Bayer Zsolt említett egy idézetet Goethétől: „Ne azt add a népnek amit kíván, hanem azt, amit kívánnia kellene”. Zseniális gondolat. De nem kell Goethe legyen az ember, írtam egyszer egy humoros kis karcolatot magam is két képzeletbeli nyári gyerektáborról. Két tábor volt egymás mellett. Az egyiket nagyon demokratikusan vezettek, megkérdezték például a gyerekeket, hogy mi legyen a vacsora. Az egyöntetű válasz az volt, hogy palacsinta! Meg is kapták, de másnap reggelire is ez volt a kívánságok kívánsága, sőt ebédre is, és vacsorára is és mindig. A szomszédos tábor gyerekeit viszont mindig ügyesen komponált, változatos és tartalmas koszton tartotta a vezetőség, persze a gyerekek megkérdezése nélkül. Az ilyen önkényuralmi jelenség persze minden agyalágyult politológus szerint egyenlő a szörnyűséggel, hiszen demokrácia helyett központi irányításról, despotizmusról, önkényuralomról és hasonlókról van szó. Egy idő után össze is verekedett a két tábor gyerekserege, mert a palacsintások keményen kiálltak a maguk demokráciájáért. Mondani se kell, hogy a jó koszton nevelkedettek könnyen és jól elverték a sok kis idétlen palacsintást, hiszen erősebbek lettek. Tanmesécske, vidáman. De más is bizonyítja, hogy egy megfontolt államvezetés nem a nép kívánságát akarja kielégíteni, hanem azt adja, amit a népnek kívánnia kellett volna.

A kultúrtörténetünk egyik briliáns esetéről például akkora a csönd, hogy senki sem említi soha, sőt ma már nem is tud róla senki. Az ötvenes-hatvanas évek könyvkiadásának politikájáról van szó azokról a rövid évekről, amikor a népi kollégisták hadának még szava volt. Aki akkor megélte az eseményt, örömmel és csodálkozva gondol vissza ezekre a kultúr-évekre, ugyanis az a csoda történt meg akkoriban, hogy a nép egészen egyszerűen elkezdett olvasni. Tilos volt (és nem is kapott volna rá papírt) szennyirodalmat megjelentetni. Nem voltak piff-puff regények, farzsebbe kívánkozó irodalmi szemetek, viszont megjelent az Olcsó Könyvtár nagyszerű sorozata. Vacak papíron, ponyvakiadás formátumban jelentek meg a magyar -és világirodalom remekeinek. Egy Puskin, egy Móricz, egy Kosztolányi… és minek is sorolnám föl az irodalom nagyjait, bárhol megkapható volt 3 forintért, ami akkor egy csomag cigaretta ára volt. És vették az emberek az Olcsó Könyvtár remekeit vacak papíron, fillérekért, ha nem csinos kivitelben és sokkal drágábban akarták megvenni ugyanezeket. Tömegesen ráébredtek az emberek, hogy gyönyörű dolog, és jókat. Volt, aki gyűjtötte is az Olcsó Könyvtár „ponyváit”. Rozi néni is a Nyírség legeldugottabb falujában (ahová jóformán a Nap is alig süt be) vett egy könyvállványt (olcsó típusbútort, mert ilyen is volt akkoriban) a gyűjteményének. És olvasta. Pápaszemesen és élvezettel. A szája mozgott olvasás közben. Egyszeriben mindenki olvasni kezdett. Megénekeltem az esetet is egyszer, hogy az újpesti strandon leterítettem a fűbe a pokrócomat, letettem a könyvet, a cigarettát és az öngyújtót, és mire a WC-ről visszatértem, ellopták. Nem az öngyújtót vagy a pakli cigarettát, hanem a könyvet! Ilyen idők jártak akkoriban. Nem demokratikus, nem „alulról kezdeményezett” tömegkívánság, hanem központi, ügyes, hazafias kultúrpolitika tette, hogy a nemzet egyszeriben olvasni kezdett, aminek persze, megvoltak a kulturális hatásai is. Új izélés alakult ki, újfajta viselkedés, normális értékítélkezés. Kulturális csoda volt tehát ez! Azt kapta a nép, amire vágynia kellett volna, hogy visszakanyarodjunk Goethéhez. De néha azt is kaphatja egy nép, amire még csak nem is vágyna.

Nem akarok rossz hírt terjeszteni, de olvastam valahol (igaz-e, vagy sem?), hogy Románia népének átlagos IQ-ja a legalacsonyabb Európában. És csoda történt: megduplázták országuk területét 20 év alatt. Nem volt ebben semmi demokratikus, vagy alulról jövő, de volt és van egy nagyon vékony, de csontjáig hazafias irányító, intellektuális rétegük, pópákkal elegyedve, amely azt adta a népének, amire a népe még csak nem is gondolt.

Ennyit a ma divatos liberális-demokratikus és politikailag helyes hülyeségekről. Meg arról, hogy van egy vékony, de hatásaiban jelentős intellektuális rétegünk nekünk is, de az jobbára egy párhuzamos társadalmi réteg. Hatása világosan megmutatkozott minden területvesztésünkben, a kommünben, Trianonban, Rákosi-Gerő (stb) országlásában és ma abban, hogy ha egy zseniális vezéralakunk azt adja és adná, amire a népe vágyik, vagy vágyhatna, és akármilyen eredményesen vezeti az országot, a fél világ őrjöngésbe és mocskolódásba kezd.

Ennyit a nemzeti-és libsi párhuzamos társadalmak viszonyáról.