Igazság szerint alig van közöm a mezőgazdasághoz és a földhöz. Legfeljebb csak nagyon áttételese. De tényleg kell legyen valami közöm ősidőkbe visszanyúlva a földig és mezőgazdaságig, talán lehet valami valahol a távoli tudatalattimban és ösztöneimben a föld szeretetéből, bár tudtommal sosem volt felmenőimnek sem sok köze a földhöz. Ámbár minden lehetséges. Eszembe jut erről egy sok évvel ezelőtti epizód: A villamoson egy „finom” öregasszony durván leparasztozott valaki valamiért, mire a háttérben egy finom úr megjegyezte szinte önmagának, de mindenki által hallhatóan, hogy ha nagyon megkapargatjuk a felszínt ebben az országban, majdnem mindenkinek a családfája alatt ott találjuk a kapát, meg az ekét. És lehet, hogy így is van Magyarországon. Is. Lehet, így, hogy én sem állok fényévekre a kapától meg az ekétől, de a látnokok és jósnők mindig azt mondták nekem, mintha összebeszéltek volna, hogy őseim nagy katonák voltak, és nekem is ezt a vonalat kellett volna folytatni. Naná! Semmi sem lehetett volna egyszerűbb, mint Rákosi és Farkas Mihály (eredeti nevükön Rosenfeld Mátyás és Wolf Izrael) hadseregében vezérkari álmokat táplálni! Apám is csak egyszerű hivatásos tiszt volt a háború alatt, méghozzá az igazán és teljesen fölösleges és sóhivatalnak is nevezhető folyamőrségnek titulált fegyvernemnél. Nem éppen volt ez nagy ősökre emlékeztető pozíció. Sőt háború után sem volt más, mint hivatásos tiszt, méghozzá ugyanannál a sóhivatalos fegyvernemnél. Onnan is ment nyugdíjba őrnagyi ranggal, miután végül kirúgták több éves hű szolgálatai ellenére, mégpedig úgy, hogy csak formailag lett nyugdíjas, mert pénzt, nyugdíjat nem kapott. Fene nagy katonai származás ez. Az viszont tetszik nekem, hogy ahogy valahol olvastam, Szeged környékén Atilla sírját és környékét egy lovas alakulat őrizte és biztosította annak idején, és a parancsnoka Balogh névre hallgatott. Ez már döfi, ha ugyan van itt valami a vérvonalasságból is.

Ki tudja!

Harciasság tekintetében nem vagyok éppen liliom lelkű, de nem tudom magamat elképzelni hivatásos katonának. Viszont most már, ahogy öregszem, földművesnek viszont lélekben egyre inkább, anélkül, hogy látnokok és jósnők valaha is említették volna ezt.

Életem legjobb szakaszát egyebekben az édesítette meg például, hogy vettünk egyszer feleségemmel New York államban egy jókora földet mindössze 80 mérföldre, azaz körülbelül játszi 120 kilométerre manhattani lakásunktól. Nem is annyira befektetésnek vettük ezt, hanem, hogy úgy mondjam, úri passzióból. Nagyvárosban élőknek maga a csoda, ha hétvégén kimenekülhetnek a sajátjukba, az igazi természetbe, ahol minden zöld, illatos, csöndes és pihentető. Játékosan gentleman farmnak neveztük a jókora földet. Ástunk, fákat ültettünk, egyebekben 200 fenyőfácskát birodalmunk két oldalán, szegélynek. A lankás föld darab szelíden lejtett, lent pedig keresztben egy patak folyt át, majd azon túl lassú emelkedővel folytatódott a „birtok”, erdővel, vadakkal. Őzek is lakták a környéket. Nagyszerű hely volt, és üdítő is hétvégeken halálra dolgozni magunkat ott.

Emlékszem, volt egy „holdkóros” pillanatom is egyszer. Okát ma sem tudom megmagyarázni, de tény, hogy egy alkalommal hajnali háromkor felébredtem, és az Istennek sem tudtam tovább aludni. Előfordul az ilyesmi. Hánykolódásom közepette véletlenül felötlött, hogy ha már tökéletesen kialudtnak érzem magamat, idő meg bőven van, kiszaladhatnék a „birtokra” az éj leple alatt. És így is tettem. Mit sem sejtő feleségem ma sem tudja, hogy csöndben felöltöztem, lifttel lementem a 33 emeletet a garázsig, beültem a kocsimba, és uzsgyi, kihajtottam szélsebesen a „természetbe”, csak úgy, kíváncsiságból, vagy tudom is én...

