Azért a háromszázért

A magyar közművelés csodájára jártak, miután Klebelsberg Kunó megvalósította, hogy Magyarországon minden gyerek félórai  gyaloglással eljuthatott az iskolába. A franciák is eljöttek álmélkodni. Valóban csoda volt, hogy iskolák százai, ha nem ezrei épültek, alapitódtak, és minden gyerek megtanult írni-olvasni és számolni legalább alapfokon. Ilyen kultúrforradalmat valóban nem láthattak Európában sehol. A barátai is megkérdezték főle, hogy voltaképpen miért fontos neked, és egyáltalán, miért csinálod mindezt? A válasz az volt, hogy azért a 3OO emberért csinálom.

Milyen háromszázról beszélt? Azokról a jófejű gyerekekről, akik kiválnak majd a tömegből, továbbtanulnak, és idővel átveszik akár az ország irányítását is.

Nagyon okos  gondolat volt ez.

Egy leendő szellemi krém létrejöttét serkentette és táplálta a jó köznevelés.

És ha nár a szellemi krémről, mint olyanról beszélünk, Svédország példája igen jellemző. Tudni kell, hogy a svédet sommásan csak buta svédnek mondja a német, valószínűleg közvetlen tapasztalatból. Ma is. Svédország annak köszönheti a létét, hogy képtelenül és reménytelenül rossz a klímája. A nép partmenti halászgatásból és keservesen megtermelt gabonából, majd krumpliból tartotta fönn magát. Nem is igen akadt történelmében, hogy valaki el akarta volna foglalni Svédországot, mert ott aztán tényleg nem volt miért harcolni. Esetleg a déli csücskéért.

Emlékszem, amikor ott éltem, a hatvanas-hetvenes években, svéd egyetemista srácok balhéból megdarált fakérget kevertek kevéske liszthez régi, népi recept szerint, és abból sütöttek hagyományos kenyeret. Borzasztó rossz volt, sőt meglehetősen mérgező is. Történelmi vajúdásukban azonban valahogy kialakult náluk egy szellemi krém. Mindnyájan tudjuk, hogy végül minden szakmában és a politikában is megteremtődtek a „fejek”, és nagyon lassacskán, de végül minden vonalon megjelent náluk egy vékonyka, de okos társadalmi réteg. Azaz lassacskán mindenben termett nekik világszintű elméjű svéd, orvoslásban is, tudományokban is és államvezetésben is. Szerencséjükre, át is vette ez a valahogy mégis kialakult vékonyka krém a vezetést, (talán az a bizonyos 3OO?) és akármilyen hihetetlen is a tény, ez a krém végül, lépésről lépésre megteremtette a „buta svédnek” a jóléti államot. A társadalompiramis csúcsa tehát  ragyogó volt. Akkoriban.

Jellemző az államvezetés akkori bölcsességére, hogy amint nyelvtanárnőnk, „Kismalac” mondta, (1968-ban) ti nem azért vagytok itt, mert munkalehetőség van nálunk, hanem, mert nem volt nálunk háború évszázadokig, azaz nem jöttek idegen katonák,  nem frissítették föl a „nyáj” vérét, miközben a nadrágszíjparcellákat nem akartuk tovább forgácsolni, és sok helyütt családbeliek házasodtak családbeliekkel. Születtek is a félidióták ezrével. Ráadásul, tizenkettedik Karl királyunk hobbija a háborúsdi volt, ami azt jelentette, hogy minden épkézláb legény katonaként halt meg valahol külföldön, a maródik pedig gyönge utódokat nemzettek. A genetikai felfrissítésére vagytok itt tehát –mondta. Mi meg jót röhögtünk. De tény, hogy a statisztika igazolta  „Kismalacot”. Megjelentek az új kis vasgyúrók, és csökkent a hibás csecsemők számaránya mindjárt ottlétünk első éveiben.

