Természetesen, összebarátkoztam a magyar-francia színésszel. A kávézóban találunk egymásra, és azóta is minden évben hat hónapig itt, a floridai parti kisvárosomban naponta ülünk össze és „magyarórát” tartunk, azaz magyarul jól kitraccsoljuk magunkat. Aztán az év második felét Párizsban tölti. Egyidősek vagyunk, sok a közös emlékünk az óhazából.

Színészettel magam is próbálkoztam egyszer. Mondtam is neki, hogy odahaza, körülbelül tizenhat évesen balhéból egy amatőrnél is amatőrebb kis színjátszó kompániába szándékosan furakodtam be, hogy eljátsszak egy szerepet. Akármilyet. Kíváncsiságból csináltam ez, valósággal erőltetve a dolgot, mert ugyan meg vagyok áldva némi művészi készségekkel, a színészet mindig olyan távoli világ volt számomra, hogy előre tudtam, borzalmasan rossz színész lennék. A szerepet el is makogtam, és tényleg borzasztóan rossz voltam. De hiszen az egész amúgy is csak arra volt jó, hogy kipróbáljam magamat, lássam, milyen rossz leszek.  És valóban kriminálisan rossz voltam, ugyanis képtelen voltam magamat beleélni más egyéniségébe, teljesen más személyiségébe. Ez nekem valahogyan egyáltalán nem megy és sohse fog menni.

Idővel, amikor barátságunk már odáig „fajult”, hogy legbelsőbb titkainkat is elmondtuk egymásnak, szinte mintha testvérek lennénk, gyerekkorunkról is csevegtünk. Az első szerelmünkről is szó esett, ami az én esetemben óvodás koromban köszöntött rám. Ugyanis Kasza Magdival olyan szerelmesek lettünk egymásba, hogy reggelente megvártuk egymást a sarkon, és kéz a kézben mentünk az óvodába. Aztán, vagy 18 évvel később felismertem őt az utcán. Oda is mentem hozzá, mondtam, hogy én vagyok az a bizonyos valaki, aki óvodás korunkban... De nem tudtam folytatni a mondókát, mert felháborodottan torkolt le a bögyös szép lánnyá serkent teremtés, hogy így szemtelen fráter, meg úgy csibész és a többi... Vagyis, faramuci módon ismerkedni akaró vadidegennek nézett és dühösen sarkon fordult. Így végződött hát az első nagy szerelem. Pedig szép volt. Nagyon szép békebeli idők voltak akkor még. Reggelente óvodába menni, kis fonott óvodás táskával a vállon, benne mindig egy vajas zsömle, ciklámen színű gyümölcsízzel, és egy alma mellette. Az óvodás táska édes illata néha még most is fel-fellebben az emlékezetemben a régi szép időket pontosan felidézve.

Barátomnak, a híres színésznek is voltak emlékei. Apja kemény férfit akart belőle nevelni kicsi korától kezdve. Úgy akarta ezt, hogy a legkisebb rendhagyó viselkedésért már fülön is fogta és vitte a sufniba, ahol szíjjal addig verte, amíg már ő is megelégelte. Közben pedig sírni, vagy jajgatni nem volt szabad, mert akkor még többet kapott. Számtalanszor előfordult ez a barbárság. Valósággal így nőtt fel. Megállapítottam már korábban is, hogy valószínűleg a gyerekeknek nem lenne szabad szüleik legyenek, a szülőknek meg gyerekük, mert annyi a kisiklott, tönkretett gyerek, akik majd rendszeres látogatói lesznek pszichológuséknál. 

