Balogh Bertalan

2018.jan.17.
Írta: BaloghBertalanUSA Szólj hozzá!

Anyaistentől vigécistenig

Mindig mondtam, hogy a fehér ember tömegének jelentős része a teremtés legjellemtelenebb különlegessége. Vérévé vált a haszonelvűség, ami nem csak indiánokat pusztított ki gondolkodás nélkül, hanem önmagát is állandóan pusztította, és ma is pusztítja. Nem csoda, hogy a fehér ember civilizációja végül összeomlás előtt áll fegyverestül, világuralmi dilistül, hiszen igazán csak pusztításhoz ért. Még, amit épít, többnyire az is őt pusztítja. Fura fajzat. Súlyosabbnak tűnnek ezek a szavak, mint ami könnyen elfogadható, de ha az ember töprengése közepette ki tud lépni egy ellemzős kis időre, hogy magasabbról, távolabbról tekintsen a saját fajtájára és világára, nem is olyan biztos, hogy téves útra kerülve érzi magát.

Szinte unásig ismertek a fehér ember gyarlóságának jellegzetes tényei, az például, hogy már ott tartunk, hogy nem nagyon hangoztatott, de létező program a világ lehető elnéptelenítése, ami nem kivételez a fehér emberrel sem, Mérgezettek az élelmiszerek, mérgezettek a vizek, óceánok, folyók, patakok, tavak, mérgezett a talaj, mérgezett immár a levegőég is; mérgek a gyógyszerek, mérgek a rossz gyógyszerek mellékhatását korrigálni szándékozó gyógyszerek is, a védőoltások is már a tartósításukra használt higanyvegyület miatt is, ami maradandóan öli az idegeket és autizmust okoz gyerekeknél. Pesten naponta diagnosztizálnak átlagban egy gyereket, mint új autistát. Korábban az autizmus majdnem ismeretlen jelenség volt. Cselekedeteiben, ostobaságában nem csupán önpusztító tehát a fehér ember, hanem nem is egészen normális, vagy „csak” bűnözők manipulálják a civilizációját, akik saját demográfiájuk olvadása közepette is világuralomra törnek pusztító fegyvereiket csörtetve.

Civilizációk megjelenésének és pusztulásának megvannak a stádiumai. A mienknek is, hiszen a civilizáció nem statikus valami, hanem állandó fejlődésben van kezdetétől egészen a pusztulásáig. Érdekes végig kísérni a folyamatot összeomlásunkig. Ez a folyamat törvényszerű és megváltoztathatatlan. Sajnos.

Az emberiség a kezdet kezdetén, legalábbis aszerint, amiket tanítottak nekünk, félig gyűjtögető életmódot folytatott, majd később megtelepedett a mezőgazdaság kifejlődésekor az erre alkalmas égövön, laza társadalmakká fejlődött, és a szó szoros értelmében önellátó volt. Bölcsek, vezetők emelkedtek ki közülük, sőt helyenként életszemléletben azonos, felfogás béli, jóformán vallási közösségekké is alakultak. Van, aki aranykornak nevezi ezt a stádiumot. Megjelentek a formális nemzetek is, hiszen nemzet mindig és csakis eszmei közös nevező alapján áll egységbe. Mindez az embercsoportok, majd embertömegek belső dinamikájára, tehát természetesen történt.

Fontos tudni, hogy -talán a természetközelségnek köszönhetően- evidens volt a történelemelőtti népek számára a matriarchális szerkezet. Az akkori világ szőröstül-bőröstül matriarchális volt. Ha volt isten-fogalmuk, (és volt), az is nőnemű volt, ami természetes is, érthető is, hiszen akár hétköznapi, vagy családi értelemben is a nő az, aki megszüli az új generációkat, azaz a nőn múlik a továbbélés a család és a nemzet számára is. Férfiak nem szülnek senkit. Küzdenek, alkotnak, építenek jót-rosszat, miközben genetikailag a kakast személyesítik meg. A kis csirkék tömege a tyúkon múlik, hogy leegyszerűsítsük a képletet.

A régészeti leleteket tanulmányozva, (Michelangelo Naddeo kiváló könyvében is: 10000 éves a magyar folytonosság a Kárpát-medencében), de máshol is nyomon követhetjük az Istenanya, mint általánosan tudott és hitt istenség létét évezredekig, azaz ameddig a régészet ellát az időben. Leletek tonnáiról van szó Európátót Ázsia legkeletibb csücskéig. Sokáig kinyomozhatatlan volt az Anyaisten-hit eredete, nem is nagyon feszegették a dolgot a tudósok, de kiváló történészünk és kutatónk, Bíró József eljutott a kultúrák rétegeit „hátralapozva” a számunkra érthető legrégibb ponthoz, a subarnak, vagy szabirnak nevezett kultúráig, ahol az akkori képírásban az istenséget egy sematikus, mézeskalács bábúhoz hasonló, lekerekített körvonalú női alak jelezte. Ez volt a képe a szónak: Isten.

(Csak tájékoztatásul: a szubar, vagy szabir föld a Tigris és Eufrátesztől északra terült el a Zab folyó vidékén. Innen “csorgott le” idővel délebbre a kultúrájuk, és megtermett a sumér civilizáció). Azt is tudjuk, hogy nem volt ház például Ázsiában, amelyben ne lett volna legalább egy égetett agyagból formált szobrocska, amely természetesen a teremtő és oltalmazó Anyaistent ábrázolta a maga egyszerűségében. Tehát, matriarchális volt az ismert világ és békés volt, és betöltötte a földet. Az egyisten-hit tehát nem új találmány, hanem megelőzte a későbbi, többistenes, majd egyistenes vallásokat. De minthogy a vallás lényegében egy életfelfogást és egy életmódot szavatol, tudnunk kell, hogy -különösen a formális vallás-  egyből a dialektika törvényeinek is engedelmeskedik, ha pontokba szedve írja le önmagát és rítusait. Ez a kezdet, amikor a vallás ideológiává válik. Ha pedig rögzített ideológiává vált, egyből az csak sorsára jut, azaz egy csoport így magyarázza majd az igét, a másik meg amúgy, és máris a bomlás kezdeténél vagyunk: marad ugyan az alapgondolat, de megvariálva. Szinte tragikomikus, milyen szembenállásokat eredmény ez. A síita és a szunnita valláskülönbség mai véres ellentéte is bizonyítja, hogy ugyanannak a Koránnak és Allahnak a dicsérete, csak kissé másként, mekkora szakadást képes okozni. Vagy ugyanannak a Krisztusnak a dicsérete is, ha egy frakció csak balról jobbra veti a keresztet, egy másik meg csak jobbról balra. Emlékszünk, milyen ádáz, egymás torkát metsző szerb-horvát háborúságot szított ez. A reformáció bekövetkezte, mint revizionizmus is a szakadárság mintaképe, valamint a szekták sokaságának modernkori burjánzása is.

Az Anyaisten-hit annak köszönhette változatlanságát és azt, hogy évezredeken át legalább a fél világon fennmaradt, hogy nem rögzített, dogmákba foglalt vallás volt a szó szoros értelmében, hanem felfogás, természetes gondolat-rend és életforma. Mert kétségtelenül fennmaradt évezredeken keresztül az Anyaisten felfogása és hite a napjainkig a megtalált néprajzi motívumokban textíliákon, szobrocskákban, aranyban, ezüstben, terrakottákban, kőben, szőttesek mintáiban, képekben, címerekben, zászlókon is, templomok tornyán is.

A subar-szubar-szabir szó-betű alakzata tehát fennmaradt. Az Anyaistent többnyire stilizáltan ábrázolódik, de mindig ugyanaz az ábrázolat alapja: nő a legszentebb pillanatában, a szülés pillanatában, széttárt karokkal, szétvetett lábakkal, amint alul megjelenik a születő gyermek feje. Az életadó istenség képe ez, a teremtésé, a fennmaradásé, az örökkévalóságé.

   És itt megengedhetünk magunknak egy kis privát kitérést. A címerünkről van szó. Kevés heraldikai magyarázat van a mi címerünkre, ami pedig van, mind sántít, vagy buta. Mint például, amikor „apostoli kettőskeresztnek” titulálja a valóban kettős keresztnek is tekinthető központi alakzatot. Iskolában is ezt tanították nekünk amikor egyáltalán még tanították, csak éppen nem említették soha, hogy apostolok még évezredekig nem léteztek, amikor már általános volt a geometrikusan is ábrázolt Anyaisten Ázsiában is, Európában is, Afrikában is. Voltaképpen szerencse, hogy ez az “apostoli” mese magyarázta meg a modern időkben a „kettős keresztet”, mert így átvészelte a kereszténység hullámát, ami irtott mindent, ami ősi időkre emlékeztetett, sőt a kommunizmus történelmileg rövid de barbár idejét is átvészelte. És ugyanilyen szerencsének köszönhető az is, hogy a Boldogasszony anyánk kezdetű régi szent énekünk is fennmaradt, mert szerencsére Szűz Máriával volt kapcsolatba hozható. Fennmaradt. Ma is énekeljük, és ma is alázattal és szeretettel tölt el bennünket.

A történelem előtti időktől őrzött „kettős kereszt” alakzat, mint apostoli mese teljesen érthetetlen egy címerben, viszont azonnal felismerhető benne, és szinte szájba rágósan, félremagyarázhatatlanul bizonyítja, hogy az ősi Anyaisten képéről van szó. Szétvetett karok, lejjebb pedig a hosszabb, szétvetett lábak, alant pedig a megjelenő utód, méghozzá a mi esetünkben kis koronával, azaz a nemes voltát mutató utód a “hármas halmon” nyugodva, ami a hazát, vagy magát a Földet jelzi.

Az Országalmának nevezett koronázási ereklye is ugyanezt a „kettős keresztet”, vagyis az Anyaistent jelképezi alul a gömbbel ami a nációt jelzi, szinte mint isteni teremtményt. Heraldikával, vagy anélkül, a dolgok ilyen egyszerűek tudnak lenni.

Akár aranykornak nevezzük ezt a kort, akár másnak, a tény az, hogy a korai államok jellege nem csak a matriarchális volt, hanem egyben az volt a pap királyok kora is, ami azt jelenti, hogy az államokat összetartó eszmének, az Anyaisten hitének és magának az államformációnak a fő alakja, királya vagy vezére egyben védelmezte is az államát más hitű, más felfogású környezetével szemben. Tehát nem csak képviselője, hanem bölcse, pásztora és védelmezője is volt a népének. Az élettérért folyó harcokban később a katonai hatalom fő alakja mind több szerephez jutott, és lassan a pap király hatalma mellett megnőtt a fővezér, a katonai erőt képviselő fő alak befolyása. A pap király hatalma tehát gyakorlatilag megosztódott. A király továbbra is képviselte az eszmét, de az eszmét akár fegyverrel is védő vezér hatalma lett a tényleges hatalom már azért is, mert az eszme és a kard között a kard a potenciálisan erősebb. Ekkor már háborúk dúltak a fiatal államok között. Van, aki szerint a háborúk egész idő alatt és most is voltaképpen és jóformán napjainkig is vallásháborúk voltak. és itt nem csak formális vallásokról van szó, hanem általában eszmékről, amelyeket szinte vallásos buzgalommal követnek, akik követnek. A fasizmus is, a kommunizmus is beillet a gyakorlatban egyfajta vallásnak, sőt a globalizmus hite is. Egyszerű a képlet: megjelenik az eszme, és nyomban megjelenik mögötte a fegyver.

A pap királyok kora leáldozásának lassú folyamatában a világ mindjobban áthangolódott. Civilizációk lassú változásakor sok az időbeni egybeesés és sok átfedés is van. Például, egyre másra jelentek meg új, formális vallások, új vallásalapítók. Jellemző és nem véletlen, hogy mindegyik vallásalapító férfi volt. Mohamed sem éppen nő volt, vagy Zarathusztra, Krisztus és a többiek sem. Mintha a matriarchális gondolkodást maszkulinabb vallások követték volna újabb alapot adva forrongásokra, összetűzésekre, háborúkra, hiszen ezekben az időkben már hadsereggel és vezérekkel rendelkező államokkal van dolgunk. Ez nem azt jelenti, hogy az új vallások alapítói kimondottan nőellenesek lettek volna, sőt, csak éppen immár nem a nő, mint istenség, vagy mint társadalomfenntartó állt az új eszmék középpontjában, csak itt Zarathusztra tanai, amott a buddhizmus, másutt Mohamed és mások szava hódított, miközben a fehérember között a kereszténység nyert teret és lett központi eszme körülbelül kétezer évig.

Maszkulin vallás a kereszténység? Szándékában nem kimondottan az, de tettekben, lényegében igen, és nem csak azért, mert férfi volt Krisztus, hanem mert tűzzel-vassal, fegyverrel terjesztette magát és a teljes világot a maga eszméje alá akarta bűvölni.

  Nagy eszméknek ez is az egyik baja: mindegyik a teljes világot akarja átalakítani a maga szájíze szerint, mert számára egyedül az ő eszméje értelmes, miközben a szeretet, az alázat és a jótékonyság zászlaját lobogtatja. A misszonáris terjeszkedés önmagában szép lehetett volna, csak az a baj, hogy kényszer nélkül ez nem ment, és mint említettük, törvényszerű, hogy amint a formális eszme megjelenik, azonnal ott találjuk a fegyvert és a fegyvereseket. A fehérek nagy eszméje jámbor misszionáris terjeszkedése végül gyarmatokat teremtett, majd gyarmatokat- és népeiket kirabló nagyhatalmakat. Mi ez, ha nem a fegyver, a hatalom, a patriarchális ambíció kifejeződése.

Az Anyaisten kultusz, a matriarchális rendszer, mint antikvitás tehát felváltódott környezetünkben a maszkulinitást sugárzó vallással, amelynek a legotrombább és lebarbárabb vadhajtása volt a rövid de határozott epizód: a boszorkányüldözés. Mi más volt ez, mint a nő-ideál végleges letaszítása évezredes trónjáról, mi más volt ez, ha nem a maszkulinitás szörnyű diadala a nő, mint olyan porig alázásával? „Helyére tették a nőt”, a fehérnépet, a vászoncselédet, az asszonyállatot? Jellemző, hogy a keresztényi jámborság nevében történt ez szenteltvizesen, füstölőkkel és másfajta füstökkel egyszerre: máglyák füstjével.

A kereszténység tehát egyfajta kultúrát teremtett, amire lehet is büszke, meg nem is. Összességében ez nem volt több, mint a fél világ civilizációjának evolvációs folyamatában egy fokozat. Mert fokozatai vannak, hiszen a civilizáció nem statikus valami, hanem állandó fejlődésben van kezdetétől a pusztulásáig.

Melyek a fokozatok?

Elkezdődik egy építő, harmonikus eszmeiséggel, pap királyokkal.

Ez a hatalom idővel megosztódik és lényegében átalakul fegyveres hatalommá, de a fegyveres erők bármilyen hatalmasak is, nem képesek harmonikus világot teremteni, csak háborúkat folytatni, hatalmak szövetségeit létrehozni még nagyobb háborúk vívásához. Sőt, a nagyobbaknak világuralmi ambíciójuk is lehet, ez pedig ismét háborúkhoz vezet. Nagyokhoz. Balgaság lenne azt hinni, hogy a kard, vagy rakétafegyver erősködéséből valaha világbéke sülhet ki. Az ellenkezője lehetséges inkább: egy világ, amely pusztul, vagyis egy olyan világ, ami nem működik, csak világháborúk követik egymásit. Miközben az aranykornak régen befellegzett már, és a katonai erőre alapozott világ nem látszott működőképesnek, hiszen államok vezetéséhez szükséges bölcsesség híján csak támadáshoz és védelemhez ért a militarizmus, nyilvánvalóvá vált előbb-utóbb, hogy szükség van egy királyok nélküli államvezető agytrösztre, és feltalálódott egy: a köztársaság meg a demokrácia, mint államszerkezet.

Civilizációnk evolválódásának ez is egy fázisa. Sajnos azonban a köztársaság, mint eszme és szerkezet már alapgondolatában is hibás próbálkozás, ugyanis noha tetszetős a gondolat, hogy a népek majd önmaguk által választott elittel fogják vezetni önmagukat, a gyakorlatban ez nem látszik életképesnek. Szimplán azért nem, mert saját kollektív intelligenciájára bízza magát a nép, és tudnivaló, hogy a kollektív intelligencia körülbelül a leglaposabb formája az intelligenciának. Ugyanis éppen az intelligencia, az egyének bölcsessége olvad szét benne, tehát nem érvényre jut, hanem elsikkad a kollektívában. Vagyis, nem összeadódik az egyedek esze, hanem gyakorlatilag nem jut érvényre, vagy egyszerűen megsemmisül. Valami azonban mégis összeadódik: az átlagemberek átlagokoskodása, vagyis a butaság. Nem véletlen, hogy köztársaságok „bölcsessége” eljut gyakran olyan határozatokhoz is, amelyek egyenesen nemzetellenesek is lehetnek. Éljen tehát a köztársaság, a társadalmi szerkezeti karikatúra! Olyan rövid ideig, amilyen rövid ideig csak lehet. És akkor még nem említettük, hogy tipikus jelenség a köztársaságokban és demokráciákban a   korrupció, az egyéni zsebre való dolgozás. 

Civilizációnk evolválódásának vonala:

a pap királyos, aranykori egység, majd a

királyos, de főleg militarista,

majd pedig a király nélküli, köztársaságos militarista stádium kora következik

a maga kilátástalanságával, jövő nélkül.

Miért kilátástalan?

Mert a “fejet” nem lehet helyettesíteni kollektív „okossággal”. Egészen kicsiben jól áttekinthetően láthatjuk, milyen az, ha megpróbálják helyettesíteni. Tito kemény, véres kézzel megpróbálta mégpedig aránylag sikeresen egységbe fogni a nagyon heterogén bicskás népeket és egy katonailag nagyon erős Jugoszláviát teremtett. De meghalt. Az ezután a kemény, de jót szándékozó kéz és fej hiányában keletkezett űrt próbálták helyettesíteni egy kollektív fejjel, egy bizottsággal, amely a résznemzetek vezetőegyéniségeiből tevődött össze nagyon érzékenyen vigyázva, hogy mindegyik nemzetiség arányosan és ugyanakkor egyenlő joggal képviselje benne magát a nagy Jugoszlávia szent nevében. Kínlódott is a magasságos központi bizottság a szabályok szerint egy ideig hol ennek a nemzetségnek a feje, hol a következőnek a feje által vezetve, de nem kerekedett ki ebből egy jó labda. Vihar viszont kerekedett a jugoszláv biliben, és végül előkerültek a régi bicskák a csizmaszárból, és olyan barbár polgárháború lett belőle, amilyet Európa még nem látott.