Ez a békésen előidézett vérfrissítés a társadalompiramis ragyogó csúcsának a műve volt, mint sok minden más. Az aztán az ő bajuk, hogy a csúcsról már az én időmben kezdték letúrni a ragyogó „háromszázat” a megvásárolt új politikusok, és szellemi proletárok vették át a kormányzást olyan tejességgel, hogy lassan már tanulhat is arabul a svéd. Ilyen ez, ha a lényegében tökéletesen önszervező nemzet piramisa csúcsára nem kiválasztódnak, vagy kiváltak a nemes elmék, hanem külső, politikai, vagy világpolitikai nyomásra kineveződnek, odatétettek akár hazafiatlan senkik is, akik nem a nemzet felvirágoztatásán dolgoznak, hanem egy „nem létező” világhatalom programját és parancsait követik. Nemcsak svédekre igaz ez, hiszen alig vannak számottevő nagy nemzetek, sőt a kicsik se nagyon, ahol az államvezetés döntő pozícióiban ne szabadkőműves, vagy más hasonló orientálódású csinált nagyfőnökök lennének. Csinált embernek tekintem Merkel tantit, Macront, vagy a közelmúltban Gorbacsovot, és azoknak a hosszú névsorát, akikre nem akarom ennek a kis esszének a hosszát fölöslegesen nyújtani. Észleljük anélkül is, hogy csinált alakok vezetik a világ nagy részét, és mindnek kimért feladata van. Merkelnek a gyűlölt, übermens lelkületű Németországot kellett szétzilálnia, Gorbinak a Szovjetunió lebomlását kellett levezényelnie, Macronnak  Franciaországot kell bomlasztania, az Európai Parlamentnek Európa népességcseréjét kell szorgalmaznia, vagy hogy távolabbra is kacsintsunk, Obamának az ISIS megalakulását kellett pénzelnie... Csupa megvásárolható, elvtelen végrehajtóké ma a világ, és halálosan beteg is.

Hogy magyarra fordítsuk a szót a társadalompiramis csúcsára tekintve, láthatjuk, hogy milyen volt a kis világunk, amikor a világháború után, az ötvenes években egyből a társadalom szellemi rétegét, a művelt felső- és középosztályt kellett teljesen kinyírni, és Pesten, az Andrássy úton, a Főutcában, és más helyeken naponta akasztottak magyart. Vidéken is. Bárkit, akire rá lehetett mondani, hogy „osztályidegen”, amit persze bárkire rá lehet mondani. A „piramis” természetes kultúr-csúcsát kellett megsemmisíteni, majd feltölteni szovjeteket kiszolgáló, azaz megbízható elemekkel. Ávóval, besúgókkal, rendőri és „népbírósági” hatalommal ez ment is, csakhogy 1956-ban, a nemzetközi megállapodás alapján a megszálló szovjet katonaságnak el kellett volna már hagynia Magyarországot. Ettől persze becsinált a piramis új csúcsa, mert ez a végüket jelentette volna, tehát az elvtársaknak tenniük kellett valamit. Kitalálták, hogy Magyarországon véres forradalmat kell életre hívni, és így a nemzetközi szférát már rá lehetett bírni, hogy mint védelmi erőt, a szovjet csapatokat egyelőre meghagyják itt egy jódarabig. A forradalom egyébként gyönyörű volt. Legyőzte a hazánkban „ideiglenesen állomásozó” szovjet katonaságot (közülük sokan át is álltak a mi oldalunkra), de voltaképpen egy rettenetes átverés volt az egész. A határunk mentén már régen ott várt a friss szovjet hadsereg a rendcsinálásra. „Rendet” is csináltak, hogy csak úgy füstölt! A piramis csúcsán ugyan voltak lényeges személycserék, de a fegyvert fogott magyart (hacsak nem disszidált), tehát a legjavát sorra felakasztották ugyanazok, akik korábban is készségesek voltak erre a „magyar nép” nevében.

Azt hihetné az ember, hogy a piramis csúcsán csillogó vörös csillag leáldozása után, az Antall kormány végre valóban 15 millió magyar miszterelnöke lett. Ugyanis önmagát így titulálta. De első komoly és tökéletesen szégyentelen húzása az volt, hogy megnyugtassa a szomszédainkat, ugynis sem a szlovákok, sem a szerbek, sem pedig a diplomáciai csűrés-csavarásához nagyon értő románok nem érezték az ölükbe hullott csodát, azaz a nyert területeket és városokat igazán sajátjuknak,  mint a kabáttolvajok sem, akik nem nyugodhatnak míg él a tulaj. Ezek ráadásul emlékeztek arra is, hogy Horthy sikeresen szállt szembe a trianoni országcsonkítás körüli bődületes nemzetközi jogi abszurdumokkal és gazemberséggel, és vissza is szerezte tőlük az elvesztett területek nagyrészét a második Bécsi Döntés alapján. Ezek a nemzetek, főleg pedig a románok arra a történelmi pillanatra vártak tehát, hogy egy igazán, nemzetközi jog alapján választott, független magyar kormány egyszer majd kimondja, hogy lemond a békesség nevében minden korábbi területi követelésről. Ilyen baromságra várni semmilyen körülmények között sem volt igazi remény, vagy alap, de nálunk mindíg akad egy szemét a csúcson. És akadt most is. Csodák csodájára, a magát 15 millió magyar vezércsillagának nevező Antall azzal a bizonyos új háromszázassal, vagy méginkább háromezres „elittel” együtt kimondta a várva várt Áment. Másra nem is várhattunk, hiszen a semmiből felépített Antall szabadkőműves is volt, tehát követnie kellett egy programot. Sürgősen meg is alkotta történelmünk legszennyesebb önkéntes okmányait, az úgynevezett alapszerződéseket.

