Szól a roppant dinamikus, sőt magával ragadó zene, egy kis kórus lányai kipirult arccal, szinte megidvezülve énekli teli torokból a szöveget, vagy csak refrén volt? Nem is tudom. Az egészből csak a százszor ismételt kijelentés maradt meg bennem, miközben azt nem tudom, hogy minek készült ez a dal, versenydalnak? Slágernek?  Himnusznak? Csak azt tudom, hogy akármi is volt ez a dal, nyíladozott a bicska a zsebemben, mert ne üvöltözzön nekem senki ilyen otromba ostobaságot Magyarországról. Ízléstelen lenne ugyanez a szöveg akkor is, ha Finnországot halszagosítaná meg.

És ha már a szagoknál tartunk, ennek pont az ellenkezője hangzott el a hatvanas évek végén Svédországban (ahová disszidáltam) az aranyos  kis nimfomániás nyelvtanárnőnktől. Éppen akkor tértek vissza Pestről egy rosszul sikerült romániai üzleti út után. A férjének volt valami dolga Bukarestben, de a fényes szálloda tele volt csótánnyal. Az általam Kismalacnak becézett tanárnőm nem aludt jól sem az első sem a második éjjel. Reggelig vadászgatta a csótányokat, hogy jobban teljen az éjszaka. Aztán, amint tehették, átmenekültek Pestre. Azt mondta Kismalac, mintha Amerikába jutottak volna át. Mármint kulturális és minden más szempontból. Bele is szerettek a városba, a vendéglőkbe, a nyári napsütésbe, a számukra nevetségesen olcsó árakba, a barátságos emberekbe, a 4-es villamosba, ami körbevitte őket és nem tévedhettek el, pedig Budapest a hatvanas évek végén elképzelhetetlenül más volt úgy minden tekintetben mint most, amikor Firenze után Budapest lett a legajánlottabb turista célpont Európában.

Ismervén az akkoriban még roppant kopott és bolsevista módra kényelmetlen Pestet, szinte félve kérdeztem meg, mi a summás, nagy összefoglaló véleménye nem csak Pestről, hanem az átutazóban  látottak alapján Magyarországról úgy mindenestül. Kismalac gondolkodott egy percig, pontos akart lenni, ráncolta pisze orrát nagy koncentrálása közben, és végül komoly hangon kijelentette:

Magyarországnak őszibarack illata van.

Szerelmes is lettem belé igazán.