És részegységeire hullott szét Jugoszlávia, az a kollektív aggyal vezetett.

Ennyit egy demokratikusan, kollektív bölcsességgel vezetett országokról.

A köztársaságos kollektív vezetés ugyanezen az úton járnak. Mindegyiknek van egy vezető „agytröszt” parlamentje, amely illő lenne, hogy ne a népét vezesse a maga sajátos útján, hanem feleljen minden tettében a kollektív vezetés csimborasszójának, az EU magasságos akaratának.  Az EU maga a köztársaságnak nevezett kreálmány felső oktávja, vagyis a Nagy agytröszt, amelynek a feje még érettségivel is rendelkezik. Hírek szerint. A parlamentjében pedig senki által nem választott, javarészt link alakok korrupt gyülekezete okoskodik.

Nem kell azonban azt hinni, hogy az EU nem tartozik senki alá. Neki is van felettese: a világ pénzhatalma. És ezennel el is érkeztünk civilizációnk következő és végzetes fázisához, amikor a pénzuralom mozgat mindent. A pénzuralom, amelynek az élete függ attól, hogy továbbra is csinálja a pénzt háborúkkal, elnyomással, a bankok kényszerével és minden lehető módon. Olyan helyzet ez, mint amikor a világfalu epicentrumában a mindenható magánbank áll, amelynek a lényege a pénzcsinálás. Nem valami jó állapot ez, ugyanis az istenség ekkor már nem eszmei, hanem a mindenható kufárság olthatatlan kapzsisága. A civilizációnak ez a fázisa nyugodtan nevezhető kufár-civilizációnak.

A pénz kétségtelenül nagyon hatalmas és fontos tud lenni, de nem szabad elfelejteni, hogy lényege a haszonteremtés, ami jórészt banki és üzleti úton zajlik, az üzletnek, mint olyannak pedig nem valami magasságos bölcsesség az alapja, hanem az az egyszerű képlet, hogy ha pénzből pénz akarsz csinálni, kettőért kell vegyed az árut és háromért-négyért kell eladnod, nem pedig fordítva. Éktelen nagy bölcsesség ez, nemde? Nyilvánvaló tehát, hogy ahhoz, hogy nemzeteket, sőt a világ tömegét vezetni tudd, bölcsességre van szükség, emberségre és bölcsességre, ez az alap-kufár-képlet pedig erre minden, csak nem alkalmas. A fázis, vagy voltaképpen a világ, amiben mi élünk, most éppen a világ pénzurainak a kezébe látszik átcsúszni szőröstül-bőröstül, vagyis hivatalosan is a régóta hirdetett Új világrendbe. Ha ez egyáltálán lehetséges. Ha igen, vége a civilizációnknak, ha nem, akkor más éra kezdődik, de simán nem fog menni, azzal számolniuk kell gyermekeinknek és unokáinknak, mert minden újat összeomlás előz meg.

A hadvezérek, Sztálinok, Hitlerek és hasonlók, akik a világ urai akartak lenni, „csak” egy dologgal nem számoltak: azzal, hogy az emberiség, vagy a nemzetek nem nagyobb, vagy kisebb masszával egyenlőek, hanem leginkább élőlényhez hasonlíthatók. Élőlényhez, amelynek lelke, emlékezete, önfenntartási, öngyógyító képessége, tudata, természetes orientálódása van, és összességében túlélésre koncentrálódik, túlélését pedig létszámának növekedésével látja biztosnak. Tudata ragaszkodik a magafajtájához, egyesülve például a maga nemzetének tömegerejében látja a jövőjét biztosítottnak. Nem kell nagyot lépjünk, hogy eljussunk például a nemzetek természetes állapotához, a tiszta nacionalizmushoz.

Ha van két igazán tehetős erő, amely ma szemben áll egymással, az az egészséges nacionalizmus és a mindenkit csupán termelő-fogyasztónak tartó globalisták ereje.

Trump politikai különlegesség. Mintha a kor küldte volna. Egy dolog, hogy Amerikát ismét naggyá akarja tenni, erre nagy szükség is van, mert idővel korrupt, rosszul vezetett, hanyatló állammá vált a pénzhatalmak szipolyozása következtében. Alapszándékának kétségtelenül egészséges nacionalista színe van. De a színen tovább megy: a korrupciót, a globalistákat máris nagyrészt kiszorította a hatalomból, a Guantnamóban lévő katonai törvényszék hírhedt börtöncellái kezdenek töltődni hazaárulókkal, globalistákkal, ember-és gyerekkereskedőkkel; a nagy panamások vagyonát máris lefagyasztotta, Rotschildéket is alaposan zseben vágta, és tisztul a levegő, virágzik a gazdaság, meglepően nagyot esett a munkanélküliek száma, tombol a tőzsde, kezd kialakulni egy tiszta és hatékony gazdaságpolitika, emellett a világpiacon semmit sem érő dollárt aranyalapra állítja át, ahogy az ázsiai arany alapú valuta is készen áll arra, hogy világpénz legyen, amibe Rotschildék nem tudnak beleszólni. Nagy vonalakban ez történik ma Amerikában amellett, hogy az ENSZ-re fütyül Trump. Szerinte nincs globális zászló, nincs globális himnusz, nincs globális alkotmány. Amerikának elég az amerikai.

Ennél érthetőbben nem is fejezhette volna ki az egészséges és természetes amerikai nacionalizmust. Persze, hogy a nép akaratát fejezte ki ezzel, és persze, hogy magasan megnyerte a választást, és persze, hogy ettől megőrülnek globalistáék.

Kétségtelen legalább annyi, hogy a civilizáció összeomlásának folyamatában egy új hang jelent meg, egy emberi hang, és erősödik, terjed ez a hang. Amint tudjuk, Európában is megtalálódott ez a fajta hang és szándék.

A kufár-civilizáció és Új világrendes téboly tehát, mint fázis, leáldozóban van, különösen, hogy van lehetőség egy másfajta, egy emberibb világ teremtésére. A nagy kérdés csak az, hogy a világ jelenlegi pénzhatalmának befulladásával az új világvaluta mit szolgál majd. Csupán fizetési eszköz lesz-e, vagy az is felhalmozás eszközévé válik, csak más kezekben. Ez az, ami kételyeket támaszt, hiszen emberekkel van dolgunk, és az ember mindig hajlamos volt harácsolásra és hatalomvágyra. 

A vén csepűrágó

 

Természetesen, összebarátkoztam a magyar-francia színésszel. A kávézóban találunk egymásra, és azóta is minden évben hat hónapig itt, a floridai parti kisvárosomban naponta ülünk össze és „magyarórát” tartunk, azaz magyarul jól kitraccsoljuk magunkat. Aztán az év második felét Párizsban tölti. Egyidősek vagyunk, sok a közös emlékünk az óhazából.

Színészettel magam is próbálkoztam egyszer. Mondtam is neki, hogy odahaza, körülbelül tizenhat évesen balhéból egy amatőrnél is amatőrebb kis színjátszó kompániába szándékosan furakodtam be, hogy eljátsszak egy szerepet. Akármilyet. Kíváncsiságból csináltam ez, valósággal erőltetve a dolgot, mert ugyan meg vagyok áldva némi művészi készségekkel, a színészet mindig olyan távoli világ volt számomra, hogy előre tudtam, borzalmasan rossz színész lennék. A szerepet el is makogtam, és tényleg borzasztóan rossz voltam. De hiszen az egész amúgy is csak arra volt jó, hogy kipróbáljam magamat, lássam, milyen rossz leszek.  És valóban kriminálisan rossz voltam, ugyanis képtelen voltam magamat beleélni más egyéniségébe, teljesen más személyiségébe. Ez nekem valahogyan egyáltalán nem megy és sohse fog menni.

Idővel, amikor barátságunk már odáig „fajult”, hogy legbelsőbb titkainkat is elmondtuk egymásnak, szinte mintha testvérek lennénk, gyerekkorunkról is csevegtünk. Az első szerelmünkről is szó esett, ami az én esetemben óvodás koromban köszöntött rám. Ugyanis Kasza Magdival olyan szerelmesek lettünk egymásba, hogy reggelente megvártuk egymást a sarkon, és kéz a kézben mentünk az óvodába. Aztán, vagy 18 évvel később felismertem őt az utcán. Oda is mentem hozzá, mondtam, hogy én vagyok az a bizonyos valaki, aki óvodás korunkban... De nem tudtam folytatni a mondókát, mert felháborodottan torkolt le a bögyös szép lánnyá serkent teremtés, hogy így szemtelen fráter, meg úgy csibész és a többi... Vagyis, faramuci módon ismerkedni akaró vadidegennek nézett és dühösen sarkon fordult. Így végződött hát az első nagy szerelem. Pedig szép volt. Nagyon szép békebeli idők voltak akkor még. Reggelente óvodába menni, kis fonott óvodás táskával a vállon, benne mindig egy vajas zsömle, ciklámen színű gyümölcsízzel, és egy alma mellette. Az óvodás táska édes illata néha még most is fel-fellebben az emlékezetemben a régi szép időket pontosan felidézve.

Barátomnak, a híres színésznek is voltak emlékei. Apja kemény férfit akart belőle nevelni kicsi korától kezdve. Úgy akarta ezt, hogy a legkisebb rendhagyó viselkedésért már fülön is fogta és vitte a sufniba, ahol szíjjal addig verte, amíg már ő is megelégelte. Közben pedig sírni, vagy jajgatni nem volt szabad, mert akkor még többet kapott. Számtalanszor előfordult ez a barbárság. Valósággal így nőtt fel. Megállapítottam már korábban is, hogy valószínűleg a gyerekeknek nem lenne szabad szüleik legyenek, a szülőknek meg gyerekük, mert annyi a kisiklott, tönkretett gyerek, akik majd rendszeres látogatói lesznek pszichológuséknál. 

Barátom egyrészt csak alkoholista. Szerinte csak iszákos, mert például otthon nem iszik soha, ugyanis van egy nagyszerű, szigorú felesége. Házon kívül már más a helyzet. Párizsban is leszaladt egyszer újságot venni. De betért ide is, oda is, ahol haverokkal is összefutott, aminek az lett a vége, hogy nemcsak elfelejtett újságot venni, hanem egyedül hazafelé tántorogva összeesett, aztán jött a mentő, meg a kórház, ahol úgy viselkedett, hogy le kellettét őt kötözni. De a természetes szükség előbb-utóbb nagyon rájött, mire valahogyan kiszabadította egyik karját, üggyel-bajjal kifordult az ágyból, majd akkorát pisilt a kórház felszentelt padlójára, hogy csodájára jártak. Bizonyítván, hogy úriember nem pisil az ágyba, nem szépített a helyzeten. Egyből kidobták, bár nem gorombán, hanem francia udvariassággal azonnal a feleséget akarták felhívni, hogy vigye szépen haza, mire barátom rimánkodott, hogy csak őt ne hívják! Végül egy régi barátnője jött érte. Magyarországra is eljár, „fogorvosához”, hiszen se Amerikában sem pedig Franciaországban nem tudnak fogat csinálni. A feleség pedig kapja otthon a kórházi számlákat. Pokol az alkoholizmus, és soha senkinél nem oldott még meg semmit. A gubanc, ami a sufniban történteket őrzi a tudatalattiban nem oldódik föl az alkoholtól, akármilyen jó oldószer is az. Tompítja némileg, de feloldozást nem ad akkor sem, ha eszméletlenségig tompít. Nagy úr a tudatalatti.  A legnagyobb úr. Ő tehát piás lett mindhalálig. De a sufni, ahol „kemény férfivá” kellett volna nevelődnie csak egy baromságig ostoba apa szerint jellemformáló intézet. Ahelyett, hogy az a barom elősegítette volna a kisgyerek személyiségének kibontakozását, porig zúzta azt. Barátom tehát saját személyiség nélkül nőtt bele ebbe a komplex világba, ahol meg kellett állja a helyét. Óriási szerencséje volt azonban. Ötvenhatban Franciaországba jutva hamar megtanulta a nyelvet, és valahogy előbb színházi munkás lett, később pedig statiszta, majd kapott egy-két szós szerepeket is, de igazán akkor indult el a színészi pályán, amikor filmgyárban kapott icipici szerepeket, majd nagyobbakat, és minthogy remek tehetséget mutatott, előbb-utóbb igazi filmszínész lett. Érett férfikorában pedig már óriásplakátok hirdették filmjeiket a barátom képével. Sztár lett, magyarán mondva.

Ha nagyon pszichológuskodunk, ez a különös út a sufniban kezdődött. Ha neki lennék, emlékirataim címének is azt adnám, hogy Sufnitól az óriásplakátokig. Ugyanis, a színészi sikersorozat voltaképpen a sufniban kezdődött, mármint azzal, hogy mindent, ami saját személyiséggé fejlődött volna, tökéletesen és végérvényesen kipusztított belőle a nadrágszíj. A személyiség nélküli ember pedig egyebet sem keres igazán az űr kitöltésére, mint alkalmat arra, hogy fölvehessen valamilyen személyiséget. Akármilyen személyiséget: rablóét, császárét, hősszerelmesét, hadvezérét, nőét, azaz bármit, amit bőven kínálnak például a filmszerepek. És az ábrázolt személyiség tökéletes átélésekor voltaképpen ő éled föl, mint teljes, specifikus ember, aki ámulattal tölt el mindenkit a csodálatos alakításaival. Szerencsétlenebb egyéniség nélküliek könnyen válhatnak többszemélyiségű skizofrénná is. Ennél tényleg jobb sztárnak lenni. És szereptelen időszakokban inni, mint egy kocsis.

Pedzettem neki egyszer-egyszer, hogy az ivás, meg a színészkedés szenvedélye is talán a sufniügyben gyökeredzik, de ritkán teljesen józan, és különben is, melyik személyiségéhez beszélnék? A nem létezőhöz?

Szomorú eset. Mert máskülönben jópofa, művelt és aranyos fiú. Meg aztán nekem is megvannak a magam hóbortjaim.

Igazi Európát

 

 

Kezembe került Márai könyve, az Európa elrablása.

Böngészem. Ez is olyan könyv, hogy nem kiolvassa az ember, és kész, hanem elolvassa, aztán, néha évekig vissza-visszatér rá, eprészi, böngészi.

Most láttam először ezt a könyvét.

Legnagyobb meglepetésemre egy nagyon lényeges rövidke írásra bukkantam. Mindjárt meg is néztem, mikor adták ki a könyvet. Rég volt: 1947-ben. Az említett kis írás nagy meglepődésemre ezt mondja: „Mindezek az álmok a 'világkormányok'-ról, amelyek felszabadítják a nacionalizmus rögeszméjéből az embereket, gyermekes álmok. Az emberek nem akarnak 'világházat'. Az emberek pontosan ilyen féltékeny, kicsinyes, emberi és elkülönzött házat akarnak, amilyenek ők, akik a hazákban élnek, a hazafiak, tehát az emberek”.

Ihajla! -mondtam, és humorizálva hozzátettem, hogy ez a Márai már 1947-ben olyan okos volt, mint én. Ugyanis jó néhány hosszabb-rövidebb tanulmányban éppen ezt fejtettem ki többször és ahol lehetett hangoztatom, hogy a csúnyává tett nacionalizmus szó lényegében egy természetes állapotra céloz, mert minden nemzetnek éppen a nacionalizmus a természetes alapállása. Nem jelent ez se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy igenis, mi ilyenek vagyunk, és természetesen így, a magunk módján akarunk berendezkedni és élni.  Minden nép lényegében nacionalista a szó szép értelmében. Vagy másként fogalmazva, a népek lényeges tulajdonsága a nacionalizmus. Annyira lényegi tulajdonság ez, hogy minden egy akolba, minden egy kalap és nagy kalap alá gyűjtő szándék végül megbukik. Szemünk előtt bukott meg a Jugoszláviának nevezett kevercs, a Csehszlovákiának nevezett kevercs, és a Monarchia mint szuper állam, amelyben minden tagállam csak kényelmetlenül érezte magát és feszengett, végül megszűnt, bár kellett hozzá külső segítség, hogy az elkerülhetetlen, természetes széthullás meggyorsítsák. Tanulhatna, sőt talán tanult is Európa ezekből a jelenségekből valamit, bár mégis behúzták a csőbe a világpolitika mérnökei, és létrehozták az új szuper állam furcsaságot, az EU-t. Sőt közös pénzt is sikerítettek hozzá, parlamentje is van csupa hetedrangú, nem választott, hanem kinevezett képviselőkkel és fejnek Schultzcal, aki nem analfabéta, hiszen van középiskolai végzettsége.

Nem nehéz megjósolni, hogy ez is széthullik, talán nem is sokára. Ugyanis mesterséges tákolmány, tehát nem fenntartható. Ostobasága ellenére is érzi a mesterséges tákolmány, hogy van valami, amivel már sem tud megbirkózni, mégpedig a nemzetek természetes igényével, azzal, hogy a maguk életét akarják élni fentről jövő, központi napi parancsok nélkül. Az EU réme máris felsorakozóban van a politikai csatatéren, zászlaján a Nemzetek Európája jelszóval, és olyan Európáért harcol, amelyben a saját életüket élő népek békésen együttműködve élnek. Rémes gondolat ez a mesterséges tákolmányos európások számára! Válaszul a nemzeti érzés kiölésére szervezetten kevernék meg a népeket arabokkal, négerekkel, iszlámosokkal. Máris sokat el tudtak ezzel érni. Franciaország máris kezd megszűnni, mint francia ország. Van, aki érzi, hogy húsz év se kell hozzá, hogy egészen, vagy részben arab köztársasággá váljon és legalább a felének a fővárosa Marseille lesz. Németország is szűnőben van, mint németek országa, aztán vannak kisebb országok is, mint például Svédország, amelyek ugyancsak kezdenek jellegtelenné silányulni, méghozzá visszafordíthatatlanul. Következésképpen, a két nagy hatalom, a francia és a német kiütésével előidézi az EU apránként nem csak önmaga, hanem Európa halálát is.

Nem kell nagy jóstehetség ehhez.