Ha élne ma Antall, szeretném megmagyaráznám neki, hogy te barom, az európai nemzetközi jog szerint Európában határokat tilos megváltoztatni katonai erővel, bár továbbra is lehet diplomáciai úton való megegyezéssel. Érted, kisapám?!

Jellemző, hogy amint az első alapszerződés eljutott az egyik határmenti országba, a románok aznap éjjel, reggelre már rögtönöztek nekünk  egy alapszerződési javaslatot. De addigra már megvolt Antall szüleménye: lemond Erdélyről.

Lám, a társadalompiramis csúcsa! Azám hazám!

Tipikus, hogy az így-úgy összetákolt Ukrajnána is megkapta az alapszerződést, de minthogy nekik igazán semmire se kell a Kárpátalja magyar vidéke, meg is kérdezte a magyar kormány alapszerződést lobogtatóját az akkori miniszterelnökük, hogy kell-e nekünk a területe és népessége. A válasz az volt, hogy van nekünk éppen elég szegényemberünk. Szólt is a megafon a magyarlakta területen hangoztatva és ismételve a tárgyalás eme részét mondván, hogy lássátok, halljátok, nem kelletek Magyarországnak. Pedig, ha visszakapjuk, egy vargabetűvel Székelyfölddel kerültünk volna kapcsolatba! Ami mégsem lenne mindegy.

Mit mondjon erre az ember?

Ha végigtekintjük történelmünket, elképesztő a kép.  Mátyás, Kossuth, Széchenyi, Horthy és most meg Orbán sorolható azon ritka vezető személyiségek közé, aki magyar népben gondolkodott és gondolkodik. Minden más piramiscsúcs, csak lejtőre vitt bennünket. Csoda, hogy létezünk még. És nem csoda, hogy környezetünk népei hülyének, balekoknak néznek bennünket, sőt igyekeznek lenézni minket. Mi mást is várhatunk, ha Kassát, a gyönyörű kultúrcentrumunkat röhögve megkapták, sőt királyt koronázó városunkat egyenesen fővárosukká csinálták át: Bratyiszlavává. Vagy a románok?

Úriember módjára, beszédében nem csak Erdély területének az elvesztésétől szörnyedt Trianonban Gróf Aponyi Albert, hanem azon is sírt a lelke, hogy az odaveszett magyarok milliói egy kulturálisan nagyon elmaradott fennhatóság alá kerülnek, ahol az oktatás mélyen nem európai szintű.

Friss statisztikák szerint a a román nép átlagos IQ-ja Európában a legalacsonyabb Albániával vetekedve.

De van személyes élményem is 8-9 éves koromból. Erdélybe mentünk vonattal. Mellettem egy elég koszos bácsi űlt és állandóan vakaródzott. Aztán, leszállt . Büdös bekecs volt rajta, rissz-rossz nadrág, és persze mezitláb volt. Láttuk az ablakból, hogy amint leszállt, krákogva nagyot köpött, csak úgy gurult a köpet a fekete porban. De az ember megadta a módját: illően _eltaposta a turhát amúgy mezitlábasan.

