A keresztény Európa ijesztően keveset tud az arab-iszlám civilizációról, az információk pedig, amelyekkel a média traktál minket ma, mindenre jók, csak egy másik nagy kultúrkör lényegének a megértésére nem.

  Jellemző, hogy Dante is a pokol kilencedik bugyrába helyezte Mohamedet. Hasonló beállítottságnak se szeri se száma. Kora leghíresebb reneszánsz festője (France Tarini, 1340) például Aquinói Szent Tamást  a sátánra tiporva ábrázolja, és könnyű fölismerni a kígyóban ábrázolt sátánban a 12. század nagy andalúziai filozófusát, az arab Ibn Rushdt., talán, mintegy fricska gyanánt. mert „más" volt, akkor is, ha például Arisztotelészt nagy részben ő ismertette meg Európával.

  Ősi probléma a „másság"... Ám, a két különböző kultúrkör viszonyára azokban az időkben mégsem az antagonisztikus ellenségeskedés volt jellemző, amint látni fogjuk. Andalúziában (Al Andalus-ban) a hetedik századtól a tizenötödikig az iszlám-közvetítette kultúra képviselte a kor legmagasabb tudományos, irodalmi, és egyáltalán, a kultúrára színvonalat. Ezekben az időkben az iszlám fémjelezte civilizációnak Bagdad, Damaszkusz, Szamarkand Buchara és Kairó volt a központja, Európára pedig a spanyol földi „mórok" hatottak a legerősebben.

  Azokban az időkben, és a későbbiekben is, sokáig meghatározó jelleggel bírt  az iszlám fűtötte civilizáció. Sőt, a keresztes hadjáratok idején is (a területi követelésekkel együtt is) inkább példa és kihívás volt Európa számára az akkor kétségtelenül magasabb kulturális és civilizációs színvonalat képviselő iszlám, semmint, hogy cél lett volna annak a gyökeres kiirtása, hiszen ahhoz túlságosan egységes és magasrendű volt.

 A reneszánszot is nagyrészt annak köszönhet Európa, hogy megismerkedett az iszlám-világ kultúrájával. Az akkori Európa haladó képviselői kimondatlanul ugyan, de annál nyilvánvalóbb igyekezettel törekedtek arra, hogy elemezzék és megértsék azt,  ami az arab-iszlám civilizációt olyan magas színvonalra volt képes emelni. Nem okvetlenül másolni akarták azt, hiszen annak a bizonyos másságnak a gondolata állandóan ott kísértett, hanem meg akarták érteni, és a keresztény fölfogásnak megfelelő változatban gazdagítani Európa tudományos és művészi világát. Legközvetlenebbül Andalúzia kultúrája gazdagította Európát, hiszen Andalúzián keresztül jutott el Európa legtávolabbi részeibe is nemcsak az iszlám szelleme, hanem arab fordításban rengeteg görög, kínai és indiai  tudományos, filozófiai és irodalmi mű is.

Andalúzia a világ csodája volt  a 9. században. Az arabok, akik 711-ben szálltak partra spanyol földön, azzal a szándékkal érkeztek, hogy város-kultúrát teremtenek az "új világban", ahhoz hasonlót, amit később a vadonatúj város, Bagdad (a béke városa) képviselt  a legteljesebben, gazdasági, kereskedelmi, tudományos, kulturális és művészeti hatását Indiáig és Kínáig éreztetve.

Tervük sikerrel járt. Andalúzia városait csodaként emlegetik a krónikák. Egyikük például költeményben énekli meg  Malaga és Murica arannyal szőtt selymeit, amelyek megszégyenítik a leghíresebb keleti kelméket is. Abadilla szőnyegeiért aranyban fizettek az Orienten. Granada különleges selyem ruháinak bársonyos ragyogásáról is énekek szóltak. Murica intarziás bútorairól, csodás kelméiről, fémáruiról, aranyozott késeiről és ollóiról, üvegáruiról és aranyozott porcelánjairól  volt még híres, mint gyártó és exportáló.   