Barátom egyrészt csak alkoholista. Szerinte csak iszákos, mert például otthon nem iszik soha, ugyanis van egy nagyszerű, szigorú felesége. Házon kívül már más a helyzet. Párizsban is leszaladt egyszer újságot venni. De betért ide is, oda is, ahol haverokkal is összefutott, aminek az lett a vége, hogy nemcsak elfelejtett újságot venni, hanem egyedül hazafelé tántorogva összeesett, aztán jött a mentő, meg a kórház, ahol úgy viselkedett, hogy le kellettét őt kötözni. De a természetes szükség előbb-utóbb nagyon rájött, mire valahogyan kiszabadította egyik karját, üggyel-bajjal kifordult az ágyból, majd akkorát pisilt a kórház felszentelt padlójára, hogy csodájára jártak. Bizonyítván, hogy úriember nem pisil az ágyba, nem szépített a helyzeten. Egyből kidobták, bár nem gorombán, hanem francia udvariassággal azonnal a feleséget akarták felhívni, hogy vigye szépen haza, mire barátom rimánkodott, hogy csak őt ne hívják! Végül egy régi barátnője jött érte. Magyarországra is eljár, „fogorvosához”, hiszen se Amerikában sem pedig Franciaországban nem tudnak fogat csinálni. A feleség pedig kapja otthon a kórházi számlákat. Pokol az alkoholizmus, és soha senkinél nem oldott még meg semmit. A gubanc, ami a sufniban történteket őrzi a tudatalattiban nem oldódik föl az alkoholtól, akármilyen jó oldószer is az. Tompítja némileg, de feloldozást nem ad akkor sem, ha eszméletlenségig tompít. Nagy úr a tudatalatti.  A legnagyobb úr. Ő tehát piás lett mindhalálig. De a sufni, ahol „kemény férfivá” kellett volna nevelődnie csak egy baromságig ostoba apa szerint jellemformáló intézet. Ahelyett, hogy az a barom elősegítette volna a kisgyerek személyiségének kibontakozását, porig zúzta azt. Barátom tehát saját személyiség nélkül nőtt bele ebbe a komplex világba, ahol meg kellett állja a helyét. Óriási szerencséje volt azonban. Ötvenhatban Franciaországba jutva hamar megtanulta a nyelvet, és valahogy előbb színházi munkás lett, később pedig statiszta, majd kapott egy-két szós szerepeket is, de igazán akkor indult el a színészi pályán, amikor filmgyárban kapott icipici szerepeket, majd nagyobbakat, és minthogy remek tehetséget mutatott, előbb-utóbb igazi filmszínész lett. Érett férfikorában pedig már óriásplakátok hirdették filmjeiket a barátom képével. Sztár lett, magyarán mondva.

Ha nagyon pszichológuskodunk, ez a különös út a sufniban kezdődött. Ha neki lennék, emlékirataim címének is azt adnám, hogy Sufnitól az óriásplakátokig. Ugyanis, a színészi sikersorozat voltaképpen a sufniban kezdődött, mármint azzal, hogy mindent, ami saját személyiséggé fejlődött volna, tökéletesen és végérvényesen kipusztított belőle a nadrágszíj. A személyiség nélküli ember pedig egyebet sem keres igazán az űr kitöltésére, mint alkalmat arra, hogy fölvehessen valamilyen személyiséget. Akármilyen személyiséget: rablóét, császárét, hősszerelmesét, hadvezérét, nőét, azaz bármit, amit bőven kínálnak például a filmszerepek. És az ábrázolt személyiség tökéletes átélésekor voltaképpen ő éled föl, mint teljes, specifikus ember, aki ámulattal tölt el mindenkit a csodálatos alakításaival. Szerencsétlenebb egyéniség nélküliek könnyen válhatnak többszemélyiségű skizofrénná is. Ennél tényleg jobb sztárnak lenni. És szereptelen időszakokban inni, mint egy kocsis.

Pedzettem neki egyszer-egyszer, hogy az ivás, meg a színészkedés szenvedélye is talán a sufniügyben gyökeredzik, de ritkán teljesen józan, és különben is, melyik személyiségéhez beszélnék? A nem létezőhöz?

Szomorú eset. Mert máskülönben jópofa, művelt és aranyos fiú. Meg aztán nekem is megvannak a magam hóbortjaim.