Floridai gondolatok

 

Itt élek, a természet lágy ölén, legalábbis úgy néz ki. Hajtok például kis városkámból a szomszédos kisvároskába a feleségemmel, és hirtelen meg kell álljunk, mert ilyet azért itt is ritkán lát az ember:

Az országút padkájánál, egy lépésnyire a flasztertől, ott csemegézik a papa vaddisznó a feleségével és három aranyos kis csíkos csemetéjükkel, mintha ott sem lennénk. Hiszen ők otthon vannak. És éppen könnyű esős napok után vagyunk, a frissen sarjadt fű pedig valószínűleg nagyon ízlik a gyerekeknek.

Érdekes ez az útszakasz. Két sáv, középütt gyepesítve, kis fiatal fákkal, bokrokkal tarkítva, kétoldalt pedig erdő. Voltaképpen állatok között száguldozunk. Hol egy őz szalad velünk versenyt, hol egy gém mereng az út árkában, talán egy arra tévedő gyíkra vár, hogy egyből bekapja, önfenntartás okából, hol egy teknősbéka cammog csámpásan a fűben...

Jó érzés ilyen közel élni, vagy együtt élni az állatvilággal.

Mondanám, hogy a természet lágy öléről van szó, de eszembe jutnak Arthur C. Clark kijózanító szavai, miszerint aki a természet csodás tökélyében hisz, az nem látta még lassított filmen, amint egy faágon két különböző folyondár életre-halálra öli egymást a fényért. És ezek csak növények. Amúgy, ha az állatok között kisebb vagy, megesznek, ha nagyobb vagy, te kapod be a másikat. Minden nap minden huszonnégy órája ebédidő. Miközben közönyösen álmodik, szinte legyint a valóban csodás természet végtelen gazdagsága.

Nem tudom, át ellene-e dolgoznunk a természetről alkotott ámuló, vagy félős felfogásunkat. Talán csak elég, ha nem zaklatjuk őket. Egy betévedt floridai csótánynak elég egy spriccelés a megfelelő méregből, kint meg a kertben a békés, szellőzködő estben egy kis szúnyogírtó is kijár nekünk. De máskülönben, önvédelmen kívül csak a gyönyörködés a dolgunk.  Mert úgy nagy egészében mégis gyönyörű...  

Csak ölni őket, ölni!

 A Las Vegasban történt példátlan mértékű mészárlás következményeire jellemző a totális káosz, már ami az információk zavaros áradatát illeti. Magyarán, valaki (vagy valakik) lelő 59 embert egy amerikai népzene-fesztiválon, és megsebesít 527 embert, de a hírek és a nyilvánvalóan gyanús körülmények nem látszanak egyezni. Már az a tény, hogy egyvalaki másfél mázsára rúgó fegyver-mennyiséggel és lőszerrel veszi magát körül egy szállodaszobában a furcsaságok közé tatozik, az pedig, hogy segítség nélkül valaki egymaga, észrevétlenül becsempészhetett egy hatalmas arzenált, már nem a furcsaság, hanem a lehetetlenség kategóriájába tartozik.

Az pedig több, mint gyanús, hogy valaki egyszerre több emeletről tüzel különböző hangú és kaliberű fegyverrel, miközben az egyetlen sziklaszilárdan hangoztatott gyors kivizsgálási előre megfogalmazott szentenciája körömszakadtáig köti magát ahhoz, hogy egy magányos mániákus felelős az egészért. Mármint az, akit lelőttek, mielőtt elkapta volna a rendőrség.

Roppant kényelmes fejlemény ez azoknak, akik gondosan megszerveznek egy tömeggyilkosságot, azzal kezdve, hogy felkutatnak egy erre alkalmas félőrültet, kiképzik és ráveszik élete nagy tettére, mindent elrendeznek körötte, majd pedig lelövődik az illető. Aztán, beszélhet a sajtó meg a közvélemény, amit akar.

A kérdés, hogy miért történt ez az egész esztelenségnek látszó eset elgondolkoztatja az embert.

Mit akartak elérni azok, akik ezzel el akartak érni valamit? Ez az egyik érdekes kérdés. Ebből következik a főkérdés: Kik akartam elérni valamit? A kormány, Washington DC? Vagy a Kongresszus, esetleg a Szenátus? Olyan ostoba kenne ez a kérdés, hogy valósággal szégyen feltenni. Több értelmet kap a kérdés, ha egyből az árnyékkormányra gondolunk, amelynek érdeke Trump országlását ott megzavarni ahol csak lehet, sőt, lehetőleg kormányozhatatlanná tenni Trump országát. Nagyon sok korábbi jel utal erre a szándékra.  Egy konkrétabb oka is lehetett a mészárlásnak: megrázó nyomatékot adni az Alkotmányban biztosított szabad fegyvertartás szükségszerű eltörlésének.

Nagyon balga szándék ez. Évtizedek óta megy a fegyvertartás korlátozásáért a szélmalom harc, de egyrészt ott van az amerikai Alkotmány második pontja, amely természetesnek tartja a szabad fegyvertartást, másrészt pedig nem ismeri az amerikait az, aki el tudja képzelni, hogy ki lehet venni egy amerikai kezéből a fegyvert. Nem lehet. A bibliát át lehetett írni sokszor is, sőt még mindig át lehet írni, de az amerikai Alkotmányt nem lehet. Ilyen egyszerű ez.

Az a körülmény is elgondolkoztató, hogy a vérengzés színhelye éppen az amerikai népzene fesztiváljára esett. Tudni kell, hogy  ez a nép, amely egykor a világ minden tájáról érkezett ide, az elmúlt századok folyamán igazi néppé vált: sajátos nemzettudattal rendelkező néppé, sőt immár megszülte magának a népdalait és népzenéjét is. Városai, vidékei, Mekkái vannak a kontinens középső és déli részén, ahol a megszületett népzene különféle szálainak muzsikája szól. Átutazóban egyszer egy ilyen Mekkába vitt az utam. Napos, szép délután volt, az  emberek szállingóztak, majd sereglettek a különböző hangversenyekre méltósággal, szinte ünnepélyesen, Igazi  amerikaihoz illő igen becses kalappal a fejen, zakóban, vagy jellegzetes mellényben, zsinóros nyakravalóval az inggallérban, kényes-fényes hegyes orrú csizmában... a nők is hagyományosan, lovaglásra is alkalmas hosszú bő szoknyában, csinos rövid szárú csizmában... mintha hirtelenjében valami sajátos és különös világ ünnepébe kerültem volna én, aki akkoriban jobbára csak New Yorkot ismertem. És láttam az amerikait ott ülni a nézőtéren amint átszellemülten hallgatja a csodás muzsikáját, ami a lelkéből lelkedzett.  A Dél-, vagy a hazafiságra ébredt lélek nagyszerű zenéje ez.

Elképzelhetjük, micsoda élmény a hazafiságot gyűlölő globalista szörnyetegeknek odacsördíteni géppuskákkal egy ilyen közönség közé, és ölni őket, ölni!

Vannak a dolgok okainak rétegei. Talán az egy világ-egy kormány képviselésére önjelölt árnyékkormánynak is hízott a lelke egyik csücske ettől az őrült cselekedettől. Könnyű dolga volt. Az FBI és  CIA fele neki dolgozik. A lemészárolt emberek, vagy éppen a géppuskázó eliminálása voltaképpen nem számít neki. Csak káosz legyen, nagy.

Szférák és humbugok

 

 

Hazudni csúnya dolog, de úgy látszik, ha akkorát hazudsz, amekkora a világegyetem, mindenki elhiszi. Itt van például az a nagyon nagy hazugság, hogy az Amerikaiak a Holdra mentek sikeresen, és vissza is tértek épségben. Rengeteg fénykép „bizonyítja” ezt, meg videók. Egyik-másik ugyan már eleiben gyanús volt egy kicsit, de a lelkesedés és az emberi csodavárás ösztöne elandalította majdnem mindenkiben a kétkedés kis ördögét. De azért már a kezdet kezdetén is gyanús volt néhány embernek, hogy például a kitűzött amerikai zászlót meg-meglebbentette a szellő, méghozzá a Holdon, azaz az égitesten, amelynek nincs atmoszférája, tehát szellő sincs ott. A másik szembetűnő fénykép a holdra lépett ember lábnyoma volt, annak a „hernyótalpas” lábbelinek a nyoma, amelyben szökdécselt és csetlett-botlott is az asztronauta... Csak éppen az a bibi, hogy a Hold porának nincs nedvességtartalma, nincs ami mintában tartaná a fura port, az ugyanis egy pillanatra sem ragad össze, lehetetlenség tehát ott összehozni egy lábnyomot. Hollywoodban könnyebben megy ez. A videók is nagyon sántítanak. A Hold fekete egén egy megveszekedett csillag sem látható, hogy csak ezt említsük. Aztán, vannak felvételek, amelyek nem csak műtermi képek, hanem annak is fusimunkák: például tárgyaknak és személyeknek több árnyékuk van, mert véletlenül, több reflektorral világították meg őket.  

Ezeken az apróságokon nem sokat elmélkedett jóformán senki, aki meg kukacoskodott, azt nem cáfolták, mert abból vita kerekedhet, hanem figyelmen kívül hagyták.

Az idő múlik azonban, az asztronauták is meghalnak, egyik a másik után, és némelyik haldokló könnyít a lelkén földi létének utolsó perceiben. És bevallja, hogy kacsa volt az egész, sosem jártunk a Holdon. Haldokló ember szaván és azoknak a keveseknek a szaván kívül, voltak és vannak. akik megmakacsolták magukat az igazság mellett, és bevallották, hogy nem azért nem megyünk a Holdra még egyszer, mert finoman, vagy fenyegetően kiutáltak bennünket onnan a csúnya holdlakók, hanem mert először se mentünk oda. Soha. És egy jó darabig nem is fogunk.

Aztán jöttek, újabban, a vallomásoknál sokkal komolyabb tudományos elemzések is.

Egyre gyakrabban. Az ilyen elemzéseknek a lényege az, hogy technikailag tökéletesen képtelen a mai ember a Holdra feljutni, méghozzá nagyon szimpla és egyelőre legyőzhetetlen technikai akadályok miatt. A világűrről nem is beszélve, mert már a Földet közvetlenül körülölelő szférák rétegei (25-től 50 kilométeres távolságon belül is) képtelen, és számunkra kezelhetetlen viszonyokat mutatnak. Van egy réteg, nem is túl magasan fölöttünk, amely gyilkos sugárzásával teszi számunkra lehetetlenné az áttörést. Hacsak nem visel minden asztronauta másfél méter vastag ólom köpenyt. Meg az űrkapszula is. A másik szféra meg olyan, hogy az alumínium lemezből készült kapszula (de a komoly acélból készült alkatrészek is, csapágyak stb.) megolvad az itt-ott 2000 C fokos hőtől.

Ezek a tények vastagabbjai.

Propagandának jó volt, az oroszok biztosan ették is a kefét, de az is meglehet, hogy az amerikai közönségnél jobban tudták a tudósaik, hogy lehetetlen volt embert a Holdra juttatni és egy darabig meg is marad lehetetlennek amellett, hogy fölösleges is, ha jól belegondolunk. Azért menjünk oda, hogy katonai támaszponttá varázsoljuk? Vagy, hogy azt is tönkre tegyük, mint a Földet?

Mellesleg, vagy nem is olyan mellesleg, ebben az egész ügyben nekem is jutott egy kis elégtétel.

Azt írtam ugyanis egyik könyvemben, (1998-ban), ismervén a nagy százalékban analfabéta és fél analfabéta amerikai népet, hegy ez a nép biztosan nem járt a Holdon.  Meglehet, hogy az egész felhajtás csak a sajtóban és Hollywoodban a trükk- és speciális effekt osztályon készült.

És mit ad Isten!...

Feltalálók

 

 

 

Ismét egy elképesztően óriási jelentőségű találmány született Magyarországon, méghozzá Pécsett.

Dr. Kulcsár Gyula kutatóorvos szemlátomást megtalálta a rák elleni tökéletes gyógyszert, és állatkísérleteken bizonyítottan fájdalommentesen működik, sőt ráadásul, maradandóan megszüntet a rákos sejteket, sőt a kezelés következtében a rákos megbetegedésre való hajlam is látóhatáron kívülre kerül. Vén róka vagyok, nem ez az első eset, hogy óriási találmány születéséről kapok hírt öreg kis országomból, és általában nem kell soká várni, amikor az ember arról olvas, hogy úgy elgáncsolták, a találmányt, mint a pinty.

Dr. Horváth István professzor például a népiesen érelmeszedésnek nevezett véredénybeszűkülés ellen talált föl körülbelül tizenöt éves kutatómunka eredményeként egy vakcina, amitől kitisztulnak az érfalak, és kinyílnak a vénák, egyszerre minden működni kezd a szervezetben, és megelőzhetővé teszi az egyébként évente vérkeringési-és szívelégtelenség következtében meghaló 15 ezer ember elpusztulását. Nem levegőből beszélek, megkaptam a vakcinasorozatot, lilulásnak indult lábszáraim 50 évet fiatalodtak, humorom visszatért, állóképességem fenomenális lett, azaz áldom a jó professzort még további néhány évtizedig, már ameddig élek, ha minden jól megy.

Amikor először hallottam ennek a találmánynak a hírét, ugyanazt kérdeztem magamtól hogy na ezt a szegény tudóst, hogy fogják majd elgáncsolni. És hogy gáncsolták el? A vakcina üzemszerű előállításához kért anyagi segítséget az államtól. A nagyokos, akinek módjában állt volna fölkarolni egy olyan ügyet, amely az országnak exportból eredő milliárdokat hozott volna, inkább azt mondta, hogy meg van maga bolondulva? Azt akarja, hogy örökké éljenek az emberek? Ez volt a szakértő és felülbíráló „hozzáállása” (és nem köpte le senki). Persze, egy fillért sem kapott a professzor. Viszont, öltönyös emberek és azt hiszem kommandósok jelentek meg a házában még aznap, elkobozták az iratait, számítógépét, sőt otthon sem aludhatott aznap éjjel, mert az irodájának a „kipucolásához” idő kellett. Ahhoz viszont nem kellett sok idő, hogy kuruzslás címén beperelődjön a feltaláló professzor.

Ilyenkor áll csak meg az ember esze. De sajnos számtalan ilyen drasztikus eset vált természetessé a mi kis országunkban. Valahol azt írtam egyszer, hagy nálunk mindenkire, aki egy fejjel magasabb, egy tucatnyi szemétláda jut, aki mind le akarja őt húzni a sárba. Hungarikum ez is. Ott van például a rendkívüli tudású Dr. Egely György kutató és feltaláló esete. Sorozatosan állt elő találmányokkal, jobbára energiatermelős, nullpont-energia alapú találmánnyal, ami csak akkor ér valamit, ha nem csupán a laboratóriumban bizonyítja nagyszerűségét, hanem sorozatgyártásra is kerül. Persze, ehhez is invesztálás kell, és ő is kért volna anyagi támogatást. Legtöbb találmányát a felkért bíráló „szakértők” általában lesöpörték az asztalról. A legdurvább indoklás ezek között az volt, amikor a szakértő megpróbált Egely lelkére beszélni, mondván, (szabad fordításban), hogy minek erősködni, ez az ország meg fog szűnni, olyan ez, mint egy szakadék felé tartó vonat, amelyen a miniszterelnöknek az a dolga, hogy addig is nyugalomban tartsa az utasokat. Ebben a baromságban benne van minden rosszindulat, csak éppen bölcselkedésbe csomagolva. Egely valószínűleg azért nem tetszik magasabb szinten, pláne meg világszinten, mert olyanhoz mer nyúlni, amire a világ energia ügye alapozódott már ki tudja mióta: füstös, kormos, olajos, gázos energiatermelésre, és halálosan veszélyes dolog olyan energiatermelést megpendíteni, ami a fa, a szén, az olaj, a gáz, sőt valamelyest az atomerőműves hagyományt, az egész bevett szisztémát mutatja föl, mint elavultat.

Milyen veszélyes újat húzni a hagyományosokkal? A gáncsolás csak egy vetület. Egyszer, ahogy egy interjújában monda (interneten megtalálható) úgy akarták elnémítani, hogy fényes nappal, a villamoson, 52 ember szeme láttára két marcona alak agyon akarta verni, és meg akarta fojtani. Figyelmeztetés volt ez. És egyben halálosan is végződhető támadás. Egely szerint csak azért nem tudták megroppantani a légcsövét, mert hideg lévén, vastag sál volt a nyakára tekerve. Amúgy, már nem élne. A halásos kimenetel majdnem törvényszerű. Eddig még minden feltalálót megöltek Amerikában is, Ausztráliában is, aki például nem hagyományos üzemanyaggal működő autót talált föl, hanem olyat, ami vízzel, vagy az levegőégből szakadatlanul özönlő elektromágneses sugárzás hasznosításával.

Rubiknak is kellett volna pénz a szabadalma világszinten való lefedésére. Nem kapott. Így aztán ázsiai országok csinálták meg a találmányán a nagyon nagy pénzt, ne pedig ő. A keresztbe tevés, a gáncsolás nálunk minden szinten jelen van és mindig jele volt. A hatvanas évek közepén a találmányi hivatal vezetőjével akartam interjút csinálni. Nem kedvelte az ötletet, mert csak rosszat tudott volna mondani. Említette, hogy, ha jó emlékszem, 8O dollár kellett volna ahhoz, hogy levédjük a „szalámi” szót, és egyrészt senki sem volt, az állam sem, aki letette volna ezt az akkor sem túlságosan magas összeget, másrészt pedig bárki a világon árusíthat akármilyen hitvány kolbászt, és nevezheti szaláminak, és ez nem jó reklámkörnyezet a magyar szaláminak. A Tokaji név, mint márkanév sem volt levédve még akkor. Az is 80 dollárba kerül volna. Hogy legyen fogalmunk a dollár akkori értékéről, 70 dollár költőpénzt kaphatott a magyar, ha nyugati országban turistáskodott. Egy alacsony szintű aljasságra is emlékszem: Valamikor a hatvanas években kezdték nálunk árulni a Közértben a bőr nélküli virslit. Juhbél ugyanis koránt sem áll rendelkezésre annyi, amennyi virslit habzsol föl a kereslet. Egy alacsonyabb szintű közértes hivatalnok beszerezte a szükséges gépeket, és legyártotta az első szériát. Lényegében, a virslit cellofán „bélbe” tölti a gép, majd megfőzi, majd pedig egy másik gép lehámozza a celofánt, és kész. Valószínűleg egy felettesnek nem tetszett, hogy az alacsonyabb szintű hivatalnok egyszeriben csillogni fog majd a siker viharában, ezért elintézte, hogy az első bőr nélküli virsli-széria celofánostul kerüljön a boltokba. Képzeljük el azt a káromkodást, ami az új terméket üdvözölte a vásárlók részéről. Ez csak egy húzás volt egy felettestől, de fontosnak tartotta, hogy a hatalom magaslatáról legalább egyszer alaposan odadörgöljön a nála kisebb valakinek.

