Nem politikusokra gondolok most, hanem a tényleges szemétládára, ami minden háztartásnak része volt. Szinte szabványos mérete kicsi volt, bádoggal bélelt ládika volt a konyha sarkában, fedővel. Akkora, mint egy sámli. Rá is lehetett ülni. És érdekes módon, a remekül főző és háztartását „teljes állásban” vezető anyám hetente csak körülbelül kétszer szólt oda nekem, hogy szaladj le fiam a szeméttel. Fogtam a ládát, az első emeltről leszaladtam a kapualj hátsó zugába, ahol a pince ajtaja előtt állt a nagy bádog szemétedény, a begyült szemetet pedig a házmester vitte ki azt hiszem hetente kétszer, amikor a szemetes jött.
Ez hetven-egynéhány ével ezelőtt volt így Újpesten, de Budapest más lakóházainál is ugyanez volt a képlet.
Onnan jut ez eszembe gyakrabban, mint hinném, hogy itt, Amerikában a dolgok csak annyiban egyeznek, hogy itt is hetente kétszer jön a szemetes, a nagy, zajos kuka, de egyébként minden más itt. Most már egyedül élek, és főzök is, meg nem is, de minden alkalommal látnom kell szinte értetlenkedve, hogy leviszek a ház elé, kedden és pénteken egy fekete, plasztik zsákot, megrakva. Én a mini-háztartást vezető öreg legény szemetét. És rendszeresen ennyit!
Akkoriban, és otthon, anyám kiment reggelente a piacra, vagy egyedül, vagy a cseléddel, karján a vásárlókosárral, és vett zöldséget, gyümölcsöt, krumplit, meg ami kellett. Frisset. Húst is hozott, bár akkoriban jobb helyeken sem dominált a húsfogyasztás, kivéve, hogy vasárnap minden fazékban vagy csirke főtt, vagy marhahúsleves a szegényebbek konyhájában is. Akkoriban. És ott. Általában inkább főzelékes volt a magyar hétköznapi konyha feltéttel, vagy anélkül. A szemétláda pedig teljesen elég volt krumplihéjnak, hagymahéjnak és más konyhai hulladéknak.
Itt meg ha bevásárolni megy az ember, lassan rájön, hogy a hús a legolcsóbb, és a leveséhez kellő zöldségek pedig a drágák. Furcsa világ Amerika. Ennél is drágább pedig a sok tisztítószer, az ilyen papír, olyan papír, meg a sokféle mosó, mosogató, felmosó, tisztálkodó stb. szer. És minden készáru, akár tisztálkodási, vagy élelmiszeri, olyan kegyetlenül bedobozolt, bezacskózott, celofánozott, és szinte golyóálló göngyölegben jön, hogy egy kis bevásárlás után egy egykori, azaz klasszikus konyhai szemétládát mindennap kétszer is kivihetném.
Több oka van az itteni bődületes szeméttermelésnek. Az egyik az, hogy az amerikait, azaz mind a háromszázötven millió embert naponta kell megetetni és ellátni miden áruval, ami itt azt jelenti, hogy a városiasodás miatt nem megy ki az ember az udvarra, hogy hozzon be egy kis petrezselymet, vagy elkapjon egy csirkét ebédre, hanem a boltba megy, és a városokba, kicsikbe és óriásiakba egyaránt minden valahonnan jön általában kamionokkal. A répa 7O-egynéhány évvel ezelőtt és Újpesten a szomszédságból került a piacra, a hús is legfeljebb egy-kétórás szállítással a henteshez, a fogkrémet se, a WC papirt se kellett nagyon babusgatni, míg itt esetleg háromezer kilóméterről hozza mindezt a kamion, és máris ott az egyik mumus: Az áru kifogástalan állapotban kell megérkezzen, különben a feladó cég már írhatja is a veszteséglistára. A gyártó cég tehát csomagol, mint az őrült, amit persze valakinek meg kell fizetnie. Kitalálhatjuk, hogy mi fizetjük meg, mi, a háromszázötven milliók.
