Balogh Bertalan

2017.feb.17.
Írta: BaloghBertalanUSA Szólj hozzá!

Izmos csönd

Trump sajtóértekezletet tartott 11-én a White Housban, amelyben bemutatkozott a japán miniszterelnök, Shinzo Abe a sajtónak, majd a további virágzó gazdasági kapcsolat új irányát ismertette. Hogy rövidre fogjuk a sok kölcsönösen udvarias szavakat, A japán miniszterelnök ismertette a szoros együttműködés ú j irányát: Japán a legmodernebb infrastrukturális  technológiával rukkol ki, ami, hogy ismét rövidre fogjuk, körülbelül 700,000 amerikainak biztosít munkát. A sokféle infrastrukturális újdonság között szerepel például egy magnetikus levitációval működő vasútvonal, ami a New York-Washington DC utat egy óra alatt teszi meg.  A munkateremtésben bravúros sikereket elérő amerikai elnök számára muzsika volt egy ilyen együttműködésnek a hangja.

Nézem a közismerten nem Trump barát CNN nyomtatott híreit, és nem a nagyszerű munkalehetőséget emeli ki, hanem olyasmiket, hogy például a két államfő kézfogása 37 másodpercig húzódott el.

Nos, a hír az hír. És némelyik hír arra is jó, hogy ne a lényegről beszéljünk. Nem olyanokról, hogy Trump alig foglalta el az elnöki széket, máris leállította a szokásos folyamatot, azt, hogy amerikai cégek olcsó országba telepedjenek, mialatt itthon magas a munkanélküliség. Vagy olyan csekélységekről, hogy a Ford is inkább hazai területen épít új üzemrészeket, más nagy cégekhez hasonlóan. A választás előtt, alatt mindvégig negatív volt a sajtó fő sodra (van aki fősódernek nevezi) és továbbra is az, miközben ezzel a Góliáttal szemben Trumpnak csak a parittyás Fox News és még néhány aktív hírportál állt rendelkezésére, és szinte nevetséges: a Twitter, ami mégis elért 15 millió használót. Jellemző volt a fősodor Trump beavatása előtti és beavatása közbeni ellenséges magatartása. Bőven illusztrálta például a Trump ellenes, fizetett rendbontók hatalmas tüntetéseit, és barbár zavargásait, állandóan riogatott, polgárháborút helyezett kilátásba, sőt remélt is, sőt kilátásba helyezte akár a Fehér Ház lebombázását is, annyira meg akarta előzni a hivatalos beavatást, ha már nem tudta megakadályozni Trump győzelmét. És még egy érdekes dolog van, amit nem említett a fő sodor: nem mutatta például a végeláthatatlan sor bevonulását, a 200,000 önkéntes, kigyúrt motorost, aki bedübörgött Washington DC-be egy kis rendfenntartásra. A kétszázezres izomtömeg, zsebben legális fegyverrel, elérte puszta jelenlétével, hogy az egyébként őrjöngő vesztes fél meg sem mukkant. Ilyen híreket a fő sodor legszívesebben mellőz, ahogy mellőzi a tényt is, hogy már Trump beiktatás előtt is egekbe emelkedett a tőzsde aktivitása, és tovább fokozódik a gazdaság fellendülése.

Mint történelmi érdekesség: Amerika legnagyobb jelentőségű elnökének, Lincolnnak annyi ellensége volt, hogy az elnöki beavatás ceremóniáját csak zárt ajtók mögött tudta megtartani.

Ehhez képest Trump szép napsütésben, szabadon járt-kelt és nyilvánosság előtt tette le az esküt, utána pedig bál volt a Fehér Házban. Meg kell jegyezni, hogy Trump nem hívta meg a CNN-t. Amely annyit vesztett a hitelességében, hogy az interneten sokszor kevesebben kattintanak rá, mint a gyerek-és tini csatornára, a Nickelodeonra..

A nagy öreg dörmögése

Érdekes volt a roppant mozgalmas beavatás előtti napokban a Trump toronyban Trump és a meghívott Kissinger találkozója. A baráti beszélgetésben a politikai élet nagy öregje, Kissinger azon a különleges körülményen morfondírozott szinte magában, tétován, majdnem fejét csóválva, hogy itt van ez az új elnök, és szemlátomást nem lehet rajta fogást találni, ugyanis nem volt részese a politikai életnek, nincs semmilyen irányban elkötelezettsége, nem tagja egyetlen politikai érdekközösségnek sem,saját erőből és formabontó ügyességgel jutott el addig, ameddig eljutott, tehát, majdnem kimondta ahogy gondolta: számunkra, azaz a politikai erőtér számára nem könnyen kezelhető az ilyen, ahogy az egész választási harcban sem volt kezelhető.
Jóformán minden korábbi elnöknek volt gyönge oldala ugyanis, tehát sebezhető volt, tehát kézben lehetett tartani a sorsukat. Obama például nem Amerikában született (így sose lehetett volna elnök),
a hírek szerint csak hamisított születési anyakönyvi kivonata volt. Nem hitte volna, hogy az elnök többnyire csak egy végrehajtó igazgató itt. Bele is őszült abba, hogy parancsokat kellett végrehajtson egész idő alatt. Egy nem igazán amerikai muszlimmal és feltételezett okirat hamisítóval könnyű volt azt csináltatni, amit a háttérhatalom akart. És akart is egy sor nagyon rosszat a világ sok pontján. Kissinger sejtelmes dünnyögéséből jól kiérezhető volt, hogy az irányító háttérhatalom beszél belőle. És hogy ne lehessen félreérteni, ejtett néhány figyelemre méltó szót arról is, hogy „kezelhetetlen” elnököt hosszadalmasa alkotmányos módszerekkel is el lehet mozdítani a posztjáról, de van gyors módja is. (Lásd Kennedy esetét, például). Nagypapásan morfondírozva, csöndesen, diplomatikusan, de félreérthetetlenül fenyegette meg ezzel Trumpot az öreg politikai róka..
Aztán Amerika elnökké választotta Trumpot, beiktatta, majd elképesztő energiával már elkezdte a „kezelhetetlen” elnök lépésről lépésre a választási ígéretek valóra váltását, ami nem nagyon váltja ki a háttérhatalom tetszését.
Érdekes lesz egy tiszta kezű, igazi elnöknek és egy elég sötét háttérhatalomnak a harca. Akár nagyon véres is lehet.

Nyolcvankettő

   Amikor észrevettem, hogy közeledik a nyolcvankettedik születésnapom, lélekben a fejemhez kaptam, mert azért ez nagyon magas szám, és egyáltalán nem azonosítható magammal. Nem tudom magamat nyolcvankét évesnek, és kész. Semmi önhízelgés vagy önámítás nincs ebben, ez csak így van. Egyszer azt mondtam, tréfából, hogy majd ha kopaszodni kezdek, akkor leszek öreg.
   A közhelyeket is mindig szerettem, mert azok egy, vagy úgy, de a lényeget hordják magukban. Itt van ez a közhely is, hogy lám, az idő elszáll. Naná, hogy elszáll, hiszen az a dolga, de nem tudom, hogy nálam komoly nyomot hagyva szállna-e. Van valami lényegi és személyes differencia a tényleges kor és a belső kor között. Kicsi koromban öregebb voltam lélekben a kortárs kölköknél, most meg sokkal fiatalabb vagyok lélekben, mint ami az évszámhoz tartozna. Humoros pillanatomban egyszer azt mondanám az évszám szerinti korra, hogy nem hogy elszáll, hanem az én esetemben talán olyan gyorsan szállt el, hogy nem tudtam vele lépést tartani, tehát nem igazán tudtam megöregedni.
   Szerencsés flótás lennék?
   Azt hiszem, így igaz.
   Muris, hogy a kávéházban, ahová ebéd után mindig beülünk egy kávéra, a sok ismerős közül az egyik éppen születésnapját ülte. Ilyenkor, hagyományosan, elősereglik a pincér lányok falkája egy szelet tortával, rajta egy szál égő gyertyával, és elénekli (mindig hamisan) a happy birthday hangzású dalt, és mindenki örül, mindenki tapsol.
   Megkérdeztem utólag ezt a szakállast, hogy voltaképpen hány éves lettél most?
   Büszkén vágta ki a nagy számot: 60!
   - Hatvan?
   .- Azám! -mondta büszkén és kissé megdicsőülten.   
   - Igaz ami igaz, nagy szám, szép szám, kerek szám... -válaszoltam. És hozzátettem, hogy csak így tovább! Fiacskám!
    Mert tényleg, ha a számokat nézzük, fiam lehetne. Szakállastul.
    Lassan hozzá kell szoknom, hogy akármilyen társaságban fordulok is meg, mindenki fiatalabb már nálam. Majdnem mindenki komoly ember lett, én meg fiatalosan bohóckodom köztük
   A legmeglepőbb az volt, hogy éppen ott és éppen a születésnapomon olvastam egy képes újságban a nagy fényképes cikket: A dalai láma most ünnepli a nyolcvanadik születésnapját.
   Hányadikat?!
   Tehát, még ő is!
   Megáll az ész!

A demokrácia csodái

A legutóbbi elnökválasztás hátteréből igen különös dolgok kerültek napfényre Obamáékkal, de Clitonnével kapcsolatban is.  Természetesen, nem a Clintonok-és Obama  által kézben tartott sajtóvilág jóvoltából, hiszen a nagysajtónak egyik célja éppen az volt, hogy leplezzen mindent, ami őket és birodalmukat sértené. Olyan messzire elért a kezük, hogy például egyre-másra követett el „öngyilkosságot” 4-5 fontos ember, többek között egy FBI alkalmazott is, aki Clintonné sötét oldalát akarta leleplezni. Az öngyilkosságok módja golyó általi volt. Tarkón lövés, messziről, vagy éppen hat golyó az illető „öngyilkos” hátában, békésen hazafelé tartván. A szólásszabadság legnagyobb dicsőségére.

A felszínre került érdekességek persze nagyrészt a WikiLeaks segítségével lettek közismertek, és az úgynevezett social media, vagyis a rettenetesen kontrollált sajtóbirodalom számárara uralhatatlan hazafias, népi és valóban szabad sajtó, azaz az internetes portálok szócsövein keresztül. No meg a Fox News tévéadásai által. Vannak persze, akik kételkednek a WikiLeaks híreinek megbízhatóságában, amire csak azt lehet mondani, hogy az aljasság-sorozatban, ami jellemezte a választás körüli nagy kavalkádot, a WikiLeaks és más források nem engedhették meg maguknak, hogy csorbuljon a hitelességük, hiszen éppen a hitelesség és tiszta-víz-a-pohárban tette őket hihetővé és mértékadóvá.

