált a húsfogyasztás, kivéve, hogy vasárnap minden fazékban vagy csirke főtt, vagy marhahúsleves a szegényebbek konyhájában is. Akkoriban. És ott. Általában inkább főzelékes volt a magyar hétköznapi konyha feltéttel, vagy anélkül. A szemétláda pedig teljesen elég volt krumplihéjnak, hagymahéjnak és más konyhai hulladéknak.
Itt meg ha bevásárolni megy az ember, lassan rájön, hogy a hús a legolcsóbb, és a leveséhez kellő zöldségek pedig a drágák. Furcsa világ Amerika. Ennél is drágább pedig a sok tisztítószer, az ilyen papír, olyan papír, meg a sokféle mosó, mosogató, felmosó, tisztálkodó stb. szer. És minden készáru, akár tisztálkodási, vagy élelmiszeri, olyan kegyetlenül bedobozolt, bezacskózott, celofánozott, és szinte golyóálló göngyölegben jön, hogy egy kis bevásárlás után egy egykori, azaz klasszikus konyhai szemétládát mindennap kétszer is kivihetném.
Több oka van az itteni bődületes szeméttermelésnek. Az egyik az, hogy az amerikait, azaz mind a háromszázötven millió embert naponta kell megetetni és ellátni miden áruval, ami itt azt jelenti, hogy a városiasodás miatt nem megy ki az ember az udvarra, hogy hozzon be egy kis petrezselymet, vagy elkapjon egy csirkét ebédre, hanem a boltba megy, és a városokba, kicsikbe és óriásiakba egyaránt minden valahonnan jön általában kamionokkal. A répa 7O-egynéhány évvel ezelőtt és Újpesten a szomszédságból került a piacra, a hús is legfeljebb egy-kétórás szállítással a henteshez, a fogkrémet se, a WC papirt se kellett nagyon babusgatni, míg itt esetleg háromezer kilóméterről hozza mindezt a kamion, és máris ott az egyik mumus: Az áru kifogástalan állapotban kell megérkezzen, különben a feladó cég már írhatja is a veszteséglistára. A gyártó cég tehát csomagol, mint az őrült, amit persze valakinek meg kell fizetnie. Kitalálhatjuk, hogy mi fizetjük meg, mi, a háromszázötven milliók.
A másik mumus ennél már gonoszabb: a „shelf life”, ahogy az amerikai mondja, ami voltaképpen azt jelenti, hogy az áru tartóssága. Isten őrizz, hogy ráromoljon a kereskedőre, mert az kész veszteség. Részben ez is megköveteli az ügyes csomagolást, mert kiszárad, vagy ernyedni indult áru és már dobhatja is ki a bolltos. A megromlás elleni harc aztán nem csak bonyolult csomagolással jár, hanem a tartósítószerek bőséges adagolásával is. Ebből születik az az őrület, hogy elképesztő mennyiségű ilyen, vagy olyan tartósítószert kell megegyünk, ha enni akarunk. Nincs tehát Amerikában tiszta, egészséges és ehető élelmiszer. Volt paradicsom, ami a hűtőmben, ott valahol hátul, teljesen elfelejtődött. Öt-hat hét után bukkantam rá, és teljesen jól nézett ki. Erre teremtették, erre biológiai-mérnökködték ki, hogy vastag legyen a bőre, bogár ne tudja megharapni, penész ne álljon be, színe ne változzon, fényes maradjon szinte az örökkévalóságig, leve se nagyon legyen, mert az megerjedhet... Tehát egy biológiai szörnyszülött. Persze, rengeted ellenzője van itt is a biologiailag megpiszkált termékeknek, de végül mégiscsak éhes a háromszázöven millió, és megeszi, hiszen minden más ilyen itt. A cukor, mint ízesítő egy másik ármány. Az a baja, hogy ravasz csomagolás és dédelgetés ellenére is a shelf life ellen dolgozik. Ki is iktatják a cukrot a termékekből ahol csak lehet. Feltalálták helyette a műcukrot, amit becéznek ennek is, annak is, általánosságban magas cukróz tartalmú szirupnak becézik. Álllitólag kukoricából mérnökködik ki, ami igaz is lehet valamennyire. Nagy baja sajnos az, hogy a tortától a katchup-ig mindenben ez van cukor helyett, és édes is, sőt édesebb a cukornál, méznél is, csak éppen nem tud mit kezdeni vele a szervezet, és ez következményekkel jár, csak tagadják.
Normálisan, azaz, ha cukrosat eszünk, a szervezetünkben azonnal bekattan a saját inzulintermelésünk, és segít a cukrot megemészteni. A műcukorra viszont semmi sem kattan be, hanem ott kering a vérünkben az, amit bevettünk ma, tegnap és gyerekkorunkig visszamenően mindennap. Kering, aztán kényszerűségből valamilyen háj formájában lerakódik a testben. Tele is van Amerika morbidul kövér gyerekekkel, nőkkel, férfiakkal. Iszonyat rájuk nézni. Ezt jobbára a műcukor teszi, ha tagadják is.
Érdekes volt nézni a neten a Magyarországgal ismerkedő amerikai turistákkal készült rengeteg interjút. Ámulnak-bámulnak és csodásnak találják az országot, Pest-Budát, az épületeket, a finoman működő tömegközlekedést, a számukra ismeretlen teljes közbiztonságot, és persze a kosztot, ami ugyan zsíros, erősen fűszeres és nem éppen könnyű, és mégis, az egyikük, egy nő, azt vette észre, hogy nagyon csinosak a magyar férfiak és a nők is, és ami nehezen felfogható az az, hogy ezen a nehéz, de rendkívül finom koszton élnek, sőt valósággal tömik magukat, anélkül, hogy egyetlen formátlanná hízott embert is látna a turista az utcákat járva.
Na, igen. Kis ország, rövidek a szállítási utak, a tömegcikket áruló szupermarketok ugyan csomagoltatnak és tartósíttatnak ahogy „kell”, de annyi friss és gyönyörű élelmiszer, ami akár csak a Nagy vásárcsarnokunkban terül a belépő elé, Amerikában nem létezik. A dömping az igen, a minőség egyáltalán nem.
Tudom, hiszen járok haza, a nép nagy többségének nincs háztáji kertje, udvara, nem nevel disznót, libát, kacsát, csirkét, hanem elmegy a boltba, nem kosárral a karján, vagy szatyorral, hogy vigye haza a készet, félkészet, szépen becsomagolva plasztikkal, zsírpapírral, dobozkákkal, plasztik zacskókban. És az egykori szabványos szemétládát is régen kinőtte már a modern kor, amit lehet új kornak is nevezni, de jobb kornak biztosan nem.
Most már csak műcukorban, tartósítószerekben, agyoncsomagolásban és terrorizmusban kell utólérnünk a művelt Nyugatot.

Olyan nap nincs a sajtóban és tévében, hogy ne hallana az ember nagyokosokat, akiknek be nem áll a szája a fölmelegedésről, meg arról, hogy a széndioxid gyilkos valami, tehát tömjük be a kipufogócsöveinket, intézzük el a tehenek azon tulajdonságát is, hogy hátul ne eregetnének metános gázokat, tehát ne szennyezzék a világot, söt hovatovább, a csecsemők pelenkái sem rózsabimbók, és egyáltalán, mi, emberek sem vagyunk más, mint tisztátalansággal telített zsákok, (az emésztésünkre gondolnak), és ráadásul, nagyon sokan vagyunk, nem ártana létszámunkat lecsökkenteni valahogy. Mert vannak „tudományos” meglátások, amelyek szerint kimondottan vagy kimondatlanul ilyen, vagy ehhez hasonló következtetéshez juthatunk el. Tiszta őrület. Persze, olyan jelenségek is vannak, mint Grönland, (azaz Zöld Föld) ami azzal döbbentette meg a korai hajósokat, hogy sivár jéghegyek és hasonlók helyett kizöldült szigetországot találtak teljesen váratlanul. Igazi tudósok visszalapozván az idő-és megfigyelések könyvében azt találták, hogy valami oknál fogva Grönland környékén magas volt és ma is magas a széndioxidtartalom. Itt csak azon kell spekulálni, hogy Grönlandon mitől sok ott a széndioxid, mert azt világosan láthatjuk, hogy a széndioxid füvet-fát dúsít, mindent kizöldít, tehát nem gyilok és méreg, hanem pont az ellenkezője.
A természetvédők, ekológusok és klimatudósok hihetetlenül nagy tábora mindent félreért, és ráadásul világméretű rémhírterjesztők. Legjobb meg se hallgatni őket. Mert a természet az egyetlen valami, ami érti önmagát. De nagyon.
Érdekes példa ere a Dél-és Észak Korea közti határsáv. Immár évtizedek óta ember nem tehette be a lábát oda, és szinte vigyázva jutok el a következtetéshez, hogy se északon, se délen nincs olyan dús növényi és állati paradicsom, mint ebben a sávban. Biztosan pont az ellenkezője történt volna, ha a „tudomány” a maga bölcsességével belepiszkálhatott volna a természet dolgaiba ott is.
A másik eset szemtanúktól való. Csernobil tragédiája is tanít bennünket valamire. Vagy harminc éve ember nem nagyon tevékenykedett ott érthető okokból, és érthető, hogy a rettenetes sugárzás alaposan kipusztított mindent, ami élő. Sőt, rémképekre is számíthattunk, olyasmikre, hogy torzszülött állati mutációk alakultak ki, például hatalmas szöcskék, amelyeknek kecskefeje van, nyulak, amelyek leginkább kutyához hasonlítottak, vagy két-három fejű és ötlábú őzek...
Egészen biztos, hogy voltak rémisztő mutációk, de az is természetes, hogy nem tudtak azok szaporodni, és végül kipusztultak, mert a természet nem fogad be olyanokat, akik vagy amik nem az ő teremtményei. Ez a fertőzött környezet szerencsére természetvédelmi „tudósokat” se fogadott be harminc évig, sőt, továbbra se fogad be még egy ideig, aminek a következtében a dolgok kezdenek kialakulni. Az állatvilág még nem normalizálódott, de ha valaki ennek a területnek a közelébe settenkedett, ámulva látta, hogy ilyen dús mezők és erdők ezen a környéken az életben nem voltak, mint most. Nem ”tudósoknak” az érdeme ez, hanem a természet csodás regenerálódni, élni akarásának, azaz magának a természet csodás voltának, amihez ember sajnos nem ért. Különösen a tudós szakemberek nem. Itt is azt látjuk ismét, hogy ha nincs, aki belepiszkáljon a természet privát ügyeibe, lassan minden kizöldül. Fogadni tudnék, hogy ha még vagy harminc, vagy hatvan évig nem teszi be a lábát a „tudomány”, az állatvilág is visszatér. Sőt, ahogy ismerjük az embert, mint olyat, talán elsőnek egy atomerőművet épít majd oda, meg felhőkarcolókat. Mert csak ehhez ért.

