Újpesten születtem január 11-én, 1935-ben, amire a számmisztikusok, meg az asztrológusok nagyon szépeket szoktak mondani, különösen a január 11-re, minthogy ez a három egyes mágikus elsőrendűséget szokott ígérni. Na, a nagy elsőrendűség úgy kezdődött, hogy négyéves koromban, minthogy a két esztendővel idősebb nővérem már iskolába járt, és eltanultam tőle a betűvetés csodáját, írtam egyebekben egy négysoros versikét a magam módján, bal kézzel, jobbról balra haladva, amit nagyon szépen el is lehetett olvasni – tükörből.

Nem rossz indulás. Ha nagyon szimbolikusan akarjuk nézni a dolgokat, már az első betűvetéseim sem alkalmazkodtak semmihez, ami hagyományos lenne. Ezt a lelki magatartást azóta sem roncsolták bennem szét az idők.

Az „elsőrendűség“ aztán úgy folytatódott, hogy a gépipari technikumba sem vettek föl egyből, minthogy „horthysta tiszt“ volt az apám. És ez 49-ben nem volt valami jó, ráadásul, éppen a Lónyai utcai Református Gimnáziumból mentem volna át. Apám kellett berontson a igazgatói irodában és immár a Néphadsereg századosi egyenruhájában, hogy rendet teremtsen. Akkorra már ugyanis ennek a hadseregnek a tisztje volt, hadmérnöki beosztásban, a folyamőrségnél. Addig volt tiszt ott, amíg egy szép napon nyugdíj nélkül úgy ki nem rúgták, hogy csak úgy füstölt.

Gépésztechnikusként voltam aztán rajzoló és tervező az Óbudai Hajógyárban, ahol addig írogattam az üzemi lapnak, meg más helyre, míg a lap szerkesztője, Földesi Jóska barátom, és egy akasztani való, másik barát nem csinált belőlem legalábbis üzemi lapos újságírót. Nagy idők voltak ezek egy ifjonc életében! Soha annyi banális marhaságot nem kellett írnom, mint akkoriban. Az egészben az az egy dolog volt jó, hogy közben kijártam a MÚOSZ újságíró iskolát, amitől nem lesz ugyan tehetségesebb az ember, viszont, kap egy papírt, ami mégis majdnem több a semminél, és kétségtelenül, ad egy kis szakmai tájékoztatást. A jószerencse eztán, elvezetett egy rövid időre az Esti Hírlaphoz is, ahol viszont, annyira idegen voltam az ottani szellemi talaj számára, hogy akárhogyan is brillíroztam például a saját karikatúráimmal illusztrált humoreszkeimmel és riportjaimmal, gyökeret semmiképpen sem tudtam ereszteni. Maradt tehát az üzemilaposság lapos élete, meg a karikatúrarajzolás, mint élvezetes és remek mellékkereset. Megalapítottam a Fiatal karikaturisták szakosztályát is a MÚOSZ-ban, miközben szerkesztettem egy bődületesen banális üzemi lapot. Úgy hívták, hogy Közért Újság. Még ma is szégyellem. Ráadásul, ott meg azzal böszörgettek, hogy Balogh elvtárs, párttagnak kell lennie a főszerkesztőnek. Nem volt sok választásom. Elegem lett az egészből, inkább disszidáltam. Olaszországon keresztül Svédországba.

Somolyogva kell megállapítanom, hogy pártokkal, vagy más közösség olvasztótégelyével valami megátalkodott nemhasonulási alkati ok miatt annyira nem tudtam soha magamat összeegyeztetni, hogy életemben egyetlen egyesületnek voltam csak tagja: a Nagy-Budapesti Horgász Egyesületnek, és annak is csak addig, amíg négy szép márnát nem fogtam a Gellért szálló előtti szakaszon, a kifolyójánál, és alaposan meg nem betegedtem tőlük.

Svédországban majdnem 14 évig éltem. Előbb-utóbb amolyan technikai problémák fölkent megoldójaként működtettem egy, néha kétszemélyes cégemet. Igénybe vették szolgálataimat a legnagyobb vállalatok is, noha tele voltak mérnökkel. A nyugati mérnökképzés azonban csakis szakosítottakat termel. Az egyik mérnök a csavarhoz ért, de nagyon, a másik meg az anyához, de nagyon. A kettőt együtt tehát csakis rendhagyó fenegyerek tudják. Például, egy magyar. Megütközve tapasztaltam, hogy mennyivel találékonyabb és sokoldalúbb a Magyarországon tanult technikus, mint egy diplomás svéd mérnök. Csak az illendőség kedvéért tanultam rá egy kicsit a középszintű bizonyítványomra, és lettem hivatalosan is üzemmérnök ott.

