Keszelyi István esete tipikus is, meg nem is, de tanulságos. Ötvenhatban jobbnak látta disszidálni, és nagyon helyesen is tette, mert túlságosan altív volt a forradalom idején ahhoz, hogy utána ne akasszák föl. Nagyszerű magyar volt. És jó költő. Párizsban élte azt az életet, amit hazátlanná váltak  egy része élt. Alkalmi munkák, meglapozatlan egzisztencia... De nagyszerű verseket írt, közölték is költeményeit, szerették is a magyarok, kivéve talán az ugyancsak párizsi magyar irodalmi folyóirat sznob csapatát. De verseskötete megjelent, sikere is volt, lefordították franciára is. Nem kereste, de végül tipikus párizsi költőre jellemzően jóformán kegyelemből kapott egy öregasszonytól szállás: padlásszoba, zéró komfort, de majdnem ingyenes.  Művészek, zsenik, bohémek általában nem sokat adnak a külsőségekre, hiszen a maguk belső világában élnek, és ott bévül -rend van. Nélkülözésben, nyomorban ugyan, de odabent, a szívben és odafönt a fejben rend van és harmónia.

A sors azonban megviccelte. Szerelembe esett, méghozzá tartósan egy lányba, és a lány anyává, ő pedig apává vált. Szerencsére nem a padlásszobában kényszerültek családi életüket folytatni, mert az ifjú asszony ennél stabilabb helyzetben volt: apjának ugyanis volt egy kis vendéglője. A boldog apa és költő élettörténetéről a barátok azt mondják, hogy nagyon jó apa volt, nagyon hűséges férj,  és azt, hogy Pista egy idő után kigömbölyödött, és előbb alig, végül pedig már egyáltalán nem írt verseket többé. A saját világából a tényleges világba jutott át, amelyben nem annyira a szív és az elme rendje az uralkodó, hanem a külső rend, a polgári, a „rendes”. Így, polgári módra beilleszkedetten is halt meg fiatalon egy szervi betegség következtében.

Nietzsche mormogott valami hasonlóról egyszer. Azt mondta, hogy ismert néhány jó koponyát, akik megházasodtak, polgárrá váltak és mint filozófusok, semmi sem lett belőlük. Hemingway is mondott egyet-mást, aminek a lényege voltaképpen a belvilág és a külvilág nehezen összeegyeztethetőségéről szól. Szerinte, az író élete csak a saját világában lehet teljes. Ha sikeres lesz, az bizonyos értelemben veszélyes fordulat. Ugyanis a „siker” zajjal jár, forgatagos elfoglaltsággal, interjúkkal, felolvasásokkal, közszereplésekkel, ünnepeltetésekkel, és ez megzavarja, néha le is állítja a belső folyamatokat. Ha elkezdik ünnepelni az írót, utána már nem lesz olyan jó, mint előtte volt. Hacsak nem vigyáz magára nagyon komolyan.

Nos, neki megvolt a maga védekezési módszere. Csinos floridai háza tövében, még a régi, rabszolgatartó időkből egy egy emeletes kis szolgaház állt. A felső emeletét kimondottan félrevonulási fészeknek rendezte be. Nagy mű elkezdése előtt ő, a nagy piás, két hétig is szárította magát, azaz nem ivott alkoholt, ami nagy dolog volt tőle. Sőt, a kis ház bejáratát zárva tartotta, csak az inasának volt hozzá kulcsa, aki felvitte neki az ebédet és á vacsorát, letette Hemingway ajtaja elé, és lábujjhegyen eltűnt. Ő maga sem használta a bejáratot, hanem (lám, legtöbb művész dilis egy kicsit) a nagy házból az alkotófészekbe egy deszkapallón át jutott be. Aztán, behúzta a pallót.

Ennyire volt neki fontos, hogy saját világát senki és semmi se háborítsa. Mert ha a saját világot valami megzavarja, nem lesz ugyanaz többé.

Művészek és gondolkodók tudják legjobban, hogy két világ van. És a belső az igazibb. A külső legjobb esetben is csak szalonképes, ha nem éppen közönséges és haszontalan. Élni a belső világot?

József Attila szerencsétlen volt, ami az életkörülményeit és életvitelét illeti, de voltaképpen nagy szerencséje volt abban, hogy nehezen viselhető modoránál fogva tökéletesen alkalmatlan volt társadalmi közszereplésre. Önmaga világába kényszerült tehát, és csodás volt az a világ, olyan lehelet könnyű verssorok keltek életre ebből a világból, mint  ...A szellőzködő lágy melegben tapsikoltak a jázminok. Vagy versek, mint az Óda, vagy az A Dunánál, és rengeteg hasonló, amelyekben látnoki rend, égi tisztaság és harmónia szólalt meg. Mindennapjaiban ő úgyszólván állandóan és csakis a belső világban élt, ezért csetlett-botlott a külsőben, de ugyanezért is tudta elérni költészetével azt a magaslatot, amit Európában előtte is, azóta is kevesen tudtak megközelíteni.

