A piramis csúcsa

Néha már mint egy törött gramofon lemez ismétlek bizonyos megállapításokat, mint például azt, hogy önszervező minden emberi közösség. A szomszédság, a háztömb, a kerület, a város és az ország népe ugyancsak, vagyis automatikusan önszervező a brigád és a brigádtól a nemzet, és jó esetben egészen a kormányig megy föl az automatikusan önszerveződő láncolat.
Máskor meg a piramis formájához hasonlítom a nemzetnek nem a felépítését, hanem természetes felépülését. Normálisan ez is automatikusan épül fel, ellentétben olyan esetekkel, mint például a bolsevizmus ravasz ostobasága révén egy bizonyos réteget, vagy ha úgy tetszik osztályt nevez ki a tökéletlen eszme, és elvileg azt emeli csúcsra.
Olyan dolog ez, mintha a piramis széles alaprétegét tenné föl valaki a piramis csúcsára, ami persze ravasz őrültség.
Normális esetben a társadalmi piramis rétegződése is automatikusan következik be.
Legalul van a legszélesebb népréteg, a dolgos, sajátságos alaptömeg, amely nem érdeklődik a politika iránt sem, hanem mindent megtesz azért, hogy egyszerűen, de elfogadható életet éljen, legyen biztos megélhetése, legyen kenyér az asztalon, legyenek szép gyerekei, akik jó iskolában tanulnak, legyenek örömei az életben, gyarapodjon a család, ne kelljen háborúzni, és ha kell, legyen oltalmazó hadereje. A politika technikájához nem is ért igazán ez a réteg, sőt nem is akar érteni hozzá. Mert az a politikusok dolga. Mégis, nagyon értékes a piramis alapja, ez a vastag réteg. Olyan, mint a szülőföld maga, és ez az alapréteg meg is szüli a jövő nemzedéket, sőt ennek a rétegnek a lelki televényében születtek a népdalok, ez a réteg őrizte meg a nyelvünket évszázadokon át, amikor vagy németül, vagy deák nyelven zajlott fölötte az őt semmibe se vevő élet. Ennek a rétegnek a lelkében élt tovább a nemzet igazi lelke: egy ősnyelvet beszélő ősnép ősi lelke. A folytatás is természetes: a televényből tanultsággal, vagy egyszerű rátermettséggel mindig kiemelkedik a nemzet krémje, a hazájáért tenni akaró és tudó intelligencia. Minden történelmileg fontos fordulatban megjelenik egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Klebelszberg Kúnó, egy Horthy. Ez utóbbi vissza szerezte a Trianonban elvesztett területeinket, és mesterien balanszírozott azokban a zavaros években ahogy lehetett, mígnem lemondott és (lám, a parlamentális demokrácia!) átadta a „parancsnokságot” szabályszerűen a legnagyobb ellenzéki parlamenti pártnak, ami a véget jelentette Szálasival az élen, akinél Horthy csak Hitlert gyűlölte jobban. És hogy frissebb időkből is hozunk példát: Élre került Orbán, akire mondanak ugyan ezt-azt, de tény, hogy nélküle lassan már tanulhatnánk arabul.
Így vagy úgy, de megszületik a piramis csúcsára érdemes koponya. Természetes esetben. Ezt mondanunk se kell, hiszen volt egy párszor, sőt történelmileg szinte tegnap előtt is, hogy nem a nemzet gazdag minőségi emberanyagából emelkedtek ki a rátermett személyek a piramis csúcsára, hanem a tökéletesen rossz alakokat kerültek oda szovjet érdekeknek megfelelően, vagy oda törtettek az ilyenek. Csak néhány nevet említek a siserahadból: Rosenfeld Mátyás, Singer Ernő, Lőwy Herrmann, Eisenberger Benjamin. (Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Péter Gábor). Ilyenek „vezették” a nemzetet. Szovjet mintára. Akasztottak is magyart akkoriban minden nap, holmi népbírósági jogon, vagy simán agyonverték, vagy internálták aki nem tetszett nekik, mindamellet, hogy szinte teljesen tönkretették a középosztályunkat, és torz eszmére nevelték az ifjúságot. Hatalmuk fitogtatására két „keretlegényt” az Oktogonon akasztottak föl. Lámpavasra. Budapesten, tehát mégiscsak Európában. Ilyen dolgok is történhettek. Az ötvenes évek elején. Ilyen hatalma volt Eisenberger Benjaminnak.
Ez a kor persze lecsengett, de érzékelheti az ember, hogy meddig és hová vezet, ha nem magyarok és nem saját képességük révén, azaz természetesen választódnak ki vezetők a csúcsra.
De más példa is van arra, hogy senkik kerülnek a csúcsra.
Svédországban 14 évig éltem, és elég jól. Érdekes ország volt már akkor is, azaz a hatvanas-hetvenes években. Hogy egy kis asztrológiát is vigyünk a dologba, meglepetten tapasztaltam, hogy Sédország meglehetősen kettős. Van az átlagsvéd, méghozzá ez a néptömeg oroszlánrésze, és van egy másik fajta svéd, amely kimondottan intellektuális. Az átlagsvéd begombolkózott, csöndes fajta, becsületes, kemény és ügyes munkás, de magának való, kedveli a megszokottat, nem keres új utakat, anyagias ember, barátságos, de nem barátkozó, sőt egyenesen munkának tartja egy barátság fenntartását. Így, tipikusan, se barátja, se ellensége nincs a svédnek. A tunya Bika jegyére jellemző ez.
