Messzire elér a gyógyszeripar világot átölelő szorítása. Egy talpig becsületes magyar biológiai kutató professzor föltalál egy vakcinát, ami kicselezi az emberi szervezet gyönge oldalát, és lebonthatóvá teszi számára az elhalt koleszterin molekulákat, amelyek tömegét a szervezet valami oknál fogva nem eltávolítja, hanem inkább és főleg a vénák falában rejti el, amitől aztán fokról fokra szűkülnek be az erek. Az idős korra oly jellemző „érelmeszesedés” oka tehát ez. Nem az erekben belül, hanem a vénák falában halmozódik föl a plak-nak nevezett mocsok. A szervezet számára felhasználhatóvá, azaz kezelhetővé tenni ezt a gyilkos lerakódást minimum egy biológiai Nobel-díjjal egyenlő teljesítmény egy tudóstól. S mi történik szép hazánkban? Bíróság előtt áll jelenleg a föltaláló tudós, mint „embereken kísérletező sarlatán”. Mitől áll meg az ész, ha nem ettől? Én a jogilag kukacoskodót és gáncsolót csuknám le egyből, hogy megemlegetné! Emberek sokasága tanúskodhatna, (köztük magam is), hogy csodaszer az antigén-vakcinája, de a sikerek hosszú sora még inkább felháborítja a hosszú kezű gyógyszer-világbirodalmat, ugyanis sok-sok hasznavehetetlen „gyógyszerének” gyártását kellene beszüntetnie, és oda lenne egy nagy csomó profit.

Ez csak egy eset ahhoz, hogy megértsük, nem emberközpontú, hanem bizniszközpontú világban élünk.

Az ember?

Dögöljön meg.

Ausztráliában egy magyar feltaláló autómotort dolgozott ki, amely nem benzinnel vagy dízellel megy, hanem vízzel. Az illető a temérdek, de sikeres munka végeztével – eltűnt. Nagy Ausztráliában a sivatag. Majd valamikor talán az archeológusok lelik meg a zseniális magyar csontjait. Amerikában sem más a helyzet. Az egyik egy remekül működő autómotort dolgozott ki, amely oxigénre és hidrogénre bontott vízzel működik. Az ehhez szükséges elektromosságot a légkörből szakadatlanul érkező elektromágneses hullámok ravasz kinyerése adta. Ingyen. Egy szép napon „invesztálók” jelentek meg nála, majd elmentek. Fia hazatérve apját holtan találta. Hivatalosan, „öngyilkosságot” követett el. Egy másik amerikai ugyancsak föltalált egy autómotort, ami vízzel működik. Megmérgezték a kedvenc éttermében.

Sok ilyen sztori van, sajnos. Föltalálsz valamit, ami fölöslegessé tesz egy sor hasznavehetetlen gyógyszert, és megütöd a bokád. Föltalálsz egy autót, amivel nem jársz majd el benzint venni, és meghalsz. Emellett egészen biztosan rengeteg találmány van, amit nagy cégek megvásárolnak, majd szépen elsüllyesztenek, hogy soha senki se élvezze az áldásait. Az az ember érzése, hogy van már a rák ellen is néhány zseniális gyógyszer, de mi lenne akkor a kemoterápiás kutyulmányok gyártásával, és mindazoknak a gyógy-segédeszközöknek a gyártásával, ami egy kemoterápián átesett páciens hátralévő hónapjai folyamán biztosan eladható lenne? A csoda-vakcina érvényes szabadalmát több külföldi cég azonnal meg akarta venni, de a feltaláló egyrészt, mert nagyszerű magyar ember, nem adta el, mondván, hogy ez magyar szabadalom, a mi országunknak kell belőle gazdagodni, másrészt pedig, mert túl gyakran vásárolódott föl találmány, hogy soha ne lásson napvilágot. A magyar állam szakértője nem hogy nem mutatott érdeklődést, hanem gunyorosan és simán lesöpörte az asztalról az egészet, és még aznap házkutatás volt a feltalálónál, minden jegyzetét és számítógépét lefoglaltak. Majd pedig beperelődött az idős feltaláló. Ilyen világot élünk. Vannak szélesebb körű érdekszférák, ami mellett egy nemzeti érdek vagy az emberi érdek nem számít.

Ennyit a jó találmányokról és háttér-érdekek ütközéséről, bár folytathatnám. Sokáig. De vannak társadalmi érdekességek is, amelyek részben háttér-érdekek, részben pedig a feneketlen ostobaság

hatalmát mutatják.