Obamáék privát esete égbekiáltó. Volt már a történelem folyamán olyan, hogy megválasztottak egy pápát, akiről kiderült, hogy nem férfi, hanem nő. A demokratikus választások ugyanis nagyon kijátszhatóak és szinte tetszés szerint manipulálhatóak. Csak érteni kell hozzá.

Obama persze nem pápa lett, hanem „csak” a világ egyik legnagyobb és „példamutató” birodalmának az elnöke. Az, hogy buzi, nem lenne a nagy baj, viszont, ahogy azóta a pápaválasztáson bizonyítani kell a jelölt férfi voltát, Amerikában éppen ennyire alapvető és alkotmányos követelmény volt mindig is, hogy az elnök amerikai születésű legyen. És ebben a tekintetben nem szabad hazudni, mert nagyon súlyos börtön jár érte. Többek szívós követelésére Obamának is bizonyítania kellett végül, hogy nem Kenyában, hanem Amerikában született. Bizonyította is. Egy olyan harmadrendű anyakönyvi kivonat hamisítvánnyal, ami nem Amerika legnagyobb szakértője szerint, hanem akár egy okosabb átlagember számára is kétségtelenül hamisítvány. Tehát, hamisítványra alapozottan lett elnök egy nagyon demokratikus választáson. Bajban is van ezért. E csalónak a felsége meg egy külön fejezet az adoptált gyerekekkel együtt. Voltak, akiknek feltűnt, hogy nagyon férfias alkatú a first lady, de ez csak feltételezés volt. Sajnos azonban, egy híres öreg színésznő egy röpke megkérdezés alkalmával a tévé nyilvánossága előtt kijelentette, hogy a first lady voltaképpen transzvesztita. Hozzátette ugyan, hogy ez nem baj, de mindenki tudja róla. Mint kiderült, nagyon nem kellet volna hangoztassa ezt. Éppen egy apró hangszál-operációra vonult be egy kórházba, és hogyan, hogyan nem, onnan  élve nem kerül ki. Ő nem golyó által, de meghalta magát.

Voltak persze az interneten szakszerű elemzések  Obamáné testi felépítését illetően, de a legleleplezőbbek azok a képek voltak, amelyek tornázás és tánc közben mutatták, nadrágban, és valami csomag nagyon látható volt a lába között, ahol nőknek nem szokott semmi dudorodni. Más képeken éppen finom zöld ruhában látható a „nő”, szembeszélben, amint a ruha elől rátapad, és ott is ott van a nagy dudor. Egy másik felvétel mutatja, ahogy kétségbeesetten leplezné a lenge ruhán át világosan mutatkozó  váratlan és spontán merevedést, mire a mellette ballagó Obama sunyin nevetgél magában. Látta, miről van szó.

Ami privát életüket illeti, lehetséges, hogy a fiúkat és „csomagokat” kedvelő Obama és a férfit is kedvelő nő-férfi feleség megértette egymást az ágyban, hiszen ez az ő dolguk, de van valami roppant groteszk abban, hogy a nép (dehogy a nép!) megválaszt egy csaló buzit elnöknek, a menyasszonyának meg...  hogy is mondjam szalonképesen, valamije van a lába között.

A másik gyönyörű eset a volt elnökjelölt Hillary története. Hetvenéves, és hollywoodi mestersminkerek és gyógyszerezés és dublőr nélkül egy elég visszataszító banya, aki a késhegyig menő választási küzdelemben voltaképpen semmi lényegesen nem mondott a szokásos  tömegvakító szólamokon kívül, de mellette állt, azaz inkább: kezében volt a fővonalbeli sajtóbirodalom, a CIA, az FBI és a Legfőbb ügyészség is.

Egyébként, a titkolt egészségi állapota gyalázatos. Politikus múltja pedig tele van korrupcióval, hazaárulással, a lemészárlásra ítélt líbiai követség négy emberének cserbenhagyásával, az ISIS megteremtésével, és hasonló műveletekkel. És persze, nem hogy elnök akart lenni, hanem megzabolázhatatlan hatalmi vágyában hullákon és minden szabályon és törvényen átgázolva voltaképpen mindenek felett álló valakinek tudta magát. Elvakultságában olyan hibát is vétett, mint például a privát szerverének a létrehozása, azt gondolván, hogy senki sem látja így, kikkel és miről levelezget, noha a legbutább ember is tudja, hogy szerver ide, szerver oda, interneten nincs titok. Felszínre is került néhány százezer levele, privátok és hazaárulósak vegyesen.

Ami magánéletét illeti, már régen nem titok hogy leszbikus, de még ez lenne a legkevesebb. Hanem, egy bizonyos Epstein nevezetű milliárdos pedofilnak egy szigete van, ahol bármit csinálhat az „ember”. Ide értve a pedofiliát, a Sátán tiszteletére bemutatandó ember, gyerek és csecsemő véres áldozásokat is. Epstein úr szállította az „eltűnt” kislányokat és kisfiúkat a saját Lolita expressz nevű repülőjével, no meg a kormánybeli és kormányközeli sátánistákat, akik között volt egyebekben Hillary kampányfőnöke, (a kisgyerekek egyik beszerzője) valamint Hillary leszbikus titkárságvezetője, aki muszlim és mellesleg szaudi kötődésű.

Már a repülő is úgy volt berendezve, hogy egy kis zárható kabinban menet közben is kiélhette pedofil vágyait a bennfentes utas valamelyik friss gyerekkel. Úgy, melegiben.  

Ezek a kis üzelmek is kacsának tűnhetnének, csakhogy a feltehetően Moszad-nak dolgozó Epstein úr is készített rejtettkamerás képeket és videókat a hírességekről, valószínűleg zsarolásra való anyagként. Bill Clinton is járt ott huszonhatszor, Hillary pedig törzsvendég volt ott. Hogy csak ennyit említsünk a majdnem elnökké lett testi-lelki nyomorultról.  Orvosok szerint Alzheimerje van, ami már önmagában sem előnyös egy elnökanyag számára, emellett rohamok jönnek rá néha gyűlésen, beszédet tartva, vagy bólogatós kényszermozgás és röhögőgörcs, ami egy bizonyos kuru nevű betegség szimptómája, és tipikusan olyanok között gyakori, akik emberhúst is esznek. Továbbá, képek vannak arról,  ahogy férje csöndben elvezeti egy gyűlésről, és Hillary drapp nadrágjának megfelelő részén nagy kaka-folt látszik. Többen mondták, hogy néha kibírhatatlanul büdös a nő. Talán, mert nem tudja tartani...  Máskor meg egy gyűlésen annak ellenére, hogy mellette álló, ápolói kiképzéssel is bíró testőre, egy hatalmas néger, állandóan kézben tartotta a fecskendőt, hogy roham esetén azonnal beadja a szükséges injekciót, ezúttal mégis úgy kellett kihurcolni és betuszkolni a tökéletesen összeomlott leendő elnökasszonyt a terepjárójába. Tehát, ilyen képek és információk is eljutottak a választóközönséghez, nemcsak a szakszerűen koreografált nagygyűlések és színpadias szónoklatok.

Az úgynevezett demokrácia fellegvárában tehát demokratikusan a 340 milliót számláló nép egyik elnökjelöltje ilyen volt. Már ettől a ténytől is megáll az ész. Milyen elhülyített nép az, amely pont egy ilyet talál magának?! Csoda, hogy elvesztette a választást egy ilyen nő? – kérdezhetnénk, de inkább az a kérdés lenne helyénvaló, hogy hogyan lehet, hogy Trump győzelmének a bejelentésekor milliók őrjöngtek és zokogtak a csalódottságtól? Volt aki majdnem öngyilkos is lett.  Milyen nép ez? És milyen mocskos és torz (is) tud lenni az, amit demokráciának nevezünk?

És még egy kérdés: csoda-e, hogy Trump egyik komoly ígérete, hogy lecsapolja Washington DC (politikus) mocsarát? Ha tényleg azt akarja, nagy mocsárba vágja a fejszéjét, hogy képzavarral éljünk, mert nagyon nagy, nagyon szerteágazó és itt-ott tényleg feneketlen az a mocsár. 

Antarktisz

   Fogalmam sincs, hogy mi megy itt hirtelenjében... 2016 decembere van, és egyszer csak olvasom, hogy Obama átruccant az Antarktiszra. Ilyenkor itt tél van, ott meg nyár, de ez nem lehet oka egy ilyen kirándulásnak. Még érdekesebb, hogy ismét csak olvasom, most meg a pápa, és a görögkeleti ortodox egyház feje puszilkodott össze  (évszázadok óta először!) és együtt mentek az Antarktiszra. De nem csak ők, hanem más világformáló nagyoknak is ugyanez a fura ötlete támadt, és ráadásul egyszerre, és már repülnek le. Még Wolf Ida csúnya fiacskája, a ló arcú John Kerry is lement, mint USA külügyér. Mi történik itt? - kérdezem magamtól elképedve. Valami oka biztosan van, hogy pingvinek közé sietnek.  Azért, mert ott száz százalék biztos, hogy nincsenek lehallgató poloskák mindenütt?  Ki tudja! Annyi biztosra vehető, hogy nem az ottani nyár kedvéért, hanem... hanem, nem tudom miért. A világ legbutább dolga lenne tudakozódni, hiszen nem azért mentek egészen oda, hogy most megmondják, miért mentek oda.
Fagyos lenne a válasz.
Talán, mert nagyon meleg a helyzet?

Michelle Obama is a Man

Is the First Lady actually the first, First Man?

This issue has mostly been that of only a few speculators until Joan Rivers brought it into the mainstream when she told the world that Barack is gay and Michelle is a transgender…she died from a relatively simple medical procedure not too long afterwards.

http://www.truthandaction.org/is-michelle-obama-a-transgender/

Mindenért Putyin a hibás!