Igen, minden szinten vannak szemétládák, lentről egészen fölig, akik egyebet sem élveznek, mint lehúzni a másikat a sárba. Sorolhatnánk az ilyen példákat napesig.. Pesszimistává tettek az idők. Dr. Kulcsár Gyula fenomenális találmányának a sorsától is félek. Már rutinból félek. Megtanítottak az idők szomorú folytatására, vagy éppen nem folytatásra számítani.

Adja Isten, hogy ezúttal ne legyen igazam. De kemény törvény kellene arra, hogy kegyetlenül megbűnhődjön az, aki az országunk hírneve és érdekei ellen beszél, vagy tesz. Nem csak a jó találmányok adta profit fontos, de a vele járó jó hír is, az ország jó híre. Mint Trianont megélt „barbár” hírű nációnak, különösen érzékenyeknek kellene legyünk hírnevünket illetően.

A káosz nyitja

 

 

Kikre szavazzon az ember?

A mindennapi politikai élet Amerikában a totális kaotikus állapotot mutatja így madártávlatból. Annyira kaotikus, hogy nem lenne könnyű két világosan elkülönülő csoportra választani, kormányra és ellenzékre, mert nagyon sok köztes erős munkálkodik benne, így, vagy úgy, de a hivatalos kormány szándékaival szemben. A kaotikus állapot persze kisebb országokban is pontosan jelen van és pontosan olyan haszontalan, ugyanis ma a kormánnyal szemben álló erők voltaképpen nem tudják pontosan meghatározni, hogy a ki mást akarnának kormányfőnek, csak ne EMEZT, mert ez nem jó. Attól függetlenül, hogy tényleg nem jó-e az illető jelenlegi főnök. Ez az oldal a káosz maga, hiszen csak negatív tud lenni, negatívumokból viszont pozitív sosem sült még ki. Olyan ez egy kicsit, mint a matematikában a negatív számok. Persze hogy vannak negatív számok, de az biztos, hogy negatív számokból nem lehet felépíteni egy matematikát, mint tudományt. Néha még többséget is képes képviselni a negatív erők összessége. Példának ott van az amerikai sajtó fő sodra. Tagad, hazudik, ágál, elhallgat dolgokat, félre informál, aminek az a végeredménye, hogy ember egyen a talpán, ha el tud igazodni a káoszban. A közember nem tud.

De mégis van lehetőség eligazodásra.

Hogy egyszerűsítsem a dolgot, egy példát hozok föl. Évekkel ezelőtt történt, hogy egy igazolványos és futtatott filozófust kértek meg arra, hogy műalkotások, egyebekben filmek megítélésénél zsűritag legyen. Az illető nevét már régen elfelejtettem, de láttam a tévében, és emlékszem, orra Mátyás királyra emlékeztetett, haja pedig Leonardo da Vincire, filozófiai tudásáért pedig nem adnék sokat.

Ugyanis, azzal kezdte, hogy Istenem, a művészeti alkotások annyi meg annyii elemből állnak össze, tele emocionális, szakma, hangulati, indulati, és hasonló elemekkel, hogy képtelenség valami megfoghatót találni bennük, tehát, hogy az ördögben tudná megmondani az ember, hogy ez a mű jó-e, vagy rossz?

Az, hogy egyből ekkora filozófiai gubancba keverte magát, annyira felidegesített, hogy írtam neki egy udvarias levelet. Udvarias volt, de lényegében azt mondtam neki, az igazolványos és futtatott filozófusnak, hogy ide figyelj, apafej, van egy bűvös szó, ami azonnal eligazít a legkaotikusabb halmazban is. Ez a szó a NEKÜNK. Gondold el, hogy látsz egy filmet, amely egy tömeggyilkosról szól, aki válogatott és ravaszul kidogozott módszerrel öli rakásra az áldozatait. Nos, jó nekünk egy ilyen film, vagy csak szadista hajlamúak továbbképzésére jó?

De egy másik lehető filmet is szóba hozam neki: Képzeld el, hogy egy tizennyolc éves vékony dongájú lány fülig szerelmes lesz egy szép fiúba, az meg ő bele éppen olyan odaadással és igazul. Mindjárt terhes is lesz a lányka, aztán össze is házasodnak. A többi asszony kedvesen rá is szólt: ne magázz bennünket, te is asszony vagy, tegeződjünk. Ha a filmet jól csinálták, bemutatja lépésről lépésre, hogyan változik át a test, ami nem csak domborodó kis hasunkból áll, hanem a combok, a karok is kiteljesednek, a mellek megduzzadnak, a majdani szoptatásra készülnek, és az egész test, de a lélek is átáll a magasabb fokozatra, a nő kiteljesedésére: anyává válni.

Jó nekünk egy ilyen film? Megértjük és önmagától kívánkozik a válasz? Igen. NEKÜNK egy ilyen mű -jó. És a nekünk-ben benne foglaltatunk mi, akik a nemzet vagyunk, és egyébre se vágyunk, mint arra, hogy sikeres legyen a nemzetünk, valamint mi, akik egyén vagyunk, és embert faragunk a porontyainkból, megszüljük és fölneveljük a nemzet új emberanyagát.

Mire Gondolsz bölcs Leonardo, milyen mű jó NEKÜNK? Na látod, kisapám!

A káoszban, akár a politikai káoszban is az az oldal a jó, amely pozitív NEKÜNK, aki nemzet vagyunk és egyén vagyunk.

Ne búsuljunk, a művészvilág ontja magából a szemetet. Mindig is ezt tette többnyire. A politikai világ meg különösen Amerikában márkás nagy nevű egyetemeken termeli a politikus-utánpótlást, azaz van ki nem apadó forrása a korrupt, sőt hazaáruló politikusok áradatának. Nehéz dolog választások alkalmával tudni, hová tegyük le a voksunkat?

A kettős Amerika

 

A legfrissebb hírek szerint egy rövid összefoglalásban értesülhettünk Trump elképesztő gazdasági eredményeiről, amiről persze hallgat a sajtó fősodor(sóder), mert nem erről kell most beszélni, hanem Charlottewilleről, ahol szélsőjobbos és szélsőbalos lázadásban püföli egymást a felszított voltaképpen mindkét oldalról alaposan rasszistának is nevezhető tömeg.

Amikor már odáig fajult Washington DC-ben a választáskor vesztessé vált oldal, hogy egy szenátor nyíltan és habzó szájjal követelte Trump meggyilkolását, a képbe nem férne bele Trump tényekkel bizonyított hihetetlen rekord eredményeinek a sora. Hogy csak a nagyját említsük, alig több, mint féléves országlása során 19 billió dollárt söpört be az amerikai gazdaság, az az Amerika, amely korábban kifizethetetlen volumenű államadósságot halmozott föl az ezzel együtt járó életszínvonal zuhanása közepette. Ma bizonyos szinten munkaerőhiány van, a szokásos 11 százalék körüli munkanélküliség 4.5 százalékra csökkent, ami rekord eredmény, legalább egy millió új munkahely létesült e rövid idő alatt, lényegében megszűnt a korábban mindennapi szokás, hogy kiviszik a cégek a munkát olcsó országokba, sőt inkább visszaköltöznek. Eközben a tőzsde aktivitása a történelem folyamán soha nem tapasztalt rekordokat ér el naponta, és ami a legfontosabb a kisember számára, kiszámíthatóbb és érzékelhetően jobb az élet.

Ez az egyik oldal.

A másik pedig az az oldal, amely Trump elszigetelésén dolgozik, szervezi a tüntetéseket és egyáltalán társadalmi fejetlenség előidézésén fáradozik minden lehető vonalon. Ez a charlottewillei

őrjöngés is kitervelt és szervezett, ahogy a korábbi nagyvárosi zavargások is azok voltak. A cél ma is és itt is ugyanaz: kezelhetetlenné kell tenni Amerikát, hogy még egy ok legyen Trump elmozdítására. A helyszín megválasztása is tervezettségre vall, ugyanis Charlottewille tipikusan Dél egyik része, azaz feketékkel és fehérekkel vegyes hely, és minthogy e kevert massza két összebékíthetetlen félből áll, mi sem könnyebb, mint jelszavakat adni a két félnek, és máris tudatosan rohannak egymásnak. Miért összebékíthetetlenek a felek? Azért, mert a Dél mindig más volt és lesz, mint az Észak, ahonnan most a zavarkeltés drótjait rángatják.

Miért más?

Nem okos kérdés. Ugyanis hiába kérdezzük ezt, két más-más géniuszról van szó, más a Dél lelke, mint az Északé, és kész. Nem különb, nem jobb, vagy rosszabb, hanem más.  Ez a két lélek más volt a polgárháború előtt is és utána is más maradt. A polgárháború utáni látszólagos béke sem változtatott ezen, sőt mintha valami okból a hamu alatti déli parazsat szándékosan sosem akarták volna valakik teljesen kioltani. És könnyű lángra lobbantani tetszés szerinti időpontban és tetszés szerinti okból. Amikor zászlókkal, jelszavas táblákkal és elszántan ront egymása a két oldal, nem csupán politikáról van szó. Arról is, de még mennyire! Lényegében mégis a két más-más lélek mögöttes indulata ütközik: Észak a maga zavaros és diktált ideológiájával, Dél pedig a maga hazafiasnak mondható érzés-komplexumával. Amerika, mint közös haza és lélek még nem formálódott meg, és talán nem is fog. Ahhoz történelmileg túlságosan fiatal, sőt eredendően kettős. Olyan fiatal, hogy például népzenéje is csak most van kialakulóban. Mondanunk sem kell, hogy az igazi népzene Délen van születőben, mert talán Dél lelke az igazán amerikai. A deep state akarnoksága és az újvilágrendes maszlaggal átitatott lélek biztosan nem szül népzenét. Ezt csak mellesleg konstatálja az ember, mint valamit, aminek jelző értéke van.

Más északi nagyvárosokban a zavarkeltés és rendbontás. Fizetett csőcselékre vall a viselkedésük és handabandájuk. Ebben a kis déli városban a kétségtelenül északról szervezett felfordulási szándék déli hazafiságra emlékeztető indulattal találja magát szemben. És ez más.

Szervező erőtől függően meglehet, hogy tovább terjed városról városra a felfordulás, lehet, hogy nehezen kormányozhatóvá válik Amerika, sőt az északi hivatásos politikai mániákusoknak polgárháborút is sikerül majd kicsikarni, de az sem egy egységes Amerika létrejöttének ágyaz meg, hanem éppen ellenkezőleg: Amerika kettéválására vezet. Nem is feltételes módban mondom ezt. Több jóslat és komoly politikai elemzés állítja, hogy amikor már nem lesz szükség, vagy lehetőség egy nagy és zsoldos Amerikát fenntartani, Amerika kettéválik. Talán az Észak és Dél sajátos lelki határvonalának megfelelően. Ma már nem is látszik ez nagyon távolinak.   

 

A medve északról

 

 

Van valami, bizonyos értelemben babonás és ostoba, másrészről pedig nagyon komolyan vett mese a Szíriával kapcsolatos összes esemény mögött. A Kabbalah is, vagyis az ősi bölcsességek tárháza olyan valami, ami a mélyen hithű zsidó lelkében már valósággal szervült szellemi iránytű. Milyen mélyen? Egykori kollégám és jó komám Chaim, (csövezett is nálam Manhattanban) aki Tel Avivból évekre áttette székhelyét Amerikába, savanyúan sóhajtva, lemondóan említette egyszer, hogy közeleg a vég. Milyen vég? Hát az armageddon. Mi az, hogy armageddon? Hát, a végső harc, amiben Izrael elbukik és teljesen megsemmisül. Ez a Vég!-monda. És 1984-ben már nem tervezett, nem a jövőre gondolt többé, 1985-ben keserűség érződött minden tettében, végül pedig, hogy lássa hazáját utoljára, visszament Izraelbe. Talán,hogy vele együtt pusztuljon el. A Kabbalah ugyanis vallásos keleti számmisztikával megállapította már régen, hogy az armageddon szó betűinek számértéke 1986-ot ad ki, tehát ez a végleges elpusztulás éve. Mondanunk sem kell, hogy kabbalah ide, kabbalah oda, ez nem jött be. De van egy másik éppen ilyen mélyen lélekben lakozó rém, az a misztikával gondosan megalapozott tudat, hogy Izraelt északról fogja megtámadni és elpusztítani a Medve.

Bizarr jóslat ez, ugyanis ott nincsenek medvék. Legalábbis addig nem volt, amíg az orosz medve nem telepedett be egy katonai támaszponttal Szíriába. Így már több értelme kezd lenni a jóslatnak. Mindemellett, minden misztikus indoklás nélkül ugyan, de valós tény, hogy kevés nép gyűlöli zsigerileg annyira a másikat, mint a zsidó és a szír. Ez már csak így van. A „természetes” gyűlölködésen túl a Golan magaslatot Izrael már régen elfoglalta Szíriától, és ez is ad az örök „szerelemhez” egy lapáttal. Van tehát feszültségből éppen elég medve nélkül is. Politikai eredménye a lélekben lakozó feszültségnek az, hogy Szíria rettenetesen útjában van Izraelnek. Mennyire? Annyira, hogy Izrael csak akkor nyugodhatna meg, ha Szíria végre egyáltalán nem létezne. Láthatjuk, hogy nagy ravaszul nem maga Izrael teszi tönkre Szíriát, hanem a létrehozott szélsőséges muszlim hívők, és Szíriai kormány háborúzásának következmény az, hogy máris alig maradt kő kövön Szíriában, mintha egy óriási történelmi mozsárban zúzták volna apróra 2500 éves kultúrájával és műemlékeivel együtt. Népének nagy része pedig elmenekült. De az elnéptelenedő romhalmaz is veszélyes az izraeli léleknek. Közbevetőlegesen az is enyhítene a helyzeten, ha kapitulálna Szíria, és végre egy „megfelelő”, vagyis globalistáknak engedelmeskedő bábkormány venné át a hatalmat. Sajnos, mutatkozik is némi hajlandóság erre a megoldásra, ugyanis Trumpnak a látszólagos nagy híve, a veszett kutyának is becézett Mattis generális máris vállalkozna arra, hogy ha kap százötvenezer harcost, elfoglalja Szíriát szőröstül bőröstül. És meg is alakulhat az új kormány. Remélhetőleg a globális hatalmaknak ez a fajta gyarmatosítási szándéka nem valósul meg már azért sem, mert ez a Medvének nagyon nem jól jönne és lenne néhány hagyományos, de fene modern, vagy nukleáris szava hozzá.

Az epizód, Szíria Putyinnal felesben működő repterének tomahawkokkal volt megtámadása Trumptól nagyon meglepő és nagyon rossz húzás volt. Valószínűleg csőbe húzták fals tanácsadók, akiket azonnal el kellene kergetni a Fehér Háznak még a környékéről is.  Hamis hír volt, fabrikált volt a gáztámadás, ugyanis Aszad nem rendelkezik harci gázzal már régóta, az ENSZ, sőt akár Obama szerint sem, és gyerekeket is csak egy Caligula tudna mérges gázzal ölni, nem Aszad, akinek van éppen elég más dolga. De propaganda-képeket lehetett erről kreálni, és hangulatot kelteni. Szervezett mocskos szándékú és kontár munka volt az egész. Az előre megszervezettségre jellemző, hogy a reptérnek Aszad oldalán lévő épületeit előre kiürítették, és anyagi károkon kívül nem történt sokkal nagyobb baj. Meglehet, hogy figyelmeztető szándék állt az egész mögött, hiszen orosz támaszponthoz tartozik a reptér másik ága, bár a tőszomszédos Putyint nehéz ijesztgetni, vagy hebehurgya módra beugratni egy háborúba. Ami meg az erőfitogtatást illeti, a híres amerikai haditechnika nagyon amatőr volt. 59 tomahawkból csak 23 csapódott be, azok közül pedig egy csütörtököt mondott. És hol a többi? hová lett 36(!) tomahawk?

Valahogyan, mindenképpen, még poraiban is nehéz diónak látszik Szíria. Izraelnek tehát élnie kell egy ilyen csöndes, medvés szomszéddal.

Az egész ügyben az volt a váratlan, hogy az ISIS elpusztítására esküdött Trump egyszeriben Nem az ISIS ellen, hanem éppen a megsegítendő Aszad ellen fordult a rakétáival. Senki sem érti ezt. Zajlik a találgatás. Van, aki abban hisz, hogy Trump lényegében és ténylegesen az Illuminátusok tagja, és most ezt a parancsot kapta, vannak, akik egyenesen a tanácsadóinak gonosz sugallatára gyanakodnak, főleg pedig a főtanácsadóra, Jared Kushnerre terelődött gyanú, aki a Trump családba való beépítésével hovatovább tűfőtanácsadói pozícióba került, és fő feladata talán Trump befolyásolása. Van, aki arra is gondolt már, hogy valami régi nő-ügyben lett kompromittálttá, tehát zsarolhatóvá Tump, és most azt csináltatnak vele, amit akarnak. A na kik?

Valószínűleg csak idővel, ámbár végül biztosan ki fog derülni, hogy az ISIS.t üldöző USA miért fordult hirtelen Aszad ellen. Ezt ma még senki sem tudja.    

Titulusok

 

 

Ebben a politikailag korrekt világban gyakran nagyon különös embernek érzem magamat, sőt a sorból alaposan kilógónak is.

Nem ismerek ugyanis olyat, hogy politikailag korrektség. Új fogalom ez, én meg régi fogalmak szerint élek.

