Hogy magára ne ismerjen, inkább Mókás Tóbiásnak nevezem itt a rosszcsont barátomat, aki mindenből jó viccet csavarint. Egyszer arról beszélt Tóbiás, hogy összeakadt itt Amerikában egy tipikus ír származású szép lánnyal, aki arcát illetően hófehér volt és persze szeplős, teste viszont mintha sosem kapott volna napot, nem hófehér volt, hanem a papír fehérnél is fehérebb, szinte áttetsző, világos-világos kék. Az igazi ír lányok tényleg ilyenek, azaz pigmentjük egy szál se. Mindehhez pedig ugyancsak írekre jellemző dús vörös haja volt, ami még nagyon szép is a maga nemében. Van, aki megvadul érte. A vörös lányoknak itt hagyományosan nagy ázsiója van. A régi időkben, még a valóban vad nyugaton például a kuplerájokban a vörösök automatikusan dupla pénzt kértek és kapta.

Mondja Tóbiás, hogy nagy szeretkezéseik alkalmával egyszer a sok ölelgetés és csókolgatás közben a szép hölgy Tóbiásunk fejét szelíden, de kívánsággal teli lágy mozdulattal félreérthetetlenül irányítgatta lejjebb, egészen le a fehér hasiján oda, ahol az őserdő kezdődik. Ami nem is volt baj, -amint mondta-, de meglátta, hogy az a napfényt sosem látott szőrzet nem a hajához hasonlóan volt láng vörös, hanem egyenesen piros colt.

-Milyen piros?

-Hát pont olyan rikító piros, amilyen színű a bohócok haja – mondta.

   -Nem tudom miért, de abban a pillanatban a nehezen visszafojtható röhögés jött rám -mondta, és még azt, hogy ezzel a röhöghetnékkel teljesen kizökkent a szerelmi játék tündérvilágából.

   -Na, ez volt a hiteles története a Piroska és farkamnak – mondta.

Máskor meg, hogy ismét a szőrzet varázslatosságánál maradjunk, kijelentette, hogy számára a nőknél nagyon fontos a dús szőrzet a csodás rés körítéseként. Ki nem állhatta a kopaszra-borostásra borotvált micsodákat.

-Nekem kell az az őserdő! – harsogta. Nekem kell a réserdő!..

Fene egy alak ez volt ez a Tóbiás mindig.