Brexit és hasonlók

Kiindulásnak, minthogy mindig az átfogó nagy egészből kell kiindulni, ha a részleteket a jelenségekek meg akarjuk érteni, egy dolgot tudomásul kell venni: mindig volt és ma is van (ma aztán igazán láthatóan létezik) egy világuralomra törő, valóságos hátsó, szinte világkormány. Lehet ezt összeesküvési teoriának nevezni, lehet elhinni, tagadni, de ha összekötjük a világeseményeket, mint pontokat, kristálytisztán látható egy roppant erőnek a létezése, egy világot átfogni akaró tevékenységnek a tervszerűsége. Sőt, állítom, hogy a világ politikai jelenségeit képtelenség lenne megérteni ennek a háttérerőnek a felismerése nélkül.
Jellemző erre a „nem várt”, szinte hihetetlen jelenség, hogy Nagy Britannia ki akart lépni a nagyobb egységből, az EU-ból, mint tag, azaz nem akart egy lenni az alrendeltek közül. A nép, a sajtóval meglehetősen megdolgozott nép egy része a fejéhez kapott, megrémült a váratlan fordulattól, vagy elképzelhető lehetségtől, mert Uramisten, mi lesz, ha kilépünk! A nép másik fele viszont egyszer világosan megszavazta már a kilépést, látszólag és valóságosan is főleg azért, mert az angol nemrég még a fél világ ura volt, és generációk nőttek fel abban a tudatban, hogy mi angolok, evidens módon, továbbra is magunkban hordjuk a világ ura lenni érzést és majdnem tudatát is. Persze, hogy az angol nem tudja magát sokáig elképzelni, mint egynek lenni egy egyébként zavaros és impotens egységben, amit EU-nak nevezünk. Hovatovább, rengetegen a demokrácia csodálatos hatalmát vélték megtestesülni abban, hogy népakarati alapon bizony kiléptek. Megtörtént tehát a Brexit, és ujjong a nép, anélkül, hogy esze ágába is jutott volna valaha, hogy a nagy demokratikus siker voltaképpen nem csak megengedett dolog volt, hanem kiszámítottan az igenis létező világkormány sikere volt az egész. Annak a világkormánynak a sikere, amely zsigerileg gyűlöl és egymás után eliminál minden nagyhatalmi konglomerációt, mert egyetlen hatalmat tud csak elismerni: a magáét. Minden más erőközpontot tehát szét kell ziláljon, megsemmisítsen. A Monarchia például egy volt a sok közül, a Hochenzollerek is, csakúgy, mint Európai más gazdasági erőközpontjai is felszámolandók voltak számára. A Romanoffok gazdag erőközpontja is. Mindez meg is történt. Nagybritaniának a korai hatalma is sokkal kisebbre zsugorodott, de még annak a magva is, vagy maradéka is további megnyirbálásra kellett kerüljön. Hogyan? Úgy, hogy hagyják őket kilépni, és a kilépés után a maguk bajaival foglalkozni. Irányított és tervezett aktus volt tehát a kilépés is. És nem a nép tervezte, vagy irányította.
A cél (és ismét nem a népek és nemzetek célja) a világot könnyen irányíthatóvá tenni a teljes világot uralni akaró háttérerő számára. Világos, hogy Európa zavarossá és sok szempontból képtelenné tétele is siker volt a háttérerő számára, hiszen elérte, hogy Európa ma már végképp nem világhatalom többé, sem gazdaságilag, sem eszmeileg, sem katonailag. De nem kell azt higgyük, hogy ezzel véget ért a tömegeket irányító erőközpontok szétzilálása. Ott van például Vatikán. Aki nagyon akarja, találgathat, számolgathat, de anélkül is világos, hogy a Vatikán elképesztő erőforrással tud nagy tömegeket befolyásolni. Ez persze nagyon nem jó az egyeduralomra törö háttérbeli világkormánynak. Vatikán felszámolása tehát várható, sőt elkerülhetetlen. Már van is pápájuk, aki alig hihetően Isten embere, inkább a duzzadó és területet nyerő nagy Iszlám hullámának „kegyes, keresztényi, befogadó” propagandistája. Mígnem ténylegesen kalifátussá nem teszi önmagát a Vatikán. Ma elképzelhetetlen ez, holnap pedig visszacsinálhatatlan lesz. A Vatikán befolyása tehát megszüntetendő, roppant vagyona pedig bekebelezendő.
Amerika szerepe is ki vagyon osztva: megszüntetni, mint katonai világhatalmat, sőt, mint világhatalmat is visszazsugorítani a „nemzetállamot akarunk” szlogen értelmében egy sima, belterjes állammá. Sőt, hogy fel ne támadhasson ismét Amerika, mint nagyhatalom, ketté kell vágni, valószínüleg az Észak-Dél közötti régi eszmei mezsgye mentén. Ez sem elképzelhetetlen ma, de be kell következzen minden jel szerint. Mert nem szabad többé nagyhatalmaknak létezni. Az Észak népességében is más már. A feketék és más szinesek máris többségben vannak, ami a háttérbeli világkormánynak kedvez, hiszen a nehezen kezelhető fehérember kigyomlálásával, áttenyésztésével van elfoglalva például Európában. A gyöngévé és jellegtelenné tett Európában már szépen halad is ez a folyamat.
Kérdés, hogy az a bizonyos világkormány mennyire lehet majd sikeres nem csak abban, hogy népeket és kultúrákat romboljon le, hanem magában a végcéljának az elérésében, vagyis abban, hogy ténylegesen a világ ura legyen.
Szerény véleményem szerint a (természetesen nem létező?) világkormány nagyon mellé nyúl a dolgoknak, mert nagyvonalúsága ellenére nem valami nagylátószögű. Egy kicsit csupán fehér
emberre jellemző stílusban gondolkodik és noha képes mindet szétrombolni, és nem épteni, hanem csak rombolni, végül a hatalmas Kínával találja majd magát szemben, és ez olyan, mint a tengerparton állni és kegytlenül vitatkozni a dagállyal, ami jön, és Isten se tudja megállítani. Mert nem is kell. Ettől persze, mi rámehetünk szőröstül-bőröstül erre a gonosz játszmára.

Ide figyelj Francis!

Ide figyelj Francis!