  Andalúzia, azaz a mai Spanyolországnak alsó háromnegyede Előbb az Észak-Afrikai emirátushoz tartozott. 756-ban azonban önálló emirátussá vált, és mint kalifátus, III. Abda al Rahman uralkodása alatt  (912-961) virágzó nemzetté fejlődött.

  A csúcsot  trónkövetője, II. Al Hakam idején, 961 és 976 között  érte el. Fölbomlott ugyan a kalifátus 1031-ban, de a kulturális élet úgyszólván változatlanul virágzott a városállamok (Sevilla, Almeria, Badijaz, Granada, Toledo, Malaga, Valencia) kiskirálysága idején, sőt, sok tekintetben új csúcsokat ért el. A városállamokra bomlás azonban katonailag okvetlenül meggyöngítette a korábban volt kalifátust. Előbb Toledót foglalta el VI. Alfonz, majd Valencia esett el. A keresztény támadásokat  egy észak-afrikai muzulmán  berber törzs állította meg egy időre, és alapította meg az Almoravuda  dinasztiát (1095-1149), majd az Almohad dinasztia  uralkodott  1149-től 1248-ig.

A 13. század végén a muzulmán uralom Granadára és Aljeciresre zsugorodott. Ekkor már alaposan visszahúzódóban volt az Európába átterjedt iszlám befolyása (ma ismét terjed Európában és világszerte), majd később, amint a történelemből tudjuk, teljesen kiszorult spanyol földről, már ami a vallási térfoglalást illeti. A spanyol történelemírás azonban továbbra is tisztelettel beszél a régi időkről.

Aki ismeri a 9. századi Közép-és Észak-Európa gazdasági és kulturális viszonyait, valósággal ámul azon, hogy például Al-Andaluzbak II. Abd-al Rahman idején (822-852) 30 millió lakosa volt. A nép több mint száz városban, vagy város jellegű településen élt, híres kézműves, szövő, üveg- és fémfeldolgozó ipara volt, valamint virágzó kereskedelme, sőt kötelező iskoláztatása is,  ami együtt járt a 0 százalékos analfabetizmussal, míg Európában másutt az írni-olvasni tudás a papok privilégiuma volt .

 Cordoba volt a nyugati világ legnagyobb városa akkoriban. Falai között 130000 háztartást számlált, 300 mecsetje volt, 28 külkerülete nyaralókkal, kertekkel váltott ki csodálatot. Az akkori világ ilyet másutt nem láthatott. A bagdadi kalifátusban bevált financiális-és hitelpolitikát alkalmazva egy igen fejlett mezőgazdaságot hoztak létre az andalúziaiak családi farmokra és csatornázás öntözésre alapozva, És érdekes módon, az adózás azoknak kedvezett, akik használták az öntözőcsatornákat, mert így "többet tettek le a nép asztalára". Az ilyenek 10 százalék helyett csak 5 százalékos adót fizettek. Gátak, csatornák, víztárolók, vízemelők jellemezték  ezt a fajta mezőgazdaságot és egy produktivitás, amit Észak-Európa évszázadokig meg sem tudott közelíteni.

  Sohasem fejlődött volna világelsővé ez az okosan szervezett gazdasági és kereskedelmi élet, ha nem műveltségre alapozódott lett volna. Bagdad is és Andalúzia is fölismerte ezt még a kezdet kezdetén. Így már I. Rayman épített (789-ben) egy hatalmas mecsetet a fővárosban, amit aztán trónkövetelői sorra bővítettek. Nem csupán imádkozás helye volt ez a komplexum, vagy később a hasonló létesítmények sokasága, hanem  tudományok tanításának színhelyei is voltak egyben, ahol a Korán tanulmányozása mellett írni-olvasni tanulhattak az emberek, valamint számtant, mértant, költészetet és ékesszólást.