Az amerikai politikai zűrzavarban most ez a hajánál fogva előrángatott melódia járja az úgynevezett demokraták részéről, ugyanis ki kellett találniuk valamit, ami megmagyarázza, hogy az outsider Trump miért győzött a választáson, és miért vesztett Clintonné. Mégis, felületes véleményalkotás lenne, ha valaki csupán demokrata- és republikánus pártharcot látna a jelenlegi politikai küzdelemben. Ennél sokkal személyesebb ügyről van szó. Mindketten, azaz Obama is és Clintonné is a saját életéért küzd a lehető legpiszkosabb módszerekkel is, ugyanis, ha Trump az elnök, mindketten és azonnal börtönbe kerülnek a jelenlegi politikai elittel együtt,, valószínűleg kurta vason és valószínűleg életfogytiglan. Itt ugyanis egyelőre még komolyan veszi a törvény a    hazaárulást. Márpedig mindketten bőven rászolgálnak erre a vádra, hogy járulékos ügyeket ne is említsünk, mint például privát ügyeket és az elképzelhetetlen mértékű korruptságot, ami leginkább Clintonnéra és az egész jelenlegi „elitre” jellemző. Tehát, nem pártügyekért, hanem az életükért küzdenek, és ez a veszélyesebb. Putyint okolni a demokraták vesztéségéért akkora alaptalan blöff, mintha a BREXIT-et is Putyin befolyásával indokolná meg valaki. Hangulatkeltésre jó, másra nem. Viszont, van Obama megmenekülésére három lehetőség. Az amerikai alkotmány és törvény szerint elnököt nem lehet változtatni háború esetén, tehát csak egy igazi, nyílt háborút kell provokáljon, például Oroszország ellen. A másik egy polgárháború, ami különösen a jelenlegi  helyzetben könnyen előidézhető. A harmadik pedig az elektorok áthangolása, akár megvásárlása is, ami máris folyamatban van. Ugyanis húsz elektor máris kijelentette, hogy december 18-án nem szavazza meg Trumpot az elnökségre, és ez a szám naponta nő.  Márpedig nem többségszavazat, hanem az elektorok döntése engedi, vagy nem engedi Trumpot a Fehér Házba. Itt ilyenek a törvények. Trump leszavazása egyből kizárja őt az elnöki pozicíóból, aminek akár polgárháború is lehet a következménye, azaz két oknál fogva is maradhat Obama Clintonostul és korrupt elittel együtt.

Veszedelmes időkre lehet számítani.

 

 

Animal spirit

 

Trump győzelme után főleg a vesztesek kezdtek tanakodni azon, hogy vajon mi lehetett az oka annak, hogy egészen váratlanul leszerepeltek, mintha nem számoltak volna valami ismeretlen tényezővel, ami végül győzelemre vitte Trumpot, mégpedig egy elképesztően túlerőben lévő propagandagépezet ellenére is, amilyen a Clintonné oldalán álló sajtóbirodalom.

Jellemző volt a tólerőre, hogy úgyszólván minden lap és tévécsatorna, amely számít, a demokraták oldalán állt, miközben Trumpot csupán a Fox News csatorna képviselte, igaz, hogy bámulatos erővel és intelligenciával, meg még néhány internetes hírportál, ugyanilyen hatásosan leleplező hangnemben, azaz a megszervezett, pénzelt és óriási hatókörrel rendelkező média Góliáttal szemben csak a parittyás kis Trump-média állt, és mégis sikerrel járt. Másképpen szólva, leszerepelt a kiművelt, rafinált, minden rossz politikailag „korrekt” hájjal megkent Clintonné oldalán álló propagandahálózat. A másik érdekes és tanulságos tény az volt, hogy egy senkikre se, csak saját pénzére támaszkodó vagabund volt az ellenfél, aki annyira politikailag inkorrekt fickó, hogy ma is képtelen őt kezelni a velejéig romlott washingtoni politikai gépezet, pedig volt és van ott kenőpénz, saját zsebre dolgozás, Clinton-alapítvány, Rothschild pénz, Soros pénz.

Mi volt mégis Trump győzelmének a titka?

Egyik interjújában a Fox News kemény emberének, Lou Dobbsnak egy kevésbé ismert, de annál okosabb politikus az válaszolta a kérdésre, hogy a nép animal spirit-je elégelte meg Obama és Clintonné globalista műveleteit és manővereit, ami nemzetellenes volt, sőt hazaáruló, amellett, hogy csontja velejéig korrupt. És mást akart a nép. Más vezetőket, más kormányt, más utat, mert az eddigi nem hogy sehová sem vezetett, hanem esztelen háborúkhoz, ISIS-hez, visszafizethetetlen mértékű és tovább növekedő államadóssághoz, munkanélküliséghez, erősen nehezedő megélhetéshez, és minden rosszhoz, ami a globalisták tevékenységével jár.

Érthető, hogy a nép ráharapott az új hangra, a nem korrupt, hanem kétségtelenül jobbat ígérő vagabund érvelésére. És tetszett neki az elképzelés és irány, amit Trump képviselt. A mindvégig szorosnak látszó küzdelem a végén már a bérelt és nyalis sajtó híresztelése ellenére is világossá vált a népnek, hogy  a versenyben már csak egy valaki van a placcon: Trump. Clintonné gyűlésein is kezdtek márt alig megjelenni. Trump rögtönzött gyűlésein viszont tizezrek tapsoltak, míg volt, hogy Clintonnéra csak három-négyszázan gyűltek össze. A nép, és a szavazatok alakulása világosan érzékeltette, ki lesz a következő elnök. Némelykor Trump a maga politikailag nem korrekt módján olyanokat mondott erre a jelenségre, hogy ellenzéke can fuck itself, azaz megizélheti magát.

Az animal spirit kifejezést nem érdemes szótárak segítségével lefordítani, mert többet tartalmaz a szavak alapértelménél. Magyarul leginkább népléleknek, vagy a nép ösztönének kellene lefordítani. És az az igazság, hogy noha a politikusoknak és a politológusoknak általában gőzük sincs a néplélekről, sőt a nép igazi fogalmáról sincs, szorult történelmi pillanatokban ez a rejtélyes, de tényleges valami volt a döntő már Amerikában is, másutt is, annyi, de annyiszor! Gondoljunk csak a 48-as szabadságharcra. Nagyszerű katonai vezetők zászlai alá olyan emberanyag sereglett elő voltaképpen a majdnem semmiből, amely politikailag végtelenségig tájékozatlan volt, legalábbis a jobbágysorból valók széles tömege, akiknek Jókai úgy kellett megmagyaráznia, mi az, hogy piros-fehér-zöld, vagy mi Magyarország címre. De sereglettek a fiatalok és öregek a zászló alá, mert nem csak önmagukat, hanem a magyarságot fenyegető végveszély rémisztette őket, azaz MINKET, és erre válaszolni kell.  Fegyverrel. Ez a politikailag teljesen tájékozatlan emberanyag verte aztán szét Jelasics seregét, és maga Jelasics is menekülni kényszerült, hogy lába se érte a földet. Egészen Bécsig. Ugyanez a népi ösztön tört felszínre nálunk 56-ban is, és a híressé vált Békemenet alkalmával is...

Lehet, hogy angol bikkfanyelven valaki animal spiritnek, azaz állati ösztönnek nevezi az erőt, ami most többségi szavazásban nyilvánította ki akaratát, de még ebben  az elképzelhetetlenül vegyes amerikai embertömegben is összeállt egy közös, nemzeti akarat, és csodát eredményezett.

Régi vesszőparipám a népet, vagy nemzetet, mint történelmi kategóriát nem éppen állatnak (animal) hanem ÉLŐLÉNY-nek tekinteni. Egyik könyvemben hosszasan elemzem egy tanulmányban azt a tagadhatatlan jelenséget, hogy a népnek (minden népnek)  saját tudata van, emlékezete van, öngyógyító képessége, fajfenntartó ambíciója  van, mindamellett, hogy szaporodásban látja önmagának túlélését, és még egy csomó ösztönös tulajdonságot sorolhatnánk föl, ami az élőlények alaptulajdonságaival azonos. Amikor össznépi ellenállást látunk a pénzzel, trükkökkel és gőzerővel küzdő háttérhatalom globalizálási akarata ellen, a nép, az önmegvalósításáért harcoló nép ösztönös ellenállása válik világossá. Amerikában is és Európa sok népénél is. Európa népei nem Brüsszelt akarják fővárosuknak, hanem a sajátjukat. Amerika népe sem egy globális kormány főparancsnokságát akarja maga fölött tudni, hanem  a sajátját. Ilyen egyszerű ez. Amerika is önmagát akarja megvalósítani. Tehát itt is a  nép ösztönös önmegvalósító szándéka ütközik a globalizációs hatalommal. Egyelőre sikeresen. Ebben az ütközésben a természetes ütközik a mesterségessel, azaz a természetes népi szándék a kreált világkormányos képződménnyel.

Történelmi kaliberű ez az ütközés. A mesékben mindig az igaz (a természetes) győz a hamisság ellen, de van olyan csoda, hogy a politikában is. Mindezt meglátjuk majd. Esetleg hamarosan.  Ekkora és ilyen természetű ütközés könnyen vezethet polgárháborúra.

Jelenleg a „Ismét naggyá tesszük Amerikát” szólam, valamint a másik: a „Lecsapolom Washington DC politikus mocsarát” a nép zömének vágyát testesíti meg. Miközben a félig-meddig (nem tudni miért) megkegyelmezett Clintonné tovább fondorlatoskodik. Most éppen újraszámoltatja néhány fontos állam szavazatait, ahol az illegális bevándorlók és a leszavaztatott halottak tömegének voksai sem hoztak neki előnyt.

Piszkos és nagyon zavaros idők elé néz Amerika annyi biztos.

Hurrikán

Milyen a hurrikán? Először is, magyarul ez orkán lenne, csak az angol mond mindent másként. Florida ebben a tekintetben nagyon kockázatos hely. Gyakran bekövetkezik ez a pusztító forgószél itt, de csak nyáron, mert fölhevült tenger hatására születnek meg a halálos szélviharok. Most kánikula volt egész nyáron, de valahogyan mégis késett az első hurrikán létrejötte októberig. Isten se tud eligazodni manapság az időjáráson.

A szenzációhajhászó Amerikában persze rögtön beindul ilyenkor a rémisztőgépezet is; nem csak a lapok és a tévé riogatja a nagyközönséget, hanem még a meteorológusok is150 mérföld  per órás szélsebességről beszéltek, amit meg kell szorozzunk 1.6-tal, hogy megkapjuk kilométerben. Ehhez még hozzátették azt is, hogy 17 méteres hullámok mossák majd le a keleti partot a térképről.

