Az egyik régebbi írásom a blogomban válaszra serkentett egy hölgy-olvasót. Nem szerette azt a kitételemet, hogy a mai nők szinte legényéletet élnek ma. Személyes tapasztalataim vannak erről és nem maiak, hanem körülbelül már 5O évvel ezelőtti időkből, amikor alig múltam harmincéves, és valószínüleg szemrevaló elvált ember voltam. Vacak kis szerkesztőségem, valamint az emlékezetesen remek Petőfi Sándor utcai albérletem segített abban, hogy a világ szeme nem ért el engem se itt, se ott, azaz olyan volt ez a két hely, ahol a külvilág tudta nélkül egy nő bekukkanthatott, megkaphatta gyorsan a magáét, és már mehetett is kielégülten anélkül, hogy látogatásáról bárkinek is tudomása lehetett volna.
Ha üres lelkű valaki lettem volna, vidáman húzhattam volna a strigulákat akkoriban, büszkélkedve magam előtt, hogy lám, milyen kandúr is vagyok én.
Kétségtelenül benne voltam ebben a meglepő játékban, de mindig ott volt a hihetetlen csodálkozás, hogy a nők mennyire mások, vagy mennyire mások lettek az utóbbi időkben, azaz már ötven évvel ezelőtt. Sok volt köztük a huszonéves, aki egy jó szeretkezést többre tartott valamivel mint egy jó mozit, de ott voltak sorban az egyébként rendes asszonyok is, akiknek nem csak férjük, hanem gyerekük is volt, vagy éppen tőlem lett gyerekük.
Olvastam közben, még akkoriban, hogy bizonyos, óvatos statisztikai vizsgálat szerint minden tizenegyedik-tizenharmadik gyereknek nem a férj az apja, hanem valaki más. Olyan érzékeny dolog ez, hogy -ahogy egyszer írtam- még a legcsőszebb erkölcscsősz sem gondol arra, hogy a gyerek apaságát mindig és tökéletesen tisztázni kellene, mert ebből családirtások sora kerekedne ki. Csöndben sunyít tehát az erkölcs, és a feleség is. A férj pedig jóhiszeműen neveli más magzatját. Valószínüleg így volt ez régebben is, vagy talán mindig is, hiszen az ember ember volt mindig, azaz gyarló is.
A meglepett és kissé lehangoló utóíze azért volt ezeknek a titkos szeretkezéseknek, mert anya nélkül nőttem fel, (rendes, de mégis csak mostoha anyával) azaz, ha valaki volt, vagy van- aki az anyai szeretetet szeretné megélni egy szerető nő által, az én voltam és vagyok. Sőt merem állítani, hogy a világon minden férfi az anya ölelését keresi egy nő ölelésében. Mondtam is egynek, hogy engem voltaképpen anyásan kellene szeretni. Nézett is rám, mint aki kínaiul beszél. Mert mi az, hogy izé, meg anyásan, hiszen felhívtlak, hogy jövök, nemde?
Megette a fene az egészet.
Erről jut eszembe egy cikk, amit egy okos nő írt egyszer a New Yorki magyar újságok egyikében. Kár, hogy nem emlékszem a nevére sem.
Azt írta, hogy mi, nők, arra születtünk, hogy család legyen körülöttünk, gyerekek, ház, amit rendben kell tartani, gondozni gyarapítani kell. A férfi pedig ennek a feltételeit szerzi meg, és méltóságot ad az egésznek.
Na hiszen, -írta a nő- ez a világ teljesen más és jóformán teljesen élhetetlen is. Nézem a férfiakat. Először is, mindegyiknek legfeljebb állása van, főnöke. A miniszterelnök helyettesének is, pedig az jövedelmező és nagy állás, de alkalmazott ő is, és alkalmazkodnia kell. Vagyis minden férfi csak alkalmazott, és teljesen hiányzik belőle az önállóság adta méltóság.
Hogyan adjon méltóságot életének és családjának az a férfi, aki maga is örökké függőségben van, vagyis kiszolgáltatott?
Sajnálom a mai férfiakat -írja. Fiatalok, egészségesek, szépek és erősek, csak éppen a méltóság trónjáról vannak lekényszerítve egy életre. Mi, nők pedig... ugyancsak alkalmazottak vagyunk -írja. Majdnem hozzá is tette, pedig ez a végső igazság, hogy a világ ma mintha egyetlen, végtelen munkatábor lenne.
Nézem én is például a lányokat, a kicsiket. Nem Matrjuska babával nőnek föl, hanem mindnek eleve az van a kis fejében, hogy ha felnő, mérnök lesz, vagy orvos, vagy divattervező, vagy szinész, vagy vegyész, vagy valami más, ami jó állást és pénzt hoz magával. Ez pedig, ha jól meggondoljuk, nem egyéb, mint munkatáborra készülő kölök lányok tényleges mai vágya. És ha felnőnek, itt, vagy ott, vagy akárhol, valóban alkalmazottak is lesznek. És be is teljesedik, ha ugyan beteljesedik a csitrik leghőbb, de sivár vágya.
Tényleg, megette a fene az egész munkatáboros életet, ha ez az egyelten lehetősége férfinak is és nőnek is. Mindnek.
Márpedig, nagyjából ez van, ezt kell szeretni.
Így tehát nem egészen érthetetlen, ha a mai nő aligha tudja megélni a nő méltóságát kiteljesítő igazi és természetes életformát. A többségnek ez teljesen lehetetlen is. Ilyen férfi-választékkal.
Munkatábor! Ez a világunk. Jóformán nincs más választás. Nem csoda tehát, hogy a nő éppen úgy ösztönösen koslat, mint az ugyancsak helyét és párját nem találó férfi. Mert amit talál, ez is, az is, az nem az igazi, nem a teljes. Maradnak tehát az édes szerelmi morzsák, a testiség, a kaland izgalma mind a két oldalon, és a nem egészen értelmes élet.
Nem tudom, melyik világba vágyok. A munkatáboros maiba biztosan nem. És biztosan nem abba a világba se, amely a mait követi majd.
Régi álmot kergetek?
Amikor nő volt a nő és férfi a férfi?
Túl sokat akarok.
Tudom.