Ha művészi- vagy akár politikai szellemi tevékenységet választaná ketté az ember azon az alapon, hogy egyetemes látású-e az illető, vagy dogmásan kering egy szemléleti centrum körül, nem csak azt találná, hogy igaz-e, jó-e, a szerző, hanem azt is, hogy jó-e mint alkotó, vagy csupán másod-harmadrendű.

Sok példát lehetne felhozni az egyetemes látásúakra és a csőlátásúakra, és mind voltaképpen az illető alkotó minőségét mutatja föl.

A sok közül ott van például Veres Péter. Ha nagyon, sőt nem is nagyon vizsgáljuk munkásságának termését, könyvei között egy sincs, amely a tág  látókörű, egyetemes gondolkodót mutatná, annál inkább jellemző rá mint íróra (kiváló íráskészsége ellenére is), hogy szimplán és alantasan nem más, mint parasztpárti agitátor. Leírja például a parasztság akkori egyik vékony rétegének szörnyű szegénységét, ami önmagában itt-ott igaz is volt a maga idején, de maga ez a réteg is teljesen nem létezővé vált időközben, tehát mi értelme volt az egésznek fájdalom-írásnak, kérdezhetnénk. Akármennyire is irodalmian ecseteli ennek a mély szegénységben senyvedő vékony rétegnek az életkörülményeit, nem lehet irodalomnak nevezni, amit művel, hiszen inkább irodalmiasan megírt szociográfiát tárt elénk, ami mégsem egészen irodalom, csak éppen mint könyvek sora jelentek meg. Ha már a szociográfiánál tartunk, Moldova sokkal jobb ebben a tekintetben, amennyiben nem is akar szociográfiáiban „író” lenni, csupán a szociográfia eszközeivel tárja elénk bizonyos szakmák művelőinek életét. Például a szövödei munkásokét, vasutasokét stb. Elolvassa az ember ezeket a műveket, és egyszeriben minden fontosat tud tóluk. Ez a szociográfia célja: pontos fénykép. Veres Péter is informál ugyan, de „szociográfiáját” harcosan, agitátor módjára tárja elénk, ami végül se nem tiszta szociográfia, sem pedig nem irodalom. Csőlátású mint alkotóművész, alkotásai hatóköre szűk, könyveinek olvasottsága pedig (éppen azért mert se nem irodalom, s nem más) elszűnik idővel.

Szöges ellentétnek József Attilát lehetne felhozni, hogy csak őt említsük itt. Az a verssora A Dunánál című költeményében, amelyben megjegyzi, hogy „én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem azt amit meglátok hirtelen... egy pillantás és kész az idő egésze...” voltaképpen a József Attilára jellemző látószöget említi a világ legtermészetesebb módján, hiszen neki ez a természetes, vagyis a látószög, amelyben az idő mint olyan is folytonosságot jelent, azaz nem egy-egy kiragadott szeletében gondolkodik, hanem a nagy összefüggés számára az igazi közeg.

Az igazi művészet fokmérője pedig éppen az, hogy megmutatom például a szépséget, vagy az igazat mint olyat, és azt bizonyítom vele, hogy éppen attól szép, vagy jó, vagy igaz amit mondok, mert a Nagy Egészbe való könnyű, pontos beillés a bizonyíték. A műélvező éppen abban találja csodás kielégülését, hogy a műben maga is egy-egy pillanatra a Nagy Egész tisztaságát, tökélyét és bölcsességét éli át. Más szóval, az Ember szinte a mindenség harmóniáját éli át.

Milyen hatása van az ilyen művészetnek, azaz az igazi művészetnek?

Hogy leegyszerűsítsem a dolgot, mint egyszerű ember gyakran lepődöm meg azon, hogy az élet mindennapi pillanataiban is, például horgászás közben, vagy egy kiránduláson caplatva magamban az Óda, vagy A Dunánál versszakait morzsolgatom akaratomon kívül, vagy más nagyszerű költemény szavait, ahogy az ember szórakozottan dudorászik is néha. Meglep, amikor rajtakapom magamat, hogy szinte mint egy ima ismétlődik bennem egy-egy vers szép szakasza, vagy éppen az egész, akármilyen hosszú is. A művészi alkotás tökélye így él tovább az emberben, bennünk. A mindenség nagy képlete ismerődik föl a zseniális művekben. Így él tovább, így éli mindennapi életét tovább bennünk az, ami tökéletes. A művész végtelenül tág látószöge emel bennünket a mindenség hullámhosszára és ez csodálatos élmény. A regény is elvarázsol bennünket egy korba, egy nép közé, egy életformába, és ott vagyunk órákra a levegőjében, amelyben éppen olyan emberi drámák játszódnak le, mint minálunk, vagy a világon bárhol, ahol ember szeret, gyűlöl, gyilkol, vagy gyermeket szül. És akár a legrövidebb irodalmi alkotás, a haiku is ezt teszi. Csak egyet a sok körül:

„Nézd a rút kányát, milyen buzgón rakja a fészket.

