Tudjuk, a kínaiak szerint a magyarok tíz milliós létszáma olyan nevetségesen csekély, hogy szerintük ott mindenki mindenkit ismer. Ez persze, nem így van, de érdekes módon, amikor Amerikából harminc éves távollét után először tértem haza látogatóba, a pesti forgalmat, vagy a Keletiben a nyüzsgést egy kicsit kisvárosinak éreztem, meghittnek, de kisvárosian csöndesnek, valószínűleg, mert közben New York város hemzsegéséhez szoktam már.

Szegedre vonattal látogattam el, és élveztem a tájat, az ablaknál álltam mindvégig; nem tudott betelni a szemem a rohanó, szelíd látvánnyal, de mire igazán elmélyedtem volna, máris Szegeden voltunk, a városban, amelynek az élete, múltja, lelke, emberei és szinte az éghajlata is más a pestihez képest. Két-és fél óra, és más ég alatt vagy.

Onnan nézvést a tíz millió egy kínai kisvárosnyi tömeg, vagy jóval kevesebb, mint Mexikó City népsége, vagy Kairóé és még egy tucat más nagyvárosé. De lehet-e igazán számokkal mérni egy népet? És számokkal ki lehet-e kifejezni azt a csuda valamit, hogy EGYEK vagyunk, és mint nép, hasonlíthatatlanok, akkor is, ha megannyi külön kis kerek világokban, községekben, vagy városokban éljük az életünket. Mert mind más. Egyik nagyobb városunk (ami lényegében kicsi) nemes és ősi, a másik keserű és szűkszavú, mint a bányász-élet, vagy flörtölő, mint Füred, méltóságos, mint Esztergom, megfontolt, mint Debrecen, bővérű, mint Gyula, egyszerű, hétköznapi mint Kőbánya, komoly, mint Pécs, külön kis világ, mint Székesfehérvár, és más és más amerre mész, más múltú és más jövőjű mikrokozmoszok sora az ország.

Elgondolkodik az ember, hogy mi az igazán, ami egyként foglal össze bennünket, hiszen még a nyelvet is valamelyest másként beszélik itt, mint amott. És nem tud más következtetésre jutni az ember, mint arra, hogy ismerni ugyan nem ismer itt mindenki mindenkit, de valamiben tagadhatatlanul azonosak vagyunk. Nem hasonlók, hanem azonosak. Szinte család ez, rokonság ez, tíz millió rokonlélek adta rokonság ez az egy szózatú egy lelkű nép. És különös lélek ez. Akkor látjuk, hogy mennyire mások vagyunk, ha valami más keblű néppel érintkezünk, vagy élünk együtt.

Nem különös az, hogy a mi egyszerű kis világunkban érezzük magunkat otthon igazán, mert ez a természetes. Pécsett, vagy Kőbányán, vagy Budán, vagy Angyalföldön, vagy a Nyóckerben, vagy Újpesten, vagy a kis fatornyos falunkban, és végül éppen és csakis a mi alig tíz milliós, de meghitt rokonságunkban. Azt kell látnom, hogy az ember igazán csak a hazában, és e mikrokozmoszok rengetegén belül a személyesebb és saját mikrokozmoszában van teljesen otthon. Kimegy az ember az ezernyi csodával teli nagyvilágba, és titokban az otthoni akácos utcára gondol, a lakásra, ahol egyszer teljesen otthon volt, ahogy Márai is, kint Amerikában, a Mikó utcai gesztenyefákra gondolt.

Ilyenek vagyunk, ilyen kisléptékű is az ember.  Ha valaki kivinne bennünket egy végeláthatatlan,

csodás mezőre, és nekünk adná az egészet, azon vennénk magunkat észre pár nap múlva, hogy kerítés-anyag után nézünk, és elkerítünk magunknak a végtelen és saját mezőnkből egy körülbelül százszor százméteres területet, házikót építünk magunknak és megnyugszunk végre, mint aki a végtelen világban megtalálta a saját, igazi helyét. De igazán csak akkor. Mert ez az emberi lépték.

A Monarchia is érdekes volt. Nagyon jó volt benne az élete minden tagállamnak, utazgathatott az ember keresztül-kasul, mert egy kicsit az egész a mienk is volt, és mégis, minden tagállam feszengett benne. Az önálló kis hazát érezte benne másodlagossá válni, feloldódni, elfolyni. Ugyanis nincs bennünk, és amíg ember az ember, nem is lesz más mértékünk, mint a saját makrokozmoszunk, és benne a mienk, a saját, egyéni, közvetlen, kis világunk. Körülbelül egy kertes ház méretben.