A parti kisvárosban, ahol élek, azonnal elrendelték a kötelező evakuálást. Menni kellett a félsziget belsejébe, valahová, ahol biztonságosabb. Nejemmel mi maradtunk, mert maradni is lehet, csak éppen nincs ilyenkor semmiféle szolgáltatás, se mentő, se tűzoltó, se semmi.

Volt már ilyenben részünk. A tengerre néző széles ablaksorra most is fölszereltem a páncél-pajzsot és ez segített is. Túléltük. De kétségtelenül kockázatos vállalkozás volt ez, hiszen tárva-nyitva állunk szélnek, óceánnak, ami nem viccel.

Ha telibe kapja az ember a hurrikánt, akkor is szétrobban a háza, ha vasbetonból is van, de a sok kilométeres forgószél széle is széttép amit szét lehet tépni. Ilyenkor szoktak züm-züm röpködni tréfás háztetők. Most is „csak” a széle kapott el bennünket, és négy-öt óra alatt úgy nézett ki a városkánk, ahogy bombatámadás után lenne szokásos. Háztetők repültek az égbe, kerítések, fák  süvítettek el fölöttünk; az utcákon letépett kábelek mindenütt... némelyik szorgalmasan szikrázott egy darabig, némelyikük nem. Ilyenkor aztán nem is kellene központilag kikapcsolni az áramszolgáltatást, mert magától szűnik meg, amitől a telefon is rögtön süket lesz, sőt a mobilok is bedöglenek, hiszen a továbbító hálózat tornyait is megtépázza a vihar. Az pedig, hogy meddig tart a villanynélküliség, két napig? Két hétig? Ez csak utólag szokott kiderülni. 

Nem volt egészen 150 mérföldes a szél, de elég volt ahhoz, hogy ki ne dugja az ember az orrát a házból, ha egy kicsit tovább akar még élni. Csak csücsül a sötét és fülledt házban, elemlámpák és gyertyák fényénél, légkondi nélkül (ami Floridában alapszükséglet) és döglött villanytűzhely, valamint a gondosan feltöltött hűtőszekrény mellett, amiben minden megromlik, ha napokig nincs villany.

Három napig tartott most, mire elviselhetőre higgadt a mennyei őrület, és kimerészkedhetett az ember a károkat nagyjából fölmérni.

Örömmel láttam, hogy a háznak nem esett baja, ami csoda, csak éppen a 2-3 emelet magasra nőtt gyönyörű fenyőfáim törtek ketté, feküdtek le a földre, vagy akadtak fenn pálmafák lombjában. Vághatok ki hatot.

Az egész csak szerencse dolga ha ennyivel megússza az ember. Elővigyázatos lehetsz, okos nem.

Az amerikaiak viselkedése viszont kellemesen lepett meg, bár voltak tapasztaltam máskor is az egykori pionér évekből szinte génjeikbe ivódott magatartásuktól. Barátságos emberek, de a szomszédnak többnyire csak a keresztnevét tudják; érintkezésük szívélyes, de felszínes, bár  majdnem mindenki köszön a városkánkban az utcán, a félig-meddig ismerteknek is, mint régen faluhelyen volt szokásos, viszont, ha valaki bajban van, akkor egyből odarohannak hozzá a voltaképpen ismeretlenek, és mindenki mindenkinek segít. Így van ez kicsiben is és  nagyban is. Szervezhetőek az amerikaiak és önként szerveződőek.

Az evakuálás is rendezetten történt, milliók vonultak a partról belterületre, rögtönzött menhelyek álltak rendelkezésre, hiszen minden hotel, motel dugig volt már, és volt ellátás, segély, orvos és rendfenntartás.

Városkánkat négysávos híd köti a belterülethez. Rögtön megjelent a hídon a rendőrség, a Nemzeti Gárda is, (géppisztolyosan), és csak igazoltatás után távozhatott az ember, visszatérni ugyancsak bizonyítani kellett, hogy nem belopakodó tolvaj vagy, hanem helyi lakos. Rendőrkocsik cirkáltak egész idő alatt a városkában, felmérték a veszélyes helyeket, például a leszakadt vezetékek helyét,  és még el sem csitult a fergeteg, amikor villany-és kábelszerelők dolgoztak már mindenütt.

Ugyanígy, már csöndesedés napján, amikor kezdtek az emberek visszaszállingózni,  megjelentek a segélyszervezetek, köztük az Üdvhadsereg is és meleg ételt, hideg italt, cukorkákat és aprósüteményeket osztottak annak, akinek kellett. Persze, ingyen. Több helyütt például ingyen osztogattak zseblámpaelemeket is, tudván, hogy az áramszünet nagyjából mindenkinek kimerítette már az elemeit. Én is kaptam. Mert kellett.

Márai, aki maga is élt egy ideig New Yorkban, (aminek szerinte nagyon találóan mosókonyha éghajlata van, akár Floridának), megjegyezte, hogy itt Amerikában annyira szégyenletes dolog nem csinálni pénzt, hogy ha nincs pénzed, akkor adnak neked.  Van ebben valami ami a különféle segélyezési programokat illeti. De nem tudott arról, hogy kiürített városrészekben irgalmatlanul vigyáz a rendőrség az otthagyott házadra, és ha éhes vagy, enni kapsz. Főttet, meleget. Ha szomjas vagy, vizet kapsz, ha pedig lemerültek az elemeid, kapsz újakat, hogy kitarts amíg  megjön az áramszolgáltatás.

Nem békés időkben, hanem bajban ismeri meg az ember az amerikait igazán, a mély barátságokhoz nem szokott, felszínes ismerőst és ismeretlent, a keményen magának kaparót, de akiről kiderül, hogy lényegében arany szíve van.

A párhuzamosok

A lehető legostobább gondolat az, hogy egy megállapodott, önmagában harmonikus társadalom,
vagy nép, vagy nemzet gyönyörűen éldegélhet attól, hogy esetleg egy, vagy több más identitású
nép tömege zúdul be hozzá, csak türelem, vendégszeretet és másságot tisztelő modernitás kell
hozzá. Nagyjából ez a nagy félreértés ma is, amikor egy-két millió teljesen más identitású tömeget
próbál magába fogadni Európa naivan, békésen, vagy éppen kényszerrel. A migráció oka külön
tanulmányt érdemelne, elég megállni annál a bizonyítható ténynek látszó észrevételnél, hogy
voltaképpen lehetetlen az integráció.
Valószínű, hogy a sok ügyetlen magyarázkodásokhoz szokott fűlnek brutálisnak tűnik, ha valaki
lehetetlennek tartja más kultúrák békés elegyedését, de ez szinte sosem következett be a történelem
folyamán. A népek, vagy nemzetek egyszerűen, vagy éppen hidegrázósan ódzkodnak attól, hogy
keveredjenek, akár nagyon hasonlókkal is. Ott vannak például a portugálok. Első látásra
érthetetlen, hogy történelmi időkre visszamenően szomszédok a spanyolokkal, ráadásul nagyon
hasonlóak, nyelvük között sincs nagyobb különbség, mint jóformán csak tájszólásbeli, és mégis, a
portugál annyira portugálnak tartja magát, hogy elképzelhetetlen volna számára, ha spanyollá
kellene váljon, a spanyol meg ugyanúgy lehetetlennek tartja, hogy valaha portugállá váljon.
Békésen él egymás mellett a két nép, de véglegesen és megváltoztathatatlanul mint más-más nép.
Pedig mindenben egyeznek. Konyhájuk is ugyanaz a halas-fokhagymás, fűszeres konyha, sőt
vallásuk is teljesen azonos, és mégis, lám, különbözőnek, sőt teljességgel összeegyeztethetetlennek
érzik magukat mindkét részről. És ez két nagyon hasonló nép esete, amely csak a maga világában, a
maga „gettójában”, azaz a maga országában érzi magát otthon immár hosszú évszázadok óta.
Mi az, amiben mégis annyira különböznek, hogy makacsul és végérvényesen maguk között, a saját
hazájukban akarnak élni?
Csakis tudati oka lehet ennek. A spanyol spanyolnak tudja magát, a portugál meg portugálnak.
Megkérdezhetnénk őket, hogy mégis, mi az ördögtől tartják magukat ennyire másnak, de nem
kapnánk értelmes feleletet, hiszen csak másnak tudják magukat, és kész. Az igazi ok minden
bizonnyal az, hogy más-más pontból indultak ki annak idején, amikor néppé alakultak, más
események történtek velük, tehát valamelyes mások lettek a történelmük folyamán, és ez végleges.
És ez csak két európai nép.
Képzeljük el a másság fokát, amikor nem nagyon hasonló népek elegyítéséről van szó, hanem
kulturális tekintetben a világ két különböző végéről valókat próbálnak valakik összeboronálni előbb
gazdaságilag, aztán genetikailag is és mindenestül. Ilyesmi csakis hazátlanságot ismerők kusza
fejében látszik lehetségesnek, sőt kívánalmasnak is. A kulturális világ egyik végén van Európa a
másikon pedig az a világ, amiben mindenre az Allah ahbar a felelet, a kosztjuk is más, a vallásuk is,
a társadalmi szerkezetük is, teljes életfelfogásuk is...
Az csak az első fokozat, hogy idegen kultúra világába befészkelődve először csak gettókba
tömörülnek a jöttek (lásd a svédországi, hollandiai ás németországi, vagy éppen londoni no-go-
zónákat, esetleg egész kis városokat), mert a kisebbségre mindig a hasonszőrűek gettóba tömörülése
jellemző, a kisebbség mindenütt a saját világába menekül, a saját világát akarja és tudja csak élni.
New Yorkban is volt egy simán megférő magyar gettó, amikor még tömegesen éltek ott magyarok,
Paprikás Weisz üzletével és magyar hentesekkel és vendéglőkkel a középpontjában. Hollandiában,
Svédországban, Franciaországban és Németországban bizonyos zónákba a befogadóknak, de még
rendőrségüknek sem ajánlatos ma betenni a lábát. Mikor fognak a jöttek asszimilálódni?
A felelet ez: soha.
Miét nem?
Mert a tudatot, a vallásosat és a nem vallásosat, amit magukkal hoztak, nem részlegesen, hanem
teljesen föl kellene adják ahhoz, hogy franciává, hollanddá, németé stb. (vagy éppen magyarrá)
váljanak. És ez lehetetlen. Az emberben ugyanis az önazonosság tudat az utolsó ami ki tud halni.
Az én személyes esetem szelídebb. Éltem Svédországban tizennégy évig, de mindvégig tökéletesen
elképzelhetetlen volt, hogy valaha is svéddé váltam volna, vagy svéddé akartam volna válni. Most
már vagy negyven éve élek Amerikában, de éppen úgy lehetetlen, hogy amerikaivá váltam volna
csak csak azért, mert az USA-ban élek. Az én esetemben annyi a szerencsés, hogy civilizált vagyok
európai módra, simán illettem be oda is, ide is, miközben lám-lám, megmaradtam magyarnak,
hiszen genetikailag is vegytiszta magyar vagyok, Magyarországon nőttem föl és emberesedtem
meg, lehetetlen volna ilyen embernek félig fehérré, félig latinóvá, vagy félig négerré válnia. És itt
nem a bőr színéről van szó, hanem a tudatiról, amit magamban hoztam. A magyarok egyébként
simán és sikeresen illenek be itt is és Európa országaiba is. De segít ebben az is, hogy nem vagyunk
analfabéták, nem csupán félkatonai kiképzésünk van, mint a szírek és afgánok tömegének, nem
metszünk torkokat, nem fejezünk le „hitetleneket”, nem vagyunk dög lusták, nem képviselünk egy
radikalizálódott vallást, nem akarjuk a világot végül a magunk képére kényszeríteni. A világ
kulturálisan másik végéből bevándoroltatottak viszont, hogy úgy mondjam, különböznek mindezen
tekintetben az európaiaktól. Amellett, hogy nem hogy nem akarnak, hanem nem is tudnak
asszimilálódni és éppen hitbeli és tudati okok miatt nem.
Vannak nagy ciklusok. Az iszlám a tizenkettedik században terjeszkedő periódusban volt, majd a
tizenhatodik században visszazsugorodásba kezdett. Úgy látszik, mostanság ismét terjeszkedőben
van, bár nagy a különbség a két hullám között. Előbb a tudomány terjesztésével járt a jöttük;
kevesen tudják, hogy a reneszánsz talán sosem következett volna be Európában az Iszlám filozófiai
és tudományos behatása nélkül. A mai hullám persze, nagyon más. Egyrészt, mert nem az Iszlám
hitét és nem tudományt, filozófiát, matematikát és erkölcstant hoz magával, hanem csak nyers
barbarizmust, ás terjedése sem önerőből, azaz nem természetes módon zajlik, hanem csak
meglovagolta a terjedés természetes hullámát egy (persze nem(?) létező) fehérember-háttérhatalom,
és bevándoroltatja, sőt tömegesen beszállítja a mozlimokat Európába, hogy tönkre tegye azt.
Érthetetlen, hogy miért akarja tönkre tenni Európát és annak kultúráját, de azt teszi. Tervszerűségre
vall, hogy először is Európa két nagy államát züllesztik szét: Franciaországot és Németországot. A
többi már magától megy. Gondolják. Mert nem számoltak olyan „csekélységgel”, mint a közép-
európai kisebb államok ellenállása.
Ahogy a dolgok állnak, meglehet, hogy az igazi Európából végül csak ezek a kis államok maradnak
meg európainak. Köztük Magyarországgal. Nem is lenne ez baj, hiszen életképes és
hagyományaihoz ragaszkodó kis országokról van szó, együttesen pedig erős ez a tömörülés. És
elnézegetjük majd a nagy európai országok kínlódását, ami gettósodott betelepítettek tömegével
kezdődött, majd párhuzamos társadalmakat hozott létre itt is ott is, majd pedig a a bejöttek
párhuzamos társadalma a maga erőszakosságával és gyermekeik özönével idővel akár egyszerű
politikai választások útján is átveszi a hatalmat. Nem kell nagy tudós legyen az ember, hogy
valószínűsítse ezt a kimenetelt. Hosszú távon, vagy rövid távon?
Már csak ez a kérdés.