Megvallom, első pillanattól nem tetszettél nekem, és nem azért, mert ilyen, meg olyan hírek keringenek rólad, hanem mert tudom, hogy jezsuita vagy, ami önmagában egy általában tekintélyt követelő tagság, és elgondolkodtató, ha éppen most egy jezsuitát tesznek meg pápának, holott a jezsuiták egyik alapvető tiltása, hogy pápa nem lehet. Te az vagy, és előtted is volt jezsuita pápa, csak alkalmatlannak látszott több okból kifolyólag. Általában olyankor lett pápa egy jezsuita, amikor rendbe kellett tenni az egyház dolgait, méghozzá vaskezekkel. Ez a te esetedben éppen fordítva látszik. Öreg krampusz vagyok már, sok mindent láttam az éltben és nem csak automatikusan gyanakvóvá tettek az idők, hanem olyan valakivé is, aki az átlagnál könnyebben lát át szitákon. Így aztán nem lepett meg mostanában elejtett mellékmondatod, vagy éppen egyenes, bővített mondatod, hogy Amerikának is engedelmeskednie kell a világkormánynak. Vagy az a fejtegetésed, hogy egy új, globális vallásra van szükség. Nofene! Ilyet hallani egy pápától nagyon meglepő, mert akkor mi legyen a katolikus egyházzal? A kételkedő énem persze egyből összeköti a pontokat, és kiderülni látszik, méghozzá a napnál is világosabban, hogy tönkre kell tenni és persze meg kell szűntetni a katolikus egyházat fejétől egészen lefelé, hogy szükséges legyen és helyet kapjon egy új, egy globális vallás. Mindjárt világossá válik az is, hogy miért választottak jezsuitát erre a feladatra. Azért, mert ekkora feladatot csak jezsuita kaphat. Meg kell jegyezzem, hogy a világkormány már nagyon régen elkezdte a szerveződését, és hírek szerint magát a jezsuita rendet is a korai világkormány hívta életre, hogy napra készen informálódjon az egyház dolgairól.
Miért?
Mert a világ totális uralmára törekvő nagypolitikai formáció nyilván nem tűr világméretű tömegeket irányító szervezeteket, hacsak nem építi be a saját embereit, akiken keresztül saját politikájának irányába befolyásolja azt a bizonyos nagy szervezetet. És nem csak a legnagyobb szervezeteket szövi tele a saját embereivel, hanem az akkorákat is, mint például a Monarchia volt. A szabadkőművesség (mint a világkormány egyik összetevője) benne tenyészett nyakig, de mint egy egyesült Európa magja, akkoriban túl korai fejlődménynek látszott, tehát legjobb volt szétdúli azt. Meg is kaptuk a magunkét, főleg, mert renitenségig menően erős nemzeti tudatunk volt. És ez a mumus, a nemzetek önálló lelke, az a valami, amit végképp nem tűr az a világot markában tartani akaró Világkormány. Nézzük meg, milyen rafináltan bánt el a németekkel. Még két generáció, és nem lesz aki igazán németnek fogja tudni magát. Vagy nézzük meg Trump esetét, akinek elege van a világ csendőre szerepből, azaz az idegen érdekből való örökös zsoldosságból. Bejelentette, hogy Amerikát ismét naggyá fogja tenni. Ennél vérlázítóbbat egy amerikai elnök nem is vághatott volna a világkormány képébe. És láthatjuk, micsoda összehangolt és piszkos harc folyok ellene. Vagy ott van Orbán esete. Egy csöpp ország vezetője kerítést épít, nem engedi be a genetikailag és kulturálisan gyilkos idegen áramlatot. Ő is kapja a magáét naponta az EU-ban is és a belpolitika magyarellenes ágazatától is.
A „világkormányt” egyenesen és tisztán és nyiltan használni, mint szót, először Francistól hallottam. Még a legnemzetibb tévéadásainkban is idézőjelben és a néppel összekacsintva „a persze nem létező globális hatalom” néven neveződik meg a „háttérhatalom”, a „globális gazdi”. Francis nem finomkodik, világkormányt mond, amikor a saját „globális gazdijáról” beszél.
Ez a két erő győzködik most: a globális és a nemzeti. A nemzeti oldal az, amely nem többet akar, mint csupán azt, hogy a maga módján békében élje szomszédjai között a saját életét. Nem szörnyűség ez?! Francis szerint ez nacionalizmus, a nacionalizmus pedig a fasizmus ágya, azaz kémények, farkaskutyák és gázkamrák... Megáll az ész! Csak hogy oktassalak egy kicsit, Francis, hiszen rád fér: a nacionalizmus voltaképpen önmeghatározás, önarckép csupán: ez vagyok: szlovén, vagy kirgiz, vagy pápua. És ez teljesen ártalmatlan, hiszen a kirgiz tényleg kirgiz, a magyar tényleg magyar és így tovább. A veszélyes csakis az lehet, ha valaki az „ez vagyok”-hoz hozzá teszi, hogy nem csak más vagyok, hanem különb is vagyok. Hitler ezt tette. A Talmud meg egyébről sem beszél mint éppen a „tehát mindenkinél különbek vagyunk”-ról. És ez tényleg veszélyes és ugyanakkor önveszélyes is. Szerencsére, akármilyen nacionalista is vagyok, vagy mi magyarok vagyunk, soha senki sem tett nálunk az „ez vagyok”-hoz semmit. Nem is volt történelmünk során csinált ürügyünk arra. hogy bárkit is leigáztunk volna. Rendhagyók vagyunk ebben. Ennyire „veszedelmes” a nacionalizmus.
Na de kár szót vesztegetni rád Francis, akit valószínüleg az említett feladat végrehajtására neveztek ki.
És el is fogadtad!
És dolgozol is rajta.
Hogy csak szűkebb köreinknél maradjunk, Európánál, világos, hogy nem összesereglett kalandorok és kivetettek hirtelen tömeges megjelenéséből startolt, ahogy Amerika tette, hanem évszázadok endogén fejlődésében és harcaiban sajátossá vált népcsoportokból, nemzetekből állt össze úgy ahogy. Mert mindig heterogén volt, kivéve a rákényszerített kereszténységet, ami mégis eredményezett egy közös nevezőt e népek között. Azonban máig megmaradt Európa heterogénnek, (kicsit, vagy nagyon különböző keresztényi rítusokkal) és semmi sem áll távolabb tőle, mint Európai Egyesült államot kreálni belőle. Ha pedig az európainak magától eszébe se jutott egy egy kalap, egy akol, mint mesterséges képződmény, az Európai Unió csodabogárból sem fog kikerekedni egy labda, hosszú távon, ebben biztosak lehetünk. Nem megy. A globalista Világkormány legnagyobb bosszúságára. A legyőzhetetlen akadály nem más, mint a tény: Európa kis- és nagyobb népeinek történelmien mély gyökerű nemzettudata.
Ha valaki egy kalap alá akar kényszeríteni egy ilyen fura és makacs kontinenst, az a sajátos nemzettudatok kiirtásával tudja csak elérni azt. És itt jön a felforgatott Franciaország, a tönkre tett Németország és a dilis, kis nyalis európai országok, mint Svédország, Belgium és hasonlók. Európa megsemmisítésére tehát egy fegyvere van igazán a Világkormánynak: meglovagolni az éppen magától duzzadó és terjeszkedő muszlim hullámot, ráereszteni őket Európára, és kicsinálni a kultúráját, jóvátehetetlenül megkeverni genetikailag és öntudat nélküli masszává tenni azt. Uralhatóvá. És itt következel te, Francis, a krokodil könnyekkel, meg a keresztényi jósággal, ami szerinted egyenlő bárkiknek a jóságos befogadásával, és persze a keresztény népek öngyilkosságával.
Érdekes figura vagy. Rómát is kalifátussá akarod tenni.
És még lehet, hogy lesz is ebből valami.
Mondom, kimondottan nem tetszel nekem.