Mert az anyai szívek mind egyformák”.

Egy pillanatfelvétel voltaképpen, de ráismerünk benne valami egyetemesre és nagyszerűre: arra, ahogy világ történik.

A csőlátásos szűk látószögre sajnos sokszorta több a példa. Egyrészt azért, mert sok írással foglalkozó gyakorolja ezt a szakmát anélkül, hogy isten adta szeme lenne hozzá, másrészt a kiadók és műítészek is csupán „szakmaiak”, azaz nem éppen zsenik, és minthogy a könyvkiadás is voltaképpen üzlet, az üzleti kívánalmaknak így sok félig-meddig-író is meg tud felelni, tehát terem a fércmunka rogyásig. Az üzleti meggondolásokon kívül ráadásul ott van az alkalmanként változó vonalasság szűrője is. Ma ezt meg lehet írni, holnap meg amazt nem tanácsos megírni... Az írás (mint művészet) tehát szenved az alkalmi piacképesség változó, de jóformán mindig keserves körülményeitől. Ez mindig így volt, a kiadók mindig üzletemberek voltak, a művészektől pedig meglepően távol áll a piacban való gondolkodás. Amelyikük viszont piacban is tud gondolkodni, nyolcvan hamarosan mulandóvá semmisülő könyvet is meg tudott jelentetni. Ismerek egy pár ilyet. Egykori barátom (halottról jót, vagy semmit?) hovatovább a koszorús költő titulust is megkapta, noha (nem mintha ez lenne a tökéletes mérce) soha egyetlen verssora sem ismétlődik bennem, mint „ima”. Tagja volt a Hálózatnak, sejtésem szerint, és ez, a kétségtelen ügyes köpönyeg- és szóforgatása az egekig emelete. Ugyanakkor, vannak más fajta esetek is. Berda József kétségtelenül márkás költő a szó jó jelentésében, de emlékszem gyerekkoromból, hogy láttam őt házalni, kilincselni. Potenciális vevők nevét és címét kellett összeírja (nem tudom hány száz volt szükséges), és ha elegendő gyűlt össze, kiadták az új kötetét. József Attila és más jó költők is örültek ifjabb korukban, ha kötetük megjelent 150 példányban. A művészetnek ez az ága valószínűleg mindig a képesség és a piacképesség kritériuma között őrlődött. Egyedül talán a Nyugat volt példásan korrekt és értő lap. Olvassa az ember a megsárgult régi számokat, és neveket lát benne, amelyeket azóta tankönyveinkben és utcanevekben látunk viszont. A bohémek nélkülözése és sajátos nyomora ezzel együtt velejárója volt a költészetnek és irodalmárkodásnak. Miért? Azért, mert van a köznapi, tehát racionális élet, és vannak a művészek, aki azért váltak művésszé és nem mássá, mert csak az alfa hullámhossz félnótásnak is számító világában tudnak élni. És racionalizmusból sosem lesz költőiesség, „alfásból” pedig nagyon ritkán lesz reális alkatú egyén.

Noha a zseni a nagyon pozitív és szimpatikus kategóriába tartozik, esetenként mégis még az ilyenek, vagyis az igazi nagylátószöges zsenik is ráfutnak egy-egy mellékvágányra. Még az is megesett például, hogy politikai oldal harcosa lett egy időre a zseniális Kosztolányi. Meg is bánta, hogy ilyen szamár volt, mert fordultak a dolgok, és mellőzötté vált egy időre. Gondoljuk csak meg, nem egy Kis Miska, hanem egy Kosztolányi(!) járt pórul egy politikai nekilelkesedés következményeként, ami egyből arra figyelmezteti az embert, hogy sose kösse magát még időlegesen sem egy csőlátásos politikai epizódhoz a legnagyobb zseni se, mert az nem az ő világa, a világ ugyanis nem azonos (mindig) mulandó eszmeáramlatokkal. Szerencsére, minthogy a politika igazán nem az ilyenek világa, egy ilyen kirándulás, vagy ficam nem lesz se jellemző, sem pedig maradandó a zsenire nézve, csak szégyellni való.