Érdekes idők

 Az amerikai politikai választások mindig nagy népi cirkuszra emlékeztetnek, és sokszor gusztustalanul korruptak, mindamellett, hogy lényegében csak kettőig tud számolni Amerika.  Ugyanis az elnöki székért harcoló 4-5 párt közül mindig csak kettő számít: a Demokrata és a Republikánus. Ráadásul, ezek sem nagyon különböznek egymástól céljaik és mondanivalójuk tekintetében, ami nem jelenti azt, hogy kettejük harca ne késhegyig menjen. Igazi bohózat ez.
   A most zajló választási csatározás viszont minden idők legfurcsábbja. Az egyik esélyes jelölt ugyanis minden hájjal megkent karrier-politikus, aki egyre nyilvánvalóbban beteg, és egyre köztudottabban korrupt, sőt itt-ott még nemzetellenes is, hazaáruló is, a másik pedig outsider, azaz egy temperamentumos milliárdos, aki teljesen más stílusban harcol, mint ami a washingtoni politikai „szakma” számára ismeretes és kezelhető.
   Az utca embere csak pislog, és nem tudja, hogy  melyikre szavazzon. Hivatalos helyeken is elhangzott már többször is, hogy mindketten alkalmatlanok az elnöki posztra. És van ebben valami igazság.
   Az igazi harc most sem a két nagy párt  híveinek a szavazatáért folyik, hanem éppen a politikához sosem értett utca emberének, az ingadozók és bizonytalanok tömegének a megnyeréséért. A szavazatokért, a többségi szavazatokért.
   Ebben a harcban minden hangzatosat és látványosat bedob, főleg a demokraták washingtoni karrierpolitikus világa, a maga széles sajtóhatalma segítségével, hogy ellenfelét, Trumpot jellemtelen alaknak fesse le. Ma éppen ott tartunk, hogy jóformán csak Trump nőügyeiről szól a nóta, ide illesztve hirtelen és „véletlenül” felbukkant nőket, akiket Trump a gazdag szépfiú harminc(!) évvel ezelőtt, vagy húsz-tizenöt stb. évvel ezelőtt molesztált. A lényegről, Amerika jelenéről és főleg jövőjéről alig esik szó a szokott és már unalmas frázisokon kívül, főleg a demokraták részéről.
   A Wikileaks korrupciót leleplező információ-gyűjteménye kezd mind ismertebb lenni annak ellenére, hogy a sajtó Clintonék kezében van. De desz-e elég tisztító hatása? Idejében!

Miről nem esik elég szó?

   Arról, hogy az USA gazdaságilag meglehetősen bajban van, arról, hogy nagyon  magas a munkanélküliség. 
 Arról, hogy harmincöt millió éhes ember él ingyen-élelmiszerjegyen. 
 Arról, hogy változóban van a  világgazdaság.
Arról, hogy esetleg a dollár fityinget sem fog érni egy-két éven belül, mert Kína és Ázsia jelentős része aranyalapú világpénzt dob be, amitől Az USA nem másod- hanem harmadrendű szintre süllyed egyből. 
Arról, hogy katonailag is másodrendű lesz Amerika. 
Arról, hogy egy tökéletesen sikertelen politikai választás után soha nem tapasztalt fejetlenség lesz Amerikában. Mert van erre esély.
   Végtére is, melyikükre szavazzon az utca embere? Clintonnéra, aki  azt a vonalat képviseli, amitől Amerika katonailag általában csak vesztett? Amitől Amerika gazdasága pang, államadóssága már régen kifizethetetlen fokon áll, és tovább nő?
   Vagy Trumpra szavazzon, aki legalább ért a pénzhez és a gazdasághoz, sőt általában tényleg jót akar, csak éppen megeszi őt a karrierpolitikusok hada, és lehetetlenné teszi, hogy véghezvigye amit akar?
   A Wikileaks őneki ad esélyt. De kérdés, hogy lesz-e ettől elég szavazata?
   A másik kérdés, hogy lesz-e egyáltalán elnök egyikükből is. A képlet  roppant összetett és zavaros.
   Egy bölcs kínai átok azt mondja: „Kívánom, hogy érdekes időkben élj.”
   Nos, Amerika valóban érdekes időkben él...

Igen - Nem

Határozottan gyanakvó vagyok, mert gyanakvóvá tettek az idők. Különösen a politikai választásokra nézek gyanakvó szemmel, ugyanis jóformán egyetlen szavazást sem láttam még, amely csalásmentes lett volna. Vannak egészen kirívó esetek is. Svédországban éltem másfél évtizedet, miközben volt egy időszak, amikor Olof Palmét, a miniszterelnököt már annyira utálta mindenki, hogy igen kétséges volt az újraválasztása. Érthető tehát, hogy ő és sleppje minden elképzelhető ravaszságot bedobott a választásokra.. A tévé például a percről percre közvetítette a szavazás állását. Egyenesben. Mint egy futballmérkőzést. A csel ott és akkor abban állt, hogy a műsorvezető, (aki nyilvánvalóan Palme embere volt) folyamatosan kommentálta a képernyőn megjelenő számokat, azt a benyomást keltve ország-világ előtt, hogy lám, nem csalás, nem ámítás, hiszen a komputeres számláló bizonyítja, milyen tiszta is ez a választás. Csakhogy egyszerre a számok kezdtek Palme ellen szólni, sőt nagyon vesztésre utalni, mire a műsorvezető idegesen intett az egyik famulusának, az meg átment a függöny mögé, és, lám csak, nem csalás, nem ámítás, Palme szavazatai már egyből kezdtek is szaporodni. Meg is nyerte a választás. (Mígnem jóval később valaki lelőtte Palmét, és a rendőrség igen sikeresen máig sem „tudta” megtalálni a tettest.)  Azóta nem hiszek a számítógépes számlálás pártatlanságában. Meg azóta se, amikor régebben az egyik kisebb párt nem érte el a minimális öt százalékot, csak (hogy még jobban egye a kefét a kisebb párt) valami 4.99-et, ami rögtön ki is penderítette a Parlamentből. Mert lehet  olyan ravasz vírust beépíteni a számlálóprogramba, hogy csak egy bizonyos szintig engedje be egy bizonyos pártra érkező szavazatokat, a többi az ellenzékhez fut be, majd pedig  dolga végezetten kitörli önmagát a vírus, és Isten sem találja meg.