Leírom például a szót, hogy arab, és a világon semmi különöset nem érzek, nem rebben egy csomó apróság össze a gyomrom táján, hiszen azt mondani, sőt leírni, hogy arab, az annyira egyszerű, mint azt leírni, hogy eszkimó. A zsidó szóval viszont már bajok adódhatnak. Nem nálam, mert azt is úgy írom le, ahogy például a portugált portugálnak nevezem. Hanem a külvilág, ez a politikai korrektségre és hisztis érzékenységre átváltott világ lett hajlamos némi berzenkedésre. De én akkor is zsidónak nevezem a zsidót, portugálnak a portugált, eszkimónak az eszkimót, norvégnak a norvégot, almának az almát, dinnyének a dinnyét. Úgy érzékelem, lassan már hatni kezd az embereken egy kényszerített(?) külső nyomás. Azaz, illene, hogy hasson rám is, de nem hat. Valahogyan az istennek sem hat.  Meglehet, hogy nem bennem van a hiba, mert ha lenne, azonnal igyekezném is kiköszörülni, de nincs köszörülni valóm ebben. Sokkal inkább azokban a fejében vannak hibucik, akik a zsidó szó olvasásakor akaratlanul is majdnem a büdös zsidó szóösszetétel veszedelmes közelségét érzik, és jaj istenem, legalábbis majdnem-majdnem és ajle mitt vajle, akkor is ha tényleg csupán egy sima, alapértelmű, egyszerű szóról van szó. Vannak ilyen beidegződések. Másoknál. Sokaknál.  Vagy veleszületett, vagy másként beidegződött paranoia ez. Én meg egyáltalán nem vagyok paranoiás, elég nekem a sima magyar nyelv a szavak alapértelmével, mások meg érezzenek bele, vagy mellé, vagy elé, vagy után amit akarnak. Nem vagyok pszichiáter. Majd, ha az leszek, ki fogom elemezni az ilyen gubancokat. Egyelőre más dolgom van.

De nem csak ez az a szó „csiklandós”. Itt vannak Amerikában a négerek, például. Egyik ausztráliai magyar ismerősöm látogatóba jött New Yorkba, és a reptéren a fekete hivatalnok valamit kifogásolt a papírjaival kapcsolatban. A magyar csak értetlenkedett, mert szerinte minden rendben volt, útlevél, vízum... „Mit akar ez a Negró”?  - kérdezte félhangon a mellette álló barátját. Erre a fekete fölkapta a fejét. Ölni tudott volna a szemével. Miért? Mert az ausztráliai magyar nem tudta, hogy ez itt csúnya szó, ugyanis African American a feketék korrekt titulusa. Hogy bonyolultabb legyen a dolog, más egyáltalán nem, de ők nyugodtan nevezhetik magukat Negrónak is ha akarják, sőt van egy Negró Egyetemük is. Vagyis, ha más mondja, az nagyon sértő, ha ő mondja magáról, az nemes hangzású.

Meg lehet bolondulni.

Elvittem nemrég az órámat javíttatani az ügyes kis oroszhoz. Beszédén mindig érezni lehetett az oroszos akcentust. Remek szakember. Hogy kedveskedjem neki, mondtam, hallom, te orosz vagy. „Én Oroszországból való vagyok”-mondta pontosítás végett, és nem folytatta, mert szerinte,  mindenki láthatja róla, hogy zsidó, nem pedig orosz.

„Érzékeny” pontok ezek. Egy kollégám a Szovjetunióból való volt. Nagy tudású mérnök. Az ottani oktatás ugyanis remek szakembereket termelt minden vonalon. (Sztrókot szenvedett szerencsétlen feleségemet is egy Wejnstein nevű „orosz” pszichiáter nő hozta rendbe. Tudásával többet ért, mint az egész New York-i Mount Sinai csúcskórház úgy mindenestül). Ez a mérnök nem kertelt. „Nem, nem orosz vagyok, hanem zsidó”, -mondta egyszerűen. És igaza volt, ha úgy tudja magáról.

Nem mindenütt találkozunk ilyen egyenességgel. Hallottuk valakitől is Magyarországon az egyenes kijelentést, hogy nem magyar vagyok, hanem zsidó? Nálunk olyan ez a szó, mint a Negró Amerikában. Ha egymás között ő nevezi magát zsidónak, az más. Ha te mondod róla, akkor „zsidózol”.

Jó kis agyatekertség.

Ez a terjedő politikai korrektségi járvány lassan már oda vezet, hogy kerülni kezdenek az emberek bizonyos egyszerű szavakat, „vigyázni” kezdenek, nehogy valakik megsértődjenek.

Megsértődjenek?

Miért sértődnék meg például én, ha valaki magyarnak nevezne!

Nem kényelmes a paranoiásokkal való mindennapos érintkezés. Nem kényelmes így a világ.

Költőnek lenni

Keszelyi István esete tipikus is, meg nem is, de tanulságos. Ötvenhatban jobbnak látta disszidálni, és nagyon helyesen is tette, mert túlságosan altív volt a forradalom idején ahhoz, hogy utána ne akasszák föl. Nagyszerű magyar volt. És jó költő. Párizsban élte azt az életet, amit hazátlanná váltak  egy része élt. Alkalmi munkák, meglapozatlan egzisztencia... De nagyszerű verseket írt, közölték is költeményeit, szerették is a magyarok, kivéve talán az ugyancsak párizsi magyar irodalmi folyóirat sznob csapatát. De verseskötete megjelent, sikere is volt, lefordították franciára is. Nem kereste, de végül tipikus párizsi költőre jellemzően jóformán kegyelemből kapott egy öregasszonytól szállás: padlásszoba, zéró komfort, de majdnem ingyenes.  Művészek, zsenik, bohémek általában nem sokat adnak a külsőségekre, hiszen a maguk belső világában élnek, és ott bévül -rend van. Nélkülözésben, nyomorban ugyan, de odabent, a szívben és odafönt a fejben rend van és harmónia.

A sors azonban megviccelte. Szerelembe esett, méghozzá tartósan egy lányba, és a lány anyává, ő pedig apává vált. Szerencsére nem a padlásszobában kényszerültek családi életüket folytatni, mert az ifjú asszony ennél stabilabb helyzetben volt: apjának ugyanis volt egy kis vendéglője. A boldog apa és költő élettörténetéről a barátok azt mondják, hogy nagyon jó apa volt, nagyon hűséges férj,  és azt, hogy Pista egy idő után kigömbölyödött, és előbb alig, végül pedig már egyáltalán nem írt verseket többé. A saját világából a tényleges világba jutott át, amelyben nem annyira a szív és az elme rendje az uralkodó, hanem a külső rend, a polgári, a „rendes”. Így, polgári módra beilleszkedetten is halt meg fiatalon egy szervi betegség következtében.

Nietzsche mormogott valami hasonlóról egyszer. Azt mondta, hogy ismert néhány jó koponyát, akik megházasodtak, polgárrá váltak és mint filozófusok, semmi sem lett belőlük. Hemingway is mondott egyet-mást, aminek a lényege voltaképpen a belvilág és a külvilág nehezen összeegyeztethetőségéről szól. Szerinte, az író élete csak a saját világában lehet teljes. Ha sikeres lesz, az bizonyos értelemben veszélyes fordulat. Ugyanis a „siker” zajjal jár, forgatagos elfoglaltsággal, interjúkkal, felolvasásokkal, közszereplésekkel, ünnepeltetésekkel, és ez megzavarja, néha le is állítja a belső folyamatokat. Ha elkezdik ünnepelni az írót, utána már nem lesz olyan jó, mint előtte volt. Hacsak nem vigyáz magára nagyon komolyan.

Nos, neki megvolt a maga védekezési módszere. Csinos floridai háza tövében, még a régi, rabszolgatartó időkből egy egy emeletes kis szolgaház állt. A felső emeletét kimondottan félrevonulási fészeknek rendezte be. Nagy mű elkezdése előtt ő, a nagy piás, két hétig is szárította magát, azaz nem ivott alkoholt, ami nagy dolog volt tőle. Sőt, a kis ház bejáratát zárva tartotta, csak az inasának volt hozzá kulcsa, aki felvitte neki az ebédet és á vacsorát, letette Hemingway ajtaja elé, és lábujjhegyen eltűnt. Ő maga sem használta a bejáratot, hanem (lám, legtöbb művész dilis egy kicsit) a nagy házból az alkotófészekbe egy deszkapallón át jutott be. Aztán, behúzta a pallót.

Ennyire volt neki fontos, hogy saját világát senki és semmi se háborítsa. Mert ha a saját világot valami megzavarja, nem lesz ugyanaz többé.

Művészek és gondolkodók tudják legjobban, hogy két világ van. És a belső az igazibb. A külső legjobb esetben is csak szalonképes, ha nem éppen közönséges és haszontalan. Élni a belső világot?

József Attila szerencsétlen volt, ami az életkörülményeit és életvitelét illeti, de voltaképpen nagy szerencséje volt abban, hogy nehezen viselhető modoránál fogva tökéletesen alkalmatlan volt társadalmi közszereplésre. Önmaga világába kényszerült tehát, és csodás volt az a világ, olyan lehelet könnyű verssorok keltek életre ebből a világból, mint  ...A szellőzködő lágy melegben tapsikoltak a jázminok. Vagy versek, mint az Óda, vagy az A Dunánál, és rengeteg hasonló, amelyekben látnoki rend, égi tisztaság és harmónia szólalt meg. Mindennapjaiban ő úgyszólván állandóan és csakis a belső világban élt, ezért csetlett-botlott a külsőben, de ugyanezért is tudta elérni költészetével azt a magaslatot, amit Európában előtte is, azóta is kevesen tudtak megközelíteni.

Belvilág, külvilág... Van akinek sikerül kellő mértékben távol tartania magát az élet zsibvásáros felétől így, vagy úgy, van akinek nem.  Olyan ez a külső-belső világ, mintha minden alkotónak  megvolna a maga lelke-hullámhossza, hogy így fejezzem ki magamat, és a népnek is, amelyben él, sőt a világnak is megvan a magáé. Tehát a világnak is, a francia népnek is, a bolgárnak is, a montengróinak is. És itt megállhatunk egy szóra. A csöpp montenegrói nép véletlenül, ha nem éppen törvényszerűen szült egy lelket, egy személyt, akiben a montenegrói lélek testesült meg.  Minden nép szül egy-egy ilyen lelket. Petőfi is ilyen volt. Ez a montenegrói lélek aztán verseket írt, és a kis népet csodálattal töltötte el, hiszen önmagára ismert a dallamban, a szavak varázslatában. Azóta is és ma is, mint imát rebegi magában a nép Nyegos verssorait. Persze, Európa minden nyelvére lefordították Nyegos vers-gyűjteményét. Magyarra is. Hegyek koszorúja címen jelent meg. Olvastam is, tetszett is, meg nem is nagyon. Azaz, inkább azt láttam, hogy nem nekem szól ez a dallam, ez a szikrázás, ez a lüktetés. Montenegrói kell legyen az ember, hogy ne csak verseket lásson bennük, hanem föl is kapja a lelkét és szárnyaltassa egy közegben, egy egyedi és gyönyörű közegben,  ami maga az illető nép lelke, dallama, szava. Hiába a fordítás tökélye, teljességgel csakis a montenegrói lelke gyúl föl tőle. 

 Hogy nagyon „költői” legyek: az alkotó lelkében megpendül a húr, és rezonanciát idéz elő. Aranynak, Petőfinek a lantja húrjára a teljes magyar nép rezonált és rezonál ma is. Adyt is az ős  napkelet álmodta létre nekünk. „Húrja” az őskeletig visszamenően magyar lelkekben rezonált és rezonál. József Attila húrja?.. Nos, számára nemcsak az volt  természetes, hogy a mindenséggel mérte magát, hanem, ha belegondolunk, ő felsőbb oktávon pengette húrját, így talán  éppen a Mindenségnek  kellett volna, vagy kellene (vagy egyszer majd fog) rezonálnia rá.

A magyar nyelven értőkön kívül, képtelenség elvárni, hogy világnagyságnak tudja majd őt a világ ma. Csodanyelvünk kétségtelenül mennyei szerszám és közeg a legfinomabb árnyalatok  könnyű kifejezésére, de egyben kaloda is a nyelvünk. A világ nagyjainak szerencséje az volt, (tehetségükön kívül), hogy világnyelven írtak, és jókat. De világméretű, általános ismertségük mégsem biztos, hogy egyben kiválóságot határoz meg. Puskin, Beaudlaire, Verlaine, Rimbaud és mások költészetének jó ismerői, ha magyarul is tudnának, nem valószínű, hogy József Attila költészetét ne világelsőnek tartanák. Láttam, olvastam, de nem élveztem egyszer sem magyar verseket angolul, vagy svédül. Ijesztően laposnak találtam őket. Nyelvi kalodánk színaranyból van, de kaloda. Mondhatnánk, következésképpen, hogy ezzel is számolnia kell a magyar költőnek, de ez csak amolyan vigéc-gondolkodás volna. Ugyanis a költő eleve nem árutermelő, nem bérmunkás, pláne nem sztahanovista, vagy pojáca, aki egyenesen sikerre törekszik. Arany János nagyon jól megvolt a szalontai provinciális félrevonultságban, és csak ott. Ady is maga belső világában, és csak ott, József Attila is a külvárosban és a Mindenségben... és csak ott.

Külső és belső világ... Szó szerint világok választják el a kettőt, és nem a sikereik, hanem a belső világuk az értékmérő.

Szegény Keszelyi... Talán sorsában az volt megírva, hogy át fog kényszerülni a szabályos,  „tisztes”, hétköznapi világba. Mint költő  -kész is lett.

Gondolkodástechnika

Ha innen nézzük

 

Háborúk, tüntetések, bevándoroltatási hullám, ISIS, NATO fegyverek az orosz határnál, oroszok farkasszemet néznek velük, új amerikai elnök, akit szeret a nép és gyűlöli Washington korrupt politikusvilágát; Merkel tönkreteszi Németországot és Európát, a svédek meg Svédországot, no meg itt a BREXIT... Soroljam? Bolondokháza lett a világ, hogy szinte Isten sem tud manapság eligazodni rajta, különösen, ha ezeknek a sokféle újdonságoknak és fordulatoknak az okát magából a jelenségekből akarja megtalálni.

 És akkor jön ismét az általam már említett gondolkodástechnika, a másféle, hiszen részletekből összeállítani egy egészet, egy körképet, általában hiábavaló igyekezet. Fordítva már jobb: látom a körképet, és abból jutok el a a részletekig, amelyek így megvilágosodnak.

Mi a nagy kép, a körkép?

Egy általános ellenállás. Mivel szemben lép föl ellenállás?

A népnemzetek, vagy a nemzetek saját, jól felfogott érdekei ellen.

Jó egy nemzenek, ha mint Amerikában, menedékvárosok, menedékállamok alakulnak ki illegális bevándorlók befogadására?

Nem. Jó az, ha mindenütt tömeges tüntetések és randalírozások zajlanak a törvényes elnök, vagy egyszerűen a fennálló rend ellen? Nem. Jó egy kormánynak, vagy magának a nemzetnek, ha külső források pénzelnek esztelen zavargásokat? Nem.

Nagy tudomány nem kell ahhoz, hogy a zavarkeltés pénzelőit egyértelműen felismerje az ember. A pénz kívülről jön erre is, úgynevezett civilszervezetekhez is egy feneketlen, világméretű forrásból, amely a fedezet nélküli dollárból annyit nyomat amennyit akar. New Yorkban, Chicagoban, Kaliforniában és más helyütt fizetett lázítók szerveznek népes tüntetéseket, amelyeknek voltaképpen nincs értelme, csak zajos, látványos, én harcosnak látszik.

Miért harcolnak?

Az egyik legostobább tömegtüntetés a nők jogaiért üvöltözött. Akkor is, ha a nők egyenlősége és minden elképzelhető joga már régen biztosított, és elintézett ügy. Ezek a tüntetések valóban csak zavarkeltést szolgálnak, kivéve az ugyancsak fizetett lázítókkal feltüzelt randalírozásokat, amelyek kocsik összetörésével és felgyújtásával járnak, kirakatok bezúzásával, verekedésekkel, mert ez már nem véleménynyilvánítás, hanem hosszú börtönbüntetést hoz magával. Ilyen viselkedésre meglepően könnyű találni embertömegeket, hiszen minden társadalomnak van alja, és itt nem is igazságkeresésről van szó, hanem arról, hogy kezelhetetlennek mutassák a Trump megválasztása utáni Amerikát. Az elnök ellen szólnak tehát a rendbontások, csak éppen lényegében hatástalanok, mert amíg a jog, a katonaság, a többség szava és egyáltalán a hatalom az elnök kezében van, minden más csak szemétkedés. Megvásárolható társadalmi rétegre, elnök vagy miniszterelnök ellen való állandó szemétkedésre másutt is van példa. Jellemző, hogy csakis olyan államfők ellen, akik mint például Trump is, élhető, jó és sikeres országot akarnak azok számára akik őt megválasztották és nem látszanak hajlandónak felsőbb, globalista parancsnokoknak gazsulálni. Mert azok nemzetellenesek.

Lényegében tehát két erő ütközik most több helyen, nem csak Amerikában: a nemzeti és a nemzetellenes. Ilyen egyszerű tehát eljutni az átfogó nagy képig, amelyben a helyi forrongások minden formája benne foglaltatik és érthetőbb lesz.

A világuralmi dili különböző formáinak megjelenése óta állandóan megvolt ez a feszültség, most csak erősebb, mint valaha. Pláne, hogy a világuralmi törekvésekkel szemben most a legnagyobb zsoldos, Amerika látszik számukra elveszettnek, hiszen, szemlátomást ez a katonai nagyhatalom nem akar és nem fog világháborúba keveredni. A háború, ha nyertes, ha vesztes, mindenképpen ér-

vágás, ami nyilvánvalóan gyöngíti a nemzetet, hogy ne is említsük a következményeket. Az első, vagy második világháborút például, nem oldott meg voltaképpen semmit, csak mindenütt rossz határokat húzott, és újabb kisebb háborúk sorát adta a világnak. És voltaképpen egy harmadik világháborút helyezett kilátásba.