Önhordó nép

Ha nem vigyázok, és tovább dohányzom, (pontosan egy csomag cigarettát szívok el naponta), egy hónap múlva nyolcvanötéves leszek, azaz elég öreg fiú vagyok már ahhoz, hogy láttam már egyet-mást az életben. Az egyik érdekesség az, hogy amíg nem olvastam Horthy emlékezéseit, magam is úgy tudtam, hogy mezőgazdasági ország vagyunk, meg így az acélos magyar búza, meg úgy a napsugaras rónaság. Ami a mezőgazdaságot illeti, inkább azt mondanám, hogy a környező országocskák vad irigykedésére Magyarország termőföldje a világon az egyik legjobb. Azonban, nem biztos, hogy ez egyszerre jelent minden. Horthy például legnagyobb meglepetésemre azt írja, hogy csodák csodájára a nemzeti jövedelem nagyobbik részét nem a mezőgazdaság adta (az ő idejében sem), hanem az ipar. A Weiss Manfréd, a Kandó mozdony, a Váci úti gyárak tömege, meg Diósgyőr, és más ipari központ. Meglepő volt ez. És az is, hogy a parasztságunk a kisparaszttól a nagybirtokosig sosem éhezett. Háborúk alatt sem.
Szüleim a háború után,1946-ban maguk is a keservesen vánszorgó, tetű lassú vonatok tetején utaztak le vidékre, mint a pestiek ezrei, nagy bőröndökkel teli ruhaneművel, mert cserélni mentek. Ruhaneműt cseréltek szalonnára, kolbászra, lisztre, zsírra, amit Pesten aranyért lehetett csak beszerezni. A vidéknek mindez bőségesen megvolt. Nekik cipő, ruha kellett leginkább. Ezermester, vagy méginkább: tízezermester apám különleges árucikke volt vidéken a gyutacs. Lőpor még csak akadt azoknak, akik vadászni szoktak, meg sörét is, csak gyutacsot nem lehetett kapni sehol. Emlékszem, apám egy nagy zsákra való eldobált puskatölténnyel tért haza egyszer, és a konyhaasztal fiókjában lévő holmikból és kéziszerszámokkal egy ravasz szerkentyűt kreált. A puskagolyókból a golyót kicsavarta, a puskaport félretette, és egy ügyes alkalmatossággal, meg kalapáccsal, egymás után ütötte ki a gyutacsokat, ugyanis azok egyszerűen csak bele vannak sajtolva a töltény aljába. Emlékszem, csupán kétszer durrant. A több száz gyutacs könnyen kijött. Ha valakinek olyan arany keze volt, mint neki.
Mondani se kell, hogy mekkora sikere volt. Máskor is. Többször is.
Tehát, a vidéknek az kellett, ami a fővárosiaknak volt, azaz ruhák és más cikkek, emezeknek meg élelmiszer kellett, de nagyon, amiből a vidék kifogyhatatlannak látszott. És éppen erre akarok kitérni, azaz arra, hogy a vidékiek nagy része önellátó volt. A kisparaszt is. A szikár, szőke, szótlan Sütő Rozália, azaz a nagyanyám kilenc gyereket hozott világra. Egy kis dinasztiát. Ebből kettő pici korában meghalt, kettő pedig felnőtt korában, de a „dinasztia” éltre való szaporulata megteremtődött, felnevelődött öt csóró hold földön a Nyírségben. Nagyanyámnak rokkája is volt, szövőszéke is, kemencéje is, hatalmas kamrája is, disznaja, libája, kacsája és csirkéje is mindig. Nagyapám pedig „elbabrált”az öt holddal, szolgák nélkül. Tehát a kisparsztnak is tehetett a világ egy szivességet akár világháborúban is. Nyugdíj se kellett a földművesnek, ha voltak gyerekei.
A világ azóta nagyot változott. Egyet ugorva itt jutunk el az átmeneti, modernebb példához, Annához, aki ma hetven felé közeleg, Cegléden él egy rangos ház egyik öröklakásában, és nemrég özvegyült meg. Dunántúlon nőtt fel, szűzen ment férjhez egy tanult emberhez, két gyereket szült, egy fiút és egy lány. A férj közgazdász volt és főnök, a fiúk ma bankban osztályvezető lett, a lánya is vezető állásban van, mindkettőjüknek rangjuknak megfelelő házuk is van, két-két okos gyerekük is, és élik a managereknek megfelelő életszinvonalat.
Anna, a dunántúli, a legdolgosabb valaki és úgy főzni senki sem tud, mint ő. Meglátogatom őket valahányszor otthon járok. Nagy családi összejöveteleket rendeznek nem is ritkán. A „dinasztia”, amelyet immár régen meghat örök nagy barátom, a bölcs Guszti és felesége, Évike egyetlen fiúkkal alapított, azonban mindössze hetet tesz ki. Sütő Rozália egymaga többet produkált.
Rokka nem hogy nincs egyiküknél sem, szövőszék sem, se kemence, se nagy éléskamra nincs, csak egy-egy hűtőszekrény, disznó sincs persze, se liba, se kacsa, se csirkék hada, csak a Spar van, meg néha a piac, mert a hűtőszekrények hamar ürülnek. Erről nem is beszélek velük. Kertről sem, mert hát mekkora kertje van egy-egy amerikaiasan módos családi háznak? Tehát kert sincs, csak jól ápolt pázsit, mint a tévében a külföldi jólét mintájaként.
A napokban ismét volt egy családi összejövetelük. Kérdem telefonos traccsolás közben Annát, a főző világbajnokot, hogy mi jókat főztél fiadéknak meg lányodéknak.
Főzni? Na erről már kezdek leszokni. Rendeltünk egy csomó ételt a vendéglőből, süteményt a cukrászdából, és kész -mondja. Hangjában azért mégis érződött egy kis restelkedés, hiszen így könnyebb ugyan, de nem így szokott ez lenni.
Ma már sajnos vidéken is nagyon így van ez. Kenyér a kenyérboltból, hús a húsboltból, zöldségfélék, vagy úgy mindenestől minden a szupermarketból.
Azt veszti el tehát Európa legnagyszerűbb termőföldjének népe, ami nagy baj esetén a visszavonulás biztos tere volt: az élő kisgazdaságok hálózatát. A nagygazdaságok nem erre valók, azok üzleti alapon állnak, semmiképpen sem jótékonysági intézmények. Baj esetén annak exportálnak, aki jobban fizet. Ilyen egyszerű ez.
A parasztság, mármint az önellátó parasztság, mint társadalmi réteg sajnos elvékonyodott, és gyér az utánpótlása, vagy jóformán nincs is. Az ifjúság nem akar sárba lépni. A számítógép csodája előtt görnyed inkább naphosszat. Marad tehát az egyre gyérülő faluk sokasága heti piac nélkül, egyre kevesebb háziállattal és egyre sivárabb bolti élettel.
Én is azt mondom, hogy nem így szokott ez lenni, sőt azt is, hogy nem így kellene ennek lenni.
Az önálló gazda, mint embertípus kihalásával voltaképpen a méltósággal rendelkező, önálló ember típusa hal ki. Ami marad, az nem egyéb, mint ember, aki feladta a méltóságát azzal, hogy gazdálkodás helyett gyári alkalmazott lett. Az alkalmazottak világtömegében élünk ma mindinkább, azaz a méltóság hiányában élő emberek tömegében. Mert hiszen mindenki alkalmazott csupán, vagy csakis alkalmazott akar lenni, vagy csakis alkalmazottá tud válni, főnökkel, mint ranglétrás, havi jövedelmes más szolgája.
Nem hiszek örök békében, mert csoportosulások világuralmi harca folyik a függönyök mögött, ami óta modern a világ, hiszen mindegyik csoportosulás ki akarja ölni a másikat, hogy végre egyeduralkodó legyen a világon. Öröktől fogva életünk szerves része volt a háború és az is lesz a jövőben is, amíg ki nem pusztítottuk magunkat. Teljesen.
Megkérdezhetné az ember ezt a kis „dinasztiát”, hogy mire megy a manikűrözött pázsitos nyugati színvonalú házával, ha nincs mire visszavonuljon világégés esetén, amikor nincs elég étel a szupermarketokban, fertőzetlen ital a boltban, állás sincs már, csak a bankkölcsön van, mert az ami mindenkit túlél.
Nem totális borúlátás ez, hanem egy rút új világ a tényleges jövő, ami nem túlélhető, akárhogyan is nézzük.
Ennyit a napi kenyérküzdelemről, a „családtervezésről”, életszínvonalról, aminek az alapja egy csakis állásbeli szolgaság egy országban, amely nem túlélésre szerveződött.

Az egyik régebbi írásom a blogomban válaszra serkentett egy hölgy-olvasót. Nem szerette azt a kitételemet, hogy a mai nők szinte legényéletet élnek ma. Személyes tapasztalataim vannak erről és nem maiak, hanem körülbelül már 5O évvel ezelőtti időkből, amikor alig múltam harmincéves, és valószínüleg szemrevaló elvált ember voltam. Vacak kis szerkesztőségem, valamint az emlékezetesen remek Petőfi Sándor utcai albérletem segített abban, hogy a világ szeme nem ért el engem se itt, se ott, azaz olyan volt ez a két hely, ahol a külvilág tudta nélkül egy nő bekukkanthatott, megkaphatta gyorsan a magáét, és már mehetett is kielégülten anélkül, hogy látogatásáról bárkinek is tudomása lehetett volna.
Ha üres lelkű valaki lettem volna, vidáman húzhattam volna a strigulákat akkoriban, büszkélkedve magam előtt, hogy lám, milyen kandúr is vagyok én.
Kétségtelenül benne voltam ebben a meglepő játékban, de mindig ott volt a hihetetlen csodálkozás, hogy a nők mennyire mások, vagy mennyire mások lettek az utóbbi időkben, azaz már ötven évvel ezelőtt. Sok volt köztük a huszonéves, aki egy jó szeretkezést többre tartott valamivel mint egy jó mozit, de ott voltak sorban az egyébként rendes asszonyok is, akiknek nem csak férjük, hanem gyerekük is volt, vagy éppen tőlem lett gyerekük.
Olvastam közben, még akkoriban, hogy bizonyos, óvatos statisztikai vizsgálat szerint minden tizenegyedik-tizenharmadik gyereknek nem a férj az apja, hanem valaki más. Olyan érzékeny dolog ez, hogy -ahogy egyszer írtam- még a legcsőszebb erkölcscsősz sem gondol arra, hogy a gyerek apaságát mindig és tökéletesen tisztázni kellene, mert ebből családirtások sora kerekedne ki. Csöndben sunyít tehát az erkölcs, és a feleség is. A férj pedig jóhiszeműen neveli más magzatját. Valószínüleg így volt ez régebben is, vagy talán mindig is, hiszen az ember ember volt mindig, azaz gyarló is.
A meglepett és kissé lehangoló utóíze azért volt ezeknek a titkos szeretkezéseknek, mert anya nélkül nőttem fel, (rendes, de mégis csak mostoha anyával) azaz, ha valaki volt, vagy van- aki az anyai szeretetet szeretné megélni egy szerető nő által, az én voltam és vagyok. Sőt merem állítani, hogy a világon minden férfi az anya ölelését keresi egy nő ölelésében. Mondtam is egynek, hogy engem voltaképpen anyásan kellene szeretni. Nézett is rám, mint aki kínaiul beszél. Mert mi az, hogy izé, meg anyásan, hiszen felhívtlak, hogy jövök, nemde?
Megette a fene az egészet.
Erről jut eszembe egy cikk, amit egy okos nő írt egyszer a New Yorki magyar újságok egyikében. Kár, hogy nem emlékszem a nevére sem.
Azt írta, hogy mi, nők, arra születtünk, hogy család legyen körülöttünk, gyerekek, ház, amit rendben kell tartani, gondozni gyarapítani kell. A férfi pedig ennek a feltételeit szerzi meg, és méltóságot ad az egésznek.
Na hiszen, -írta a nő- ez a világ teljesen más és jóformán teljesen élhetetlen is. Nézem a férfiakat. Először is, mindegyiknek legfeljebb állása van, főnöke. A miniszterelnök helyettesének is, pedig az jövedelmező és nagy állás, de alkalmazott ő is, és alkalmazkodnia kell. Vagyis minden férfi csak alkalmazott, és teljesen hiányzik belőle az önállóság adta méltóság.
Hogyan adjon méltóságot életének és családjának az a férfi, aki maga is örökké függőségben van, vagyis kiszolgáltatott?
Sajnálom a mai férfiakat -írja. Fiatalok, egészségesek, szépek és erősek, csak éppen a méltóság trónjáról vannak lekényszerítve egy életre. Mi, nők pedig... ugyancsak alkalmazottak vagyunk -írja. Majdnem hozzá is tette, pedig ez a végső igazság, hogy a világ ma mintha egyetlen, végtelen munkatábor lenne.
Nézem én is például a lányokat, a kicsiket. Nem Matrjuska babával nőnek föl, hanem mindnek eleve az van a kis fejében, hogy ha felnő, mérnök lesz, vagy orvos, vagy divattervező, vagy szinész, vagy vegyész, vagy valami más, ami jó állást és pénzt hoz magával. Ez pedig, ha jól meggondoljuk, nem egyéb, mint munkatáborra készülő kölök lányok tényleges mai vágya. És ha felnőnek, itt, vagy ott, vagy akárhol, valóban alkalmazottak is lesznek. És be is teljesedik, ha ugyan beteljesedik a csitrik leghőbb, de sivár vágya.
Tényleg, megette a fene az egész munkatáboros életet, ha ez az egyelten lehetősége férfinak is és nőnek is. Mindnek.
Márpedig, nagyjából ez van, ezt kell szeretni.
Így tehát nem egészen érthetetlen, ha a mai nő aligha tudja megélni a nő méltóságát kiteljesítő igazi és természetes életformát. A többségnek ez teljesen lehetetlen is. Ilyen férfi-választékkal.
Munkatábor! Ez a világunk. Jóformán nincs más választás. Nem csoda tehát, hogy a nő éppen úgy ösztönösen koslat, mint az ugyancsak helyét és párját nem találó férfi. Mert amit talál, ez is, az is, az nem az igazi, nem a teljes. Maradnak tehát az édes szerelmi morzsák, a testiség, a kaland izgalma mind a két oldalon, és a nem egészen értelmes élet.
Nem tudom, melyik világba vágyok. A munkatáboros maiba biztosan nem. És biztosan nem abba a világba se, amely a mait követi majd.
Régi álmot kergetek?
Amikor nő volt a nő és férfi a férfi?
Túl sokat akarok.
Tudom.