 A 9. században a mecsetek egyetemmé fejlődtek. (Az első egyetem az európai kontinensen). Valósággal vonzották ezek az egyetemek az akkori világ tanítóit és a magasabb tudásra szomjazó ifjúságot. Később, akadémiák alapultak a mecsetek mellett szerte Andalúziában csakúgy, mint Bagdadban és Perzsiában, amelyek egyebekben könyvtárak, fordítóközpontok és csillagászati intézetek szerepét is betöltötték. Hakem a szegényebbek részére 27 alapfokú iskolát is létesített a főváros külterületein. Összesen 600 iskola működött Cordobában, ami a mai legnagyobb fővárosokról sem mondható el. Jellemző a kulturális színvonalra, hogy híres könyvtárában 400000 könyv volt található, és a feljegyzések szerint évente 6000 könyvet produkált, egyebekben fordításokat, perzsa, asszír és görög nyelvből. Tudnunk kell, hogy egy idegen nyelvből fordított könyv ára egyenlő volt a könyv súlyával, aranyban kifejezve. A papírkészítést a kínaiaktól tanulták el, és iparrá fejlesztették.

  E kétségtelenül  egységes humanista  kultúra kialakulásában  alapvető szerepe volt magának az arab nyelvnek, amelynek tiszta, irodalmi, sőt költői formája a Korán tanításával, tanulásával és verseinek szóbeli ismétlésével egy finoman művelt és általánosan írott és beszélt nyelvet teremtett a muszlim világban.

Dante szerint eszményi volt ez a mindenki által használt nyelv, mert egyetemes érvényű eszmék (Korán) közvetítésével formálódott tökéletessé. Nemcsak egységes nyelvet alakított ki a Korán mindennapos tanulmányozása és idézése, hanem  a mai napig is megőrizte a nyelv tisztaságát.

Jellemző az akkori világ tudásszomjára, hogy úgyszólván iparrá vált az idegen könyvek fordítása. "Keresd a tudást akkor is, ha Kínában található" alapon számos tudós és fordító járta az akkori  kultúrvilágot ősi kéziratok után kutatva, amelyeket azonnal lefordítottak és besoroltak a nagy könyvtárakba. Például, a klasszikus görög tudósok és filozófusok művei  mind "megjelentek" arab fordításban: Hippokratész, Galen, Platón, Arisztotelész, Ptolemaiosz, Euklidész, Archimédesz…stb.

  Arab volt az általánosan használt nyelv a 9. században Andalúziában az ottani keresztények között is, sőt azután is töretlenül megmaradt az arab kultúra , hogy elfoglalták a keresztények Toledót. Aragon és Kasztília királya például arab nőt vett feleségül, úgyszintén VII. Alfonz, valamint Bölcs Alfonz is (1226-1288). Nem tiltották be a "legyőzöttek" nyelvét, és kultúrájukat sem semmisítették meg a keresztény uralkodók, hanem latinra fordíttatták le az arab nyelvű könyveket a görög klasszikusoktól a Koránig mind. Bölcs Alfonz uralkodása alatt  nem csak latinra, hanem az úgynevezett lengua romana-ra, és franciára is lefordították a műveket a toledói fordítóiskolában, amit Rajmond püspök alapított.  Arab uralom alatt élő keresztények és keresztény uralom alatt élő arabok voltak az arab kultúra közvetítői, méghozzá meglepő harmóniában együttműködve egymással. Bölcs Alfonz például iskolát létesített, és abban az arab filozófus, Muhamad al-Riquiti tanított  arabokat, keresztényeket és zsidókat. Ugyancsak alapított egy "általános" iskolát Sevillában, ahol arab és latin nyelven tanítottak természettudományt és filozófiát.

Szicília esete is érdekes és szokatlan. A normannok elfoglalták a szigetet 1091-ben, de a Hochenstaufenek sem gyökeresen új érát kezdtek, hanem mindent átvettek és folytattak, amit korábbi arab uralkodóktól örököltek: nyelvet, építészetet, költészetet, tudományos műveket, sőt az öltözködés is arab stílusú maradt. Szicíliai Roger például állami engedélyhez kötötte az orvosok működését a Bagdadban kialakult normák szerint. II. Fredrik (1215-1250) Bagdadból hívott udvarába tudósokat, muzsikusokat és költőket. Jellemző, hogy arab öltözékben temettette el magát.

