Majdnem úgy hangzik ez, mint egy figyelmeztetés. Sajnos. Sok példa van arra, hogy Magyarországon szabadalmaztatott találmányokkal nem megy sokra az ember. Nem hallunk többé például az „üvegbetonnak” is nevezett találmányról. A Rubik-kocka is úgy járt, hogy ázsiai cégek gazdátlan jószág módra azt csináltak, amit akartak, hiszen nem volt levédve világméretekben a találmány, és persze nem Rubik gazdagodott meg rajta, hanem mások. A hetvenes években a Találmányi Hivatal egyik jeles vezetőjével akartam interjút készíteni. Nem örült az ötletnek, mert felkavart volna egy jókora vihart. De elmondta, mint magánembernek, hogy harminc dollárba került volna a „szalámi” megnevezés levédése, de nem volt, aki letette volna ezt a pénzecskét. Az állam legkevésbé. Ugyanúgy, a Tokaji márkanév levédése is annyiba került volna akkoriban. És tudjuk, hogy hány évig, sőt évtizedig tartott, míg végre levédetett a név. Gellért Juli, akivel Svédországban éltemkor ismerkedtem meg, mesélte, hogy apja találta föl a golyóstollat, de ismervén a hazai viszonyokat, nem Magyarországon akarta szabadalmaztatni, hanem éppen kapóra jött neki, hogy kebelbarátja hivatalosan és rendesen kivándorol Amerikába. (Ez még a vasfüggönyös időkben volt). Őt kérte meg, hogy szabadalmaztassa, ott. Meg is történt, csakhogy a kebelbarát a saját nevén patentoztatta, majd egy szemfüles amerikai cég kezdte el gyártani. A kebelbarát nem lett gazdag, mert nehezen indult be az üzleti rész, ugyanis nem volt még meg a technológia pici karbid golyók gyártására, és a legkeményebb acélgolyók is hamar koptak, csöpögni, folyni kezdett a világhírűvé váló golyóstoll. A szabadalom azt hiszem ott 17 évre biztosítja a tulajdonjogot, aztán pedig bárki azt csinál amit akar. A patent védelmi ideje már kezdett lejárni, közben a technológia kidolgozódott, és lám csak, lám csak, megint ki gazdagodott meg? Tehát, még Amerika is olyan amilyen. Most meg azt a hírt kell olvassam, hogy Dr. Horváth István professzor biológust 1 év elzárásra (három évi felfüggesztéssel) és 6,1 millió forint pénzbírságra ítélte a Fővárosi Törvényszék.

Internetről ismert a történet: Egy olyan antigén vakcinát dolgozott ki, amely a véredények falában lerakódó és ereket beszűkítő plakknak nevezett koleszterin-mocskot feldolgozhatóvá teszi a szervezet számára, és kinyílnak az erek, megszűnik az érszűkületnek nevezett mumus. Évente 15,000 magyar hal meg e nélkül a kezelés nélkül, és hány millió a világon? Normális világban kisebb találmányra is adtak már Nobel-díjat. Nagyon okosan, nem szabadalmaztatta, mert több módja van szabadalmak ellopásának. Ezért virágzik például Amerikában egy szakma, amely szabadalmak megírására szakosodott. Külön tudomány ugyanis úgy leírni egy szabadalmat, hogy ne legyen benne az ellopható lényeg, miközben tartalmaz annyit, amennyi az eredetiséget bizonyítja. Ráadásul, hiába akarták tudását megvenni tőle nagy országok, például Kína, Amerika és mások, nem adta el magát, mert magyar találmánynak magyarnak kell maradnia, elsősorban magyarokat kell gyógyítson. Évente tizenötezret. Ilyen naivitással folyamodott inkább az államhoz támogatásért, hogy nagyüzemileg beindulhasson a vakcina gyártása, és milliárdokat hozzon az országnak. Az állam kinevezett ítésze viszont lesöpörte az asztalról az egészet, azzal a megjegyzéssel, hogy maga azt akarja, hogy örökké éljenek az emberek? Közben rögtön beperelték a professzort, szigorú arcú hivatalosak szállták meg az otthonát, iratait és számítógépeit lefoglalták, és a per éppen most fejeződött be kemény ítélettel. Bunkóországnak mentiben ez tipikus is. Úgy látszik, nálunk minden fejjel okosabb emberre legalább tíz piti szemétláda jut, aki mind le akarja húzni, és általában le is húzza az illetőt a sárba. Ha egy ilyen nagyszerű elme ezt érdemli, mit érdemel a „szakértő” aki a feltalálónak kéjesen tesz keresztbe? Ön hány évre ítélné el az ilyeneket? Letöltendőre!