Sosem felejtem el az érkezés hangulatát. Még alig pitymallott, enyhe köd ülte a környéket, szellős sem volt, csak csönd, mint a mennyben, és lelket gyönyörködtető illata volt a környéknek. Sosem láttam ilyen gyönyörűnek a földünket. Mintha alvása közben lopakodtam volna hozzá, vigyázva, hogy föl ne ébresszem álmából. Éjjel is más minden, hétköznap is más, vasárnap is más arcát mutatja a föld. Egy idő után, amikor megteltem a hajnali, soha nem tapasztalt szépséggel, beültem a kocsiba és lassan hazahajtottam. Vissza is feküdtem, de máig sem mondtam meg, hogy kiszöktem, ugyanis ez hülyén hangzott volna, viszont nekem olyan élmény volt, hogy évtizedek után is szeretettel gondolok arra a látványra, a békességre és illatra.

Nagy dolog a föld valószínűleg annak is, aki nem tudja, csak tudata alatt rejtőzve tart egy vonzalmat, talán egy másik inkarnációban átélt emléksort, ami mostani állapotban is vissza tud öltődni egy-egy órácskára.

Írtam egyszer valami önvallomásos írásomban, hogy ha választanom lehet a következő inkarnációmat, okvetlenül önálló és önellátó földműves szeretnék lenni, és nem túl nagy, de saját birodalmamból le se fütyülném a külvilágot. Talán a mai őrült világban is elképzelhető, hogy megél magában valaki és nem is fütyül, hanem egyenesen köp erre a zsiványsággal terhes, zsibvásáros világra, amely minden ízében méltatlan egy emberi élethez. Ilyet írtam, én, a „katonaivadék”, és az a legérdekesebb, hogy tényleg nem is bánnám, ha így választanék, ha ugyan módomban áll akkor és ott inkarnációk között válogatni.

Ezt még meglátjuk...

A hétvégi földműveskedésünk igazi örömeire ma is szívesen emlékszem, pedig már eladtuk a földet évtizedekkel ezelőtt. Ma is hiányzik a földtúrás öröme, de a magyarázat is éppen úgy hiányzik, azaz annak a megokolása, hogy voltaképpen miért jön ennyire mélységesen szívből a gyönyör, ha ott állva egy pirkadat előtti órában belélegzem a föld illatú szűz hajnal levegőjét. Miért jön ilyen mélyről az ámuló gyönyör nekem? Biztosan eltart még egy ideig, mire esetleg kibogozom a minden valószínűség szerint nagyon is metafizikai kapcsolat okát. Csakis metafizikai magyarázatot tudok ugyanis elképzelni. Van sok minden, amire csakis metafizikai magyarázat kínálkozik. Ilyen például a nő megjelenése az életünkben, akivel leéljük az életünket. Miért éppen ő az, miért ő az egyetlen, akivel ez sikerül? Voltaképpen nagyon sok nő egyaránt alkalmas lenne erre, és mégis, noha lényegében a nők is darab-darab... azaz sok tekintetben egyformák, bár egyikük magas, a másikuk alacsony, megint másikuk erős, vagy éppen filigrán, szőke, vagy vörös, vagy fekete, vagy barna... mégis, egész életre szabottá teszi egyiküket számunkra valamilyen beavatkozás, a többit meg egyáltalán nem? Mi az oka, hogy vele az élet magától értetődő könnyedséggel kezd együtt áramlani, a többivel meg nem?

Csak metafizikai magyarázatot tudok erre is elképzelni. Vagy a foglalkozás, a szakma, az életpálya megtalálása? Az is olyan dolog, hogy nem okvetlenül specifikus iskolázottságtól függ csupán. Egyik volt iskolatársam a technikumot éppen úgy elvégezte mint én, de ahelyett, hogy irodákban hűtené a lét egy életen át, egy-két kanyar után kikötött a mozdonyvezetésnél, és onnan is ment nyugdíja egy élvezetesen és kielégülten eltöltött élethossziglani füstös, majd dízeles pálya végén. Imádata azt csinálni. Sőt én magam is irodai léhűtéssel élhettem volna le az éltemet, ha a szívem ez engedte volna, mire egyszer áthomorítottam az újságírásra. Természetesen találtam bele abba pályába, amire kezdetben egyáltalán nem volt formális képesítésem, és mégis bizonyos értelemben szinte magától ment az elképzelhetetlenül más életre való átváltás, olyan természetességgel, ahogy a lepke bábja bomlik föl egy napon és mint pillangó folytatja. Na, most nagyon költői voltam...