Belvilág, külvilág... Van akinek sikerül kellő mértékben távol tartania magát az élet zsibvásáros felétől így, vagy úgy, van akinek nem.  Olyan ez a külső-belső világ, mintha minden alkotónak  megvolna a maga lelke-hullámhossza, hogy így fejezzem ki magamat, és a népnek is, amelyben él, sőt a világnak is megvan a magáé. Tehát a világnak is, a francia népnek is, a bolgárnak is, a montengróinak is. És itt megállhatunk egy szóra. A csöpp montenegrói nép véletlenül, ha nem éppen törvényszerűen szült egy lelket, egy személyt, akiben a montenegrói lélek testesült meg.  Minden nép szül egy-egy ilyen lelket. Petőfi is ilyen volt. Ez a montenegrói lélek aztán verseket írt, és a kis népet csodálattal töltötte el, hiszen önmagára ismert a dallamban, a szavak varázslatában. Azóta is és ma is, mint imát rebegi magában a nép Nyegos verssorait. Persze, Európa minden nyelvére lefordították Nyegos vers-gyűjteményét. Magyarra is. Hegyek koszorúja címen jelent meg. Olvastam is, tetszett is, meg nem is nagyon. Azaz, inkább azt láttam, hogy nem nekem szól ez a dallam, ez a szikrázás, ez a lüktetés. Montenegrói kell legyen az ember, hogy ne csak verseket lásson bennük, hanem föl is kapja a lelkét és szárnyaltassa egy közegben, egy egyedi és gyönyörű közegben,  ami maga az illető nép lelke, dallama, szava. Hiába a fordítás tökélye, teljességgel csakis a montenegrói lelke gyúl föl tőle. 

 Hogy nagyon „költői” legyek: az alkotó lelkében megpendül a húr, és rezonanciát idéz elő. Aranynak, Petőfinek a lantja húrjára a teljes magyar nép rezonált és rezonál ma is. Adyt is az ős  napkelet álmodta létre nekünk. „Húrja” az őskeletig visszamenően magyar lelkekben rezonált és rezonál. József Attila húrja?.. Nos, számára nemcsak az volt  természetes, hogy a mindenséggel mérte magát, hanem, ha belegondolunk, ő felsőbb oktávon pengette húrját, így talán  éppen a Mindenségnek  kellett volna, vagy kellene (vagy egyszer majd fog) rezonálnia rá.

A magyar nyelven értőkön kívül, képtelenség elvárni, hogy világnagyságnak tudja majd őt a világ ma. Csodanyelvünk kétségtelenül mennyei szerszám és közeg a legfinomabb árnyalatok  könnyű kifejezésére, de egyben kaloda is a nyelvünk. A világ nagyjainak szerencséje az volt, (tehetségükön kívül), hogy világnyelven írtak, és jókat. De világméretű, általános ismertségük mégsem biztos, hogy egyben kiválóságot határoz meg. Puskin, Beaudlaire, Verlaine, Rimbaud és mások költészetének jó ismerői, ha magyarul is tudnának, nem valószínű, hogy József Attila költészetét ne világelsőnek tartanák. Láttam, olvastam, de nem élveztem egyszer sem magyar verseket angolul, vagy svédül. Ijesztően laposnak találtam őket. Nyelvi kalodánk színaranyból van, de kaloda. Mondhatnánk, következésképpen, hogy ezzel is számolnia kell a magyar költőnek, de ez csak amolyan vigéc-gondolkodás volna. Ugyanis a költő eleve nem árutermelő, nem bérmunkás, pláne nem sztahanovista, vagy pojáca, aki egyenesen sikerre törekszik. Arany János nagyon jól megvolt a szalontai provinciális félrevonultságban, és csak ott. Ady is maga belső világában, és csak ott, József Attila is a külvárosban és a Mindenségben... és csak ott.

Külső és belső világ... Szó szerint világok választják el a kettőt, és nem a sikereik, hanem a belső világuk az értékmérő.

Szegény Keszelyi... Talán sorsában az volt megírva, hogy át fog kényszerülni a szabályos,  „tisztes”, hétköznapi világba. Mint költő  -kész is lett.