Biztosan van már vagy másfél évtizede, amikor a kis girhes Lebowszki meggyűlölt engem, mégpedig két perc alatt. Az egyik barátom rendezte a partit, ahogy Amerikában nevezik a meghívásos tág baráti kör alkalmi összejöveteleit. Nem valami nagy dolog ez, és általában unalmas is egy kicsit. Általában szendvicseket tálal a gazda, meg italokat, és állva, körbe-körbe járva mindenki beszélget egy kicsit mindenkivel, miközben megismerkedik azokkal, akikkel eddig nem volt alkalma találkozni. Lebowszki is így lépett hozzám, bemutatkozott, koccintottunk is egyet, és örömmel lepte meg, hogy magyar vagyok. Lelkesen említette, hogy barátai nagyon megszerették Magyarországot. Azokban az időkben ugyanis, vagyis még Antall idejében, sőt utána is kellett az országnak egy jókora tőkebeáramlás, hogy fölpezsdítse a gazdaságot. Barátai rohantak is oda, ugyanis a magyar állam mindenféle kedvezményt adott üzletet és munkalehetőséget hozó idegeneknek. Nagyszerű idők voltak ezek, -mondta, mire én leplezetlenül fanyalogtam egy nagyot, ugyanis tudom, hogy a jelentős kedvezményekkel édesgetett invesztálók nem ismervén az üzleti lovagiasságot, (pedig van ilyen), megcsinálták a pénzt, aztán tele zsebbel leléptek anélkül, hogy visszaforgatták volna a nyereségük illendő részét a gazdaságunkba.

Barátaid palira vették Magyarországot -jegyeztem meg kurtán, hiszen nem volt erről mit beszélni, de rögtön láttam, hogy Lebowszki nem erre a véleményre számított. Néhány udvarias szót még váltottunk ugyan egymással, de a parti végén, amikor búcsúzott a vendégsereg a gazdától és egymástól is, Lebowszki távozóban már nem intett vissza, mosolyomra és integetésemre.

Meggyűlölt?

Hamar ment, hogy nem sorolhatott „barátai” közé, mert hiszen az ő barátait nyilvánvalóan nem tekintettem barátaimnak. És ez megbocsáthatatlan tud lenni. Kár, hogy udvariasan ugyan de egyből faképnél hagyott, hiszen meg akartam volna magyarázni neki fanyalgó fintorom okát. Főleg azt, hogy a mai világban már jóformán mindenki félreérti az üzletet. Valósággal arról van ma szó az üzleti világban, hogy hogyan kell, és ki tudja becsapni a másikat, és csakis a profit számít, a mocskosság pedig bocsánatos is és velejáró is, noha üzletben a két fél voltaképpen egyenlő partnernek tekintendő, nem pedig vetélkedő társaknak. Szükség- és kínálat egyensúlya a tiszta üzlet, vagyis a két félnek szüksége van egymásra, mert igazándiból valóságos szimbiózis a viszonyuk. És nincs helye piszkoskodásnak, mert akkor a szimbiózis nem működik többé és gyűlölet, bosszú és minden rossz következhet belőle. Mondtam volna Lebowszkinak hogy nem szabadna a szinte lovagias alapon álló szimbiózis határát átlépni soha, mert az már egyenlő a parazitasággal. Tehát vagy szimbiózis, vagy parazitaság. Nem létezik az üzletnek más formája, csak ez a kettő. Kihasználni egy ország fölkínált kedvező ajánlatát, és nem partnernek, hanem röhögve egyből hülyének nézni az illető országot messze más kategóriába sorolódik. Lebowszki és barátai biztosan nem értenék mi a a szimbiózist, azaz az üzlet egyetlen lehető harmonikus formáját. Nem hiszem, hogy valaha is hallottak ilyesmiről.

Nem is baj, hogy faképnél hagyott.

Mindent én kell, hogy elmagyarázzak?

Az alapoktól kezdve?

Talán még rohadt antiszemitának is tart. A kis élősdi.

A magyarokról egyébként is van méltatlan (antiszemitás) vélemény itt-ott. Érdekes, hogy disszidálásomkor, azaz 1968-ban, az olasz táborban egyből azzal indokolta a hivatalos faggatás-káderezés alkalmával az egy „magyar” fiú azzal indokolta meg a lelépését, hogy nem tudta tűrni tovább a magyar antiszemitizmust. Azt hitte a fiú, hogy ez a legjobb, sőt nemzetközileg is hatásos adu ott és mindenütt, de a politikailag képzett kihallgatást végző ember simán kinevette. „Magyarország nem antiszemita hely” -mondta. És még hozzátette, hogy „Jöjjön vissza holnap, találjon ki addig valami mást”.