Gondolatfutam jóról, rosszról

Nagyon furcsa világban élünk, hogy közhelyet is használjak néha. Aránylag egyenletesen jellemzőek a tünetek otthon is és Amerikában is. Van ugyebár a miniszterelnök, meg a president, de kontinentális távolságban is ugyanaz történik. A főnök jót akar a népnek, miközben válaszul a rossz oldal összefogottan és ádázul támadja. Olyan dolog ez, mintha a rossz oldal érezné, hogy lemaradt, vagy lemaradóban sőt letűnőben kezd lenni, és kínjában mar és harap. Odahaza sem sokkal különb ez. Ebben a párharcban az a tipikus, hogy az egyik oldal jót akar a népnek, a másik, meg amit akar az nem vonatkozik a népre, főleg pedig nem pozitívan, vagy azt sem tudja, mit akar azon kívül, hogy zsigerileg utálja a főnököt, talán maga se tudná megmondani mért. Akaratok, indulatok, rossz és jó szenvedélyek, akadékosságok, bűnös húzások kavalkádja az egész politikai élet.

Hogyan igazodjunk el benne?

Egyszerű lenne erre válaszolni, de nagyon hangzatosnak tetszhetne, inkább egy korábbi esettel válaszolnék rá.

Történt, hogy egy ma is élő, futtatott filozófust kértek meg egyszer arra, hogy igazságot tevő zsúri tag legyen művészi termékek megítélésében. Az illető (olyan orra van, mint Mátyásnak, frizurája meg Leonardo da Vincire emlékeztet) egyből filozófiai zavarba keveredett. Azt mondta, hogy a művészi termékek annyi de annyi érzelmi, hangulati, elévont pszichológiai és tudomisén mi mindenből állnak össze, hogy nagyon nehéz mit kezdeni a sok megfoghatatlannal, főleg pedig jónak, vagy rossznak ítélni egy művet.

Erre, nyilvánvalóan nem ezekkel a szavakkal, de voltaképpen azt írtam neki, hogy ide figyelj apafej, van egy nagyon egyszerű választóvonal a rossz és a jó között, mégpedig az, hogy jó-e ez vagy amaz a mű NEKÜNK, vagy sem. Ha például egy film arról szól, hogy milyen agyafúrtan gonosz módszerrel öli meg sorozatban az áldozatait egy marha, arra nyugodtan rá lehet mondani, hogy ez nem jó film, hanem tananyag leendő szadistáknak. Ha egy másik arról szól, mondjuk, hogy egy vékonyka 18-éves lány férjhez megy a szerelméhez, terhes is lesz, és a film bemutatja azt a gyönyörű lelki folyamatot, ahogy egy vézna leányból fokról fokra kiteljesedik az igazi nő, az anya, ahogy formálódik fizikailag és lelkileg is boldog nővé. Erre a filmre, ha kifejezően csinálták meg, nyugodtan mondhatod, hogy ez nagyon jó.

Szóval, kisapám, a jó művészi produkció és a rossz közötti választóvonal nem elméletieskedő handabanda, hanem ez: Jó ez NEKÜNK, vagy nem jó. És a NEKÜNK-ben mi foglaltatunk benne. mi mindnyájan, aki nemzet is vagyunk, egyén is vagyunk, a következő generációt hozzuk és ápoljuk létre, egyénileg pedig a gyerekeinket neveljük emberré. Szóval, érted kisapám, ha jót fejezi ki egy mű, és jól, az a mű jó. Az ellenkezője meg nem.

Politikáiban sem lehet más a megközelítés, vagy osztályzás. Jó NEKÜNK ez vagy amaz a húzás hosszú távon, vagy sem. Lám, a “bonyolult” dolgok ilyen egyszerűek.

Ahogy művészvilág szinte futószalagon termeli a szemetet, ugyanúgy a politikai világ is tömegesen termeli a korrupt megélhetési politikusokat, akik számára a nép idegen, vagy fölösleges fogalom. Mint a mesében, a politikában is állandóan a jó és rossz harca dúl.

Átmenetileg hol az egyik, hol a mási győz, de ugyancsak, akár a mesében, a politikában is végül a démosznak kell győznie. Persze, ha fizikailag, vagy genetikailag ki nem pusztították közben. Mert ilyen is megeshet.

 Ennyit tehát arról, hogy melyik politikai oldal a követendő. Az, amelyik NEKÜNK jó.

Nekünk, akik nemzet is vagyunk és egyének is akik a holnap magyarjait neveljük föl.

A káosz nyitja

A mindennapi politikai élet Amerikában a totális kaotikus állapotot mutatja így madártávlatból. Annyira kaotikus, hogy nem lenne könnyű két világosan elkülönülő csoportra választani, kormányra és ellenzékre, mert nagyon sok köztes erő is munkálkodik benne, így, vagy úgy, de a hivatalos kormány szándékaival szemben. A kaotikus állapot persze kisebb országokban is pontosan jelen van és pontosan olyan haszontalan, ugyanis ma a kormánnyal szemben álló erők voltaképpen nem tudják pontosan meghatározni, hogy a ki mást akarnának kormányfőnek, csak ne EMEZT, mert ez nem jó. Attól függetlenül, hogy tényleg nem jó-e az illető  jelenlegi főnök. Ez az oldal a káosz magva, hiszen csak negatív tud lenni, negatívumokból viszont pozitív sosem sült még ki. Olyan ez egy kicsit, mint a matematikában a negatív számok. Persze hogy vannak negatív számok, de az biztos, hogy negatív számokból nem lehet felépíteni egy matematikát, mint tudományt. Néha még többséget is képes képviselni a negatív erők összessége. Példának ott van az amerikai sajtó fő sodra. Tagad, hazudik, ágál, elhallgat dolgokat, félre informál, aminek az a végeredménye, hogy ember egyen a talpán, ha el tud igazodni a káoszban. A közember nem tud.

De mégis van lehetőség eligazodásra.

Hogy egyszerűsítsem a dolgot, egy példát hozok föl. Évekkel ezelőtt történt, hogy egy igazolványos és futtatott filozófust kértek meg arra, hogy műalkotások, egyebekben filmek megítélésénél zsűri tag legyen. Az illető nevét már régen elfelejtettem, de láttam a tévében, és emlékszem, orra Mátyás királyra emlékeztetett, haja pedig Leonardo da Vincire, filozófiai tudásáért pedig nem adnék sokat.

Ugyanis, azzal kezdte, hogy Istenem, a művészeti alkotások annyi meg annyii elemből állnak össze, tele emocionális, szakma, hangulati, indulati, és hasonló elemekkel, hogy képtelenség valami megfoghatót találni bennük, tehát, hogy az ördögben tudná megmondani az ember, hogy ez a mű jó-e, vagy rossz?

Az, hogy egyből ekkora filozófiai gubancba keverte magát, annyira felidegesített, hogy írtam neki egy udvarias levelet. Udvarias volt, de lényegében azt mondtam neki, az igazolványos és futtatott filozófusnak, hogy ide figyelj, apafej, van egy bűvös szó, ami azonnal eligazít a legkaotikusabb halmazban is. Ez a szó a NEKÜNK. Gondold el, hogy látsz egy filmet, amely egy tömeggyilkosról szól, aki válogatott és ravaszul kidogozott módszerrel öli rakásra az áldozatait.

Nos, jó nekünk egy ilyen film, vagy csak szadista hajlamúak továbbképzésére jó?

De egy másik lehető filmet is szóba hozam neki: Képzeld el, hogy egy tizennyolc éves vékony dongájú lány fülig szerelmes lesz egy szép fiúba, az meg ő bele éppen olyan odaadással és igazul. Mindjárt terhes is lesz a lányka, aztán össze is házasodnak. A többi asszony kedvesen rá is szólt: ne magázz  bennünket, te is asszony vagy, tegeződjünk.

Ha a filmet jól csinálták, bemutatja lépésről lépésre, hogyan változik át a test, ami nem csak domborodó kis hasinkból áll, hanem a combok, a karok is kiteljesednek, a mellek megduzzadnak, a majdani szoptatásra készülnek, és az egész test, de a lélek is átáll a magasabb fokozatra, a nő kiteljesedésére: anyává válni.

Jó nekünk egy ilyen film?

Megértjük és önmagától kívánkozik a válasz? Igen. NEKÜNK egy ilyen mű  -jó. És a nekünk-ben benne foglaltatunk mi, akik a nemzet vagyunk, és egyébre se vágyunk, mint arra, hogy sikeres legyen a nemzetünk, valamint mi, akik egyén vagyunk, és embert faragunk a porontyainkból, megszüljük és fölneveljük a nemzet új emberanyagát.

Mit gondolsz bölcs Leonardo, milyen mű jó NEKÜNK?

Na látod, kisapám!

A káoszban, akár a politikai káoszban is az az oldal a jó, amely pozitív NEKÜNK, aki nemzet vagyunk és egyén vagyunk.

Ne búsuljunk, a művészvilág ontja magából a szemetet. Mindig is ezt tette többnyire. A politikai világ meg különösen Amerikában márkás nagy nevű egyetemeken termeli a politikus-utánpótlást, azaz van ki nem apadó forrása a korrupt, sőt hazaáruló politikusok áradatának.

Nehéz dolog választások alkalmával tudni, hová tegyük le a voksunkat? 

Költőnek lenni

Keszelyi István esete tipikus is, meg nem is, de tanulságos. Ötvenhatban jobbnak látta disszidálni, és nagyon helyesen is tette, mert túlságosan altív volt a forradalom idején ahhoz, hogy utána ne akasszák föl. Nagyszerű magyar volt. És jó költő. Párizsban élte azt az életet, amit hazátlanná váltak  egy része élt. Alkalmi munkák, meglapozatlan egzisztencia... De nagyszerű verseket írt, közölték is költeményeit, szerették is a magyarok, kivéve talán az ugyancsak párizsi magyar irodalmi folyóirat sznob csapatát. De verseskötete megjelent, sikere is volt, lefordították franciára is. Nem kereste, de végül tipikus párizsi költőre jellemzően jóformán kegyelemből kapott egy öregasszonytól szállás: padlásszoba, zéró komfort, de majdnem ingyenes.  Művészek, zsenik, bohémek általában nem sokat adnak a külsőségekre, hiszen a maguk belső világában élnek, és ott bévül -rend van. Nélkülözésben, nyomorban ugyan, de odabent, a szívben és odafönt a fejben rend van és harmónia.

A sors azonban megviccelte. Szerelembe esett, méghozzá tartósan egy lányba, és a lány anyává, ő pedig apává vált. Szerencsére nem a padlásszobában kényszerültek családi életüket folytatni, mert az ifjú asszony ennél stabilabb helyzetben volt: apjának ugyanis volt egy kis vendéglője. A boldog apa és költő élettörténetéről a barátok azt mondják, hogy nagyon jó apa volt, nagyon hűséges férj,  és azt, hogy Pista egy idő után kigömbölyödött, és előbb alig, végül pedig már egyáltalán nem írt verseket többé. A saját világából a tényleges világba jutott át, amelyben nem annyira a szív és az elme rendje az uralkodó, hanem a külső rend, a polgári, a „rendes”. Így, polgári módra beilleszkedetten is halt meg fiatalon egy szervi betegség következtében.

Nietzsche mormogott valami hasonlóról egyszer. Azt mondta, hogy ismert néhány jó koponyát, akik megházasodtak, polgárrá váltak és mint filozófusok, semmi sem lett belőlük. Hemingway is mondott egyet-mást, aminek a lényege voltaképpen a belvilág és a külvilág nehezen összeegyeztethetőségéről szól. Szerinte, az író élete csak a saját világában lehet teljes. Ha sikeres lesz, az bizonyos értelemben veszélyes fordulat. Ugyanis a „siker” zajjal jár, forgatagos elfoglaltsággal, interjúkkal, felolvasásokkal, közszereplésekkel, ünnepeltetésekkel, és ez megzavarja, néha le is állítja a belső folyamatokat. Ha elkezdik ünnepelni az írót, utána már nem lesz olyan jó, mint előtte volt. Hacsak nem vigyáz magára nagyon komolyan.

Nos, neki megvolt a maga védekezési módszere. Csinos floridai háza tövében, még a régi, rabszolgatartó időkből egy egy emeletes kis szolgaház állt. A felső emeletét kimondottan félrevonulási fészeknek rendezte be. Nagy mű elkezdése előtt ő, a nagy piás, két hétig is szárította magát, azaz nem ivott alkoholt, ami nagy dolog volt tőle. Sőt, a kis ház bejáratát zárva tartotta, csak az inasának volt hozzá kulcsa, aki felvitte neki az ebédet és á vacsorát, letette Hemingway ajtaja elé, és lábujjhegyen eltűnt. Ő maga sem használta a bejáratot, hanem (lám, legtöbb művész dilis egy kicsit) a nagy házból az alkotófészekbe egy deszkapallón át jutott be. Aztán, behúzta a pallót.

Ennyire volt neki fontos, hogy saját világát senki és semmi se háborítsa. Mert ha a saját világot valami megzavarja, nem lesz ugyanaz többé.

Művészek és gondolkodók tudják legjobban, hogy két világ van. És a belső az igazibb. A külső legjobb esetben is csak szalonképes, ha nem éppen közönséges és haszontalan. Élni a belső világot?

József Attila szerencsétlen volt, ami az életkörülményeit és életvitelét illeti, de voltaképpen nagy szerencséje volt abban, hogy nehezen viselhető modoránál fogva tökéletesen alkalmatlan volt társadalmi közszereplésre. Önmaga világába kényszerült tehát, és csodás volt az a világ, olyan lehelet könnyű verssorok keltek életre ebből a világból, mint  ...A szellőzködő lágy melegben tapsikoltak a jázminok. Vagy versek, mint az Óda, vagy az A Dunánál, és rengeteg hasonló, amelyekben látnoki rend, égi tisztaság és harmónia szólalt meg. Mindennapjaiban ő úgyszólván állandóan és csakis a belső világban élt, ezért csetlett-botlott a külsőben, de ugyanezért is tudta elérni költészetével azt a magaslatot, amit Európában előtte is, azóta is kevesen tudtak megközelíteni.

Belvilág, külvilág... Van akinek sikerül kellő mértékben távol tartania magát az élet zsibvásáros felétől így, vagy úgy, van akinek nem.  Olyan ez a külső-belső világ, mintha minden alkotónak  megvolna a maga lelke-hullámhossza, hogy így fejezzem ki magamat, és a népnek is, amelyben él, sőt a világnak is megvan a magáé. Tehát a világnak is, a francia népnek is, a bolgárnak is, a montengraóinak is. És itt megállhatunk egy szóra. A csöpp montenegrói nép véletlenül, ha nem éppen törvényszerűen szült egy lelket, egy személyt, akiben a montenegrói lélek testesült meg.  Minden nép szül egy-egy ilyen lelket. Petőfi is ilyen volt. Ez a monenegrói lélek aztán verseket írt, és a kis népet csodálattal töltötte el, hiszen önmagára ismert a dallamban, a szavak varázslatában. Azóta is és ma is, mint imát rebegi magában a nép Nyegos verssorait. Persze, Európa minden nyelvére lefordították Nyegos vers-gyűjteményét. Magyarra is. Hegyek koszorúja címen jelent meg. Ovastam is, tetszett is, meg nem is nagyon. Azaz, inkább azt láttam, hogy nem nekem szól ez a dallam, ez a szikrázás, ez a lüktetés. Montenegrói kell legyen az ember, hogy ne csak verseket lásson bennük, hanem föl is kapja a lelkét és szárnyaltassa egy közegben, egy egyedi és gyönyörű közegben,  ami maga az illető nép lelke, dallama, szava. Hiába a fordítás tökélye, teljességgel csakis a montenegrói lelke gyúl föl tőle. 

 Hogy nagyon „költői” legyek: az alkotó lelkében megpendül a húr, és rezonanciát idéz elő. Aranynak, Petőfinek a lantja húrjára a teljes magyar nép rezonált és rezonál ma is. Adyt is az ős  napkelet álmodta létre nekünk. „Húrja” az őskeletig visszamenően magyar lelkekben rezonált és rezonál. József Attila húrja?.. Nos, számára nemcsak az volt  természetes, hogy a mindenséggel mérte magát, hanem, ha belegondolunk, ő felsőbb oktávon pengette húrját, így talán  éppen a Mindenségnek  kellett volna, vagy kellene (vagy egyszer majd fog) rezonálnia rá.

A magyar nyelven értőkön kívül, képtelenség elvárni, hogy világnagyságnak tudja majd őt a világ ma. Csodanyelvünk kétségtelenül mennyei szerszám és közeg a legfinomabb árnyalatok  könnyű kifejezésére, de egyben kaloda is a nyelvünk. A világ nagyjainak szerencséje az volt, (tehetségükön kívül), hogy világnyelven írtak, és jókat. De világméretű, általános ismertségük mégsem biztos, hogy egyben kiválóságot határoz meg. Puskin, Beaudlaire, Verlaine, Rimbaud és mások költészetének jó ismerői, ha magyarul is tudnának, nem valószínű, hogy József Attila költészetét ne világelsőnek tartanák. Láttam, olvastam, de nem élveztem egyszer sem magyar verseket angolul, vagy svédül. Ijesztően laposnak találtam őket. Nyelvi kalodánk színaranyból van, de kaloda. Mondhatnánk, következésképpen, hogy ezzel is számolnia kell a magyar költőnek, de ez csak amolyan vigéc-gondolkodás volna. Ugyanis a költő eleve nem árutermelő, nem bérmunkás, pláne nem sztahanovista, vagy pojáca, aki egyenesen sikerre törekszik. Arany János nagyon jól megvolt a szalontai provinciális félrevonultságban, és csak ott. Ady is maga belső világában, és csak ott, József Attila is a külvárosban és a Mindenségben... és csak ott.

Külső és belső világ... Szó szerint világok választják el a kettőt, és nem a sikereik, hanem a belső világuk az értékmérő.

Szegény Keszelyi... Talán sorsában az volt megírva, hogy át fog kényszerülni a szabályos,  „tisztes”, hétköznapi világba. Mint költő – kész is lett.

Öngólok

A hivatalából elbocsátott FBI igazgató, James Comey kérte és megkapta a lehetőséget arra, hogy  június nyolcadikán összefoglalja és elmondja a Kongresszus Oknyomozó Bizottsága előtt működésének történetét, ami végül állásának elvesztéséhez vezetett. Erre nem volt szükség, még kevésbé pedig arra, hogy egy vesztes a bánatát e magas fórum előtt próbálja elemezgetni. Kimondottan politikai szereplésbe csapott át a monológja és a felette kérdésekre adott válaszainak sora. Ez egyből ellenkezik akár egy volt FBI igazgató szereplésével is, ugyanis ez a roppan erős hivatal tökéletesen semleges és pártpolitika fölött álló intézmény kell legyen az igazgatójával együtt. Comey jelen szereplése is lényegében Trump elnök személyének beárnyékolását célozta, sőt, hovatovább Trumpnak, mint elnöknek az impeachmentjét, azaz törvény elé citálását és lemondatását szorgalmazta, mennyiben a keresztkérdések zuhatagára adott csavarintos jogászi válaszaiból világosan kitetszett.