Vagy ott vannak a levélben küldött szavazatok. A demokrata Bill Clinton annak idején tudta, hogy szénája nem egészen van rendben, és azt is tudta, hogy a világon mindenütt jelenlévő hadsereg zömében és hagyományosan republikánus szavazatok tömegét fogja elküldeni hivatalosan leplombált zsákokban. És lám, csodák csodájára, a zsákok nem érkeztek meg idejében. Valahogyan, késtek. Mind. Így aztán Clinton győzelme kiszámítható volt. Egyébként, nem volt rossz elnök. Ugyancsak érdekes, hogy amikor Jugoszláviában ugyebár letűnt a porondról Milosevics, a pártháza pincéjében már ott álltak a nagy zsákok tökéletesen kitöltött, Milosevicsre szóló szavazócédulákkal teli, több tízezer számra, gondosan előkészítve egy következő politikai választásra. Hogy be lehessen suvasztani a többi közé. Végül, min tudjuk, ezzel is lebukott, az ellenzéke pedig kiszórta a hamis szavazócédulákat az utcára, hogy mindenki láthassa.

Személy szerint a levélben való szavazást nem tartom szerencsésnek, sőt szükségesnek sem, ugyanis a szavazatoknak az aránya a döntő. Vagyis elvileg a könnyen ellenőrizhető hazai szavazatok arányszáma alig változik, ha változik egyáltalán a levélben küldött, vagy külföldi szavazatok arányszámától, viszont a nagy postázási keveredésben sok minden történhet, ami nehezen kontrollálható, tehát nem kívánatos.

Ez az október másodikai szavazás is olyan valami, amitől félek egy kicsit. És nem elsősorban a lehetséges csalások miatt, hanem azért, mert a kérdés olyan világos, amilyen óriási a válasz hordereje. A nemzet további sorsa függ ettől a nagy népi döntéstől, és nem biztos, az sem, hogy elegen mennek majd el az urnákhoz, különösen, hogy a NEM szavazat elvileg könnyű, óriási többséget ígér. Akkor meg minek elmenni nekem is, gondolhatják sokan. Meg kell jegyezzem erre, hogy hozott már óriási meglepetéseket az elbizakodottság. El kell menni, szavazni kell. Nem -re kell szavazni, hiszen ez nem olyan „csekélységről” szól, hogy ez a párt fog győzni, vagy amaz, hanem arról, hogy akarok-e szomszédoknak öt-hat gyerekes arab családokat, akik köpnek rám, hiszen számukra gyűlölt „hitetlen” vagyok, nem beszélve arról, hogy az életben nem válnak köztünk magyarrá, mert eddig még sehol sem tudtak, sőt sehol sem akartak asszimilálódni, egyszerűen azért nem, mert az a hitükről és ”kultúrájukról” való lemondást igényelné, ami persze lehetetlenség.

Ez most a tét. NEM párt-ügy ez, hanem NEMZETI!

Mindemellett, amint tudjuk, ez a szavazás csak akkor jogerős, ha a jogosultak legalább ötven százaléka voksol. És vannak próbálkozások arra, hogy bojkottálják egyes erővonalak a népszavazást, ugyanis ez a legtöbb amit el képesek érni. És van rá esélyük.

Láttam az interneten egy listát azon „civil” szervezetekről, amelyek IGEN-t akarnak szavazni,  (Sorosnak sok a pénze) vagy csak  távol  maradnának a szavazástól. A nagyobbacska pártokon kívül olyan szervezetecskék sorakoznak föl a listán tucat számra, amelyekről eddig senki sem hallott. Szinte csak  a Vécésnénik Országos Honleányi Szövetsége hiányzik a nevezetes listáról.

Elképesztő egyáltalán az, hogy vannak, akik migráns kevercset szeretnének látni Magyarországból, és ellenzik, hogy Brüsszel helyett mi mondjuk meg, milyen legyen az országunk: emigráns ország, vagy magyar.

Megpróbálok elképzelni egy embert, aki komolyan törekszik önmegsemmisítésünkre. Nehéz ilyen „magyart” elképzelni. Vagy ellenség, vagy... nem is tudom... Az ilyet biztosan nem anya szülte.

Magyarország halszagú

 

 

Szól a roppant dinamikus, sőt magával ragadó zene, egy kis kórus lányai kipirult arccal, szinte megidvezülve énekli teli torokból a szöveget, vagy csak refrén volt? Nem is tudom. Az egészből csak a százszor ismételt kijelentés maradt meg bennem, miközben azt nem tudom, hogy minek készült ez a dal, versenydalnak? Slágernek?  Himnusznak? Csak azt tudom, hogy akármi is volt ez a dal, nyíladozott a bicska a zsebemben, mert ne üvöltözzön nekem senki ilyen otromba ostobaságot Magyarországról. Ízléstelen lenne ugyanez a szöveg akkor is, ha Finnországot halszagosítaná meg.

És ha már a szagoknál tartunk, ennek pont az ellenkezője hangzott el a hatvanas évek végén Svédországban (ahová disszidáltam) az aranyos  kis nimfomániás nyelvtanárnőnktől. Éppen akkor tértek vissza Pestről egy rosszul sikerült romániai üzleti út után. A férjének volt valami dolga Bukarestben, de a fényes szálloda tele volt csótánnyal. Az általam Kismalacnak becézett tanárnőm nem aludt jól sem az első sem a második éjjel. Reggelig vadászgatta a csótányokat, hogy jobban teljen az éjszaka. Aztán, amint tehették, átmenekültek Pestre. Azt mondta Kismalac, mintha Amerikába jutottak volna át. Mármint kulturális és minden más szempontból. Bele is szerettek a városba, a vendéglőkbe, a nyári napsütésbe, a számukra nevetségesen olcsó árakba, a barátságos emberekbe, a 4-es villamosba, ami körbevitte őket és nem tévedhettek el, pedig Budapest a hatvanas évek végén elképzelhetetlenül más volt úgy minden tekintetben mint most, amikor Firenze után Budapest lett a legajánlottabb turista célpont Európában.

Ismervén az akkoriban még roppant kopott és bolsevista módra kényelmetlen Pestet, szinte félve kérdeztem meg, mi a summás, nagy összefoglaló véleménye nem csak Pestről, hanem az átutazóban  látottak alapján Magyarországról úgy mindenestül. Kismalac gondolkodott egy percig, pontos akart lenni, ráncolta pisze orrát nagy koncentrálása közben, és végül komoly hangon kijelentette:

Magyarországnak őszibarack illata van.

Szerelmes is lettem belé igazán.

A Cion Bölcsei, meg a Talmud

Nem könyvismertetés ez hanem inkább gondolatok e két nagyszabású művel kapcsolatban, hiszen a Talmudot sem és a Bibliát sem szokás csupán könyvnek tekinteni, így inkább a tartalmuk és sajátos látószögük az, ami gondolatokat ébreszt az emberben. A Bibliát is kifogásolhatja az ember, az Ószövetséget is és az Újszövetséget is, ha másért nem akkor azért, mert az Ószövetség nagyrészt lopkovic munka, mivel a legtöbb, ha nem éppen minden nagy sztoriját már régen megtalálták, méghozzá írásos formában (a teremtés, Noé, Mózes a kis kosárban stb.) több ezer évvel korábbi nagy művekben ősi, vagy éppen mára már kihalt nyelveken. Csak más nevet, főleg zsidó neveket kaptak a szereplők a Bibliában. A Újszövetség is erősen kifogásolható, ugyanis négy nagy evangélistáról akar csak tudni, miközben kicenzúrázott legalább két tucatnyi evangélistát, és vigyázott arra, hogy nehogy szóba kerüljenek azok. Mintha szándékosan egy új vallási felfogást propagálna, amit aztán nyugodtan nevezhetnek judeo-keresztény eszmének, tehát nem a kereszténységet, hanem annak egy leszűkített és megvariált eszméjét tálalja, mintegy azt az érzést sugallva, hogy az ősi zsidó vallásból alakult ki a kereszténység, noha ez pont fordítva történt. Ennyit a Bibliáról. És még csak annyit, hogy a tudatosan elkövetett sauli-pauluszi torzítások nélkül a kereszténység valójában ennél nem csak több, hanem más is (lenne).

A Talmudot és a Cion Bölcseinek jegyzőkönyvét tanulmányozgatva valósággal elborzad az ember. Ha meg kellene neveznem a világ két legszörnyűbb könyvét ez a két mű vinné el a pálmát. Minden részletezés nélkül a Talmudot a törzsi nacionalizmus netovábbjának véli az ember, mert alapgondolata emberiségellenes, hiszen minden eleme arra a „tényre” alapozódik, hogy aki nem zsidó az egyszerűen, nem ember. Ilyen alapon aztán nem csak természetes, hanem kívánatos is a nem zsidó, azaz gój világ tetszés szerinti kihasználása és pusztítása. Köszöni szépen a világ ezt az alapgondolatot és szándékot.

A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve pedig egyenesen az idevágó programot tartalmazza meglehetős részletességgel, vagyis az alapszándék kivitelezési módszerét írja le. Hűen követve a talmudi alaptételt, mármint azt hogy  egyetlen egy nem zsidót sem lehet embernek tekinteni, a gójok fölötti világuralom elérésének lépéseit találjuk benne. Nem más ez a könyv, mint részletes program, szinte sátáni gyűlöletből fogant forgatókönyv.

Nyilvánvaló, hogy a világot nem lenne egyszerű egyenesben szemen köpni, azaz megjelentetni ezt a könyvet, nyíltan, mint programot, a megalkotója tehát egy ravasz kis cselhez folyamodott. Megjelent már a 19. század elején, de abban a pillanatban, párhuzamosan, megjelentek az ócsárló kritikák is, nyomban hamisítványnak bélyegezve a művet. Számtalan kiadásban jelent meg a Jegyzőkönyv Európa szerte, és ugyanúgy számtalan cáfolat jelent meg, vagy mély hallgatás és elhallgatás követte. De a megjelenés a fontos itt, és a trükk az érdekes, ahogy terjesztették a Jegyzőkönyvet, mégpedig nem az ellenzői, hanem éppen az alkotói. Annyiban ügyes ez a tálalás, hogy el akarok juttatni a világ zsidóságához egy program-könyvet, azt azonnal hamisítványnak bélyegzem, néha látványosan föl is vásárolom amennyire lehet, miközben az érintettek, azaz a világon minden zsidó nagyon jól tudhatja, hogy program ez, nem több, nem kevesebb, és tudja, hogy ez az irányvonaluk, amit követniük kell, ha a világuralmat el akarják érni. Ez a kis csalafintaság voltaképpen szimpla, csak a körülötte keltett hamis-nem-hamis felbolydulás viharos. A másik szemmel láthatóan szimpla tény az, hogy a hamisítványnak bélyegzett program-könyv minden utasítása szép sorjában bekövetkezett eddig és továbbra is bekövetkezni látszik. Érdekesek tudnak lenni az ilyen forgatókönyv „hamisítványok” .