A pápának, IV. Innocentnek nem nagyon tetszett ez. II. Rogert és Fredriket úgy emlegették, mint Szicília megkeresztelkedett szultánjait. Fredrikre különösen haragudott a papság, mert ahelyett, hogy a keresztes hadjáratokban  területeket foglalt volna vissza a muzulmánoktól, leginkább diplomáciai csevegést folytatott velük, különösen pedig filozófiai  eszmecserékre "fecsérelte" az idejét. Mindamellett, egyetemet alapított Nápolyban, ahol például Aquinói Szent Tamás is tanult. Fredrik fia, aki mellesleg képzett geometrikus is volt, folytatta apja útját. Muszlimbarát magatartása miatt meg is kapta a pápai kiátkozást. De közben megismertette az arab kultúra gyöngyszemeit Párizzsal és Velencével. A két kultúra végül megvetette az alapját a firenzei (Florentin) reneszánsznak. A két legfontosabb személy, akire mély hatással volt az arab kultúra, Lull és Dante volt. Keresztények lévén, nem azonosították magukat az iszlám vallással, de tökéletesen értették, és nagyra tartották az arab kultúra értékeit, lényegét és szépségét, és ez nyilvánvalóvá is vált további munkásságukban. Dante például hangsúlyozta, ha nem is nevezte nevén a gyereket, hogy van Európában egy nyelv, amely finomabb és magasabb rendű az itáliai tájszólásoknál. Könnyű volt  kitalálni, hogy melyikre gondolt. Arra törekedvén, hogy létrejöjjön egy egységes itáliai nyelv, Fredrik Sziciliájának és Palermónak a nyelvét tette meg példának. A mai olasz nyelv tehát (struktúrájában) igen "arabos" alapokból fejlődött ki. A spanyol költők és az olasz földi trubadúrok voltak ennek a nyelvnek a terjesztői. Az újfajta költészetnek tehát a formai mintája az arab költészet volt. Az volt  ennek a kornak a különös érdekessége, hogy noha két idegen civilizáció találkozott, egyik sem akarta kioltani a másikat. Találkozás volt ez inkább, semmint ütközés, legalábbis, kulturális vonalon. Sőt, mindkét fél a maga módján azon volt, hogy érvényesüljön a kétségtelenül magasabb civilizáció, a muszlim. A hittérítés, természetesen, a kereszténység tipikus törekvése volt akkor is, de ennek a törekvésnek a legfőbb keresztény képviselője, a szicíliai születésű Lull is határozottan ellenezte az erőszakos formájának még a gondolatát is. Anyanyelve arab volt, de mentorának, a barcelonai dominikánus Raymond Pennifordnak a tanácsára Párizsban is tanult, majd Majorkára visszavonulva a görög filozófusokat tanulmányozta, valamint az andalúziai arab misztikusok munkáit.

  E kétoldali ismeretekkel fölvértezve, ész alapon, a világos érvek dialógusában akarta a muszlimokat meggyőzni a keresztény felfogás magasabb rendű voltáról. Tehát, ész alapon, dialógusban, nem pedig erőszakkal. Legnagyobb sajnálatára azonban, nem sikerült neki tömegeket megtéríteni, noha több muszlim országban próbálkozott. Keserűen csalódott emberként halt meg. De elért annyit, hogy a katalán király, 1276-ban, pápai jóváhagyással misszionárius iskolát létesített Majorkán, ahol Lull fölfogásának megfelelően képeztek ki misszionáriusokat, azaz a tanítványok más vallási szférák nyelvén tanultak (például, görög, héber és arab nyelven), hogy majdan barátokként vegyülhessenek el az idegenek között.

Lull sürgetésére hasonló iskolák alapultak Rómában, Bolognában, Párizsban és Oxfordban is. Ezeken az iskolákon keresztül jutottak el a Korán tanai mesze az arab szférán túlra. Látván a katalán nyelv szegényességét, arra is törekedett Lull, hogy az arab nyelv gazdagságához hasonlóvá tegye azt.  Beszédeiben és írásaiban szándékosan alkalmazta az arab nyelv fordulatait. A katalán nyelv ma is más, és -főleg a katalánok szerint- sokkal gazdagabb, mint a mindennapi spanyol nyelv.