Tump tömören összefoglalta, hogy miért menesztette Comeyt: mert nem végzett jó munkát. Egy elnököt semmi sem kötelez magyarázatra, hogy kit miért távolít el az adminisztrációjából. Az, hogy „nem végezte jól a munkáját” nagyrészt azt tartalmazza, hogy vizsgálatai során mindvégig és lényegében pártos volt az igazgató. Mint elterelő művelet, például hónapokig dolgoztatta apparátusát azon, hogy bizonyítsa, Trump azért nyerte meg a választást, mert hagyta, hogy Putyin befolyásolja az elnökválasztást. Az apparátus erre persze egy fikarcnyi bizonyítékot nem talált, ugyanis ami nem létezik, azt nem lehet megtalálni. Akkora marhaság ez a feltételezés, hogy még Trump esküdte ellensége, Obama is  mondta, semmi orosz befolyás nem volt. Viszont, a leterhelt  apparátus nem foglalkozott Hillary Clinton ügyeinek a kivizsgálásával, például azzal, hogy az USA uránjának húsz százalékát eladta Putyinnak zsebre, azaz a sokak szerint gyanús Clinton Alapítvány gazdagítására. Ha volt gyanús USA-Putyin kapcsolatra, az egyebekben ez volt, de erről és Clintonné sok-sok enyhén szólva gyanús ügyének kivizsgálását erős nyomásra ugyan néha elkezdte, Comey, aztán abbahagyta, elkezdte, majd abbahagyta, vagyis lényegében befolyásolta a választást, ha maga a választás Clintonnénak más okokból ugyan, de nem is jött be.  Comey ezen a meghallgatáson, vagy kihallgatáson mindenképpen azt akarta bizonyítani, hogy Trump több eseteben és több ügyben is hátráltatott, vagy megakadályozott „fontos” vizsgálatokat, mire Trump ügyvédje, Kassovitz, sikkeresen bizonyította, hogy Comey a válaszaival és vallomásaival egymásután rúgta magának a  az öngólokat, és nagyon is vád alá helyezhetővé tette magát.

Ha hallgatott volna, bölcs maradt volna. Ez a sikertelenség persze nem azt jelenti, hogy a sajtó fősodra továbbra is ne Trump nem létező orosz kapcsolatairól trombitáljon, valamint arról, hogy Trump megérett a leváltására.

Trumpot jól megvezették

 

A világsajtó tele van hírekkel és álhírekkel, valamint hamis fényképekkel, és egyáltalán, ha el akar igazodni az ember a hírek egyvelegében, képtelenségre vállalkozik.

A megoldás ilyenkor az, hogy megnézi az ember azokat a körülmények, amelyek elkerülhetetlenül összeadódnak, mígnem egy világháború kitörésének a küszöbéig is eljutunk.

Elsőnek ott van a tény, hogy immár évek óta támadják Asszadot jobbról is balról is, szemtől szemben és orvul is. Hogy ennek mi lehet az oka, önmagában megérne egy tanulmányt, pedig elég egyszerű ez lényegében. Szíria több mint 2400 éve áll, mint belterjes, senkinek sem ártó ország, fővárosával Damaszkusszal, ami a világ legősibb, azaz 2200 éve folyamatosan benépesedett és élő városa. Olaja is van, és részt vesz a világ olajforgalmi üzletében, anélkül, hogy függne a háttérhatalom és a világ bankrendszerétől. Ez okvetlenül ellene szól.  Mellette ott van Izrael a maga néhány évtizedes létével és atomfegyverzetével, amely dominálja a régiót. Szíria pedig nem bizonyult dominálhatónak. Ráadásul, Szíriának területi követelése is van Izraellel szemben, mert a Golán magaslatot Izrael egyszerűen csak kisajátított minden nemzetközi egyezmények fittyet hányva. Ettől még meg lehetne a két ország egymás mellett, de Izrael nagyon szeretné, ha Szíria nem létezne, már az elhappolt terület okából is, de ennél egy mélyebb oka is van erre. Ugyanis Kaballás jóslatok szerint Izrael végét jelenti majd, az északról támadó medve. Az fogja elpusztítani. Szíria nem hasonlít medvére, de amint tudjuk a nagy orosz medvének, Putyinnak ott van az egyetlen jelentős külhoni katonai támaszpontja, és a kaballásokat ez nagyon tudja izgatni. A Kaballah egyébként  jósolt már mást is. Azt például, hogy Armaggedon, azaz Izrael végleges pusztulása 1986-ban fog bekövetkezni, ugyanis az Armaggedon szó betűinek számmisztikus összege 1986--ot ad ki. Tudjuk persze, hogy ez nem jött be. De a medve réme továbbra is elevenen él és rémiszt a kaballás-babonás izraeli nép lelkében. Akár így nézzük, akár amúgy, a lényeg az, hogy Szíria léte kibírhatatlan számukra.

Ehhez adódik egy másik érdekes dolog. Az ugyanis, hogy Trump kimondottan Izrael-barát, ami szíve joga, de vejét, azaz egyik tanácsadóját, Mr. Kushnert ennél sokkal mélyebb barátság fűzi nem csak Izraelhez, hanem személyesen magához Netanjáhúhoz, aki csak akkor nyugodna le egy kicsit, ha Szíriát elpuszítva látná, Asszadostul együtt.

Tudjuk, hogy Asszadnál nem jött be az első próbálkozás, az ugyanis, hogy minden kormánynak midig van egy ellenzéke, tehát ha meg akarom dönteni a kormányt, felfegyverzem az ellenzékét, és az majd szépen elkergeti, vagy lemészárolja. Asszad ellenzéke is megkapott mindent ehhez külföldről, csak éppen a kormány hadserege kiirtotta az ellenzéki erőket. Minthogy pedig Szíriának pusztulnia „kell”, ezután összeverbuvált zsoldosok vették fel ellene a harcot. Ne kérdezzük, kik finanszírozták ezt. De ez sem hozott győzelmet, tehát Obama és Hillary Clinton  bábáskodásával életre kelt az ISIS. Ez aztán pusztított és pusztít.

A másik szokásos csel a rémhír. Szaddamról is elterjesztették, hogy tömegpusztító fegyverei vannak, atomja, miegymás, amiből egy szó sem volt igaz. Kaddhafiról is terjesztették, hogy saját népét írtja, tehát emberbaráti kötelesség őt kinyírni. Sikerült is. De mit tegyen egy kormányfő, ha egyes törzseket a háttérhatalmak fölfegyvereztek, föllázítottak ellene! Visszalő.  Nagyon hatásos ez a csel is. És most ugyanezeket terjesztették Asszadról. Sőt egy kis vegyi fegyveres provokációval is próbálkozott  az ISIS, amit remekül rá lehetett fogni Assadra. Bár még az ENSZ is hangoztatta, hogy nincs Szíriának vegyi fegyvere. A sajtó viszont minden szócsövén hazudja ezt, sőt a hírszerzés sem mentes hamis információk adásától. Egy hír, hogy saját népét öli Asszad vegyi fegyverekkel olyan vérlázító, hogy ilyet Caligula sem tett volna, nem hogy ő. Viszont egy kisebb várost alaposan megbombázott Asszad, mert kiderült, hogy az ISIS hatalmas mennyiségű harci gázt tartott raktáron. Egy iskolaépület alagsorában.

Honnan szerezte az ISIS? Nos, kik küldték neki eddig is a tankokat, a fegyvereket, a lőszert? És a pénzt?

A szennyes és hamis hírverés némi családi sugallattal vegyítve sajnos Tumpot is megtántorította, és

elkövette az őrültséget, hogy Asszad egyik légikikötőjét 59 tomahawk rakétával szétlője. Ebből 23 talált, a többi nem. A politikailag veszélyes ebben az, hogy a légikikötőnek a másik fele az Orosz támaszpont része. Égi szerencse, hogy a tomahawkok nem találtak bele az orosz részbe, mert az már azonnali, rettenetes következménnyel járt volna.  De Asszadot nagy kár érte, Putyinnak pedig figyelmeztetés volt a támadás. A nehezen kiismerhető Trumpról azonban mindenki tudja, hogy nem szeret veszíteni és nagyon nem szereti, ha átverik. Kushner lehet, hogy megkapja Izrael lovagkersztjét a sikeres befolyásolás díjazásaként, de alig hihető, hogy ezután lesz neki alkalma ás módja Trumpot behúzni a csőbe.  Az amerikai sajtó  fősodra (a fősóder) továbbra is éljenzi Trump hősies rakétázását, az internetes sajtó elítéli Trumpot a balfogás miatt, Trump pedig hallgat, mint aki rájött végre, hogy becsapták. Na, és Netanjáhú   -kuncog a markába...

A medve északról

Van valami, bizonyos értelemben babonás és ostoba, másrészről pedig nagyon komolyan vett mese a Szíriával kapcsolatos összes esemény mögött. A Kabbalah is, vagyis az ősi bölcsességek tárháza olyan valami, ami a mélyen hithű zsidó lelkében már valósággal szervült szellemi iránytű. Milyen mélyen? Egykori kollégám és jó komám Chaim (csövezett is nálam Manhattanban), aki Tel Avivból évekre áttette székhelyét Amerikába, savanyúan sóhajtva, lemondóan említette egyszer, hogy közeleg a vég. Milyen vég? Hát az armageddon. Mi az, hogy armageddon? Hát, a végső harc, amiben Izrael elbukik és teljesen megsemmisül. Ez a VÉG!-monda. És 1984-ben már nem tervezett, nem a jövőre gondolt többé, 1985-ben keserűség érződött minden tettében, végül pedig, hogy lássa hazáját utoljára, visszament Izraelbe. Talán,hogy vele együtt pusztuljon el. A Kabbalah ugyanis vallásos keleti számmisztikával megállapította már régen, hogy az armageddon szó betűinek számértéke 1986-ot ad ki, tehát ez a végleges elpusztulás éve. Mondanunk sem kell, hogy kabbalah ide, kabbalah oda, ez nem jött be. De van egy másik éppen ilyen mélyen lélekben lakozó rém, az a misztikával gondosan megalapozott tudat, hogy Izraelt északról fogja megtámadni és elpusztítani a MEDVE.
Bizarr jóslat ez, ugyanis ott nincsenek medvék. Legalábbis addig nem volt, amíg az orosz medve nem telepedett be egy katonai támaszponttal Szíriába. Így már több értelme kezd lenni a jóslatnak. Mindemellett, minden misztikus indoklás nélkül ugyan, de valós tény, hogy kevés nép gyűlöli zsigerileg annyira a másikat, mint a zsidó és a szír. Ez már csak így van. A „természetes” gyűlölködésen túl a Golan magaslatot Izrael már régen elfoglalta Szíriától, és ez is ad az örök „szerelemhez” egy lapáttal. Van tehát feszültségből éppen elég medve nélkül is. Politikai eredménye a lélekben lakozó feszültségnek az, hogy Szíria rettenetesen útjában van Izraelnek. Mennyire? Annyira, hogy Izrael csak akkor nyugodhatna meg, ha Szíria végre egyáltalán nem létezne. Láthatjuk, hogy nagy ravaszul nem maga Izrael teszi tönkre Szíriát, hanem a létrehozott szélsőséges muszlim hívők, és Szíriai kormány háborúzásának következmény az, hogy máris alig maradt kő kövön Szíriában, mintha egy óriási történelmi mozsárban zúzták volna apróra 2500 éves kultúrájával és műemlékeivel együtt. Népének nagy része pedig elmenekült. De az elnéptelenedő romhalmaz is veszélyes az izraeli léleknek. Közbevetőlegesen az is enyhítene a helyzeten, ha kapitulálna Szíria, és végre egy „megfelelő”, vagyis globalistáknak engedelmeskedő bábkormány venné át a hatalmat. Sajnos, mutatkozik is némi hajlandóság erre a megoldásra, ugyanis Trumpnak a látszólagos nagy híve, a veszett kutyának is becézett Mattis generális máris vállalkozna arra, hogy ha kap százötvenezer harcost, elfoglalja Szírát szőröstül bőröstül. És meg is alakulhat az új kormány. Remélhetőleg a globális hatalmaknak ez a fajta gyarmatosítási szándéka nem valósul meg már azért sem, mert ez a Medvének nagyon nem jól jönne és lenne néhány hagyományos, de fene modern, vagy nukleáris szava hozzá.
Az epizód, Szíria Putyinnal felesben működő repterének tomahawkokkal volt megtámadása Trumptól nagyon meglepő és nagyon rossz húzás volt. Valószínűleg csőbe húzták fals tanácsadók, akiket azonnal el kellene kergetni a Fehér Háznak még a környékéről is.  Hamis hír volt, fabrikált volt a gáztámadás, ugyanis Asszad nem rendelkezik harci gázzal már régóta, az ENSZ, sőt akár Obama szerint sem, és gyerekeket is csak egy Caligula tudna mérges gázzal ölni, nem Asszad, akinek van éppen elég más dolga. De propaganda-képeket lehetett erről kreálni, és hangulatot kelteni. Szervezett mocskos szándékú és kontár munka volt az egész. Az előre megszervezettségre jellemző, hogy a reptérnek Asszad oldalán lévő épületeit előre kiürítették, és anyagi károkon kívül nem történt sokkal nagyobb baj. Meglehet, hogy figyelmeztető szándék állt az egész mögött, hiszen orosz támaszponthoz tartozik a reptér másik ága, bár a tőszomszédos Putyint nehéz ijesztgetni, vagy hebehurgya módra beugratni egy háborúba. Ami meg az erőfitogtatást illeti, a híres amerikai haditechnika nagyon amatőr volt. 59 tomahawkból csak 23 csapódott be, azok közül pedig egy csütörtököt mondott. És hol a többi? hová lett 36(!) tomahawk?
Valahogyan, mindenképpen, még poraiban is nehéz diónak látszik Szíria. Izraelnek tehát élnie kell egy ilyen csöndes, medvés szomszéddal.
Az egész ügyben az volt a váratlan, hogy az ISIS elpusztítására esküdött Trump egyszeriben Nem az ISIS ellen, hanem éppen a megsegítendő Asszad ellen fordult a rakétáival. Senki sem érti ezt. Zajlik a találgatás. Van, aki abban hisz, hogy Trump lényegében és ténylegesen az Illuminátusok tagja, és most ezt a parancsot kapta, vannak, akik egyenesen a tanácsadóinak gonosz sugallatára gyanakodnak, főleg pedig a főtanácsadóra, Jared Kushnerre terelődött gyanú, aki a Trump családba való beépítésével hovatovább tűfőtanácsadói pozícióba került, és fő feladata talán Trump befolyásolása. Van, aki arra is gondolt már, hogy valami régi nő-ügyben lett kompromittálttá, tehát zsarolhatóvá Tump, és most azt csináltatnak vele, amit akarnak. A na kik?
Valószínűleg csak idővel, ámbár végül biztosan ki fog derülni, hogy az ISIS.t üldöző USA miért fordult hirtelen Asszad ellen. Ezt ma még senki sem tudja.     
  

A kacsa és a Tomahawkok

Mindenkit meglepett, hogy Amerika váratlanul megszórta 59 Tomahawk rakétával Szíria katonai repülőterét. Meglepő volt, ugyanis Amerika nem ezért van a térségben, hanem az ISIS-és hozzá kapcsolódók elpusztításáért, mintegy segítséget nyújtva Szíriának ahhoz, hogy végre élhető legyen az élet ott.

Mi történt?  Mi ez az őrült pálfordulás? -kérdezte az egyszerű ember, és sok politikus is aki nincs elég közel a határozathozó körökhöz. A válasz meg is érkezett, mégpedig hallatlanul otromba hazugság formájában: Trump elszavalta, hogy Asszad saját népét gyilkolja, gyerekeket nőket, méghozzá mérges gázzal, és ez tűrhetetlen, megbocsáthatatlan. Nagy kérdés, hogy honnan kapta a   hamis információt, ámbár annyi kacsa kering a politikai életben, hogy tizede is elég lenne, inkább az a lényeges kérdés, hogy kik kényszerítették Trumpot arra, hogy az ISIS helyett Asszad repterét támadja meg. Ez ugyanis teljesen ellentétes Trump eredeti szándékával.

Remélhetőleg kiderül ez is, ahogy végül minden hamisság kiderül.

Lassan viszont hozzá kell szokjunk nemcsak ahhoz, hogy hazudnak a politikusok, hanem ahhoz is, hogy óriási háborúk kezdődtek és kezdődnek el színtiszta hazugságra alapozva. Gondoljunk csak a Szaddam elleni háborúra, Vagy Líbiára, hogy csak ezeket említsük. A recept általában ugyanaz: Amerika egy háttérhatalom utasítására felfegyverzi az illető állam kormányának az ellenzékét, márpedig nem létezik kormány ellenzék nélkül. Erre a kormánycsapatok visszalőnek, és máris kész az ürügy: saját népét írtja a despota, tehát el kell kergetni, meg kell buktatni, föl kell akasztani, vagy bestiálisan meggyilkolni, és átvenni a hatalmat, majd esetleg továbbítani a. Ezúttal Asszadot hazudta mérges gázos gyerekgyilkossá a propaganda, és már repültek is a megsemmisítő rakéták.

Ami a gázt illeti, az ENSZ biztonsági tanácsa, sőt, az akkori amerikai külügyér John Kerry (és más is) leszögezte hivatalosan, hogy nincs Szíriának harci gáza, ami volt, azon örömmel túladott. Ez persze nem jelenti azt, hogy másnak ne legyen és ne kreáljon vele hamis de hatásos ürügyet Asszad elmozdításához. Putyin a maga KGB-s kapcsolataival megbízhatóan tudja, (Lavrov is), hogy nem Asszadot terheli a gáztámadás, hanem az ellenzéket. Ócska provokáció. Más titkosszolgálatok szerint is ez volt az utóbbi idők legveszélyesebb trükkje, hiszen egy kis balszerencsével, egy rosszul landoló rakéta következtében élesbe ment volna át az amúgy már ténylegesnek mondható világháború.