Az emberien kisszerűségnek ezernyi megnyilatkozása van. Emlékszem, Újpesten nőttem föl, bérlakásban, az első emeleten (alattunk pedig a háztulaj élt ugyanolyan lakásban), lent pedig Molnár bácsinak volt cipészete. Mehettem volna és néha mentem is a cipőboltba, ha új kellett, de jobb és más volt minden tekintetben, ha lementem hozzá, a csizmadia- és cipész mesterhez, és csináltattam vele egy szép cipőt. Modellt választottunk, mutatta a bőreit, színek közt válogattunk, minőségeket érzékeltünk az ujjunkkal, aprólékosan megbeszéltük a dolgot, és megcsinálta. Vagyis, így is lehetett cipőhöz jutni. Akkoriban. És mennyire jobb volt ez így! Nem is került sokkal többe, mint a bolti, mert nem a negyvenegy és feles lábúaknak, hanem az én lábamra csinálták. És szerettem. Meg persze tartós is volt.

Ennyit a nagyüzemi cipőtermelésről.

És ha már a nagyüzemiségnél tartunk, egy másik üzemi ág: a textilipar a maga dömpingjeivel...

Ma már nem biztos, hogy vannak rőfös üzletek, (Az úgynevezett turkáló nem ugyanaz.) de az asszonyoknak természetes dolog volt a környéken, a cifrán maradékárusnak becézett rőfös, akinél házi varrogatáshoz minden érdekesség megtalálható volt.  Hol ez, hol az. Pántlikák, csipkedarabok, terítőnek, kis függönynek való egy-két méterek, vagy a gyereknek egy kis szoknyára való, egyszóval olyan kis hasznos textildarabok, amelyekért biztosan nem nagyüzletbe ment el az ügyes kezű asszony.

Ha kedvencem, Bayer Zsolt, jól le akar szólni valakit, azt ótvaros, rőfös agyúnak titulálja, mert kétségtelenül kisarányokkal gondolkodó volt a rőfös. Fillérekért vette meg nagy helyekről a fennmaradt darabokat és forintért mérte-méregette ki. A zsugori, kiskaliberű gondolkodású kereskedő mintapéldája volt a rőfös, de átélte kicsiben minden alkalommal az üzletkötés ősi rítusának örömét, és mellesleg, szerényen, de meg is élt belőle, mert az asszonyoknak szükségük volt ilyen boltokra.

 Mindig mondtam, hogy a tisztességes üzlet voltaképpen szimbiózisos dolog.

Vagy gazemberség.

Ennyit az emberi léptékű, vagy nagyszabású kereskedelemről, azaz arról, hogy legszívesebben az egyszerűt szeretjük, mert az az emberarányos. Érdekes módon, még autóban is ilyenek tudunk lenni. A nagy autógyárak az élet-halál versengésben vért izzadnak, hogy jó profitra tegyenek szert, sőt, hogy egyáltalán fennmaradjanak. És minthogy az extrák, a lényegében szükségtelen, de hízelgő új kényelmi csiribirik adják el az autót, jóformán a vezető nélküli, teljesen automatikus autó felé kacsintgatnak a módos cégek. Miközben elfelejtik, hogy igazándiból nem az kell az embernek. Elfelejtik, hogy volt egyszer például egy CV2-es Citroen, és az nem, hogy agyon volt automatizálva, hanem az volt a világ legvacakabb kinézetű, de praktikus ki kocsija, minimális lóerővel, és minden tekintetben olyan puritán, hogy elképesztő. Kivéve a rugózását, ami csodásan kényelmessé tette.

Mi lett ennek a modellnek a sorsa, amely vadonatújan is tragacsnak nézett ki?

Egyszeriben annyira népszerű lett, hogy nem tudtak eleget gyártani belőle. Öt év volt a várakozási idő, így a használt-autó-piacon bármikor többet adtak érte az emberek, mint amennyibe egy új került.

Ilyen is az ember. És az ipar is tud olyan lenni, amilyen: keresi a konzumeridióták kegyeit, elfelejtvén, hogy ha rengeteg is az idióta, az egészséges gondolkodásúak sokkal többen vannak.

A Ford T modell sem volt se gyönyörű, se gyors, se hencegni való, de milliók keltek el belőle, ahogy a Volkswagenből is.

A Trabant is megtette a mi kis országunkban, ahol egy budapesti nagy kaland körülbelül 130 kilométerre esik. Mármint a Balaton.

Távoli ismerőseimről hallom, hogy amikor a Trabantjuk végleg kilehelte a lelkét, a család elhatározta, hogy annyi, de annyi emlékezetes év után nem roncstelepre hajítják, hanem ásnak neki egy tágas gödröt a kertben, és szabályosan eltemetik. A kislányok, akik azóta nagy lányok lettek, asszonyok és anyák, egy fejfácskát is kreáltak: „Itt nyugszik Trabicsek Rezső, aki köztünk és értünk élt 21 évig”.

Ilyenek is vagyunk.

A szívünkre is hallgatunk.

A többi meg csináljon, amit akar.