A másik mumus ennél már gonoszabb: a „shelf life”, ahogy az amerikai mondja, ami voltaképpen azt jelenti, hogy az áru tartóssága. Isten őrizz, hogy ráromoljon a kereskedőre, mert az kész veszteség. Részben ez is megköveteli az ügyes csomagolást, mert kiszárad, vagy ernyedni indult áru és már dobhatja is ki a bolltos. A megromlás elleni harc aztán nem csak bonyolult csomagolással jár, hanem a tartósítószerek bőséges adagolásával is. Ebből születik az az őrület, hogy elképesztő mennyiségű ilyen, vagy olyan tartósítószert kell megegyünk, ha enni akarunk. Nincs tehát Amerikában tiszta, egészséges és ehető élelmiszer. Volt paradicsom, ami a hűtőmben, ott valahol hátul, teljesen elfelejtődött. Öt-hat hét után bukkantam rá, és teljesen jól nézett ki. Erre teremtették, erre biológiai-mérnökködték ki, hogy vastag legyen a bőre, bogár ne tudja megharapni, penész ne álljon be, színe ne változzon, fényes maradjon szinte az örökkévalóságig, leve se nagyon legyen, mert az megerjedhet... Tehát egy biológiai szörnyszülött. Persze, rengeted ellenzője van itt is a biologiailag megpiszkált termékeknek, de végül mégiscsak éhes a háromszázöven millió, és megeszi, hiszen minden más ilyen itt. A cukor, mint ízesítő egy másik ármány. Az a baja, hogy ravasz csomagolás és dédelgetés ellenére is a shelf life ellen dolgozik. Ki is iktatják a cukrot a termékekből ahol csak lehet. Feltalálták helyette a műcukrot, amit becéznek ennek is, annak is, általánosságban magas cukróz tartalmú szirupnak becézik. Álllitólag kukoricából mérnökködik ki, ami igaz is lehet valamennyire. Nagy baja sajnos az, hogy a tortától a katchup-ig mindenben ez van cukor helyett, és édes is, sőt édesebb a cukornál, méznél is, csak éppen nem tud mit kezdeni vele a szervezet, és ez következményekkel jár, csak tagadják.
Normálisan, azaz, ha cukrosat eszünk, a szervezetünkben azonnal bekattan a saját inzulintermelésünk, és segít a cukrot megemészteni. A műcukorra viszont semmi sem kattan be, hanem ott kering a vérünkben az, amit bevettünk ma, tegnap és gyerekkorunkig visszamenően mindennap. Kering, aztán kényszerűségből valamilyen háj formájában lerakódik a testben. Tele is van Amerika morbidul kövér gyerekekkel, nőkkel, férfiakkal. Iszonyat rájuk nézni. Ezt jobbára a műcukor teszi, ha tagadják is.
Érdekes volt nézni a neten a Magyarországgal ismerkedő amerikai turistákkal készült rengeteg interjút. Ámulnak-bámulnak és csodásnak találják az országot, Pest-Budát, az épületeket, a finoman működő tömegközlekedést, a számukra ismeretlen teljes közbiztonságot, és persze a kosztot, ami ugyan zsíros, erősen fűszeres és nem éppen könnyű, és mégis, az egyikük, egy nő, azt vette észre, hogy nagyon csinosak a magyar férfiak és a nők is, és ami nehezen felfogható az az, hogy ezen a nehéz, de rendkívül finom koszton élnek, sőt valósággal tömik magukat, anélkül, hogy egyetlen formátlanná hízott embert is látna a turista az utcákat járva.
Na, igen. Kis ország, rövidek a szállítási utak, a tömegcikket áruló szupermarketok ugyan csomagoltatnak és tartósíttatnak ahogy „kell”, de annyi friss és gyönyörű élelmiszer, ami akár csak a Nagy vásárcsarnokunkban terül a belépő elé, Amerikában nem létezik. A dömping az igen, a minőség egyáltalán nem.
Tudom, hiszen járok haza, a nép nagy többségének nincs háztáji kertje, udvara, nem nevel disznót, libát, kacsát, csirkét, hanem elmegy a boltba, nem kosárral a karján, vagy szatyorral, hogy vigye haza a készet, félkészet, szépen becsomagolva plasztikkal, zsírpapírral, dobozkákkal, plasztik zacskókban. És az egykori szabványos szemétládát is régen kinőtte már a modern kor, amit lehet új kornak is nevezni, de jobb kornak biztosan nem.
Most már csak műcukorban, tartósítószerekben, agyoncsomagolásban és terrorizmusban kell utólérnünk a művelt Nyugatot.