Maga a rakétatámadás is fura volt. Több okból.  Egyrészt, a V alakú repülőtérnek csak az Asszadhoz tartozó szárnyának épületei omlottak le, a kifutópályát nem érte találat. A másik szárnyat, Putyin támaszpontját nem érte találat. Technikailag azért érdekes ez, mert hírek szerint ezeket a Tomahawkokat 2013-ban gyártották le, és szavatosságuk harminc évre szól. És mégis, a felröppentett 59 Tomahawkból csak 23 ért célba. Ennél jobb kellene legyen az amerikai haditechnika. Vagy csak az történt, hogy a többit az orosz védelmi technika védte ki. Volt már példa erre korábban, és megőrültek az amerikaiak, hogy egyetlen rakétájuk sem érte el Putyin támaszpontját. Túl ezen, és azon a körülményen, hogy a támadásban magukat a kifutópályákat véletlenül sem sértették a rakéták, (mintha „jó lesz ez még nekünk később” alapon megspórolták volna azokat),  egy elkottyantott félmondatra kell felfigyelnie annak, aki tisztábban akar látni ebben a komplex ügyben. James Mattis generális ugyanis megjegyezte, hogy elfoglalná az egész Szíriá, és kész. Lehet, hogy ez csupán a roppant tehetős generális nagyzásának tekintendő, de nagyon rímel ez a Nagy Tervre, Szíria teljes megszüntetésének szándékára, vagy ennek egyszerűbb formájára: részlegesen elfoglalni, elűzni Asszadot, és egy világuralmi hatalomnak engedelmeskedő pojácát tenni meg miniszterelnöknek.

Egy elkottyantott félmondat néha többet sejtet a dolgok lényegéről, mint a kacsák, vagy tudósítások.

Comey lecserélése

Nos, az internetes sajtónak ez az ígérete nem jött be. Ugyanis Comey lecserélését április elsejei dátumra tette; a különböző fórumok egyöntetűen ígérték ezt a nagyon kívánatos fordulatot, de feltűnő volt, hogy ugyanebben a sajtóban és a fősodorban, avagy fősóderben sem volt erre utaló előzetes mozgás. A dolog mégsem fals hírre vall, csak éppen nagyon nehéz lenne megmondani, hogy ez az eset miért nem jött be. De nem is ez az egyetlen ilyen eset. Sajnos. Sok, túl sok amerikai politikai potentát fején tonnaszámra van vaj, mind többszörös halálbüntetést érdemelne orbitális hazaárulás, panama és korrupció miatt, főleg Amerikában, ahol hagyományosan füllentenie sem volt soha szabad egy politikusnak, mert egy hazugság erkölcsileg lehetetlenné tette az illetőt. Ez persze régen volt. És mégis, ma is csak azt látjuk, hogy Trump nagyszerű eredményeket ér el például munkahelyteremtésben és előnytelen szerződések felfüggesztésében, valamint az illegális bevándorlás megnehezítésében, miközben, másrészről, mindkét párt, valamit a Fehér Ház, a kongresszus, a képviselők háza és úgyszólván minden politikai fórum alaposan meg van tűzdelve , (vagy Obama idejéből ottmaradt) korrupt, kémkedő, hazaáruló egyedekkel, akik fejére továbbra is hordják a további tonna vajat a jogászok, anélkül, hogy végre igazi melt down következne be.

Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a mai politikai örvénylés fordulatai (és nem fordulatai) között De az idő végül mindent felszínre szokott dobni.   

Comey, az FBI feje állástalan lett

Szerdán, március 28-án erősítették meg a várva hírt, hogy  James Comey, az FBI igazgatója elvesztette az állását. Kevésbé ondoláltan fogalmazva: Trump kirúgta április elsejei dátummal. A hírt legalább a fél Amerika várva várta, de legalább ennyire volt nehezen hihető, hogy egyszer valóban bekövetkezik Trumpnak ez a húzása.

Aki végig kísérte a számtalan kihallgatást a vizsgálatok sorozatában, meggyőződhetett arról, hogy az FBI élén egy minden hájjal megkent, paragrafusok jogi kibúvói közt igen járatos személy áll, aki valójában a Washington DC-beli háttérhatalom védőpajzsa és támasza. Mindvégig bravúrosan védte is például Obamát, Hillary Clintont és még egy sor más prominens politikust, óvta őket az orbitális korrupcióik és hazaáruló tevékenységük felszínre kerülésétől, magyarán, fedezte a tevékenységüket, amelyekért többszörös életfogytiglani büntetés jár. Comey volt, hogy úgy mondjuk, washingtoni mocsár őre és megtartója.

Mondta neki Trump egyszer, hogy Hillaryt kiszolgáltatod nekünk vagy nézhetsz magadnak egy másik állást. Nem szolgáltatta ki, ami azzal is magyarázható, hogy annak idején Obama tette őt meg az FBI fejévé, és becsületbeli dolog nem leleplezni a jótevőt és annak politikai holdudvarát . Ami ugyanakkor öngyilkosság is, ugyanis a mocsár védőpajzsa lenni azt is jelenti, hogy ő maga is részesévé, bűnpártolójává válik mindannak aminek a kivizsgálását „becsületből” hátráltatta, gátolta, elmismásolta. Sok választás nincs tehát, megszűnt az állása, de ezzel nem szűnt meg az a körülmény, hogy továbbra is folynak majd a kivizsgálások smély szerint ellene, és neki is kinéz néhány évtized rácsok mögött.

Az igazgatói poszt betöltése egy kicsit rendkívüli formátumú. Ugyanis Trump Tray Cowdy- t szemelte ki Comey utódául, ami önmagában is érdekes, mert Comey kihallgatásait és az ellene folyt vizsgálatokat ez a kérlelhetetlenül egyenes és roppant nagy tudású jogász zseni vezette pusztító erővel. Technikailag is érdekes ez a kiválasztás, ugyanis  a törvények szerint két állása nem lehet politikusnak ilyen magas szinten, és Cowdy  mint aktív congress man nem lehet ugyanakkor FBI igazgató is. Áthidaló megoldás viszont van erre. 2019-ig Cowdy a kongresszus állományában marad, miközben anélkül, hogy formálisan az FBI állományában kerülne, annak „napi ügyeit” ő intézi majd, és teljes állású kinevezése csak 2019-ben lesz. Ez a napi ügyeinek intézése azt jelenti, hogy a többezres létszámú FBI gépezete neki dolgozik, és az ő elképzelése és utasításai alapján dolgozik neki. Elképzelhető, hogy mekkora személyi és morális változások is várhatók az FBI működésében egy Cowdy(!) alatt. Az elsimított, ügyesen elsumákolt ügyek, és a feneketlenül korrupt ügyek és hazaárulások mind kivizsgálódnak. Fejek sokasága fog hullani, börtönbe kerülnek korábban érinthetetlen alakok, és lassan, vagy nem is nagyon lassan a levegő tisztulni kezd majd. Legyünk optimisták. Sőt, ezúttal lehetünk is optimisták.

Propagandista - vagy pápa?

Pápával még nem vitatkoztam és most sem vitatkozom vele, egyrészt, mert túl kis fiú vagyok ahhoz, másrészt pedig mert nem vitatkozom olyannal, aki tudománytalanul ostoba, sőt mérgező gondolatokat röppent világgá.

Március 24-én Rómában az uniós csúcson döbbentette meg a világot azzal, hogy belőle egyáltalán nem a pápa beszélt, hanem a világuralmi, vagy újvilágrendes mániákusok megszentelt szócsöve volt. Igazándiból az EU kívánatos haladási irányát mutatta meg, aminek az egyik lányeges eleme a bontakozó nemzetállamok elleni küzdelem lenne és a „nagy egész”-ben való feloldódás, szétázás, mint cél.

Ostobaság volt tőle szembe állítani a nemzetek közötti szolidaritást a populizmussal, amin a nemzetállammá válási törekvéseket érti. Ha nem a pápáról lenne szó, megkérdezném, hogy hány elemije van annak, aki a szezont ennyire otrombán téveszti össze a fazonnal. Az általa populistának nevezett törekvések és folyamatok ugyanis egyáltalán nem ellentétesek a nemzetek szolidaritásával. Sőt, a nemzetállamok Európájának éppen az lenne a lényege, hogy minden európai állam megtartaná a maga sajátos nemzeti jellegét, elismerné és tiszteletben tartaná a másikokét, és vidáman kooperálnának. Lám a „csúnya” populistáknak ilyen álmaik vannak az újvilágrendes rémálommal szemben.

Eddig még minden világuralmi törekvés első húzása a „nemzetieskedés” elfojtása volt. És mindegyik belebukott nem csak ebbe, hanem az egészbe. Mert mindegyik holmi kis úri kényeskedésnek hitte és megbélyegezte a nacionalizmust, noha a nemzettudat, a nemzeti érzés a világon a legtermészetesebb, sőt alapvető tényező. Az utolsó, ami meghalni képes egy emberben az a nemzethez tartozás nagyszerű érzése. Ugyanígy a nemzet is különleges és egyedi önmagát akarja kiteljesíteni, megvalósítani, nem pedig egy világuralmi rendszer alattvalójává válni. Ez a természetes. És az élet már csak olyan, hogy mindig a természetes konstrukciók, nem pedig a mesterségesen kiagyaltak élnek tovább. A nagy egy kalap alá csábítás, vagy kényszerítés tehát mindig vesztes lesz. Bizonyíték erre az is, hogy Európa népei a fennállásuk óta egyszer sem és sosem akartak eggyé válni, sőt, amikor közülük ideiglenesen összeboronáltak egy-két népet ideológiai, vagy gazdasági alapon, azok mindig szétváltak. Csak idő és alkalom kérdése volt. És akkor jön a római csúcs nagy szavalatokkal, éltetni a nagyobb egységet (mármint az új világrendet, az EU-t mint egyetlen jövőbeli mesterséges államot) a kicsinyes, önző nemzetieskedők kis balga álmaival szemben.

A pápa ezúttal mintha csak alattvaló lenne, Európa népinek egybe mosási programjáról mondta föl a leckét. Szomorú dolog ez. Valaki meg kellene súgja neki, hogy eközben a világ több pontján üldözik és aprítják a keresztényeket mint a répát. Erről is ejthetett volna szót. Mint pápa még a kereszténységet is szóba hozhatta volna ott Rómában, Olaszország kellős közepén, mert az országa szenved a nemkívánatosa és kereszténygyűlölő bevándoroltatottak tömegétől, mindamellett, hogy anyagilag is csődben van. Sőt Krisztust is említhette volna itt-ott. Tudni való, hogy jelentős beszéde során egyszer sem mondta ki ezt a nevez. A pápa.

Megtévesztő politikusi puszik

Mindenki megdöbbent, amikor híre menet, hogy közvetlenül elnökké választása után, a kabinet kialakításának kezdetén Trump vacsorára hívta Mitt Romneyt, azt a republikánus politikust, aki a jelöltségért folyó küzdelemben Trumpot amatőrnek, tökéletesen alkalmatlannak tehetségtelen bohócnak nevezte, azon kívül, hogy még ennél is alávalóbb alaknak.  És mégis vacsora hívta még a Trump toronyba. A tévé is közvetítette a barátságos falatozást. Voltaképpen arról folyt a szó köztük, hogy Trump esetleg államtitkárnak nevezi ki Romneyt. Elképzelhető, milyen váratlanul érte Romneyt ez a mesés lehetőség.  A gyönyörtől valószínűleg aludni se tudott aznap éjjel.

Reggel viszont az derült ki, hogy más lesz az államtitkár, Romneyt pedig portásnak sem nevezné ki Trump.

Gonoszan kitervelt megalázás volt ez a „baráti” vacsora? Az. Romney akkora csalafinta pofont kapott ezzel, amekkorát megérdemelt a korábbi mocskolódásáért.

Most meg azt láttuk, hogy megérkezik James Comey, az FBI igazgatója, és Trump kézfogással és hovatovább röpke puszival üdvözli.

Na, ez sem lesz soká az FBI igazgatója, gondolhattuk, és valóban, azóta kihallgatásra kihallgatás következett, a Kongresszus is kivesézte Comeyt, a Képviselőház is, meg külön bizottság kivizsgálás van folyamatban további izzasztó kihallgatással, Comey pedig, a maga módján a titkosszolgálat királya, általában dadogásba, magyarázkodásba kényszerül, és minden kihallgatáson veszített eddig. Szénája tehát nagyon nem jól áll. Főleg Clintonné évekig tartó korrupciós és Amerika ellenes húzásainak leleplezésére nem volt és ma sem hajlandó Comey. Nem csoda. Obama nevezte ki erre a posztra. Az FBI, a CIA és még egy sor intézmény, azaz a Deep State (hogy hívják ezt magyarul?) része. Elnökök jönnek, elnökök mennek, de ezek az intézmények maradnak, öröklődnek, ami önmagában helyes is, mindaddig amíg nem csak az elnök, hanem ezek a szervek is az alkotmányt tartják igazodási pontnak és ennek megfelelően tevékenykednek, vizsgálnak ki gyanús ügyeket, majd értesítik az elnököt és bírósági eljárást javasolnak. Sajnos, Trump elnökségének kezdeti heteiben a Deep State lényegében az elnök ellen dolgozott és dolgozik ma is. Az elnöknek alkotmányos joga van például közvetlen parancsot adni fontos, nemzetvédelmi ügyekben. Ilyen a korlátlan illegális bevándorlás megállítására kiadott parancsa is. Mire több tagállam főbírója fütyült a parancsra. Menedékvárosok, menedékállamok létesültek. Trump ezeket a bírókat felfüggesztette ideiglenesen, amíg meg nem jön az eszük, és nem engedelmeskednek. A következő lépés ezek elmozdítása és törvény elé állítása. De alkotmányos rend lesz.

Nem könnyű így Amerika elnökének lenni.

Gondolkodástechnika

Háborúk, tüntetések, bevándoroltatási hullám, ISIS, NATO fegyverek az orosz határnál, oroszok farkasszemet néznek velük, új amerikai elnök, akit szeret a nép és gyűlöli Washington korrupt politikusvilágát; Merkel tönkreteszi Németországot és Európát, a Svédek meg Svédországot, no meg itt a BREXIT... Soroljam? Bolondokháza lett a világ, hogy szinte Isten sem tud manapság eligazodni rajta, különösen, ha ezeknek a sokféle újdonságoknak és fordulatoknak az okát magából a jelenségekből akarja megtalálni.

 És akkor jön ismét az általam már említett gondolkodástechnika, a másféle. hiszen részletekből összeállítani egy egészet, egy körképet, általában hiábavaló igyekezet. Fordítva már jobb: látom a körképet, és abból jutok el a a részletekig, amelyek így megvilágosodnak.

Mi a nagy kép, a körkép?

Egy általános ellenállás. Mivel szemben lép föl ellenállás?

A népnemzetek, vagy a nemzetek saját, jól felfogott érdekei ellen.

Jó egy nemzenek, ha mint Amerikában, menedékvárosok, menedékállamok alakulnak ki illegális bevándorlók befogadására?

Nem. Jó az, ha mindenütt tömeges tüntetések és randalírozások zajlanak a törvényes elnök, vagy egyszerűen a fennálló rend ellen? Nem. Jó egy kormánynak, vagy magának a nemzetnek, ha külső források pénzelnek esztelen zavargásokat? Nem.

Nagy tudomány nem kell ahhoz, hogy a zavarkeltés pénzelőit egyértelműen felismerje az ember. A pénz kívülről jön erre is, úgynevezett civilszervezetekhez is egy feneketlen, világméretű forrásból, amely a fedezet nélküli dollárból annyit nyomat amennyit akar. New Yorkban, Chicagóban, Kaliforniában és más helyütt fizetett lázítók szerveznek népes tüntetéseket, amelyeknek voltaképpen nincs értelme, csak zajos, látványos, én harcosnak látszik.

Miért harcolnak?

Az egyik legostobább tömegtüntetés a nők jogaiért üvöltözött. Akkor is, ha a nők egyenlősége és minden elképzelhető joga már régen biztosított, és elintézett ügy. Ezek a tüntetések valóban csak zavarkeltést szolgálnak, kivéve az ugyancsak fizetett lázítókkal feltüzelt randalírozásokat, amelyek kocsik összetörésével és felgyújtásával járnak, kirakatok bezúzásával, verekedésekkel, mert ez már nem véleménynyilvánítás, hanem hosszú börtönbüntetést hoz magával. Ilyen viselkedésre meglepően könnyű találni embertömegeket, hiszen minden társadalomnak van alja, és itt nem is igazságkeresésről van szó, hanem arról, hogy kezelhetetlennek mutassák a Trump megválasztása utáni Amerikát. Az elnök ellen szólnak tehát a rendbontások, csak éppen lényegében hatástalanok, mert amíg a jog, a katonaság, a többség szava és egyáltalán a hatalom az elnök kezében van, minden más csak szemétkedés. Megvásárolható társadalmi rétegre, elnök vagy miniszterelnök ellen való állandó szemétkedésre másutt is van példa. Jellemző, hogy csakis olyan államfők ellen, akik mint például Trump is, élhető, jó és sikeres országot akarnak azok számára akik őt megválasztották és nem látszanak hajlandónak felsőbb, globalista parancsnokoknak gazsulálni. Mert azok nemzetellenesek.

Lényegében tehát két erő ütközik most több helyen, nem csak Amerikában: a nemzeti és a nemzetellenes. Ilyen egyszerű tehát eljutni az átfogó nagy képig, amelyben a helyi forrongások minden formája benne foglaltatik és érthetőbb lesz.

A világuralmi dili különböző formáinak megjelenése óta állandóan megvolt ez a feszültség, most csak erősebb, mint valaha. Pláne, hogy a világuralmi törekvésekkel szemben most a legnagyobb zsoldos, Amerika látszik számukra elveszettnek, hiszen, szemlátomást ez a katonai nagyhatalom nem akar és nem fog világháborúba keveredni. A háború, ha nyertes, ha vesztes, mindenképpen érvágás, ami nyilvánvalóan gyöngíti a nemzetet, hogy ne is említsük a következményeket. Az első, vagy második világháborút például, nem oldott meg voltaképpen semmit, csak mindenütt rossz határokat húzott, és újabb kisebb háborúk sorát adta a világnak. És voltaképpen egy harmadik világháborút helyezett kilátásba.