Csöndes hely ez a Florida, míg el nem szabadul fél millió Harley Davidson Dalytona Beach-en és környékén, vagyis a szomszédságomban. Képzeljük el milyen az, amikor félmilliónyi pufogó-röfögő és fület repesztő hatalmas motorbicikli inváziója alá kerül egy békés környék egy-két ünnepélyes hétre, a hagyományos Bike Week alkalmával ott, ahol a madarak csiripelése a szokásos „zaj”. Immár 20 éve figyelem ezeket a bőrdzsekis és külön erre az alkalomra marconának öltözött, fejkendős, tetovált alakokat, mert van bennük valami vicces. Jó oldaluk, hogy vendégnek érzik magukat itt és ennek megfelelően udvariasak és kedvesek, söröznek mint a kefekötő, békésen furikáznak, falkákba verődnek és rettentő jól érzik magukat. Szórják a pénzt, mert jól akarják magukat érezni egymás között szinte önmagukat, mint különleges lényeket ünnepelve. Régi hagyomány ez. Daytona Beach fiatal város, annak köszönheti megszületését, hogy a tenger-part ott mérföldeken keresztül majdnem vízszintes és tükör sima, és mintha ledöngölték volna, kemény szürke fövény. Magától ilyen. Meg az óceán érdekes viselkedése következtében. Szinte kínálja magát arra, hogy autóval száguldozzon rajta az ember. Így is kezdődött az autózás hajnalán. Előbb úrvezetők versengtek egymással a leggyorsabb autó címéért, aztán egyesületek létesültek, ma pedig nem a tengerparton, hanem beljebb a városban áll a világhírű autóverseny-aréna, ahová a belépőjegy nagy versenyek alkalmával ezer dollár körül van. A motoros lények is jól beillenek Daytona Beachbe, mert valahogyan a sebesség, a lóerő, a virtus városa ez. Amerika legtávolabbi helyeiről is megérkeznek március első heteiben a Harlik, mert szinte vallás ez a motormárka és Daytona Beach e „vallás” Mekkája, ahová el kell jusson a magára valamit is adó motoros. Évente.

Magára is valamit adó? Életüket és vérüket, és bukszájukat adják a „hívők”, mert seregszemle is a motor-hét, és olyan motorcsodák, olyan motoros öltözékek jelennek meg évről évre, hogy a közepes motor is annyiba kerül a sok extra tartozékkal és krómozott ragyogással, hogy azért a pénzért luxusautót vehetne az ember. Egyet biztosan. A bőrnadrág, a csizma, a bőr zeke, de még a férfiak hordta speciális fejkendők, könyékig-kesztyűk és minden ami a rítussal jár maga egy vagyon. Rítus, igen, az egész voltaképpen egy kívülálló számára nem igazán értett, de számukra halálosan komolyan vett rítus az egész: a klubok százainak falkákba való tömörülése, a közös és méltósággal teli korzózás a szép utakon, az esti dínomdánom a csapszékekben, a zene, a dal, a nagy zabálások, és persze a másnap reggeli fejfájás és másnaposság is része a rítusnak, aminek a lényege a szabadságérzet, amely olyan végtelen, amilyen végtelenek az utak. Vannak persze a dübörgő Harlik százezrei között csöndes, finom, szinte sustorgó japán motorbiciklik is, de azok a vérbeli motorosok között csak alosztálybelinek számítanak. Az igazi motoros Harlival csillog, gyakran szakállas is, tetoválással is tele a karja, meg a nyaka, marcona is, (de sosem kekeckedő, vagy duhaj), motorosan elegáns is, és van még egy kimondatlan eszményi követelmény is, amit aki teheti ki is elégit: a hátsó ülésen okvetlenül hidrogénezett szőke nő kell üljön, lehetőleg hatalmas keblekkel. Ez a motordíszek csúcsa.

Húsz éve figyelem az emberiségnek ezt a különleges fajtáját, amely rítusokat követő sajátos életmódot folytat, a maga módján mélyen „vallásos” is, és még valami sajátosság: egyáltalán nem matriarchális társadalmi szerkezet jellemző rájuk, ugyanis húsz év alatt egyetlen egy esetben sem láttam, hogy a hidrogénezett hajú, nagy keblű nő vezette volna a motort, és a marcona ült volna hátul.

Különlegesek, nagyon különlegesek.