Ha belegondolunk, úgy tűnik, ma mindenütt a munkahelyteremtés a nagy dolog. Az árutermelés a nagy dolog. A profit-előállítás a nagy dolog, ami aztán meghozza a maga szinte világméretű dilemmáit és gondjait. Az államok munkahelyeket kell teremtsenek, hogy foglalkoztassák a munkáskezeket, legyen eladható áru és legyen profit, amiből az is következik, hogy már egy összeszerelő Mercédesz gyár is óriási ajándék egy kis ország számára, hiszen munkahelyet jelent, pláne, mert az ilyen és hasonló munkahelyek betöltéséhez nem kell nagy tudású munkássereg, betanított munkás a legjobb hozzá, és ilyen szintű munkásvállalóból bőven van nálunk is és másutt is. Elvileg még az olcsó bevándorlók is foglalkoztathatóak így, (lásd Németországot, hogy csak azt említsem) tehát áldást jelent a kétkezi, fej nélküli munkaerő, ugyanis olcsójánosék nem jelentenek az államnak gondot, eltartási kötelezettséget, azaz koloncot a nyakon, sőt produkálnak valamelyest. A mai világ siralmas olyan, hogy az egyénnek, akár művelt, akár tök buta, egyetlen alapvető szüksége van: egy munkahely. A betöltött munkahely tehát áldás az alkalmazottnak, és gondtalanságot jelent az államnak. Szörnyű sivár az ilyen világ. Ha van állásod, ember vagy. Ha nincs állásod, megdöglessz, vagy társadalmi nyűg leszel azzal, hogy az állam tart el egy darabig így-úgy. Hogy aztán már olyan termékeket is gyártatunk a víz, a levegő és a föld megmérgezése árán is a kétkezivel, amire a világon semmi szükség sincs, az se baj, csak menjen a verkli, termelődjön akár hülye és szükségtelen portéka is, a reklám és a trükkös salesman majd eladja valahogyan, csak biztosított legyen a mindenható, lehetőleg teljes foglalkoztatottság.

Első pillanatra talán nem tűnik szembe, hogy van egy erős párhuzam a kicsinált feltalálók, a haszontalan gyógyszereket ontó gyógyszeripar és a sokszor teljesen fölösleges portéka-termelő, és közben foglalkoztatást biztosító ipar között, de van. Olyan világot élünk, amelyben csak szólamokban szerepel a jóléti állam mint cél, miközben az ember a legkisebb érték, vagyis alapjában véve kuli és kuncsaft egyben. Hiszen már az iskolák, a nevelés sem széles látókörű, művelt embereket, hovatovább: gondolkodókat „termel”, hanem állások betöltésére alkalmas senkik tömegét. Valamikor, körülbelül a nagyapáink idejében például mérnöknek lenni annyit jelentett, hogy széles skálájú, vagyis általános mérnöki műveltséget kapott a műegyetemet kijárt valaki. Aztán, ha hajóiparba került, a hajóiparban értékesítette az általános műszaki tudását, ha motorgyárban kapott munkát, motorgyártásra szakosodott menet közben, és így tovább. Ma már induláskor „szakosodott” a mérnök; úgy jön ki az iskolából, hogy csakis egy bizonyos „szakhoz” ért, a többihez pedig egy kukkot sem. Volt például a hatvanas években egy újságíró egyetem is, ugyanis világos dolog a munkaerőgyártó rövid ész szerint, hogy az újságiparnak is szakemberek kellenek. Úgy be is döglött az újságírót csináló egyetem, mint annak a rendje. Ugyanis a tényleges életben egyik növendékéből sem lett újságíró. Azaz, tudok egyetlen egyről, de az sem ütötte meg a mértéket, és kihullott lassan a szakmából ő is. Ezért is találódott föl a MÚOSZ iskola, (magam is kijártam), amire csak azt vették föl, aki már legalább két éve valamilyen újságnál dolgozott, azaz bizonyítottan volt rátermettsége. Ma ismét van újságíró szak az egyetemen, amely persze nem széles általános műveltséget ad a nebulónak, hanem nem is tudom, mit ad, és azt sem tudom, miért válogatás nélkül adja a képzést voltaképpen akárkinek.

Hallottam, hogy az egyik növendék például Mikszáthról sosem hallott, Arany balladáit se nem szereti, se nem ismeri. Mert szakosított. Ez az egyetem sem fog termelni művelt főt, annyi bizonyos. Viszont, ad egy diplomát, ami annyit ér majd, mint az arany fedezet nélküli pénz: fabatkát.

A szakbarbárosítás minden vonalon ilyen, és ha ennyire szakosodott munkaerőkkel telik meg a társadalom „műveltebb” rétege is, jaj annak a társadalomnak. Vagy éppen a világnak. Ugyanis másutt is ez a nóta szól, nem csak minálunk.