A piramis csúcsa

Néha már mint egy törött gramofon lemez ismétlek bizonyos megállapításokat, mint például azt, hogy önszervező minden emberi közösség. A szomszédság, a háztömb, a kerület, a város és az ország népe ugyancsak, vagyis automatikusan önszervező a brigád és a brigádtól a nemzet, és jó esetben egészen a kormányig megy föl az automatikusan önszerveződő láncolat.
Máskor meg a piramis formájához hasonlítom a nemzetnek nem a felépítését, hanem természetes felépülését. Normálisan ez is automatikusan épül fel, ellentétben olyan esetekkel, mint például a bolsevizmus ravasz ostobasága révén egy bizonyos réteget, vagy ha úgy tetszik osztályt nevez ki a tökéletlen eszme, és elvileg azt emeli csúcsra.
Olyan dolog ez, mintha a piramis széles alaprétegét tenné föl valaki a piramis csúcsára, ami persze ravasz őrültség.
Normális esetben a társadalmi piramis rétegződése is automatikusan következik be.
Legalul van a legszélesebb népréteg, a dolgos, sajátságos alaptömeg, amely nem érdeklődik a politika iránt sem, hanem mindent megtesz azért, hogy egyszerűen, de elfogadható életet éljen, legyen biztos megélhetése, legyen kenyér az asztalon, legyenek szép gyerekei, akik jó iskolában tanulnak, legyenek örömei az életben, gyarapodjon a család, ne kelljen háborúzni, és ha kell, legyen oltalmazó hadereje. A politika technikájához nem is ért igazán ez a réteg, sőt nem is akar érteni hozzá. Mert az a politikusok dolga. Mégis, nagyon értékes a piramis alapja, ez a vastag réteg. Olyan, mint a szülőföld maga, és ez az alapréteg meg is szüli a jövő nemzedéket, sőt ennek a rétegnek a lelki televényében születtek a népdalok, ez a réteg őrizte meg a nyelvünket évszázadokon át, amikor vagy németül, vagy deák nyelven zajlott fölötte az őt semmibe se vevő élet. Ennek a rétegnek a lelkében élt tovább a nemzet igazi lelke: egy ősnyelvet beszélő ősnép ősi lelke. A folytatás is természetes: a televényből tanultsággal, vagy egyszerű rátermettséggel mindig kiemelkedik a nemzet krémje, a hazájáért tenni akaró és tudó intelligencia. Minden történelmileg fontos fordulatban megjelenik egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Klebelszberg Kúnó, egy Horthy. Ez utóbbi vissza szerezte a Trianonban elvesztett területeinket, és mesterien balanszírozott azokban a zavaros években ahogy lehetett, mígnem lemondott és (lám, a parlamentális demokrácia!) átadta a „parancsnokságot” szabályszerűen a legnagyobb ellenzéki parlamenti pártnak, ami a véget jelentette Szálasival az élen, akinél Horthy csak Hitlert gyűlölte jobban. És hogy frissebb időkből is hozunk példát: Élre került Orbán, akire mondanak ugyan ezt-azt, de tény, hogy nélküle lassan már tanulhatnánk arabul.
Így vagy úgy, de megszületik a piramis csúcsára érdemes koponya. Természetes esetben. Ezt mondanunk se kell, hiszen volt egy párszor, sőt történelmileg szinte tegnap előtt is, hogy nem a nemzet gazdag minőségi emberanyagából emelkedtek ki a rátermett személyek a piramis csúcsára, hanem a tökéletesen rossz alakokat kerültek oda szovjet érdekeknek megfelelően, vagy oda törtettek az ilyenek. Csak néhány nevet említek a siserahadból: Rosenfeld Mátyás, Singer Ernő, Lőwy Herrmann, Eisenberger Benjamin. (Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Péter Gábor). Ilyenek „vezették” a nemzetet. Szovjet mintára. Akasztottak is magyart akkoriban minden nap, holmi népbírósági jogon, vagy simán agyonverték, vagy internálták aki nem tetszett nekik, mindamellet, hogy szinte teljesen tönkretették a középosztályunkat, és torz eszmére nevelték az ifjúságot. Hatalmuk fitogtatására két „keretlegényt” az Oktogonon akasztottak föl. Lámpavasra. Budapesten, tehát mégiscsak Európában. Ilyen dolgok is történhettek. Az ötvenes évek elején. Ilyen hatalma volt Eisenberger Benjaminnak.
Ez a kor persze lecsengett, de érzékelheti az ember, hogy meddig és hová vezet, ha nem magyarok és nem saját képességük révén, azaz természetesen választódnak ki vezetők a csúcsra.
De más példa is van arra, hogy senkik kerülnek a csúcsra.
Svédországban 14 évig éltem, és elég jól. Érdekes ország volt már akkor is, azaz a hatvanas-hetvenes években. Hogy egy kis asztrológiát is vigyünk a dologba, meglepetten tapasztaltam, hogy Sédország meglehetősen kettős. Van az átlagsvéd, méghozzá ez a néptömeg oroszlánrésze, és van egy másik fajta svéd, amely kimondottan intellektuális. Az átlagsvéd begombolkózott, csöndes fajta, becsületes, kemény és ügyes munkás, de magának való, kedveli a megszokottat, nem keres új utakat, anyagias ember, barátságos, de nem barátkozó, sőt egyenesen munkának tartja egy barátság fenntartását. Így, tipikusan, se barátja, se ellensége nincs a svédnek. A tunya Bika jegyére jellemző ez.
A másik svéd típus nem csupán ellenkezője mindennek, hanem érthetetlen, hogy egyazon ország egyenrangú lényei. Ez a svéd kimondottan intellektuális és nagyszabású. Lehet, hogy köszünőviszonyban sincs a szomszédjával, annak gondjait bajait egyáltalán nem ismeri, nem is érdekli nagyon, viszont a társadalom szerkezetét úgy alakította ki, hogy mindenkit védőhálók óvtak elsüllyedéstől. Ennek felső fokát is elérték: megteremtették a jóléti államot a lényegében és történelmileg szegény népességnek, amely parti halászatból tartotta fönn magát eredetileg, és gyakran a kevéske liszthez fakérget daráltak, hogy legyen kenyér az asztalon. Abból a Sédországból teremtett jóléti államot ez a minőségi réteg, a melyet soha senki sem akart elfoglalni, kivéve egyszer a dánokat, akik megpróbálták, de nem érte meg a fáradságot, hiszen semmit sem ért.
Hogyan történt ez a hihetetlen minőségi ugrás? Úgy, hogy az állam vezetésében és minden lényeges ponton, például az iparban, a tudományban, az orvoslásban és mindenütt kiemelkedtek a minőségi elmék. Mindenből volt nekik világszínvonalú ember, és azok vezették az országot. Magyarán, a tunya Bikákat Vízöntők vezették. Svédország 1986-ban volt a csúcson minden tekintetben. Aztán, fordulni kezdett a kocka. Mind liberálisabb pártok erősödtek meg a hagyományosan jó és erős, sőt hazafias szocdem párt mellet, sőt évekig már a szocdempártot is egy Ulof Palme nevű alak vezette, egy titokban és nyíltan balos szélhámos, akit végül úgy gyűlölt mindenki, hogy valaki le is lőtte, sőt úgy gyűlölték, hogy a hatékonyságáról és becsületességről ismert svéd rendőrség máig sem találta meg a gyilkosát, mert nem is akarta.
De a bomlás már megindult. Új nevekkel lett tele a parlament, az újságok, a politikai élet, és nézzük meg Svédországot ma. Olyan libsi vezetés vette át az irányítást, hogy tele vannak ma a svédek analfabéta, képzetlen migránsokkal, akik se nem akarják megtanulni a nyelvet, sem pedig dolgozni nem karnak és használhatatlanok mint munkaerő.
Ma már kezdik a semmirekellőket vissza transzportálni Afganisztánba és ahová valók, de úgy nagy általánosságban, megette a fene az egészet, ha már idáig jutottak.
Lám, a csúcsra, fel lehet kerülni érdemteleneknek és hazaárulóknak, ha a nemzetek felett létező hatalom kövét fújják. Nagyon könnyen lehet, hogy Irányított ez az Európát tönkre tevő migránosdi. Nehéz nem látni, hogy a globalizáló háttérerő tudatosan csinált majmot éppen a németségére büszke „übermens” Németországból is.
Franciaországba be se kellett vándoroltatni muszlim „menekülteket”. Hosszú távon, vagy nem is olyan hosszú távon az önimádó franciák országának voltaképpen nincs jövője. Vagyis, a két legnagyobb gazdasági hatalom már „kész van”, megszűnik európai lenni, a többi, dilis kis ország pedig csak önkéntes sereghajtó a klasszikus Európát tökéletesen megváltoztató, hogy ne mondjuk, tönkre evő folyamatban.
A Brexit, mint jelentős politikai esemény világosan mutatta meg, hogy a szervezett és minden tekintetben támogatott, esetleg itt-ott alaposan lefizetett, globalizációt kedvelő politikus szféra mellett van egy másik tényező is, egy sajátos erő, amivel egyeduralmak, vagy éppen globalizálók sose számoltak: a néplélek. Szinte fantazmagóriával határos néplélekről beszélni, vagy éppen hatalomnak tudni, de világos, hogy a Brexitesk, vagyis a hivatásos politikusok ügyeskedésén túl ott van az angol, a nép, amely generációkon keresztül a világ ura volt, sőt ma is lélekben a világ ura szeret lenni, mert már az alaptermészetében él, hogy világbirodalom voltunk, tehát irtózik attól, hogy egyszeriben Nagybritánia csupán egy alosztállyá váljon holmi Európai Uniónak nevezett, meglehetősen amatőrös, globalista kevercsben. Az angol egyszerűen borzadva rázta meg a fejét, és ment szavazni. A Brexit mellett. Ez az esemény csak a hivatalos politikusok és a politikusok hatáskörében élő londoniak között tűnt érthetetlennek. Érthetetlennek, hiszen, mi az, hogy nagybritániai, vagy éppen angol lélek?! Nos, ez az. Az angol nem tud taggá törpülni.
Szinte nevetséges volt a kétségbeesett igyekezet, ahogy a tagság mellett kardoskodók halasztgatták a végleges NEM kimondását, és sajnálatos (mert a nép akarata ellen való), hogy sikerült Boris Johnsont elgáncsolni. Sokba kerülhetett, amíg eljutott idáig a globalizmus. De nem szabad elfelejteni, hogy egy nép akarata elleni személynek, vagy kormánynak, ott, a piramis csúcsán nincs sok jövője. Mert az élet már csak ilyen.
Balogh Bertalan

