Nem azért, mert magas korom ellenére nem lenne sok minden más, vagy több írnivalóm például a nőkről, akiket mindig nagyon kedveltem és akik életemnek a virágzó idején is, derekán is megédesítették az életemet, sőt akikben így napszállta táján is örömömet lelem. De az idő elrepül, hogy közhelyeket is használjak, és amilyen közhely ez, annyira igaz is.

   Florida, nyitott veranda… kényelem, béke. Egymásra nézünk a feleségemmel néha, és csodálkozunk: holnap már megint péntek van? Pedig az utóbbi péntek úgy tűnik, mintha tegnap előtt lett volna. És múlnak a hetek, a hónapok és évek. És éppen ez az: az embernek az én koromban már nem biztos, hogy nagyon sok évtizede van hátra, vagyis elegendő év ahhoz, hogy mindazt megírja, ami jegyzetekben, tömör följegyzésekben azért gyűlt össze, mert az ember fejében megállás nélkül készülnek a további, megírandó esszék és könyvek.

   Az itt fölkínált írások, a hosszabbak és a nagyon rövidek is jól megállnak önmagukban is, de ezek, legalábbis részben, csírák csupán, magok egy-egy nagyobb gondolat-ívhez. Kivéve a vicceseket. De azt is tudja az ember, hogy kár lenne nem megjelentetni ezeket a gondolat-sarjakat, ha már tényleg nincs tengernyi idő a kibontakoztatásukra.

   Ha igaza az angol mondás, hogy egy csöpp tinta meg tud gondolkoztatni egy egész világot, az is biztosan igaz, hogy ha nem is az egész világot, de mindenesetre egy-egy embert ezek a többnyire néhány soros meglátások is el tudnak gondolkodtatni. És nekem ennyi elég is.

   És még egy szelíd megjegyzés: Ezt a fajta könyvet általában nem kiolvasni szokták, hanem olvasgatni, eprészni. Kevesen élnek ezzel az irodalmi formával, de hát ki mondta, hogy szokványos valaki vagyok?