Dante összekötő-munkájára is a kereszténység nemesebb voltának a bizonyítása jellemző, mégpedig indirekt, nem támadó, hanem elvi alapon. Kitűnően ismerte ő is az arab nyelvet, nagy tisztelője volt az arab filozófusoknak is, mint például Al-Kinfinek, Al-Farabinak, Ibn Sinának, Ibn Arabinak és másoknak, de ugyanakkor tisztában volt a görög filozófusok munkáival is. Dante munkássága maga volt a két kultúr-világ szintézise, ám keresztény felhanggal. Az egyik lényeges különbség az iszlám és a keresztény filozófia  között egyfelől  az egyetlen Allah imádata, másfelől pedig a szentháromság vallása. Jellemző a keresztény "felhangra", hogy például az Isteni Színjáték is hármas(!) felépítésű: pokol, tisztítótűz, Paradicsom, mintegy ezzel is utalván arra, hogy a teljességet csak hármasság tud igazán kifejezni. Abban is különbözik a két vallási felfogás, hogy míg az iszlám szerint a a paradicsom, vagyis a teljes megvilágosulás csak meditációs úton lehetséges, a keresztény Dante szerint a Paradicsomhoz vezető út az emberi elme fejlődési folyamata, amelyben tudományos fölfedezések útján fokról-fokra jut el az ember az univerzális isteni törvények fölismeréséig. Azaz, az ember mindjobban fölismeri a Teremtés törvényeit a tudományos fölfedezések sorozatában. Szerinte az ember  maga éli és bizonyítja az egységet az elme és a Teremtés bölcsessége között. Mármint, a keresztény ember. Ebben a folyamatban az isteni bölcsesség feltárulása  és fölismerése a lényeges, mint a tudományos fölismerések függvénye, míg az iszlám meditációval jut el az Isten közelébe. A fonákság ebben az, hogy voltaképpen a tudományos fölismerések fontossága volt az iszlám-világ érdeklődésének a központjában. Ne feledjük a mottójukat: "keresd a tudást, ha akár Kínáig is kell  menned érte" . Mindenesetre, minthogy Dante a kereszténység magasabbrendűségét hirdette, roppant rokonszenvessé is vált a kereszténység képviselői előtt. Hihetetlen gyorsasággal terjedtek művei, és ezzel Dante újszerű nyelvezete is, valamint az erkölcsi ás világnézeti rendszer, amit művei sugároztak.

Jellemző  Dante népszerűségére és fontosságára, hogy keresztény templomokban (minthogy akkoriban a Biblia ritkaságszámba ment), az Isteni Színjáték  szövege és annak magyarázása a misék rendszeres része volt Firenzében a 14-15. században, pontosan olyan módon, ahogy a Korán verseinek idézése rendszeres a mohamedánok imaházaiban.

Leonardo da Vinci, például, kívülről tudta az Isteni Színjátékot. Az a fölfogás, miszerint az ember, mint Isten képmására teremtett individuum, a tudás és fölfedezések útján járva érkezhet csak el a megvilágosuláshoz, a tökélyhez, az isteni rend fölismeréséhez, nem csupán a keresztény vallásnak adott eszmei keretet, hanem teret nyitott  a reneszánsz embernek, azaz az szellem új irányú  mohó fejlődésének, vagyis magának a reneszánsznak. A reneszánsz tehát éppen a két kultúrkör dialógusában jött létre, és ebből azt is láthatjuk, hogy noha különböző kultúrkörök, mint például napjainkban is, mint antagonisztikus egységek állnak egymással szemben, a megoldás mégsem szükségszerűen és csakis a fegyver kell legyen. Dialógus is van a világon!.

Így utólag, megkérdezheti magától az ember, hogy a keresztények végső győzelme után mennyivel lett jobb világ Ibériában.