Indiaiak, meg a képek

Véletlenül ismerkedtem meg egy idős és jómódú indiai házaspárral a kórházban itt, Foridában.
Az asszony beteg nejemmel egy szobában kapta a kezeléseket. Elbeszélgettünk az emberrel. Mondtam, magyar vagyok, Felcsillant erre a szeme: voltunk Budapesten, mint afféle amerikai turisták -mondta. Hajóval. Bécs- Budapest. Két napot töltöttünk a gyönyörű fővárosban, és nagy meglepetés, nagy élmény vémény volt, ugyanis fogalmunk sem volt erről a roppant kis országról, vagy a városról, amelyben szemlátomást jómódban élő emberek élnek, nagyon fura nyelvet beszélnek, jókedvűek, kedvesek, és tisztaság, rangos, antik épületek veszik őket körül, kitűnöen szervezett közlekedés zajlik körülöttük, és zene, étel és ital mindenütt amerre fordult az ember. Ez egy teljesen más, komplett kis világ. Ha Londonba megy az ember, vagy Párizsba, vagy Berlinbe megy, körülbelül tudja, hová érkezik, de ez nagyon más volt és éppen ezért nagyon emlékezetes is. Budapest és talán az egész kis ország, egy minden tekintetben kedves és élvezetes mikrokozmosz -mondta. És még egy dolog, -folyttta. Az volt a legtanulságosabb, hogy idegenvezetőnk nem csak megmutatta nekünk a Várat, a Halászbástyát, meg a Parlament épületét, hanem képekkel párhuzamosan mutatott meg minden fontos helyet. Láttuk például, hogy a borzalmas háború alatt itt minden rommá lett, rom volt a Parlament ma már csodás épülete is, ahogy a város is és az ország is romhalmaz volt csupán. A hidak is. Így mindjárt más szemmel nézett körül az ember –mondta.
Én meg hálát adtam a kétségtelenül ügyes idegenevezetőnek, hogy így mutatta meg a jelent, a múlttal párhuzamosan. Iskoláinkban is így kellene ismertetnünk a jelen látványait és mai életünket, a múlttal együtt, hiszen az új generációnk csak azt ismeri, ami van. Holott!..
Én tízéves voltam a háború végén. Nővérem meg tizenkettő. Atéltem tehát az egészet. Megszólalt a légiriadót hírdető sziréna, és már szadtam is WC-re, mert ez azonnali hasmenéssel járt nekem. A felnőttek csak együttérzéssel legyintettek: gyomoridegesség. Aztán, a sok éhezés. Mert hiába volt pénze és élelmiszerjegye az embereknek, vagy a boltok voltak romokban, vagy ki se nyitottak, hiszen a főváros ellátás nélkül volt hónapokig.
Nagy esemény volt, hogy a közeli Pamutgyár holtvágányára két vagont tolattak be valakik egyszer, aztán elmentek. Hagyták, azon mód, lezárva, de tudták, hogy a nép ki fogja azokat nyitni, és elhordja belőlük, amit talál. Igy is törént. Krumpli volt a vagonokban! Hazaloholtunk a névéremmel szatyrokért, és mi is bemásztunk és mi is kutattunk a krumplirakásban. Fele rothadt volt, a többi meg javarészt fagyott, de hamar megtanultuk a guberálást, és megtöltöltöttük a szatyokat aránylag ehető kinccsel. Volt is mit együnk legalább egy hétig. Ilyen is volt a „népélelmezés”.
-Kegyetlen háború volt, mondtam az indiainak. Előbb belekényszerültünk, aztán megpróbáltunk kiugrani, de akkor már német megszállás alatt voltunk. Gondolhatod, hogy hídjainkat sem mi robbantottuk a Dunába, hanem a „szövetségesek”.
-Bámulatos kis nép vagytok, mondta az indiai elmerengve.
- Tudom. Mások vagyunk. Magyarok. Nézz körül. Láthatod.