Önhordó nép

Ha nem vigyázok, és tovább dohányzom, (pontosan egy csomag cigarettát szívok el naponta), egy hónap múlva nyolcvanötéves leszek, azaz elég öreg fiú vagyok már ahhoz, hogy láttam már egyet-mást az életben. Az egyik érdekesség az, hogy amíg nem olvastam Horthy emlékezéseit, magam is úgy tudtam, hogy mezőgazdasági ország vagyunk, meg így az acélos magyar búza, meg úgy a napsugaras rónaság. Ami a mezőgazdaságot illeti, inkább azt mondanám, hogy a környező országocskák vad irigykedésére Magyarország termőföldje a világon az egyik legjobb. Azonban, nem biztos, hogy ez egyszerre jelent minden. Horthy például legnagyobb meglepetésemre azt írja, hogy csodák csodájára a nemzeti jövedelem nagyobbik részét nem a mezőgazdaság adta (az ő idejében sem), hanem az ipar. A Weiss Manfréd, a Kandó mozdony, a Váci úti gyárak tömege, meg Diósgyőr, és más ipari központ. Meglepő volt ez. És az is, hogy a parasztságunk a kisparaszttól a nagybirtokosig sosem éhezett. Háborúk alatt sem.
Szüleim a háború után,1946-ban maguk is a keservesen vánszorgó, tetű lassú vonatok tetején utaztak le vidékre, mint a pestiek ezrei, nagy bőröndökkel teli ruhaneművel, mert cserélni mentek. Ruhaneműt cseréltek szalonnára, kolbászra, lisztre, zsírra, amit Pesten aranyért lehetett csak beszerezni. A vidéknek mindez bőségesen megvolt. Nekik cipő, ruha kellett leginkább. Ezermester, vagy méginkább: tízezermester apám különleges árucikke volt vidéken a gyutacs. Lőpor még csak akadt azoknak, akik vadászni szoktak, meg sörét is, csak gyutacsot nem lehetett kapni sehol. Emlékszem, apám egy nagy zsákra való eldobált puskatölténnyel tért haza egyszer, és a konyhaasztal fiókjában lévő holmikból és kéziszerszámokkal egy ravasz szerkentyűt kreált. A puskagolyókból a golyót kicsavarta, a puskaport félretette, és egy ügyes alkalmatossággal, meg kalapáccsal, egymás után ütötte ki a gyutacsokat, ugyanis azok egyszerűen csak bele vannak sajtolva a töltény aljába. Emlékszem, csupán kétszer durrant. A több száz gyutacs könnyen kijött. Ha valakinek olyan arany keze volt, mint neki.
Mondani se kell, hogy mekkora sikere volt. Máskor is. Többször is.
Tehát, a vidéknek az kellett, ami a fővárosiaknak volt, azaz ruhák és más cikkek, emezeknek meg élelmiszer kellett, de nagyon, amiből a vidék kifogyhatatlannak látszott. És éppen erre akarok kitérni, azaz arra, hogy a vidékiek nagy része önellátó volt. A kisparaszt is. A szikár, szőke, szótlan Sütő Rozália, azaz a nagyanyám kilenc gyereket hozott világra. Egy kis dinasztiát. Ebből kettő pici korában meghalt, kettő pedig felnőtt korában, de a „dinasztia” éltre való szaporulata megteremtődött, felnevelődött öt csóró hold földön a Nyírségben. Nagyanyámnak rokkája is volt, szövőszéke is, kemencéje is, hatalmas kamrája is, disznaja, libája, kacsája és csirkéje is mindig. Nagyapám pedig „elbabrált”az öt holddal, szolgák nélkül. Tehát a kisparsztnak is tehetett a világ egy szivességet akár világháborúban is. Nyugdíj se kellett a földművesnek, ha voltak gyerekei.
A világ azóta nagyot változott. Egyet ugorva itt jutunk el az átmeneti, modernebb példához, Annához, aki ma hetven felé közeleg, Cegléden él egy rangos ház egyik öröklakásában, és nemrég özvegyült meg. Dunántúlon nőtt fel, szűzen ment férjhez egy tanult emberhez, két gyereket szült, egy fiút és egy lány. A férj közgazdász volt és főnök, a fiúk ma bankban osztályvezető lett, a lánya is vezető állásban van, mindkettőjüknek rangjuknak megfelelő házuk is van, két-két okos gyerekük is, és élik a managereknek megfelelő életszinvonalat.