A legdicsőbb

Sokkal fiatalabb koromban jól ismertük egymást Moldovával, sőt, ahogy mondani szokás, luksógorok is voltunk. Kedves, örökké vidám és persze tehetséges valaki volt. Emlékszem, legsikerültebb írását olvasva (a Mandarin a híres vagány-t) zseninek tartottam. Ezért csodálkozom, hogy nem azt a vonalat folytatta, hanem írt vagy 140-150 könyvet (sok esetben egy kicsit Rejtő Jenőseket), és inkább agyba-főbe díjazott író lett, sőt a legolvasottabb írónk is, csak éppen sok olyan művel ajándékozta meg a közönséget, mint például a Beszélő disznó, amelynek az első mondata ez: Józsi, a kurva anyádat! Persze, hogy legolvasottabb. A nagyközönség nagyrésze ilyet élvez igazán. De az az érzésem, hogy sikersorozata ellenére, a szakma nem nagyon tartja számon, mint írót. Ez az ő baja.

 Az meg az enyém, hogy tágra meredt a szemem, amikor olyat olvasok tőle, hogy Kádár Európa-méretű politikus volt. A nagypolitika mérvadói számára legjobb esetben csak Magyarország gondnoka volt Kádár. Hatalomátvétele alkalmából az ENSZ-be is meghívták és nem köpték le, de alaposan lepfújolták. A nagy Európai méretű politikust.

Hová tetted az eszedet Gyuri? Kérdeztem magamban, mert akkor is, ha valaki történetesen szeret polgárpukkasztó lenni, eszementnek azért mégsem kell lennie.

Tegnap az interneten egy-két interjú-videót láttam, ami vele készült. Továbbra is jóképű a fiú, ősz is, kopasz is, ahogy illik egy 86 éveshez, de változatlanul kedves benyomást kelt. Hanem,  amikor olyat mond, hogy a magyar történelem legfényesebb, vagy legdicsőbb ideje a Tanácsköztársaság volt, az összes bicska kinyílt a zsebemben, mert az agybaj az agybaj és az nagyon nagy baj.

Történelmünk legdicsőbb pár hónapos idejéről másnak, például a magyaroknak egészen más a véleménye. Moldovának is ajánlanám Váry Albert koronaügyész helyettes könyvét, A vörös uralom áldozatai Magyarországon címűt, hogy fényt derítsen hunyászó emlékezetében a történelmünk legfényesebb időszakának részleteire. Kun Béláék egészen egyszerűen kapásból, minden ok nélkül , szenvedélyből, sőt passzióból akasztottak, vagy vertek agyon magyarokat Pesten  is, vidéken is. A parlament épületének alagsorában is. Aztán, a Dunába hajították a hullákat. Az elszabadult őrület tetteinek leírásában az első, ami figyelmeztető, a korrektség és szavahihetőség, hiszen nem akárki írta és nem mendemondák alapján, hanem jogász, aki az utólag elcsípett gazemberek kihallgatásának jegyzőkönyveiből állította össze a rémidőket leíró művet a gyilkosok és az áldozatok nevével, foglalkozásával, felekezeti hovatartozásával, dátummal és cak pak. „Megguglizhatja” aki akarja: Váry, A vörös utalom áldozatai Magyarországon...

Ha valakinek az a véleménye, hogy a Tanácsköztársaság volt történelmünk legfényesebb mozzanata, annak valami igen gyógyíthatatlan ficam van az agyában, ami nem okvetlenül korral járó elhülyülés következménye, hiszen ez a fajta fonák ficam valamelyest jelen volt egész életében. Vallási hozam? Lelki kancsalság? Így született? A Talmud szellemében nőtt fel, azaz a „szent könyv” szellemében, amelynek alaptétele, hogy a gój nem ember, közülük egy sem nevezhető embernek?  Nem az én dolgom ilyesmik kibogozása. A tényszerűség viszont: igen. És a tények éppen balsorsú történelmünk legsötétebb pokláról beszélnek.

A dologhoz tartozik, hogy nálunk, odahaza, mármint Magyarországon, természetes egy kicsit viccelni, bókolni, évelődni a hölgyekkel.  Mindez persze csak játék, de az az igazság, hogy szeretik a nők, ha egy-egy pillanatra az lehet az illúziójuk, hogy nőnek, azaz kelendőnek tudják magukat férfiak előtt. Aztán az ember egy szép napon Svédországba telepedik, ahol a nők egészen mások, mert annyira „egyenlők” lettek a férfiakkal, hogy egy férfi váratlan bókjai, udvariassága, kedves viccelődése kavarodást okoz a szőke fejekben.

Nyelvtanárnőnkhöz, óra utáni szedelőzködésben odaléptem, és a világ legtermészetesebb módján fölsegítettem a kabátját. Ilyet se tapasztalt még. Csodálkozva, szemében az édes érthetetlenség villanásával valószínüleg arra a következtetésre juthatott, hogy szerelmes vagyok belé. Vagy valami ilyesmi. Egy alkalommal vele és néhány iskolatársammal beugrottunk óra után valahova egy kávéra. Amikor szétszéledtünk, én is elbúcsúzta a szőke és rózsaszín „Kismalactól” (mert tanárnőnknek ez lett a magyar beceneve), és természetesen, könnyed kézcsókkal búcsúztam el, ami teljesen természetes Magyarországon.

-Jaj, ezt kérlek, ne csináld máskor! -mondta zavarodottan és próbálta vissza húzni a kis kezét.

-Miért ne? Nincs ebben semmi.

-Mert... mert bepisilek tőle, -mondta tanácstalan szégyenkezessel.

Egyszóval, ott minden más a férfi-nő-kapcsolat stílusában.

Ami a „szerelmet” illeti, lehet, hogy volt benne valami. Legalább tíz évig csaltuk a férjét önfeledten. Mert ez viszont normális náluk.

Amerikában is egészen más. Ha nem vigyáz az ember, egy-egy szexuálisan célzatos, tehát illetlen és zavaró megjegyzés miatt akár ügyvédhez is szaladhat a nő. Egyem a zúzáját az ilyennek!

Kivétel azért mégis sok van, azaz van, akinek hízelgők a bókok, tudja, hogy csak játék és európai évődés az egész. Ilyen volt a negyvenöt-ötvenes patikusnő is. Volt valami számítógépes zűr nejem gyógyszerei körül, és hónapokig nem sikerült a dolgot rendezni. Ez az új patikus nő viszont mint egy varázsló, egy perc alatt tisztázta az egészet.

Mondtam is neki a szokott európai stílusomra jellemzően, hogy gyönyörű vagy és intelligens. Vegyél magadra holnap valami fehéret. Mert esküszünk. Templomban.

-Szereted a Lovakat? -kérdezte komoly arccal- mert különben számításba se jöhetsz- tette hozzá- ugyanis én versenyló-tenyésztésben vagyok.

-Hű, az a passzió rettentő sokba kerül -mondtam- hogy bírod anyagilag? Bár az is igaz, hogy ha szerencséd van, milliomos lehetsz.

-Igen, -mondta- ismerek is egy lóbolondot. Milliomos lett. Igaz, hogy előtte még milliárdos volt...

Azon már nevetni se kell, ha valakinek titkos a telefonszáma, és azt hiszi, hogy egyből titkos is lesz. A telefon körül azért mégis vannak érdekes hátterek.