Apám csak annyit mondott: Románia.  Napok múlva mehettem is a patikába. Nagyon szégyenkezve, rühkenőcsöt kellett vegyek. Magamnak. De másoknak is vannak kifejező emlékei. Vagy húsz-huszonöt évvel  ezelőtt az amerikai tévében egy nemzetközi segélyszervezet volt aktivistája mesélte, hogy (már nem emlékszem, hol, pedig mondta) egy menekülttáborban volt dolgunk. Tele volt románokkal. Előbb azt mondtam magamban, -mesélte-, hogy teljesen ismeretlen nép számomra a román, jóformán sohasem hallottam róluk, de hamarosan úgy módosult ez bennem, hogy az életben nem találkoztam még ilyen néppel.  Gondolják el, - mondta- hogy a WC-kben mindenütt ott volt románul, nagy betűkkel a figyelmeztetés: EZ NEM IVÓVÍZ! Meg is tanulta, és mondta is románul a mondatot. Azt mondta, hogy a világban nagyon sok egyszerű néppel volt már dolga, de ilyenekkel még nem. Honnan jöttek ezek?  Európából? Az lehetetlen.

És ez a nép kapta meg fele királyságunkat. Egy ilyen nép. De ha hajlamosak vagyunk önismeretre is, be kell lássunk, hogy van köztük és miköztünk egy nagyon lényeges különbség ami leginkább a harcmodorban nyilvánul meg. A román számára nem a harctéren dőlnek el a háborúk, hanem a végén, a tárgyalóasztalnál. Egész idő alatt tehát eszükbe se jut holmi hősiesség, mert csakis a majdani tárgyalóasztalra koncentrálnak, és a közben megköthető különbékékre, árulásra, szövetségesek hátbaszúrására, attól düggően, hogy mi célszerű az adott helyzetben.

 Nálunk a katona kész meghalni a becsületért és a hazáért, őnáluk pedig az ő katonájuk kell, hogy életben maradjon így, vagy úgy, de mindenképpen.

A Don-kanyari leszámolásnál a németek már eliszkoltak, mert katonailag tarthatatlan volt a helyzet, vitték magukkal a nehéz fegyvereket is, jobbára tehát magunkra maradtunk félig már megfagyva, kézifegyverekkel. Az oroszok fejüket csóválva még vártak is pár napot a vérengzéssel, gondolván, hogy majdcsak megjön az eszünk, de mi „hősiesen” kitartottunk, ahogy magyar katonához illik. És ott is hagytuk a fogunkat, mialatt Budáról a román diplomata Bukaresttel már Nagyromániáról beszélgetett, miközben hírszerzésünk le se hallgatta a csevegést, mert úriember nem hallgatódzik bele más telefonjába, és különben is, ezeréves határaink ezer éve szentek és biztosak.

Harcmodor. Azám!  Egy világban, amiben csak a balekok élnek ősi normák szerint. És halnak is. Szinte magától adódik a gondolat, hogy a jelenben is és a jövében is inkább önző, gátlástalan gazember módjára kellene politizálnunk.

Ebben persze vannak komoly gátló elemek. És nem a becsülettudat és hasonló naivságok, hanem például az, hogy egy nemzetnek kínosan kell őrködnie   egyöntetűsége felett és egyakaratúsága felett. Megkevert nép pedig végül már képtelenségig nehéz helyzetben van, ha egységes nemzeti lelkületet és szándékot  akar kinevelni, amiből vezetők emelkedhetnének ki alkalmasságuk okán. Ma már olyan piszlicsáré elemek is beleszólnak a nemzet vezetőinek határozathozatalába, amilyenek például a buzifelvonulások. Hát még ilyen-olyan virbli-taktikát folytatni milyen nehéz, ami a tökéletlen EU rosszindulatát is ki tudja cselezni! Pláne,  ha egy totálisan nemzetellenes réteg a nemzeti kormány megdöntésén dolgozik, ott is, itthon is, és nem is eredménytelenül.

Románia titka az, hogy noha ma is, mint ahogy mindig is elképeszően szedett-vedett nép a romún; már gyerekkortól fogva mindenki „nagyrománná” nevelődik. Nálunk az ilyesmi magyarkodás lenne a köbön, és nem is lehetséges. Ott viszont az elért történelmi sikertől dagad mindenkinek a keble, attól például, hogy húsz év alatt megduplázták a területüket, méghozzá játszva. Egyik népdalukban elolvadnak a sikertől: „Kukoricát szár nélkül, vettünk hazát vér nélkül...” Mert így kell ezt csinálni.