A másik svéd típus nem csupán ellenkezője mindennek, hanem érthetetlen, hogy egyazon ország egyenrangú lényei. Ez a svéd kimondottan intellektuális és nagyszabású. Lehet, hogy köszünőviszonyban sincs a szomszédjával, annak gondjait bajait egyáltalán nem ismeri, nem is érdekli nagyon, viszont a társadalom szerkezetét úgy alakította ki, hogy mindenkit védőhálók óvtak elsüllyedéstől. Ennek felső fokát is elérték: megteremtették a jóléti államot a lényegében és történelmileg szegény népességnek, amely parti halászatból tartotta fönn magát eredetileg, és gyakran a kevéske liszthez fakérget daráltak, hogy legyen kenyér az asztalon. Abból a Sédországból teremtett jóléti államot ez a minőségi réteg, a melyet soha senki sem akart elfoglalni, kivéve egyszer a dánokat, akik megpróbálták, de nem érte meg a fáradságot, hiszen semmit sem ért.
Hogyan történt ez a hihetetlen minőségi ugrás? Úgy, hogy az állam vezetésében és minden lényeges ponton, például az iparban, a tudományban, az orvoslásban és mindenütt kiemelkedtek a minőségi elmék. Mindenből volt nekik világszínvonalú ember, és azok vezették az országot. Magyarán, a tunya Bikákat Vízöntők vezették. Svédország 1986-ban volt a csúcson minden tekintetben. Aztán, fordulni kezdett a kocka. Mind liberálisabb pártok erősödtek meg a hagyományosan jó és erős, sőt hazafias szocdem párt mellet, sőt évekig már a szocdempártot is egy Ulof Palme nevű alak vezette, egy titokban és nyíltan balos szélhámos, akit végül úgy gyűlölt mindenki, hogy valaki le is lőtte, sőt úgy gyűlölték, hogy a hatékonyságáról és becsületességről ismert svéd rendőrség máig sem találta meg a gyilkosát, mert nem is akarta.
De a bomlás már megindult. Új nevekkel lett tele a parlament, az újságok, a politikai élet, és nézzük meg Svédországot ma. Olyan libsi vezetés vette át az irányítást, hogy tele vannak ma a svédek analfabéta, képzetlen migránsokkal, akik se nem akarják megtanulni a nyelvet, sem pedig dolgozni nem karnak és használhatatlanok mint munkaerő.
Ma már kezdik a semmirekellőket vissza transzportálni Afganisztánba és ahová valók, de úgy nagy általánosságban, megette a fene az egészet, ha már idáig jutottak.
Lám, a csúcsra, fel lehet kerülni érdemteleneknek és hazaárulóknak, ha a nemzetek felett létező hatalom kövét fújják. Nagyon könnyen lehet, hogy Irányított ez az Európát tönkre tevő migránosdi. Nehéz nem látni, hogy a globalizáló háttérerő tudatosan csinált majmot éppen a németségére büszke „übermens” Németországból is.
Franciaországba be se kellett vándoroltatni muszlim „menekülteket”. Hosszú távon, vagy nem is olyan hosszú távon az önimádó franciák országának voltaképpen nincs jövője. Vagyis, a két legnagyobb gazdasági hatalom már „kész van”, megszűnik európai lenni, a többi, dilis kis ország pedig csak önkéntes sereghajtó a klasszikus Európát tökéletesen megváltoztató, hogy ne mondjuk, tönkre evő folyamatban.
A Brexit, mint jelentős politikai esemény világosan mutatta meg, hogy a szervezett és minden tekintetben támogatott, esetleg itt-ott alaposan lefizetett, globalizációt kedvelő politikus szféra mellett van egy másik tényező is, egy sajátos erő, amivel egyeduralmak, vagy éppen globalizálók sose számoltak: a néplélek. Szinte fantazmagóriával határos néplélekről beszélni, vagy éppen hatalomnak tudni, de világos, hogy a Brexitesk, vagyis a hivatásos politikusok ügyeskedésén túl ott van az angol, a nép, amely generációkon keresztül a világ ura volt, sőt ma is lélekben a világ ura szeret lenni, mert már az alaptermészetében él, hogy világbirodalom voltunk, tehát irtózik attól, hogy egyszeriben Nagybritánia csupán egy alosztállyá váljon holmi Európai Uniónak nevezett, meglehetősen amatőrös, globalista kevercsben. Az angol egyszerűen borzadva rázta meg a fejét, és ment szavazni. A Brexit mellett. Ez az esemény csak a hivatalos politikusok és a politikusok hatáskörében élő londoniak között tűnt érthetetlennek. Érthetetlennek, hiszen, mi az, hogy nagybritániai, vagy éppen angol lélek?! Nos, ez az. Az angol nem tud taggá törpülni.
Szinte nevetséges volt a kétségbeesett igyekezet, ahogy a tagság mellett kardoskodók halasztgatták a végleges NEM kimondását, és sajnálatos (mert a nép akarata ellen való), hogy sikerült Boris Johnsont elgáncsolni. Sokba kerülhetett, amíg eljutott idáig a globalizmus. De nem szabad elfelejteni, hogy egy nép akarata elleni személynek, vagy kormánynak, ott, a piramis csúcsán nincs sok jövője. Mert az élet már csak ilyen.
Balogh Bertalan