Nagy tudósok máig sem tudtak megállapodni egy értelmes kimenetelben, csak az
elméletek szaporodnak, (legtöbbjük halva is született), mígnem végül két elmélet
harcára csökkent az egész: az egyik továbbra is makacsul ragaszkodik Darvin
evolúciós okoskodásához, mint a földi élet kialakulásának módjához, a másik meg
egy nagy, teremtő intelligenciára esküszik, mint okra, hogy az élet mint olyan
létrejöhetett. Ez utóbbi olyan általános hatású volt, hogy a Sisstusi (van aki
Sixtusinak írja) kápolna mennyezetén is ott a csodásan szép freskó a Nagy
Intelligenciával, magával a teremtő Istennel, aki tekintélyesen nagytermetű, idős
ember, és illően lobogó őszülő szakálla van. Ez az ábrázolás teljesen érthető, hiszen
emberek vagyunk, és az elvont dolgokat addig elvontkodjuk, mígnem végül egy
teljesen emberi kép nem lesz belőle. Buddháról is százával vannak kicsi- és több
emelet magas, színes, festett szobrok, mert az elvont fogalom csak akkor képes
népszerűvé válni vagy egyáltalán számunkra igazán felfoghatóvá, ha képpé,
szoborrá formálódott és látjuk, sőt néha tapinthatjuk is, csókolgathatjuk is
némelyiket.
A teremtés dolgát a kimondatlan kérdés is komplikálja, hogy miről beszélünk
egyáltalán. A Földről, a földi életről, vagy a világmindenségről? Ez nem mindegy.
Földi viszonylatban még Darwin is eljutott valameddig, de a világegyetemre a
legbutább ember sem mondhatja, hogy valahogyan az is életre „evolválódott”.
A többszörösen túlhaladott darwinizmus mellett egy másik nagy fattyú is
fölerősödött: a materializmus, ami szerint csak anyag volt és van, és nincs olyan,
hogy lélek, gondolat, teremtő szándék- és erő, pláne, mint világteremtő isteni lélek.
A gondolkozás is csakis anyagi eredetű lehet szerintük, minthogy az is csupán a
„magasan szervezett anyagnak”, azaz az agynak a funkciója.
Meg kell bolondulni az ilyen okoskodásoktól.
És ha már az anyagnál tartunk, töredelmesen kell bevallanunk, hogy hiányos volt, és
kissé még ma is hiányos a tudásunk, ami az anyagot illet, pedig az utóbbi időkben
jóformán semmi másról nem beszéltünk, mint anyagról.
Egy döbbenetesen érdekes kísérlet ébresztett föl bennünk egy teljesen új felfogást.
Dr. Egely György mérnök és kutató-feltaláló egy valamelyest mikrohullámú sütőre
emlékeztető dobozba tiszta grafit port tett, és magas frekvencián és trükkökkel
hevítve végül a grafitból, azaz tiszta szénféléből mágnesezhető vaspor lett egy sor
más közönséges, vagy különleges elemmel együtt. Ez bonyodalmakat okozott a
fejekben, ugyanis kiderült, hogy az atomok (ez esetben a szénatom) más anyagokat
tudnak teremni megfelelő körülmények között. Az anyag tehát ma már másként
képzelendő el, ha már nagyon materialistáskodunk, sőt ennél sokkal messzebbe is
eljutunk, ha sokak szerint (főleg nem hivatalos fizikusok szerint) az anyag is, és
minden voltaképpen hullámmozgásnak, rezgésnek tekintendő a mindig jelenlévő
antianyag-párosba
A teremtés folyamatába is beleszól ez az eset, ugyanis megmagyaráz bizonyos fontos
földi jelenségeket, pláne, hogy a világmindenségben is okvetlenül ott a képesség
anyagok és más anyagok teremtődésére. Ez a felismerés azért is érdekes, mert
Földünk szintjén is igaz, meg a világmindenségben is. Nem állhat tőlünk távol a
gondolat, vagy feltevés, vagy belátás, hogy a világmindenség folyamatos teremtődésben volt, van és lesz. Sőt, hovatovább. a nagy titok nyitjához is eljutunk,
az ÉLET megjelenésének titkához, ami titokként is kezelhető, csodaként is, az ide
vágó lehető összes vallásos alázattal és hittel együtt, de úgy is, hogy teljesen
elképzelhetetlen lenne, ha az élet csodája nem jelent volna meg, hiszen a szerves
molekulák megjelenése is önmagától adódó lehetőség is, meg törvényszerűség is.
