Határozottan gyanakvó vagyok, mert gyanakvóvá tettek az idők. Különösen a politikai választásokra nézek gyanakvó szemmel, ugyanis jóformán egyetlen szavazást sem láttam még, amely csalásmentes lett volna. Vannak egészen kirívó esetek is. Svédországban éltem másfél évtizedet, miközben volt egy időszak, amikor Olof Palmét, a miniszterelnököt már annyira utálta mindenki, hogy igen kétséges volt az újraválasztása. Érthető tehát, hogy ő és sleppje minden elképzelhető ravaszságot bedobott a választásokra.. A tévé például a percről percre közvetítette a szavazás állását. Egyenesben. Mint egy futballmérkőzést. A csel ott és akkor abban állt, hogy a műsorvezető, (aki nyilvánvalóan Palme embere volt) folyamatosan kommentálta a képernyőn megjelenő számokat, azt a benyomást keltve ország-világ előtt, hogy lám, nem csalás, nem ámítás, hiszen a komputeres számláló bizonyítja, milyen tiszta is ez a választás. Csakhogy egyszerre a számok kezdtek Palme ellen szólni, sőt nagyon vesztésre utalni, mire a műsorvezető idegesen intett az egyik famulusának, az meg átment a függöny mögé, és, lám csak, nem csalás, nem ámítás, Palme szavazatai már egyből kezdtek is szaporodni. Meg is nyerte a választás. (Mígnem jóval később valaki lelőtte Palmét, és a rendőrség igen sikeresen máig sem „tudta” megtalálni a tettest.)  Azóta nem hiszek a számítógépes számlálás pártatlanságában. Meg azóta se, amikor régebben az egyik kisebb párt nem érte el a minimális öt százalékot, csak (hogy még jobban egye a kefét a kisebb párt) valami 4.99-et, ami rögtön ki is penderítette a Parlamentből. Mert lehet  olyan ravasz vírust beépíteni a számlálóprogramba, hogy csak egy bizonyos szintig engedje be egy bizonyos pártra érkező szavazatokat, a többi az ellenzékhez fut be, majd pedig  dolga végezetten kitörli önmagát a vírus, és Isten sem találja meg.

Vagy ott vannak a levélben küldött szavazatok. A demokrata Bill Clinton annak idején tudta, hogy szénája nem egészen van rendben, és azt is tudta, hogy a világon mindenütt jelenlévő hadsereg zömében és hagyományosan republikánus szavazatok tömegét fogja elküldeni hivatalosan leplombált zsákokban. És lám, csodák csodájára, a zsákok nem érkeztek meg idejében. Valahogyan, késtek. Mind. Így aztán Clinton győzelme kiszámítható volt. Egyébként, nem volt rossz elnök. Ugyancsak érdekes, hogy amikor Jugoszláviában ugyebár letűnt a porondról Milosevics, a pártháza pincéjében már ott álltak a nagy zsákok tökéletesen kitöltött, Milosevicsre szóló szavazócédulákkal teli, több tízezer számra, gondosan előkészítve egy következő politikai választásra. Hogy be lehessen suvasztani a többi közé. Végül, min tudjuk, ezzel is lebukott, az ellenzéke pedig kiszórta a hamis szavazócédulákat az utcára, hogy mindenki láthassa.

Személy szerint a levélben való szavazást nem tartom szerencsésnek, sőt szükségesnek sem, ugyanis a szavazatoknak az aránya a döntő. Vagyis elvileg a könnyen ellenőrizhető hazai szavazatok arányszáma alig változik, ha változik egyáltalán a levélben küldött, vagy külföldi szavazatok arányszámától, viszont a nagy postázási keveredésben sok minden történhet, ami nehezen kontrollálható, tehát nem kívánatos.

Ez az október másodikai szavazás is olyan valami, amitől félek egy kicsit. És nem elsősorban a lehetséges csalások miatt, hanem azért, mert a kérdés olyan világos, amilyen óriási a válasz hordereje. A nemzet további sorsa függ ettől a nagy népi döntéstől, és nem biztos, az sem, hogy elegen mennek majd el az urnákhoz, különösen, hogy a NEM szavazat elvileg könnyű, óriási többséget ígér. Akkor meg minek elmenni nekem is, gondolhatják sokan. Meg kell jegyezzem erre, hogy hozott már óriási meglepetéseket az elbizakodottság. El kell menni, szavazni kell. Nem -re kell szavazni, hiszen ez nem olyan „csekélységről” szól, hogy ez a párt fog győzni, vagy amaz, hanem arról, hogy akarok-e szomszédoknak öt-hat gyerekes arab családokat, akik köpnek rám, hiszen számukra gyűlölt „hitetlen” vagyok, nem beszélve arról, hogy az életben nem válnak köztünk magyarrá, mert eddig még sehol sem tudtak, sőt sehol sem akartak asszimilálódni, egyszerűen azért nem, mert az a hitükről és ”kultúrájukról” való lemondást igényelné, ami persze lehetetlenség.

Ez most a tét. NEM párt-ügy ez, hanem NEMZETI!

Mindemellett, amint tudjuk, ez a szavazás csak akkor jogerős, ha a jogosultak legalább ötven százaléka voksol. És vannak próbálkozások arra, hogy bojkottálják egyes erővonalak a népszavazást, ugyanis ez a legtöbb amit el képesek érni. És van rá esélyük.

Láttam az interneten egy listát azon „civil” szervezetekről, amelyek IGEN-t akarnak szavazni,  (Sorosnak sok a pénze) vagy csak  távol  maradnának a szavazástól. A nagyobbacska pártokon kívül olyan szervezetecskék sorakoznak föl a listán tucat számra, amelyekről eddig senki sem hallott. Szinte csak  a Vécésnénik Országos Honleányi Szövetsége hiányzik a nevezetes listáról.

Elképesztő egyáltalán az, hogy vannak, akik migráns kevercset szeretnének látni Magyarországból, és ellenzik, hogy Brüsszel helyett mi mondjuk meg, milyen legyen az országunk: emigráns ország, vagy magyar.

Megpróbálok elképzelni egy embert, aki komolyan törekszik önmegsemmisítésünkre. Nehéz ilyen „magyart” elképzelni. Vagy ellenség, vagy... nem is tudom... Az ilyet biztosan nem anya szülte.