Ugyanígy járt, csak sokkal-sokkal rosszabbul Amerika legbecsesebb modern költője, Picasso és Hemingway kortársa Ezra Pound. Azt a hibát követte el, hogy Romában élte idején elámult az akkori világháborús idők eszmei és politikai káoszában amint egyszeriben az olasz hadsereg pompás masírozásba kezdett, az olasz nép lelkesedése soha nem látott fokot ért el, és új világ kezdődött. Meghatódott Pound attól, hogy a káoszban egyszeriben megjelent végre a Rend, méghozzá a katonás rend, a fegyelem és a szervezettség. A rend és stabilitás káprázatában, a római rádióban felszólalt többször is, éltetve ezt az új rendet. Persze, tévedett. És sokkal később, de belátta, hogy a politikai eszmék akkor is humbugok, ha magával ragadóan hatnak az emberre. Tévedéséért internálták is, és kihagyták minden iskolakönyvből. Ma is mint költő etalon él szakavatottak között, hiszen művei úgy jók, ahogy a legnagyobb költőké. Viszont kinyírták, megalázták. „Csak” a művei élnek fontos szinteken.

Miért téved ekkorát egy zseni is?

Éppen azért, mert zseni, azaz pozitív értelemben véve -félnótás. És a zsenik nagyon ritka kivétellel a gyakorlati életben csak csetleni-botlani tudnak. És vannak persze, méghozzá sokszorta többen, akik nem áldozatul esnek szélirányoknak és mindennapi lehetőségeknek, hanem tíz körömmel keresik és élvezik a sikert amit politikai, faji vagy vallási eszmékhez dörgölődés biztosít nekik, noha végül alig lesznek mások, mint egy eszme, egy vallás, egy párt propagandistái. És jutalmuk okvetlenül az lesz, hogy kirostálja őket az idő hamarabb mint bárki is gondolná.. Ki olvas ma Veres Pétert, hogy ismét csak ezen a szegény emberen lovagoljak, amikor száz mást is szóba hozhattam volna. Ki olvas például Kuczka Pétert ma? Vagy mennyi idő kell még ahhoz, hogy Csoórit, vagy Kiss Dénes-verset vagy Majakovszkijt és úgy nagy általánosságban a sztálini kor „nagy költőitől” már senki se olvasson? Soroljam tovább a „sikertörténeteket?”

Valahogy úgy áll ez, hogy az, aki önkénytelenül is nem a mindenséggel méri magát, az képtelen az emberek lelkében megmaradni és tovább élni. A nagylátószögre való  képesség, a lokálishoz képest végtelenszer tágabb egyetemes gondolkodás a titka a tartós hatásnak.

Titka?

Nem titok ez, hanem adottság az. Ami vagy van, vagy nincs.

Ez az ami művésszé teszi a tehetségest. És az ilyennek a művei tovább is élnek. Azt hiszem, ide illik Ady egyik karácsonyi verse amely magyar jelenséget világjelenséggel látja egyetlen látószögben, azaz éppen hogy nem távcsöves-lencsés látásban.

1899-ben írta.

Se tér se idő nem határa ennek a versnek. Akár ma is írhatta volna. Szépségétől és igazságától a gyönyör borzongatja az ember arcát ma is. És holnap, holnap után is ugyanígy...

Karácsony

Ma tán a béke ünnepelne,

A Messiásnak volna napja,

Ma mennyé kén' a földnek válni,

Hogy megváltóját befogadja.

Ma úgy kén', hogy egymást öleljék

Szívükre mind az emberek -

De nincs itt hála, nincs itt béke:

Beteg a világ, nagy beteg...

Kihűlt a szív, elszállt a lélek,

A vágy, a láng csupán a testé;

Heródes minden földi nagyság,

S minden igazság a kereszté...

Elvesztette magát az ember,

Mert lencsén nézi az eget,

Megátkozza világra jöttét -

Beteg a világ, nagy beteg...

Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincs eszme,

Rommá dőlt a Messiás háza,

Tanítása, erkölcse veszve...

Oh, de hogy állattá süllyedjen,

Kinek lelke volt, nem lehet!..

Hatalmas Ég, új Messiást küldj:

Beteg a világ, nagy beteg!...*

*:http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers1401.htm