A nőség dícsérete

Nem könnyű József Attila Óda című verséről beszélni olyanoknak, akik esetleg nem ismerik. Nem csak hosszú és döbbenetesen szép költemény, hanem szerintem a világirodalom legnagyobbjait is lepipálja ezotérikus bölcsességével. Olyan vers ez, amit, elolvasunk, esetleg évek múltával többször is visszatérünk rá a kötet eprészései közben, sőt a magam részéről előbb-utóbb azon kaptam magamat, hogy kívülről tudom, sőt merengő, lusta pillanatokban sorokat, versszakokat motyogok belőle. Önfeledt pillanatokban szokott az ember fütyörészni, dúdolgatni, vagy éppen szép szavakat ízlelgetni, versrészletek mormolni magában, amelyek akár imához is hasonlatosak. Ez a vers ilyen. Félig ima, félig csupa gyönyörűség, és bölcselet is.
Kár, hogy tudom, kevesen ismerik eléggé. Megvan ennek az oka. Jellemző, hogy noha vannak nagyszerű versmondóink, akik, hogy bikfahumoros legyek, Belmondónál is jobb elmondók, de mintha a tét túl magas lenne nekik, a nagyok is alig szerepeltetik ezt a maguk repertoárjában, csak nagyon nagyon ritkán. Mert annyira más, annyira csaknem ezotérikus. Nagy a tét, nagyon nagy a színvonal, nagyon több mint amihez többségük szakmailag elég jók, vagy elég bátrak lennének. Olyan költemény ez, amelyben egyszerű szavakkal a költő mintha egy emelkedettebb dimenzióból, para-síkból nézne a kedvesére, és meglátja és szimpla szavaival megláttatja benne a teremtés csodáját, mint ahogy igaz is, hogy a nö a legnemesebb értelmében valóban a teremtés és rovábbteremtés csodája.
Siheder koromban, azaz még mikor nem találkoztam a Nővel, tehát a magam naiv ártatlanságában szívesen és ilyennek gondoltam, vagy magától értetődően ilyennek „tanultam” és hittem a Nőt, mígnem találkoztam velük. Na hiszen!..
Engem évtizedekkel ezelőtt bűvölt el a szépsége és az igaza, amit elmond Attila. Épített, formált rajtam egy jókorát. Persze, tudja az ember, hogy ez a költemény a látás olyan emelkedett dimenziójából született, ami magasan felette áll a köznapi realitásnak, de a magasabb dimenzió is igaz dimenzió, és annak realitása és igaza is realitás és igaz, sőt végsősoron talán az igazság a magasabb dimenzióban nyílik föl előttünk. Más verseiben is felötlik, hogy más síkban lát. Például a játékos versében, az aludj el szépen kis Balázsban is ott a félmondat: „A távolságot, mint üveggolyót megkapod...” Vagy a Dunánál-ban a szinte vállat vonva mondott egyszerű szavaiban is ott a másként is látó költő: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem azt, amit meglátok hírteken, Egy pillantás, és kész az idő egésze, mit százezer
ős szemlélget velem...”
Más szférában (is) él a költő, és a versmondók többségének éppen a magasabb dimenzióba jutás és ennek a magasabb dimenziónak a tolmácsolása a buktatópontja.
Közülük a gyengébb akár bizarrnak is tartja, azaz nem tud mit kezdeni a vers tetőpontjához közelítve azzal, ahogy Attila szinte belekről beszél ámuló alázattal, pedig tényleg a teremtés csodáján ámul, Isten teremtő zsenialitásán, ahogy ez a kedvese nő tökéletesnek alkotva jött létre, mint az élet és a jövő megtartója. Nagyon földszintes versmondó kell legyen, aki e sorokban kevesebbet talál, mint Isten dícséretét, vagy akár mint privát ajándékot, hogy Isten egyik csodája éppen neki adatott társul. Para-síkból, vagy ha úgy tetszik, a negyedik dimenzióból néz és lát így az ember, aki lát így, vagyis nem a külsőt észleli, hanem a tartalmat, vagyis a teremtés tökélyén ámul alázattal.
Csak néhány sor az ámulásból:
„ Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szűntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve bontja bogját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják. Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgú vesék forró kútjain. Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hínár, a kegyetlenség és a jóság, nap süt, homályló északi fény borong –tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.”
Igen, a szeretett nő tartalmaiban öntudatlanul ott az örökkévalóság. Fizikai voltával és lelkével együtt a teremtés elválaszthatatlan része.
E költemény egyre emelkedő hőfokán, a végénél az ember megérti ezt, és a Nők Demokratikus Pártjának tagja, vagy az elkallódott, magtalan karrer-liba is és az önmagát portékává cicomázó, haját festő „szőke nő”- csitrik is meg tudnak belőle érteni egyet-mást.
Olvasni persze tudni kell, és azt is meg kell érteni, hogy a para-síkban látás is a valóságot látja csak éppen abból az égi távolságból, amelyben a mindenség dinamikája munkál. Nem tudja persze a lány, hogy nem a divat, hanem a hormonok működése a háttérbeli ok arra, hogy csinosítsa magát, azaz nem kevesebb ez, mint a párkeresés erős megnyilvánulása. A havonta bekövetkező periódus sem „csak így szokott lenni”, hanem jel arra havi rendszerességgel, hogy a fogamzás készsége készül, akár így fogja fel azt, akár nem.
A férfi nagyon más. Húsz-huszonötéves korában öltözik a fiú a legtökéletesebben. Nála is lényegében párkeresésről van szó. A többi pedig, az örökös koslatás, már aktív és direkt próbálkozás a nemzésre. Emberek vagyunk, ennyi az egész. A hormonok túláradása nem belülről jön, hanem, és ez az isteni benne, „fentről” jön, azaz a teremtés örökös lüktetéséből.
Azt kell higgyem, hogy embernek lenni ennyi: alázattal és tudatosan rész lenni a csodás mindenségben.