Nem nehéz elképzelni, akár földi léptékben is, hogy az anyagok atomjai szívesen
párosulnak az egyszerűség kedvéért szólva: más molekulákat képeznek örömmel és
szinte végtelen variációban, majd megjelennek olyan molekulák is, nevezzük ezeket
szerves molekuláknak, amelyek meg addig variálódnak, míg közülük sokan meglepő
egységeket alkotnak, olyanokat, amelyek immár szaporodni is tudnak, sőt védekezni
is a külső hatások ellen, vagyis élő egyedek lesznek, ha máshol nem, akkor először a
hatalmas óceánok vizében. Ha csak az amőbákra gondolunk, eleve az életre képes
lényekre gondolunk, a szaporodásra törekvőkre ás a fajfenntartásra törekvőkre.
Henceghetünk amennyit akarunk, a tény az, hogy mi, élőlények, akár emberek is,
nagyjából ugyanezt csináljuk: élünk és élni akarunk és persze, szaporodni. Vicces
barátaim szerint én nagyon tudok hasonlítani az amőbákra. Szerencsére, ebben nem
vagyok egyedül.
Az élettelenről élőre volt átváltás kétségtelenül nagy lépés volt. Az is nyílvánvaló,
hogy a három dimenziós kis világunkhoz alkalmazkodó eszünk elsősorban csodát lát
benne, sőt egyből egyszemélyes, vagy akár többszemélyes teremtőkre gondol
mélységes áhítattal, hiszen kapásból erre tudunk csak gondolni, holott a Füld sem
okvetlenül egy magasabb lélek teremtménye, ahogy a világegyetem sem, hanem
arról van szó inkább, hogy a világmindenség természete egy Rend és
törvényszerűség szerint bonyolódó örökös teremtődés és újrateremtődés. Ha van
mi előtt fejet kell hajtsunk és ámuljunk, az a Nagy Rend, vagy rendszer, ami áthat és
dinamikában tart MINDENT, élettelent és élőt, galaktikákat, dimenziókat és
mindenestül a végtelen világegyetemet.
Nem teremtésről van tehát szó, hanem Teremtődésről, mint folyamatról. Mondom
én, az amőba.
Ami az isten-felfogásunkat illeti, újabban és meglehetősen tudományosan, a
Bibliával összhangban az úgy értődik, hogy mielőtt a világmindenség, tehát nem
csak a Földgolyó nem, hanem a világon semmi sem létezett, megjelent általunk
felfoghatatlan kezdetként az első fénykvantum, és „lőn világosság”. A fény persze a
maga törvényszerűsége szerint terjedt, áramlása teret határozott meg, tehát
létrejött egyideüleg és törvényszerűen a téridő, majd mindaz, ami a téridőből
következik: a dimenziók és így tovább. A folytatás nyílvánvalóan egy
törvényszerűség szerint jelent meg. A világmindenség természetes dinamikája is,
azaz az örökös teremtődés és örökös újrateremtődés.
Lehet ebben is hinni, azaz nem éppen hinni ezt, hanem így értelmezni a dolgokat.
Hanem, a legnehezebben megmagyarázható nem a folytatás, hanem az abszolút első
és kezdő pont, azaz a pont, amikor semmi sem létezett, se anyag, se szellem.
Kérdezhetnénk, hogy az elképzelhető abszolút semmiből miért és hogyan fakadt
akár egy világmindenséget létrehozó szándék, vagy képesség. Azt is kérdezhetnénk,
hogy milyen természetű volt az a bizonyos szándék és képesség. Erre nyílvánvalóan
nem lehet a válasz az, hogy anyagi természetű, hiszen anyag biztosan nem létezett,
tehát a szándék és képesség szükségszerűen volt szellemi természetű. Ha pedig így áll

a dolog, a szándékot bizonyossággal nem lehet megokolni, csak a képességet
észleljük ámulattal.
Az „isteni szikra” ami egyebekben élettelenből teremtett életet, valóban szellemi
eredetű kell legyen, sőt az első fénykvantum első szikrája is lehet isteni eredetű,
legalábbis így a legkönnyebb önmagunknak megmagyarázni egy világmindenség
„beindulását”, de mi a garancia arra, hogy véges számú agysejttel az ember a
végtelen univerzum teremtődésének első okozó mozzanatát helyesen értelmezi és
okolja meg?
Vannak határai a megismerhetőségünknek.
Az általunk kreált Istenképek legalább a mindennapjainkban kielégítőek akkor is, ha
tudjuk, ahány vallásos felfogás, annyi ilyen-vagy olyan Istenkép van.
Az csak goromba szamárság lenne kijelenteni egyikre is, hogy ez, vagy amaz az igazi
az összes közül. Ennél okvetlenül okosabbak vagyunk akár a véges emberi
agykapacitással együtt is. Ha igaz.