Ami pedig a perelhetőséget illeti... Istenem, mindenkin lehet fogást találni; egy-egy részletkérdésbe úgy bele lehet kapaszkodni, hogy voltaképpen a világon minden egyes ember, a legrendesebb is, elítélhető lehet a törvények csavarintjainak ügyes kihasználásával. Egy névtelen feljelentővel kezdődött ez az „ügy” is. És ezen az alapon végződött is, ámbár Dr. Horváth fellebbez az ítélet ellen.

És itt jön képbe a bíró , a megfellebbezhetetlen és sokszor és szépen megénekelt bírói függetlenség.

Egyik kollégám és haverom, az Izraelből Amerikába jött Chaim egyetemen tanulta ki az üzemmérnökség voltaképpen normás szakmáját. Munkája normák kidolgozása volt, azok pedig a munkaelemek, mozdulatok és műveletek másodperceiből állnak össze. Agyát kékre-zöldre is tanulta az egyetemen, és tette is a dolgát szakszerűen, de annyira vérévé vált a tudomány, hogy végül az egész életet is részletek összességének tudta volna csak látni, de az annyira de annyira komplex élet voltaképpen nem rakható össze részletek ezreiből. Olyan csetlő-botló és kaotikus is lett az élete, hogy végül is se magánéletben, se semmiképpen nem állt neki össze egy értelmes élet. Vissza is ment Tel-Avivba. A bírók is tulajdonképpen ilyenek. Agyukat kékre-zöldre tanulják az egyetemen, minden jogi tételt és fordulatot megtanulnak, aztán elkezdik alkalmazni a törvényeket és végül, mint bírók, a védelem és vád néha sok száz részlete fölötti csatározásának eredményeként kimondják az ítéletet. Részletek összegezéséből épül tehát össze a nagyvalami: az ítélet. Aminek vagy van köze az igazsághoz, vagy nincs.

Paraszti eszemmel már régóta egészen más megközelítést favorizálok. A legbonyolultabb ügy is leegyszerűsödik ugyanis, ha nem részletek halmazát próbáljuk értelmes képpé összerakni, hanem a másik végéről kezdjük a dolgot: a teljesség-részről. A legbonyolultabbnak látszó jelenség is roppant egyszerűvé válik.

Ott van például a ma oly nagy kérdéshalmaz: a Paks II. Ha az érvek plusz-mínusz sokaságából akarnánk összehozni egy világos megítélést, hónapokig, sőt annál is tovább rághatnánk egymás torkát, igazság nem nagyon születne belőle. A helyes megközelítés ehelyett a szimpla kérdés feltevése lenne: JÓ NEKÜNK, ha lenne egy nagyobb kapacitású erőmű, vagy sem? Ilyen egyszerű tud ez lenni. És a hülye is megértené, hogy a válasz IGEN. Akkor meg minek a szájmenés, a pro-és kontra megszűnni nem tudó szájtépés?

Gondolkodástechnika, uraim, gondolkodástechnika! Már többször szóba hoztam ezt. A nagy képből induljunk ki, és rögtön értelmet kapnak a részletek is, vagy kiderül, hogy azok csak sunyik, mellékesek, nem lényegiek. Jó NEKÜNK, vagy sem? Ilyen legyen mindig a kiindulási pont, és éppen ilyen egyszerű lesz a válasz is.

Itt van ez a szegény, rondán meghurcolt tudós is. Találmánya nem csak tízezreket gyógyítana meg évente, hanem valóban milliárdokat hozna NEKÜNK, ha támogatást kapna. És jaj, mi lenne akkor a lényegében haszontalan, sőt rossz gyógyszereket gyártó üzemekkel?

Nos, azoknak nem kellene mondani, hogy menjenek a francba a drága kutyulmányaikkal. Úgyis elmennének.

És jó lenne ez NEKÜNK?