Sikerüket a kezdet kezdetén az egyetlen és valóban művelt réteg, a pópáik alapozták meg. Azzal, hogy kereszténnyé lették a népet, noha a rómaiak vérét hajlamosak önmagukban hinni, nem a keményen egyházadóztató Róma felé hajoltak, hanem a keleti kereszténységhez, de ahhoz is voltaképpen úgy, hogy lényegében saját nemzeti vallást kreáltak belőle, és valóban, a pópák hagyták jóvá a királyaik és vezetőik orientálódását, mint hazafias, bölcs tanácsadók. Ők voltak annak a bizonyos társadalmi piramisnak a csúcsa. Ez annyit jelentett, hogy a korábbi államvezetésnek annyi hazafias szócsöve volt, ahány kettőskersztes temploma és pópája.  Egységesítették a csupa más és más nyelvet meg tájszólásokat beszélő népet azzal is, hogy egy latin szerkezetű hibrid nyelvre tanítottak az iskolásokat, és az lett a „műveltek” nyelve, vagyis az igazi nyelvük. Rengeteg előnye volt ennek nemzeti tekintélyszerzést illetően, hiszen senki se tudta, hogy mi  az, hogy román. Volt egy kis visszaütője ennek? Volt. Nem jött létre számottevő irodalom náluk máig se, de ezt ki lehet bírni, mármint azt, hogy aki írt, az a nyelvi szerkezetében majdnem azonos Franciaországban és franciául kezdett írni inkább. Mint a francia nép „vidéki rokona”.

Elképesztő bűvészmutatványok sora tehát a modernkori történelmük. A nép egy jelentős részének eredete részben görög paraszt, jelentősebb részben pedig tömegesen beszivárgott, betelepedett albán.  Ennyit a nagyrománságról. És még annyit, hogy sok országban, ahol jelentős cigányság él, mint Franciaországban Angliában és másutt, úgynevezett cigánykirályt is választanak maguk közül időnként. Romániában is. Emlékszem, bár nem igazán érdekelt, hacsak nem a humorossága miatt nem, hogy a legutóbbi romániai cigánykirály akiről tudok, fanyarul mondta megválasztása után, hogy mit nagyrománkodnak ezek itt éjjel-nappal? A nép hatvan százaléka cigány itt!

No comment. Ő csak tudja, mit beszél.

Ha van, ami komolyan aggasz engem, az a túlzott kevertségünk. Annyiszor éltünk át komoly vérveszteséget, hogy noha van egy népes tősgyökeres magyar magja a népünknek, sokszor és túl sokan keveredtek közénk az évszázadok során, és hihetően többségük be is olvadt közénk.

Hihetően, de nem biztos, hogy eléggé. Ugyanis az, hogy olvasztó tégely egy nép, jobbára  csak halandzsa. Ismerek New Yorkban olaszt, aki negyedik generációs, egy szót se tud olaszul, de földerül, ha látja,  hogy unokája hálistennek egy olasz lánykának udvarol most, és ha jól megy, házasság is lesz belőle. Mellesleg, rendszeresen jár a Little Italy piacára, és csak olasz import borokat iszik ebédhez, vacsorához. Mint az ükapja. Olvasztó tégely helyett inkább a gettósodási ösztön az igazán erős jelenség elvegyült, vagy vegyülő népekre. A nemvegyülésre sokkal több példát lehetne felhozni, mint igazi beolvadásra. A legmegrázóbb nálunk a kettős állampolgárok esete akár az Országházban is, hiszen az állampolgárság csak útlevelet ad és ettől teljesen független, hogy lényegében és legbelül kifélének tudja magát az ember. Nem lehet két szive az embernek, és képtelen az a bizonyos egyetlen kétfelé dobogni. Szélhámosság tehát és csupán praktikus trükk az ilyen-olyan kétszivüség, sőt fontos pozicióban megbízhatatlansággal is egyenlő, mert döntő pillanatban végül a vagy ilyen, vagy amolyan szív szerint részrehajló az illető.