Anna, a dunántúli, a legdolgosabb valaki és úgy főzni senki sem tud, mint ő. Meglátogatom őket valahányszor otthon járok. Nagy családi összejöveteleket rendeznek nem is ritkán. A „dinasztia”, amelyet immár régen meghat örök nagy barátom, a bölcs Guszti és felesége, Évike egyetlen fiúkkal alapított, azonban mindössze hetet tesz ki. Sütő Rozália egymaga többet produkált.
Rokka nem hogy nincs egyiküknél sem, szövőszék sem, se kemence, se nagy éléskamra nincs, csak egy-egy hűtőszekrény, disznó sincs persze, se liba, se kacsa, se csirkék hada, csak a Spar van, meg néha a piac, mert a hűtőszekrények hamar ürülnek. Erről nem is beszélek velük. Kertről sem, mert hát mekkora kertje van egy-egy amerikaiasan módos családi háznak? Tehát kert sincs, csak jól ápolt pázsit, mint a tévében a külföldi jólét mintájaként.
A napokban ismét volt egy családi összejövetelük. Kérdem telefonos traccsolás közben Annát, a főző világbajnokot, hogy mi jókat főztél fiadéknak meg lányodéknak.
Főzni? Na erről már kezdek leszokni. Rendeltünk egy csomó ételt a vendéglőből, süteményt a cukrászdából, és kész -mondja. Hangjában azért mégis érződött egy kis restelkedés, hiszen így könnyebb ugyan, de nem így szokott ez lenni.
Ma már sajnos vidéken is nagyon így van ez. Kenyér a kenyérboltból, hús a húsboltból, zöldségfélék, vagy úgy mindenestől minden a szupermarketból.
Azt veszti el tehát Európa legnagyszerűbb termőföldjének népe, ami nagy baj esetén a visszavonulás biztos tere volt: az élő kisgazdaságok hálózatát. A nagygazdaságok nem erre valók, azok üzleti alapon állnak, semmiképpen sem jótékonysági intézmények. Baj esetén annak exportálnak, aki jobban fizet. Ilyen egyszerű ez.
A parasztság, mármint az önellátó parasztság, mint társadalmi réteg sajnos elvékonyodott, és gyér az utánpótlása, vagy jóformán nincs is. Az ifjúság nem akar sárba lépni. A számítógép csodája előtt görnyed inkább naphosszat. Marad tehát az egyre gyérülő faluk sokasága heti piac nélkül, egyre kevesebb háziállattal és egyre sivárabb bolti élettel.
Én is azt mondom, hogy nem így szokott ez lenni, sőt azt is, hogy nem így kellene ennek lenni.
Az önálló gazda, mint embertípus kihalásával voltaképpen a méltósággal rendelkező, önálló ember típusa hal ki. Ami marad, az nem egyéb, mint ember, aki feladta a méltóságát azzal, hogy gazdálkodás helyett gyári alkalmazott lett. Az alkalmazottak világtömegében élünk ma mindinkább, azaz a méltóság hiányában élő emberek tömegében. Mert hiszen mindenki alkalmazott csupán, vagy csakis alkalmazott akar lenni, vagy csakis alkalmazottá tud válni, főnökkel, mint ranglétrás, havi jövedelmes más szolgája.
Nem hiszek örök békében, mert csoportosulások világuralmi harca folyik a függönyök mögött, ami óta modern a világ, hiszen mindegyik csoportosulás ki akarja ölni a másikat, hogy végre egyeduralkodó legyen a világon. Öröktől fogva életünk szerves része volt a háború és az is lesz a jövőben is, amíg ki nem pusztítottuk magunkat. Teljesen.
Megkérdezhetné az ember ezt a kis „dinasztiát”, hogy mire megy a manikűrözött pázsitos nyugati színvonalú házával, ha nincs mire visszavonuljon világégés esetén, amikor nincs elég étel a szupermarketokban, fertőzetlen ital a boltban, állás sincs már, csak a bankkölcsön van, mert az ami mindenkit túlél.
Nem totális borúlátás ez, hanem egy rút új világ a tényleges jövő, ami nem túlélhető, akárhogyan is nézzük.
Ennyit a napi kenyérküzdelemről, a „családtervezésről”, életszínvonalról, aminek az alapja egy csakis állásbeli szolgaság egy országban, amely nem túlélésre szerveződött.