A munkahelyteremtés, a munkahelyek betöltésére szakosított alkalmazott-előállítás tehát egy alapvetően rossz irány. A képzetlen, vagy alacsony képzettségű munkástömeg megélhetését Suzukira, Mercédesre (stb) bízni is nagyon kockázatos, mert mi van, ha fordul a világgazdaság egyet, háború lesz, vagy csak világgazdasági krach, és ezek a márkák, vagy modellek nem kellenek a piacnak, vagy nem annyi kell belőlük, hogy a magyar olcsójánosokra továbbra is szükség legyen? Hirtelen óriásira duzzad majd a munkanélküliek tábora? És mit kezdjen az állam azzal a tömeggel, amely csak futószalagon elvégzendő egyszerű műveletre képes? Tartsa el?

A nagyüzemek által kínált munkahelyek tehát komoly társadalmi kockázattal járhatnak.

Az állam gondoskodási felelőssége tehát próbára tétetik. Békeidőben mindig akad szükség olcsójánosokra, és jól jön egy külföldi érdekeltségű összeszerelő üzem is, de mennyire élünk ma békeidőben? És milyen idők jöhetnek ránk holnap, ha a jelen máris... tudjuk, milyen?

A második világháborúig a magyar államnak nem nagyon voltak ilyen gondjai. Az ipari forradalom ugyan teremtett itthon is nagyüzemeket, tehát munkásságot is, de a legvéresebb háborús időkben sem volt az államnak eltartási gondja például a parasztsággal. A kisparaszttal sem. Aztán, ott volt a kisiparosok tömege. Azzal sem voltak eltartási gondjai, mert eltartották önmagukat és családjukat. Horthy idejében, érdekes módon, a nemzeti jövedelmünk nagyobb részét nem a földműves réteg adta, hanem az ipar. Akármennyire is hihetetlennek tűnik ez. A földműves ág „csak” önhordó volt, és produktív. Ahogy a kiskereskedők és a kis- és középvállalkozók is produktívak és önhordók voltak. Egyedül az ipari munkásság mint új osztály volt az alkalmazottságnak, vagy munkanélküliségnek kitett társadalmi szelet. Itt. De ez a réteg is más volt akkor a maga hierarchiáját illetően. A szakképzett munkásnak nemcsak biztos volt az állása, hanem alkalomadtán esetleg maga is önállósíthatta magát, kócerájt, vagy kisüzemet tudott alapítani. A szakképzés nagyon magas szintű volt akkoriban. Igaz, hogy az inasság nem volt éppen leányálom, de aki szakképzését megkapta, az értette a dolgát, tehát akár önállóságra is gondolhatott, és a jég hátán is megélt. Ma a szakképzés sem a régi. Betanítandó, sőt valamelyest képzett munkásanyagunk is van elég, de szakmunkásunk (a szó rangos értelmében) vajon van-e bőséggel? És ha vannak szép számmal, tényleg okos-e és szükségese-e, hogy elhagyják az országunkat? Kisiparosaink is vannak, de vannak-e elegen, és szaporodnak-e? Kiskereskedőink is vannak, de vannak-e elegen, és egyáltalán, az ilyen vagy olyan vonalon önállósodottak száma van-e olyan számottevő ma, hogy az az állam gondoskodási kötelezettségét érzékelhetően könnyítené? Szorgalmas nép vagyunk, és (minthogy több más nép között éltem már) nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyon tehetséges nép is vagyunk a többihez képest, és individualisták is vagyunk, de az itt-ott előforduló állami támogatáson kívül segítjük-e eléggé azokat, akik önállósodni is tudnának? Nem okvetlenül pénz-segítségre gondolok, hanem arra, hogy képzünk- e ki elég szakembert, aki akár saját lábán is meg tud állni. Attól félünk, hogy kiképzem az ifjút, aki majd azonnal lelép külföldre, ahol persze 'kolbászból fonják a sövényt”?

Nem kolbászból fonják, én már tudom.

A munkáltatás és állásnyújtás mindig fontos feladat marad az állam számra, de nem lenne szabad, sem nálunk, sem másutt a világban, hogy a kormányok jóformán munkaügyi- és munkanélküli-ügyi hivatalok legyenek. Az olcsójános összeszerelő munkaerő értéktelen munkaerő. Rövid távon segít,

hogy megélhetéshez jusson a tudását tekintve értéktelen két kéz, de gondoljunk csak a jövőre, arra a tényre, hogy a gyilkos árutermelő hajszában végül az automatizálásé a jövő, és akkor válik csak igazán legkisebb értékké az emberek óriási tömege.

Ebben a fura világban sajnos a legkisebb érték az ember a gyógyászat szempontjából, a tudomány szempontjából, az ipar szempontjából és mi van még ezeken kívül? Ja, a profit szempontjából okvetlenül! Egy világ van körülöttünk, amely máról holnapra működik, vagy néha nem is működik, csak kapzsi és mást sem keres, mint alkalmi konjunktúrákat, és profitot de azonnal, főleg pedig bölcs előrelátás dolgában körülbelül a kőkorszaknál tart.