 Egy dolog a kevertség és Európában ez máshol is éppen úgy gond, mint nálunk. A mi esetünkben az aggasztó egy kicsit, hogy ez alaposan megosztja a társadalom felépítményét, főleg mert nálunk inkább hathatós felépültménynek nevezhető az a megosztó erő, ami például a szellemi, művészi mikrokozmoszunkban is érzékelhető. Valakik például elhatározták, hogy egy nagyszabású filmet készítenek honfoglalásaunkról. Erre filmgyártásunk hangadói egyöntetűen kaptak a fejükhöz: Atyaisten! Mit? Honfoglalás?! Elment ezeknek az esze? És egyből nem lett hozzá pénz. A tömegjelenet négy vezérből állt lóháton a dombon, és a nagy művet hiába kinlódták össze a hívő magyarok, siralmasan szegényes lett az egész, nem beszélve arról, hogy reklámot alig kapott a film. Soroljam a kultuláris díszpintyeket, akik tőlünk mindent megkaptak, díjakat, kitüntetéseket, közmegbecsülést; filmeket csináltak, könyvek sorát jelentették meg külföldön is, közben olyanokat írtak a magyarról egyenesben, vagy allegorikusan, hogy hogyan kezeld a magyarodat (azaz a kutyádat), vagy éppen tanulásra képtelen bunkónak és moslékevőnek nevezte a magyart, vagy olyan költeményt írt, hogy „jönnek  a szarból a mélymagyarok”. Vagyis nem hogy nem asszimilálódtak ezek és testvéreik sem, hanem alávaló fajnak tekintenek bennünket teljes nyívánossággal a pofánkba röhögve, miközben a Szaniszlók és sok más magyar szívű legfeljebb csak interneten jut el a néphez. Ilyet is produkálhat az „olvasztó tégely”. Vérgőzös, habzó szájú ellenségeket is, vagy sajtót, amiben vastagon nem a magyar szív képviseltetik, azaz nem az a háromszázé, hanem a másiké, az a legalább tizenháromezeré.

A társdalom elitje tehát részben ilyen is. Ugyanez a magyar szívű és nem magyar szívű megosztódás jellemzi a politikai szféránkat is. Elvileg, ha jól belegondolunk, ha már pártosdit kell játszani, ugyan hány főirány képzelhető el?

Akárhogy is számolgatok, erre jutok: egy.

Mégpedig az, hogy szeretetné az ember, ha országunk felvirágozna, és sikeres lenne. Ha meg ellenzékiskednünk is kell egy kicsit, az ellenzéknek is ugyanezt kellene akarnia, legfeljebb részleteiben egy kicsit másként. Technikailag több magyar szivű variáció teljesen elképzelhetetlen. A valóságban azonban, mintha mindenki párttitkár akarna lenni nálunk. A legostobábbtól a legellenségesebbig terjed a pártok hosszú listája, vagy éppen kabarészerű hülyeségig, lásd a Kétfarkú kutya pártját. A kommunista pártnak is van pár fattyú sarja, noha ez az eleve tökéletlen eszme már magától régen elhervadt Marxostul és Szovjetúnióstul, de emezek már a kommunistasághoz is tudatlanok, csak kétségbeesetten fel akarnak törni. Egészen a csúcsig.

Ebben a bolondgomba-listában eprészve az egyszerű szavazó, aki a politikához egyáltalán nem ért (mint sok politikus sem) legfeljebb azt választja, amire ráérezve az egyik párt aránylag, vagy leginkább magyarnak tűnik. Nem a legrosszabb választás ez. Eddig már háromszor is a magyarabb lelkű párt adta (ugyanazt) a miniszterelnököt, de ami magát a pártosdit illeti, Széchenyinek volt igaza. Szerinte ugyanis a pártosság tette tönkre Európát, mert megosztotta a legfontosabbat: a nép egy húron pendülését.

Régebben, a királyságok idején is mind ajánlottabb volt a nép szaváról tudomást szerezni, amit általában úgy oldottak meg Angliában is és másutt is, hogy volt egy alsóház és egy szentesítő felsőház. Ez utóbbi szimbolizálta annak a bizonyos háromszáznak a döntő bölcsességét. Sőt, Amerikában ma is van, ha nem is felsőház, de egy legfelsőbb döntéshozó: a Szenátus, amely egyben a törvényeket is hozza.

Úgy látszik, a kétházas szisztéma  ügyesen tudja harmonizálni a népi akaratot és a vezetői bölcsességet.

Talán náunk se ártana, ha kétházasok lennénk, mert enélkül annak a bizonyos háromszáznak a megfontolt akaratát egyáltalán nem nehéz akár szervezett mocskolódások közepette is lehurrogni, ami félreviheti az egészet.

Ez csak egy gondolat, amin érdemes töprengeni egy kicsit.

Az évek múltával, jobbára erős ellenszélben végre mégis kialakult nálunk egy nagyon művelt és nemzeti gondolkodású elit, amely képes az EU mesterkedéseit is brilliánsan kivédeni. Megvan az a bizonyos „háromszázunk”, hogy ennél a búvös számnál maradjunk. És ez elég lehet. Ahogy egy böcs indián vezér mondta, nem kell valamihez sok indián. Elég egy: a rátermett.

Balogh Bertalan