A fiú leforrázva tért vissza a barakkba, és a vadonatúj sárga ingét is csalódva vetette le, mint hatástalan jelmezt.

A mondvacsinált rémhír persze sok helyütt terjedt és terjed rólunk ma is, „utolsó csatlóssággal” fűszerezve, de nem sok alapja van ennek. Jópofa volt egyik otthoni zsidó kollégám megjegyzése. Nevetve mondta egyszer, hogy a magyar antiszemitizmus igen jópofa dolog. Először is, majdnem van tíz millió magyar ebben az országban, aztán van több mint félmillió zsidó is, és a majdnem tíz millió magyarból voltaképpen mindnek van egy-egy házi zsidaja, vagy testi-lelki zsidó barátja. Szóval, ilyen a magyar antiszemitizmus igazi számtani képlete, -mondta. És jót nevettünk. Mert valahogy tényleg így is áll a dolog. De van más jel is az általánosnak hirdetett antiszemitizmusunk ellenkezőjét bizonyítandó. Aki olvasott a magyarországi helyzetről azokból az időkből, amikor kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, tudja azt is, hogy valóban fél faluk emigráltak Amerikába egyszerre, szőröstül-bőröstül, és persze vitték magukkal a zsidójukat is. Mond ez valamit a szimbiózisról, mint olyanról. Nyilván nem vittek magukkal olyat, aki élősködött rajtuk, de nem mindenki élősdi közülük sem. Ha magamat vizsgáztatom, végeredménynek az jön ki, hogy nekem is vannak élethossziglani zsidó barátaim akikért tűzbe mennék, és akiknél soha szóba se jött a vallás adta különbségünk, mert az magányügy, tehát nem érdekes... Ez persze nem jelenti azt, hogy sosem antiszemitáztak volna le engem. Nem a barátaim, hanem az ő „barátaik”, akik még ott tartanak, hogy a tradíció, a légből kapott zsidó történelmiség és az ugyancsak a légből kapott, majd feltupírozott zsidó mitológia szellemi világában élnek, gondolkodnak és viselkednek ma is. (Egyébként, a Tel-Aviv-i főrabbi is leantiszemitázta már egyszer-egyszer a sameszát is. Nincs ebben semmi.) Ezzel egyáltalán nem azt akarom érzékeltetni, hogy a vallás mint olyan ostobaság lenne, de van vallási irányzat, amelynek a magva ősi törzsi nacionalizmus, és felsőbbrendűséget hirdet, kiválasztottságot, világuralomra termettséget és hasonlókat., így ha van magyarázat arra, hogy miért üldözték ilyeneket örökké és mindenütt a világon, az az a körülmény, hogy ilyen szellemi emlőkön felnőtt ember mindenki „más”-sal, és minden „más”-sal előbb-utóbb kibékíthetetlen ellentétbe kerül, összeütközésbe, amit nem okvetlenül a többség szenved meg. A konok Tan következménye a szenvedéseik alapvető oka. Azt hiszem, ezt könnyű belátni. Változtatni az állandóan bajt hozó felfogáson pedig szinte lehetetlen.

Hogyan lehetséges mégis, hogy a falu ragaszkodott a maga zsidójához? Vagy hogy igazi barátaim vannak közülük?

Miben különböznek ezek a zsidók az örökké üldözöttektől?

Fontos kérdés ez.

Abban, hogy „asszimilálódtak?”

Nem hiszem.

Az asszimilálódás egyenlő egy teljes önfeladással. És barátaim különben sem asszimilálódottak, eljárnak a maguk imaházában néha, tartják a kapcsolatot a többiekkel, csak éppen elég intelligensek ahhoz, hogy belássák, önveszélyesen ostoba dolog kérdéses mitológiát és eltúlzott történelmiséget, valamint a Talmudot babonásan követni. Van ugyanis azon kívül egy örömteli és barátságos világ is. Oda is lehet tartozni.

Kölcsönös megbecsülés, gördülékeny együttélés, szimbiózis, vagy parazitaság...

Lehet választani.