Elváltunk 1964-ben, de amint mondani szokás, megmaradtunk mély barátságban, hiszen csak mindketten taknyosok voltunk, vagy későn érők, és négy-és fél év múlva jöttünk rá, mi, a szerelmes kölkök, hogy elmúlik a szerelem, és elillant szerelem már nem alapja és magva annak a valaminek, amit házasságnak nevezünk. Jellemző e feleség ismert humorára, hogy mielőtt beléptünk volna válás okából a bíróság tárgyalótermébe, megkért, hogy vegyem ölbe és vigyem őt át a küszöbön. Humora ma is sziporkázó néha. Ezért is, meg a közben megizmosodott baráti szálak miatt is legalább kétnaponként felhívom, innen Floridából, mert van rá mód, hogy fillérekért traccsolhassunk. Néha órákig is. Ebben csak az a kissé árnyékos, hogy gyakran, ha nem is mindig, visszhangos a vonal, amiről én, a Magyarországon és Rákosi-Kádár korban megemberesedett egyén egyből tudom már, hogy lehallgatnak bennünket. Két nyolcvanéves

röhögcsélése ugyanis roppant fontos lehet, nem is annyira a magyar köztársaságnak, hiszen egyikünk se, és együtt se akarjuk megdönteni a magyar államot, hanem a Nagy Testvér nagyon kíváncsi minden egyes embernek, magyarnak is, a véleményére, pláne, ha nemzetközi vonalról van szó, ás rendszeresek a hívások. A kimustrált Ávós néninek a lélegzése is hallik néha, sőt nem tudja megállni, hogy olykor meg ne jegyezze: „igazán” meg „mi a fene”, meg „ne mondja”, azaz nem is titkolja, hogy hallgat minket, mielőtt szétkapcsol bennünket.

Ilyen a mi kis mikrokozmoszunk, az az alig tízmilliós... A Nagy Testvért szolgálja. Olyan titkos a tevékenysége, hogy nem is titkos.

A másik érdekesség a titkos jelszó, amivel csak én nyithatom ki a számológépemet és senki más a világon. A napokban kezdtem egy esszét írni. Megírtam az első oldalt, átmentem a másodikra, folytattam, aztán eszembe jutott valami és visszakattintottam az első oldalra, de az nyomtalanul eltűnt! Cakk pakk. Kerestem mindenütt, de egyszerűen eltűnt, kitörölték, vagy ellopták. Igaz, a címe ez volt: Titkos Világkormány. Nagytestvérnek megvan az a szokása, hogy bármit leír az ember számítógépen, ő már olvassa is. Persze nem ő és nem szóról szóra, mert ő sem győzné, hanem automatikus figyelője kulcsszavakkal dolgozik. A „veszedelmes” szavakra rögtön bekattan, rögzíti, magát a szöveget is és a feladót és a címzettet is. Nagy Testvér tudni akarja naprakészen, hogy kinek mi a véleménye. Nem csak az enyém, hanem mindenkinek a véleménye a Föld kerekén. Rengeteg kulcsszó létezhet. Például: forradalom, fegyver, tengeralattjáró, megbuktatás, tüntetés, globális, világuralom, ügynök, operatív... és még vagy egy-két ezer. Elképzelhető, mekkorát kattant Nagy Testvér automatája írásom címére! Azt meg végkép ne kérdezzük, hogy hogyan jutott be a titkos jelszavas számítógépembe, mert az aztán csak nekem, meg neki nem titkos. Bár még a kereskedelem pofátlanjai is feltörnek minden titkos zárat. Elárulhatom utólag, (hogy végleg ne legyen titkos), hogy kezdő jelszavam ez a hosszú és ékezetes szó volt tegnapig: mimikutyuskám. És láss csodát, a csakis magyarul értelmes jelszóra egy kutyafelszereléseket árusító amerikai cég ajánlatai jelentek meg a gépemen máris. Pórázok gyöngyökkel, műgyémántokkal, kis kabát (Lodon Fog márkát utánozva) esős napokon sétához, meg kutyafogkrém és fogkefe és még egy hosszú-hosszú lista színes képekkel. A véletlenség teljesen kizárható, hiszen a rég elhunyt Mimike nőstény volt és kis termetű ölkutya, az ajánlatok pedig pont nőstény kiskutyát céloztak meg. Ennyire titkos itt minden. Egészen le a kutyaszőrt bodorító szerekig, Amerikában is, magyarul is. Nem tudom, mennyit segít, ha „titkos” jelszavamat naponta cserélem. Valószínűleg csak egy-két napig.

Ilyen lett a világ körülöttünk. Egy ilyen világra pedig az a helyes válasz, hogy az ember mégis, és csak azért is megírja a maga véleményét, mert nem ember az, akinek van véleménye, de nem mer megmukkanni a várható retorziótó miatt. Nekem szinte ars poeticám volt eddig is, hogy az egész világ tehet nekem egy szívességet.

Miről szólt volna a Világkormány című írás?

Arról a jelek szerinti felismerésről, hogy immár hosszú évszázadok óta alakulgatott és mára már a háttérben majdnem teljesen ki is alakult egy formációró, ami jobb szó híján háttérbeli világkormánynak is nevezhető.

Hol vannak az emberei?

Mindenütt, ahol a globalizmusért, mint célért ügyeskedni, vagy harcolni, tenni lehet.

Hol székel ez a kormány?

Van aki félreérti a dolgot és azt hiszi, hogy az időnként nagy titkolózással összeülő Bilderbergesek képezik a kormányt, pedig ezeken az üléseken csak az aktuális parancsokat végrehajtó nagyok vannak jelen, nem pedig a parancsokat kiadók és új irányvonalat meghatározók.

Kik az igazi főkolomposok?

Elemzők eljutnak eddig a pontig, és tudni vélik, hogy a főkolomposok a Rothchild dinasztiából valók, a Szabadkőművesek legrangosabbjai közül, valamint a Chabad vezetőiből, és a Máltai lovagrend krémjéből. De az egyszemélyt, a „királyt” bizonyossággal senki sem tudta megnevezni eddig.  Vannak feltevések, hogy egy időben Trockij volt vagy a „király”, vagy a királyhoz legközelebb álló személy, bár valószínűbbnek látszik, hogy ő csupán Lenin irányítója, felügyelője volt, és a forradalom szervezője. Jellemző a világkormány hatalmára, hogy Sztálin csak emigrációba tudta kényszeríteni Trockijt és csak jóval később tudta megöletni.  Gyaníthatta Sztálin, hogy a Cseka, a GPU, az NKDV és hasonló állambiztonsági főnököket is a világhatalom manőverezi ezeknek a véres intézményeknek az élére. Nem volt mi mást tegyen, mint tisztogatott időnként és kivégeztette őket. Jagodát, Zinovjevet, Kamenyevet és a többieket szépen, sorba. A „király” tehát továbbra is titok, de nem is ő fontos, hanem a világuralomra törő eszme, és az, hogy emberei mindenhol ott vannak. Vezető pozícióban.

Mekkora pozíciókban?

Kormányokban, államapparátusokban, államvédelmi szervekben, bíróságokon.

Manapság sok szó esik például a Vatikánról. Ebben az a figyelemfelkeltő, hogy a jezsuiták ősi szabálya, szerint jezsuita nem lehet pápa, tehát hogy mégis előtérbe került a két utóbbi jezsuita, annak oka kell legyen. Lehet, hogy a katolikus egyház és a Vatikán összeomlasztása most a parancs, ahogy egyesek szerint annak idején maga a jezsuita szerzet is a világkormány érdekében alapult? Mindenesetre, ilyen horderejű feladatot csak jezsuitára lehet bízni. Az is gyanús, hogy mind nyilvánosabban szapuja a sajtó a Vatikánt. És nem csak az internetes sajtó. A sátánista mozgalom centrumának nevezik sokhelyütt nemzetközi gyermekkereskedelmet emlegetve, véres csecsemő áldozatokkal vérivással spékelve.  A negatív hírverés mintha azt célozná, hogy előkészítse a világ népét arra, hogy ne bánkódjon, ha a Vatikán, mint helyrehozhatatlanul belülről romlott hatalmi tényező, elpusztul, hiszen korrupt, sőt pedofil, ember- és gyerekkereskedő, sátánimádó és istentagadó. Hírek szerint Ferenc pápát minden hatalomtól és befolyástól megfosztották, három bíboros irányítja a Vatikánt. (És a fekete pápa)? Egy másik hír szerint, a Moszkvában látogatást tevő Ferenc pápáról a KGB-kiképzett Putyin csak azt mondta: „Ez nem Isten embere”.

Máskülönben sem jósolhat jövőt az ember a Vatikánnak, hiszen a világkormánynak igazán nincs érdekében, hogy rajta kívül más hatalom uralkodjék tömegek fölött.  Rossz pápákkal, vagy azok nélkül, Vatikán összeomlasztása tényleg cél lehet. Nem csodálnám, ha ez be is következne.

Mekkora hatalma van ennek a Világkormánynak? Ekkora biztosan van.

Világháborúk eredményeként a Szovjetunió megteremtése is a világkormánynak köszönhető. Churchill szerint is egy emberöltőre szólt a terv, és csupán kísérlet volt arra, hogy lehet-e és jó módszer-e nagy tömegeket nyílt terrorral vezetni. Nem ez látszott a legjobbnak, és ki is húzták a dugót, a Szovjetunió pedig lefolyt a kanálison. Elképesztő volt, hogy annak idején Kaliforniában a szabadkőművesek világkongresszusán Gorbacsov tartotta a legintelligensebb beszédet. Ki gondolta volna, hogy ő is!...  És ki gondolta volna, hogy feladatul a Szovjetunió csöndes bedöglesztését kapta. Meg is tette a kötelességét, és utána mehetett is. Ma szóba se állnak vele.