Közben keveset írtam, azt is inkább az asztalfiának. Először is meg kellett élnem. Amerikában is jobbára pénzt kerestem, mint írtam, egészen a nyugdíjazásomig. Az USA-ba is jóformán véletlenül kerültem: megismertem gyanútlan turistaként egy nagyszerű hölgyet, és előbb-utóbb összeházasodtunk. Én ott ragadtam, míg mások a legkülönfélébb trükkökkel járják a maguk kálváriáját, hogy bevándorolhassanak, mintha Amerika AMERIKA lenne. Megette a fene az egészet.

Az íráshoz viszont megvan ott a szükséges nyugalmam. Jóformán csakis magyarul írok, mert az írás számomra nem pénzcsinálást jelent, hanem sima önkifejezést, amolyan meditációs tevékenységet, márpedig lélekben nem Amerikához kötődöm, hanem Magyarországhoz. Nem az a furcsa nekem, hogy ott élvén, szívemben csakis Magyarországért érzek, hanem az volna teljesen lehetetlen, ha amerikaivá tettek volna az idők. Ahhoz a génjeimet kellene megmanipulálni, és akkor is csak zavaros hibridet kapnánk. A magamfajta embernek csupán egy szélvédett helyre van szüksége ahhoz, hogy írjon. Hogy aztán az a hely Amerikában van-e, vagy Kukutyinban, az teljesen mindegy.

Sok cikkem és velősnek mondható tanulmányom jelenik meg Magyarországon, és egy sor könyvem. Fogadtatásuk vegyes a vastapstól kezdve a kiátkozásig. Mindkettőt méla rezignációval fogadom (különösen az utóbbit), mert tudom, hogy a kortárs-irodalomnak is mindig megvolt a maga véleménye, de az időknek is. És az utóbbi számít, az, hogy a divatos véleményeken túl valóban tovább izzik-e és tovább lendül-e egy megfogalmazott gondolat az emberek szívében, vagy sem. A kussolva, de alaposan kiátkozott Kaktuszvirágok című könyvem bizonyos definícióit évek múltán is idézték az írók és gondolkodók, akik merték, és akiknek megvolt a fülük a könyörtelenül tiszta hangokra. Az ilyesmiknek tudok csak igazán örülni. Az sem bánt, hogy az Oszlopszentből már a vájt fülűek sem mertek idézni, mert addigra már megkaptam a magam kis címkézését, ami persze csöppet sem érdekel. Izmusokhoz és más szamárságokhoz való nem-kötődés mégsem magára maradottságot jelent, hanem igazi bejáratot garantál a velem egy húron pendülő sokak szívéhez-lelkéhez. És kell-e több nekem?

Ha ars poeticát írnék, úgy kezdeném, hogy az egész világ tehet nekem egy szívességet, és valószínűleg ezzel a mondattal is fejezném be. És nem azért, mert „könnyű nekem, aki nem Magyarországon élek“, ámbár ez is segít valamelyest, hanem, mert akármilyen mélyre is kutatok magamban, ezt az alapállást találom, szemben az hazai írók többségével, akik még ma is úgy írnak, mintha állandóan éreznék a hátuk megett annak a bizonyos politikailag helyességnek az árgus szemét. A fiatalabbak meg a kiadhatóság és az azonnali címkéződés lehetőségei között őrlődnek. Nem is lesz így belőlük semmi. Mármint az igazságtevő időkben.

A másik dolog, amivel mindenkitől különbözöm: a forma. Azok, akik ismerik könyveimet, tudják, miről beszélek. Néhány hosszabb tanulmány mellett majdnem kétszáz rövidke prózából álló könyv: esszék, vélemények, definíciók, meglátások, átkok és áldások. Miért nem írok inkább szokványosan, regény formában?

Azért nem, mert nekem „így jön“. Ezzel az erővel költőktől is megkérdezhetnék, miért versgyűjteményeket adnak ki, miért nem trilógiákat vagy eposzokat.

Sokszor magamról írok, akkor is, ha a világról írok, és egy-egy fölismerés, vagy meghatározás akkora lélegzetű formátumban íródik le, amekkora és amilyen szükségeltetik hozzá. Az aztán más, hogy ezek a némelykor valóban csupán vélemény-, állásfoglalás-, vagy definíció magvak tovább sarjadnak-bővülnek-e az olvasó gondolatai között.

Legtöbben azt mondják, hogy nem szoktak az emberek engem kiolvasni, és kész. Inkább, böngésznek, eprésznek, újra-és újraolvasnak. Megvan ennek az oka. És éppen a sajátos forma és tartalom teszi ezt. És a jövőben sem fog sokat változni nálam ez a stílus. Az utóbbi könyvem, a Kakuk Berci viszont rendhagyó, mert valamelyest regényformában íródott. Monológregénynek hívnám, sőt nem is kisregénynek, hanem nagyon kis regénynek. De attól még lehet élvezetes is.

Balogh Bertalan