A könyv megjelentetésének módja, ideje és helye is homályos egy kicsit, ahogy az már „hamisítványokhoz” illik. Az igazi szerző neve pedig azzal a csellel homályosíttatott el,  hogy valahol Oroszországban, valamilyen zsidó kongresszus jegyzőkönyvének hirdették e művet, mígnem valaki nemrég meg nem nevezte a tényleges szerzőt. A szabadkőműves szervezetből kiugrott Mónus Áron kutatta ki a szerző nevét. Tőle tudhatta meg az ember egy interneten közzétett nyilatkozatából, hogy nem kisebb valaki, mint a modern cionizmus atyja, Teodor Herzl írta a „jegyzőkönyvet”. Mónus Áront azonnal be is perelték Párizsban azután, hogy egyik könyvében Herzlt nevezte meg mint szerzőt, de minthogy a perbefogóknak egy nagyon tájékozott és művelt emberrel volt dolguk, Mónus megnyerte a pert. Egy titok tehát felszínre került. Úgy látszik a sánta kutyát mindig utoléri valaki.

Munkás kéz

Hogy magamat idézzem, aki azt hiszi, hogy nem őrült világban élünk, az legalábbis buta. Itt van például az az ökörség, hogy Németország arab stb. migránsokkal akarja ipari termelését és egyáltalán a munkaerőpiacát serkenteni. Erre más országok is nagyot bólintottak és most, hogy úgy mondjam, eszik is a kefét, vagy isszák ostobaságuk levét, hogy képzavarral is éljek. Ezek a nagy határozathozó „okosok” életükben nem voltak eléggé közel a gyárhoz, munkaerőpiachoz, munkaszervezéshez, üzemszervezéshez, munkáshoz. Magam én meglehetősen közelről ismerkedtem meg a  képzetlen, sőt a képzett, sőt a nagyon képzett munkaerők természetrajzával, nem is csupán elméletileg, hanem a köznapi gyakorlatban is. Aki nekem azt mondja, hogy több munkához több kéz kell, azzal már szóba se állok, ugyanis fogalma sincs arról, hogy a termelésben a legmegbízhatatlanabb elem éppen az emberi kéz. Az „emberi kéz” néha részegen jön be, vagy másnaposan, vagy droggal a fejében, vagy a tegnap esti drogozás utóhatása alatt van még, vagy csak beteg lesz egy időre, balesetet szenved, családi gondjai vannak, beteg a gyereke, gondjai vannak, nem tudja fizetni a rezsit, az orvosi költségeket, néha pokolian unja azt amit csinálnia kell, nem illeszkedik a brigádba, nem jön ki a főnökével, selejtet termel, állandó MEO-st igényel, nem beszélve arról, hogy a munkaadónak pénzébe kerül a munkás, és sorolhatnánk majdnem a végtelenségig a tényezőket, amelyek világossá teszik, hogy a termelésben a legrosszabb elem az ember. Kerülendő, amennyire lehet.

Svédországban köztudott, hogy a szerdán csinált autó a legjobb, a hétfőivel meg a péntekivel pedig mindig baj van, vagy egyszerűen csak bajok sorozata van vele. Életemben egyszer vettem vadonatúj autót itt, Amerikában, egy Ford Escortot. Ez volt nem az első, hanem az utolsó új kocsim, mert egyetlen használt tragacsommal sem volt annyi bajom soha, mint ezzel. Mintha félhomályban rakták volna össze. Hétfőn, vagy pénteken, amikor a munkásoknak még nem, vagy már nem ott az esze, amit csinál.

Egy másik nagyon tipikusan ostoba eset ugyancsak Svédországban történt, és éppen a Volvonál. Buszokat is gyártanak, és hogy olcsóbb legyen a munkás, egy új összeszerelő üzemet Smólandban, a szegény országrészben létesítettek, ahol a helyiek jó krumplitermelők voltak mindig, de csavarhúzó és csavarkulcs életükben nem volt a kezükben.

Indiai megrendelésre száz buszt kellett összeszereljenek, majd hajóval eljuttatni Karachiba, ahonnan  „saját lábon” kellett a buszoknak eljutniuk a megrendelő lerakatához. Csodák csodájára(?) egyetlen sem érkezett meg. A buszok valósággal darabokra hullottak a kétórás úton.

   Miért?

   Mert az összeszerelés alkatrészek összecsavarozásból áll, és az olcsó munkaerőnek annak a krumplitermesztőnek, nem volt a kezében az az érzés, ami egy csavar jó erős meghúzásával jár. Az anyákat talán csak ujjal pörgették rá a csavarokra, a csavarokat meg vagy meghúzzák, vagy többnyire nem. Mit lehet tenni egy munkással, aki életében nem volt munkás, szerelő sem, otthon bütykölő sem? Minden csavar MEO-val ellenőrizni? És akkor még nem beszéltünk „migránsokról”, akik a nyelvet sem beszélik, írásunkat nem tudják olvasni, nem is akarnak asszimilálódni, és legfeljebb irreguláris katonai kiképzéssel rendelkeznek, mindamellett, hogy legendásan lusták? Mert ilyen, vagy majdnem ilyen Merkel tanti új munkaereje és másoké is, akik nem csak munkaerőt látnak a jöttekben, hanem hovatovább „genetikai felfrissítést” is.

Ha valaki azt hiszi, hogy nem bolondokháza Európa és a fél világ, az vagy nem lát az orránál tovább és főleg nem hosszú távra gondolkodik, vagy szimplán buta, vagy nagyon gonosz.

Miközben a kétkezi munkaerő és a szakmunkás réteg számára ma a munkahelyteremtés a nagyon nagy dolog, írtam már arról az abszurdumról, hogy noha az árutermelést csakis automatizálással lehet felfokozni és versenyképesen tartani az áruk minőségét és árát is, a pedagógia továbbra is munkáskezeket és  minden szinten csak alkalmazottakat, napi nyolc órás elfoglaltságtól függő kulikat állít elő egy korban, amelyben a munkás két kézére kevésbé és kevésbé lesz szükség, majd pedig szinte alig.

Merkel tanti biztosan nem olvasott ilyesmiről, vagy pedig felső, gonosz parancsot követ, amely rövid úton Európa végét eredményezi.

Összegzésül: a munkáskéz kerülendő, az automatizálás az egyetlen mód versenyképesnek maradni, következésképpen nem üres fejű kulit kellene „termelnünk”, hanem gondolkodó embert, mert a legolcsóbb olcsójános is automatikusan válik fölöslegessé. Világméretekben a következő egy-két-három generáció többsége. 

 balogh_bertalan.jpg

Titulusok

Ebben a politikailag korrekt világban gyakran nagyon különös embernek érzem magamat, sőt a sorból alaposan kilógónak is.

Nem ismerek ugyanis olyat, hogy politikailag korrektség. Új fogalom ez, én meg régi fogalmak szerint élek.

Leírom például a szót, hogy arab, és a világon semmi különöset nem érzek, nem rebben egy csomó apróság össze a gyomrom táján, hiszen azt mondani, sőt leírni, hogy arab, az annyira egyszerű, mint azt leírni, hogy eszkimó. A zsidó szóval viszont már bajok adódhatnak. Nem nálam, mert azt is úgy írom le, ahogy például a portugált portugálnak nevezem. Hanem a külvilág, ez a politikai korrektségre és hisztis érzékenységre átváltott világ lett hajlamos némi berzenkedésre. De én akkor is zsidónak nevezem a zsidót, portugálnak a portugált, eszkimónak az eszkimót, norvégnak a norvégot, almának az almát, dinnyének a dinnyét. Úgy érzékelem, lassan már hatni kezd az embereken egy lehetséges külső nyomás. Azaz, illene, hogy hasson rám is, de nem hat. Valahogyan az istennek sem hat.  Meglehet, hogy nem bennem van a hiba, mert ha lenne, azonnal igyekezném is kiköszörülni, de nincs köszörülni valóm ebben. Sokkal inkább azokban a fejében vannak hibucik, akik a zsidó szó olvasásakor akaratlanul is majdnem a büdös zsidó szóösszetétel veszedelmes közelségét érzik, és  jaj istenem, legalábbis majdnem-majdnem és ajle mitt vajle, akkor is ha tényleg csupán egy sima, alapértelmű, egyszerű szóról van szó. Vannak ilyen beidegződések. Másoknál. Sokaknál.  Vagy veleszületett, vagy másként beidegződött paranoia ez. Én meg egyáltalán nem vagyok paranoiás, elég nekem a sima magyar nyelv a szavak alapértelmével, mások meg érezzenek bele, vagy mellé, vagy elé, vagy után amit akarnak. Nem vagyok pszichiáter. Majd ha az leszek, ki fogom elemezni az ilyen gubancokat. Egyelőre más dolgom van.

De nem csak ez az a szó „csiklandós”. Itt vannak Amerikában a négerek, például. Egyik ausztráliai magyar ismerősöm látogatóba jött New Yorkba, és a reptéren a fekete hivatalnok valamit kifogásolt a papírjaival kapcsolatban. A Magyar csak értetlenkedett, mert szerinte minden rendben volt, útlevél, vízum... „Mit akar ez a Negró”?  - kérdezte félhangon a mellette álló barátját. Erre a fekete fölkapta a fejét. Ölni tudott volna a szemével. Miért? Mert az ausztráliai magyar nem tudta, hogy ez itt csúnya szó, ugyanis African American a feketék korrekt titulusa. Hogy bonyolultabb legyen a dolog, más egyáltalán nem, de ők maguk nyugodtan nevezhetik magukat Negrónak is ha akarják, sőt van egy Negró Egyetemük is. Vagyis, ha más mondja, az nagyon sértő, ha ő mondja magáról, az nemes hangzású.

Meg lehet bolondulni.

Elvittem nemrég az órámat javíttatni az ügyes kis oroszhoz. Beszédén mindig érezni lehetett az oroszos akcentust. Remek szakember. Hogy kedveskedjem neki, mondtam, úgy hallom, te orosz vagy. „Én Oroszországból való vagyok”- mondta pontosítás végett, és nem folytatta, mert szerinte, mindenki láthatja róla, hogy zsidó, nem pedig orosz.