Szükségszerűnek látszik, hogy Amerika, mint tényleges nagyhatalom ugyancsak lefokozás előtt áll. Sosem szerette a világkormány a nagy hatalmakat.  Még a jelentőségében csekély Osztrák-magyar Monarchia is túl szervezett és túl nagy volt neki. Amerika is fontos volt neki, amíg használni tudta, mint zsoldost a tervei megvalósításhoz szerte a világban, de ahogy a direkt terror sem volt alkalmas modell a világ uralására, a fegyverrel való uralkodás sem látszik annak, mert egy-két-három atombomba után nem lenne kit uralni.    

Trump esete is ad fogalmat arról, hogy milyen szövevényesen és szinte kipusztíthatatlanul jelen vannak a világkormány csápjai Amerikának minden igazgatási szintjén. Elnökké választása úgy érte az egyébként mindent irányító világkormányt, mint egy eltévedt atombomba. Ugyanis Hillary Clintont jelölte ki, de az csúnyán megbukott a háttér óriási támogatása ellenére is, mégpedig egy politikában ismeretlen alakkal szemben, aki nem fogadott el (előre lekötelező) anyagi támogatást senkitől, mert ahhoz túlságosan gerinces, és ráadásul, van neki elég pénze. A döbbenet csimborasszója volt a reakció, sőt ma is, és állandóan megy ellene a harc. Tudta Trump, hogy nehéz lesz a nyüszítően csalódott politikai képződménnyel szemben vezetni az országot, különösen pedig nemzetállami irányba és éppen a globalista világkormányosokkal szembe, de nem gondolhatta, hogy a politikai mocsár akkora, amekkora.  Első pillanattól kezdve a jelenig csalás, árulás, szabotálás, vádaskodás, alattomosság jellemezte a sajtót, sőt közvetlen környezetét is, Fehér Házastul, mindenestül. Jóformán csak a Pentagon zöme és a hihetetlenül fellendült gazdaság élvezője, maga a nép és a fejétől lefelé reformálódó jogi testület áll mögötte. És egyszerűen az a tény, hogy nacionalista, aki nem pártot akar érvényre juttatni, hanem az amerikai népet.

Ismerős nekünk is a szituáció, a nemzetállam gondolata és az ez ellen berzenkedők aknamunkája.

A világban ma két alapvető erő győzködik. Elsőnek ott van a világkormány, jóformán már nem is nagyon a háttérben, és ott van a nemzetállamosok bővülő kis csoportja, a V-négyek, meg Putyin hatalma, meg a globalizmust gyűlölő Kína és Indokína és mások, akiknek elege van a hamis pénzuralomból.

Mérlegeljünk, jósolgassunk?

Egyelőre az a bizonyos, ami a kínai átokból ismert: érdekes időkben élünk.

Középiskolában a magyartanárnőt kérdeztük, hogy mit jelent József Attila verssorában, a „Sikáltam a hajót, rántottam az ampát”-ban az ampa.

Nem tudta a tanárnő, de gyanította, hogy az valami halat jelenthet, azaz rántottam a halat. Vagy valami ilyesmi.

Ha élne még a csoroszlya, felvilágosítanám így, utólag, hogy nem halról van szó, hanem kenderről.

Ugyanis a magyar hajós tolvajnyelvben ampának hívják a kenderkötelet. Angolul a kender neve hamp (kiejtése: hemp), ebből korcsosodott ampává a szó, mert könnyebb nekünk kiejteni és ragozni így.

Szóval, most már tudjuk ezt is.

Néha már megijedek magamtól, látván, hogy mindent tudok.

Nem borzasztó?

Mindennek megvan a maga ideje...

Megbizonyosodik az ember vénségére, hogy nincsen abban merevséget garantáló csont. Sosem volt.

De hogy ennyire ne legyen?!

Február van, itt Floridában nyárelőhöz hasonlóan enyhe és napos az idő, otthon meg nagy számú fagyhalál esélyeiről ír és aggódva mozgósít most egy sor cikk újságban is és az interneten is közzé téve.

A fura az ebben az időzítésben, hogy éppen ezt megelőző napokban küldtem el egy mérges glosszámat egy internetes lapnak, ami pont arról az abszurdumról szól, hogy Magyarországon szinte kalkulálható, hányan fognak az idén halálra fagyni, tehát nem Szibériában, hanem Magyaroszágon, ahol a felszín alatt annyi a gáz, hogy éppen nálunk nem lenne szabad, hogy egyetlen ember is "kihűlne". Jól elküldöm ebben az írásban  melegebb éghajlatra azokat, akik a gázkészlet és a fagyhalálok egyenlegét üzletileg, vagy más "dögölj magyar mozgalmi" ügyből normálisnak tartják, vagy "csak" keresztbe tesznek annak, hogy nálunk mindenkinek kielégüljön a halálra nem fagyás természetes emberi joga.  Véletlenül tényleg jókor jött a kis "gázos" írásom, nem mintha  egy írás sokat tudna jelenteni, de más lapok is rákontráztak.  Ide rímel, hogy egyik kiváló kritikusom, a művelt Cs. Tóth Párizsból egyebekben azt írta az Oszlopszent című könyvemről annak idején, hogy volt egy francia író is, aki mindig megírta a maga nagyon találó véleményét, az enyéimhez hasonló módon, miközben az élet ment tovább. Nem ismerem azt a franciát, de az, hogy megírja valaki a dolgok bibéjét, és közben az élet megy a maga útján, nem negatív dolog. És nem is biztos, hogy teljesen falra hányt borsó. Akkor sem, ha az élet a füle botját sem mozdítja elolvasás közben.Voltaképpen ez a dolgunk: megírni. Az, hogy az élet közben tovább fortyog a maga hőmérsékletére, teljesen érthető is és természetes is. A világ történései mögött midig is roppant erők gyúródtak, ahogy az ár-apályt is roppant erők ritmikus hatása okozza. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha koszt hoz az ár, azt ne ismerné föl az ember, sőt ne hívná föl rá a figyelmet. Ez a felfigyelés és a szemek nyitogatása a dolgunk, nem pedig a világ megváltása. És noha tova özönlik a világ sok történése, egy-egy általam is eleresztett kis bűzbomba mégis megérint néhány vájt orrút. És ez nem mellékes dolog.

Az emberek 5-6 százaléka olvas, vagyis vesz részt a szellemi áramlatokkal való lépéstartásban. Az emberiség 4-5 százaléka (vagy annyi sem) aktív valamelyest, vagy eléggé, vagy nagyon a politikai mozgalmakban, vagy pártokban. Az emberek 4-5 százaléka jár aránylag rendszeresen színházba. Ugyancsak 4-5 százaléknak van 1OO körüli, vagy fölötti IQ-ja. A többi mind alatta van, a többi mind "háztartásbeli" csupán, azaz, a többi kulturálisan alig számít. Csak szólamokat és jelszavakat ért meg, miközben ösztönsen vezérfonalra és vezetőre vár.

Ez a képlet, amiben élünk.

Viszont!

Viszont, amikor megkérdezték Klebelszberg Kúnót, hogy voltaképpen miért csinálja mindezt, mármint az általánios és kötelező iskoláztatást, a teljes nép legalább is alapfokú képzését, azt válaszolta, hogy "azért a 300-ért” csinálom. Vagyis, azért a háromszáz intellektuelért, amely ki fog emelkedni az alapképzés adta lendülettől egy magasabb műveltség felé tárulkodással, és igazi kiművelt fejjé válik. 300 nagyon alacsony szám. És mégis, látjuk, hogy micsoda irodalom, milyen gondolkodó fejek, milyen nagyszerű hazafiak fejlődtek ki az ő elindításábó! Talán 300 nem is kevés ahhoz, hogy a köznép szellemi, vagy éppen politikai vezetője legyen.

Nem a Fészek klubos intellektuelek szerepe a nemzet gondolkodásának, izlésének és műveltségének reprezentálása. Ennek a rétegnek a létezését el kell nézzük, és punktum. Miközben roppant fontos, hogy sokan és minél többen tudjanak végre eredettörténetünkről, minél többen kapjanak rá az igaz szó szépségére, az alapvető jogok  felismerésére, a hazafiság mámorára, és hasonlókra. Nos, ehhez ad egy-egy húr-pendülést az, aki ezen a hullámhosszon áll és még ír is itt-ott. És meglepő tud lenni a rezonancia, a visszhang, amely máskor némának tűnik, és jó látni ha az ember saját gondolatai visszaköszönnek.

Élvezettel ámulok az ifjúság javának eszmei ébredésén, például, ami nagyrészt a leírt és elhangzott gondolatok megfoganását bizonyítja. Ám, a népnevelés nem csupán vezércikkek által valósul meg, hanem a jókor, jó helyen és jó közönségnek elejtett  egy-egy rezonálós szó által. És nem is csak az írói szó formál lelkeket. Gondold el, mi terem annak a kisgyereknek a szivében, amikor például Csíksomlyó völgyében ott van ő is a papával, és átéli, amint egy félmilliós testvéri tömeg zengi egyszerre a Himnuszt. Mi terem a kis lelkében? A magyarság csodájának tudata plántálódik el benne. És a palánta kivirágzik majd a maga idejében.

Igen, a zagyva élet megy tovább, de a lelkekben el-elhintődő szó-magvak és dallammotívumok tovább élnek, kicsíráznak, virágba borulnak a maguk idején. Sokakban Valamikor. Sokszor nagy dolgokhoz ad erőt iegy csepp tinta, vagy egy szívhez szóló dallam.

Ennyiben járulunk hozzá… És ez valami.