„Érzékeny” pontok ezek. Egy kollégám a Szovjetunióból való volt. Nagy tudású mérnök. Az ottani oktatás ugyanis remek szakembereket termelt minden vonalon. (Sztrókot szenvedett szerencsétlen feleségemet is egy Wejnstein nevű „orosz” pszichiáter nő hozta rendbe. Tudásával többet ért, mint az egész New York-i Mount Sinai csúcskórház úgy mindenestül). Ez a mérnök nem kertelt. „Nem, nem orosz vagyok, hanem zsidó” - mondta egyszerűen. És igaza volt, ha úgy tudja magáról.

Nem mindenütt találkozunk ilyen egyenességgel. Hallottuk valakitől is Magyarországon az egyenes kijelentést, hogy nem magyar vagyok, hanem zsidó? Nálunk olyan ez a szó, mint a Negró Amerikában. Ha egymás között ő nevezi magát zsidónak, az más. Ha te mondod róla, akkor „zsidózol”.

Jó kis agyatekertség.

Ez a terjedő politikai korrektségi járvány lassan már oda vezet, hogy kerülni kezdenek az emberek bizonyos egyszerű szavakat, „vigyázni” kezdenek, nehogy valakik megsértődjenek.

Megsértődjenek?

Miért sértődnék meg például én, ha valaki magyarnak nevezne!

Nem kényelmes a paranoiásokkal való mindennapos érintkezés. Nem kényelmes így a világ.

Gyászsablon

Mindig feldühít, ha nagy halottjainkról olvasom a lapokban a hangzatos búcsúztatásokat, ami népszokásunknak megfelelően ki is jár nekik, kivéve, ha egyáltalán nem nagy halottról van szó, sőt esetleg egy szemétládáról, egy elvetemült ellenségről, egy hazaárulóról. A sajtó és sok ember azonban kötelességének érzi, hogy szépeket mondjon, néha könnyfakasztóan szépeket, és nem válogat, nem mérlegel, egy-halott-egy-dicshimnusz képlete szerint, noha a halottról jót, vagy semmit sémája igaztalan „bölcsesség”. Ráadásul, ha egyaránt mondunk hangzatosan szépeket és jót egy hitványról, az egy valóban nagy halottunk méltatásértékét fokozza le már az egyenlőségjel okán is. És vannak hitvány halottjaink is. Antall halála után könnyek csorogtak minden újságból, mintha valóban egy nagy hazafit vesztettünk volna el. A történelmi valóság azonban más egy kicsit. A rendszerváltozás elmismásolódott, a Rákosi-Kádár éra szépfiúi ma is aktívan jelen vannak ilyen pártban, olyan pártban, minden pártban, az Országházban, és persze az ellenzéknek nevezhető halmazban. És kuncognak a markukban: Megúsztuk. Ehhez lassan már hozzászokunk, de a dolgok vastagja az, hogy noha országunknak minden határa fájdalmas, egyből alapszerződésekkel rohant körbe a szomszédos országokba, bizonyítani, hogy milyen jó fiúk is vagyunk, tietek amit így vagy úgy kaptatok, csináljatok vele amit akartok. Az ottragadt magyarokkal is. A leggonoszabb húzása a Kárpátaljáról való lemondás volt, pedig feltették neki a kérdést, vissza akarjátok kapni, hiszen az sosem volt Ukrajna része. A válasz az volt, hogy van nekünk szegény emberünk elég. Tehát nem kell. Visszakaphattuk volna?  Igen. Még egy korábbi népszavazás szerint is Kárpátalja legszívesebben Magyarországhoz szeretne tartozni. Mi lett volna a jelentősége ennek? Persze, az ott élő magyarság visszatalálása, ami önmagában nem kis dolog, másrészt, egy térképhez már valamit értő elemista is láthatja, hogy Kárpátalja visszakapásával jóformán egyenes kapcsolatunk lett volna Székelyfölddel. És ez hatalmas dolog. A „tizenöt millió magyar miniszterelnöke” egyebekben így lett tizenötmillió magyar árulója. Ugyanis az érvényben lévő nemzetközi egyességek szerint Európában BÉKÉS ÚTON akkor is és ma is lehet határt módosítani. Erről is hallgatott. A lapok viszont dicsőítették és akkora temetést kapott, amekkora nagy hazafinak jár.

Ki érti ezt?

Meghal egy jelentős ember, és jön az automatikus könnyzacskó, meg az ajvékolás, aminek esetleg semmi köze a tényekhez, sőt ízléshez sem.

Most a jelentős író, Esterházy halt meg, és ettől könnyesek a lapok. Részben érthető a fölhajtás, hiszen művein keresztül sokan ismerték valamennyire, vagy jól, de a méltatások kivétel nélkül automatikusak, nem bírnak a világon semmi racionális tartalommal. Írónak olyan volt, amilyen. Nagyon sokan nem szeretik de nagy volt a sajtója, szerteágazóak a kapcsolatai, sokszor külföldi könyvvásárokon ő képviselte a Magyarország hangját, ami egy kicsit már túl van a realitáson és azon a hangon, amit szívesen hallanánk mi magyarok.

Milyen magyar volt?

Ez a kulcskérdés. Egy szívében labanc arisztokrata és egy zsidó anya fia. Nem valami nagy magyarságot sejtet ez, és nem is bírta sokáig, hogy hangot is adjon annak, hogy voltaképpen megveti a magyart. Nem kell trilógiát írjon egy magyargyűlölő ahhoz, hogy leessen az álarca. Tőle is elég volt egy rövid, roppant pimasz írás, hogy megértsük, milyen mélységesen megvetette a magyart. Talán az anyatej, az anyai hatás köszön vissza ebből az írásból, a talmudi intelem, hogy (szabad fordításban) a gójok nem tekinthetők embernek. Nincs egy sem a gójok között, akit embernek nevezhetünk. Az írás ebben a felfogásban íródott. Egyenesen a kutyával teszi azonos szintre a magyart. Lehetőleg kanmagyart válasszál, írja valahogy ebben a hangnemben, és mindvégig azt fejtegeti, hogyan kell bánni a magyarral. Ha a magyar szót a kutya szóval helyettesítjük be, világos kutyanevelési útmutatás ez egész. És sajnos nem kell nagyon behelyettesítgetni, ordít az írásból a világos párhuzam, a megvetés, a magyarok állattal való párhuzam.

Írtam nemrég, hogy sok zsidó nagyság minden siker, kitüntetés és megbecsülés ellenére egyszer, vagy végül, kiborítja a bilit. Így tett a sorstalanságos Kertész, aki többször vallotta, hogy lényegében a világon semmi köze a magyarokhoz, képtelen köztünk élni, így tett a másik Kertész is, a Kossuth-díjas, és nagyon sokan mások is, mintegy bizonyságot téve arról, hogy Isten őrizz, ilyen alávaló fajtával mint a magyar szó sem lehet azonosulásról.  Esterházy így (is) borította ki a maga bilijét, vagy lelke feketéjét. És zokog a halálhírétől a magyar sajtó. Mintha tényleg nem csak jót lehetne, hanem okvetlenül csakis jót kellene szólni valaki halálhírével kapcsolatban. Válogatás, értékelés nélkül, sablonra.

A magam részéről a halottról jót, vagy semmit sablonos felfogást nem cserélném  föl egy köpök a sírodra felfogással, de van aki nem érdemelne mást. Legfeljebb egy kishírt. Imádói pedig pityeregjenek magukban amennyit akarnak.

Lőni, vagy lelövetni – ez itt a kérdés

Floridában, Orlandó nagyvárosban az egyik ferdehajlamúak szórakozóhelyén belépett egy őrült nagy pisztollyal és géppisztollyal, majd azonnal tüzelt, megölve ötven férfit, nőt, férfinőt, nőférfit stb.  és megsebesített körülbelül ugyanannyit. Példátlan fajta vérengzés volt ez, méreteiben is. Jellemző az eset súlyosságára, hogy Obama is azonnal sajtótájékoztatót tartott, elmondván, hogy lám csak lám csak, nem olyan országban szeretnénk élni, ahol bárki szabadon fegyverhez juthat, mert ilyen végeredménnyel járhat.

Az esemény szomorú része egy őrült lövöldözése, és a gyász ami ezt követte.

De a politikai része is rettenetesen sántít. Ugyanis nem lehet a fegyvertartást megtiltani Amerikában, hiszen az alkotmányuk (Constitution) eleve leszögezi, hogy mindenkinek joga van fegyvertartásra. Elképesztő politikai csűrés-csavarsokkal folyik ez ellen a társadalom nyúlszívű rétege által immár jóformán egy évszázada, de az alkotmány szent, és hamarabb lehet az amúgy is százszor megvariált Biblián változtatni, mint a Constitucion second amentmentjén. Próbálkoztak mára azzal is, hogy be kell jelentenie mindenkinek, ha van fegyvere. Maga a rendőrság tiltakozott a legerősebben ez ellen, és nem is lett semmi a nyilvántartásból. Ugyanis vagy szabad valami, vagy csak nyilvántartással, azaz nem egészen szabad, és punktum.

Obama-és a liberálisok álma, a tökéletes fegyvertelenség tehát szerencsére tökéletes elképzelhetetlenség. Nekem is van fegyverem, golyó is van benne 12, és ha betör valaki, lelövöm mint a kutyát, mert védem magamat és a családomat. Aztán kijön a rendőrség, fölveszi a tényállást, és az ügy le van zárva.

A mostani vérengzés éppen a fegyverellenesség kudarca. Normális esetben ha belép valaki egy nyilvános helyre és lövöldözni kezd, az első lövés után, kapásból vagy tízen lőnék szitává az őrültet, amúgy pedig meg kell várni, míg kilövöldözi magát az illető, és végre megjelenik fölszerelkezve a rendőrség, lepuffantja a támadót, majd fölveszi a jegyzőkönyvet: Ötven halott és ötven sebesült itt a mai termés. Van aztán társadalmi felzúdulás, könnyek, gyász, önkéntes véradás, újságcikkek és Obama szózata, de valahogy mégis rossz így az egész. Lelövetni OK, visszalőni nem ildomos legalábbis házon kívül nem, mert annyit már elértek a fegyverellenesek, hogy fegyvert  zsebben, házon kívül csak külön tanfolyam elvégzése után és engedéllyel szabad. (Kivéve az őrülteket és a bűnözőket, akiknek mindig lesz fegyver a zsebében.)

Fura szabadság ez.