Mi a magyarázat egy ilyen átállásra? Nyilván egy törvény, amely a lepke életében sarkalatosan követhető, de emberi sorsok változásában is ugyanennyire törvényszerűség állhat a háttérben. Van aki előre elrendeltetésnek nedvezi ezt a titkos hajtóerőt. Ha jól belegondolok, mi más magyarázat lenne erre is mint egyfajta metafizikai? A kérdés, ami a földművességet illet, mármint a tényleges hivatást, az is ilyen mélyről ható értés és szenvedély lehet. Ez aztán le is vizsgáztatja a földmívest. Az egyik ilyen vizsga volt az egykori földosztás a bolsi időkben. A nincstelen magyar parasztot egy szép napon csoda érte: az „évszázados földéhség” megoldására földet kaptak a szegényparasztok, a volt zsellérek, a földnélküliek. Volt, aki nagy földéhségében voltaképpen vonakodott az ajándéktól, úgy kellett rábeszélni őket, hogy mostantól tényleg a tied ez a darab föld, és senki sem fog szíjat hasítani a hátadból azért, mert a feldarabolt nagybirtokból egy darabot megkaptál. Sokan persze nagyon örültek, tehát folytatásnak elvárta volna az ember, hogy következő évben már felvirágzik a táj. Volt is valami felvirágzás, de idővel, ha kiment az ember a határba, szinte pontosan meg tudta állapítani, hogy na ez a silányan megművelt is juttatott föld , meg amaz is. Ugyanis más dolog mezőgazdasági munkásként fölcseperedni és megint más gazdának lenni. A földéhség igaz volt, a gazdává lenni viszont nem volt mindenkinél öröklött, zsigeri tulajdonság. A későbbi téeszesítés az ilyenek számára megváltás volt, ugyanis ismét mezőgazdaságban robotoló munkások lehettek. Mert van, aki csak arra született. A másik sanyarú jelenség az volt, hogy a szövetkezetek és állami gazdaságok nem éppen a nagygazdaság irányításához értők vezetése alá került, ugyanis a nagygazdák, meg még a középgazdák is kuláknak neveztettek, és pusztítani valók voltak. Így vezetett sok nagy gazdaságot nem az értő és rátermett, hanem a megbízható elvtárs, a nagy hangú.

A hatvanas években, Varsóban járva meglepett, hogy némán állnak végtelen sorokban emberek egy-egy „közért” előtt. Előrementem, látni akartam, miért állnak sorba. Döbbenetemre „ma alma volt”, és almáért álltak ott, mégpedig olyan silány almáért, amilyet nálunk automatikusan malacnak löknek. Kérdeztem ottani újságíró kollégákat, hogy mi ez az abszurd jelenség. És rögtön mondták, kis sóhajjal, hogy ja, nálunk nem volt téeszesítés, minden kisparaszt megmaradt a maga parcellájának ura, megtermelte, amit meg tudott termelni, és megette. Alig jutott tehát áru a nagyvárosoknak.

Nálunk ez azért ennél tényleg szervezettebben ment. Tervgazdaság volt, beszolgáltatás az utolsó szemig a padlásról is, és volt nem csak termés, hanem elosztás is. De kemény kényszer, nem pedig a termesztés öröme állt a produktum mögött. A mi istenadta termőföldünkön még a hozzá nem értés ellenére is megtermett bőven, ami nekünk kellett, meg az esetenkénti aszálynak is, sőt a „jóvátételbe” küldött uszályoknak is.

A mai földbérlős, földvásárlós hercehurcát korai volna meg igazán megítélni. Az egyetlen, amit biztosra vehetünk, az az, hogy paraszt osztályunk nem igen van. A régebbiek, akik földművelésből éltek évszázadokon át nem nagyon van, akinek továbbadnák a szenvedélyüket és tudományukat, mert a vidéki ifjúság jelentős része nem arra vágyik, hogy sárba lépjen, ráadásul a génjeikben többségükben legfeljebb a földtúró munkás emlékeit örökölték, a mezőgazdasági munkásét, ami nem éppen csábító, ha városi életet is lehet élni. Az arányaiban és számában kevés szenvedélyesen és igazán földműves réteg pedig végül nem ad ki egy parasztságot, mint társadalmi osztályt. Magyarán, nincs parasztságunk, vagy inkább: elégtelen a tömege. Magyarországon ez különös jelenség, de valósnak látszik.

Hallottam olyan véleményt, hogy az önállóan gazdálkodó parasztság amúgy se lenne valami gazdaságos. Nagybirtokokkal, gépekkel, „korszerű technológiával” többre megyünk majd. Vannak is már nagybirtokaink. Nem tudom, mennyire zsigerien és atavisztikusan, vagy metafizikailag kötődnek földműveléshez akiket „báróknak” is nevez az újság, de nagyon árutermelésesre, kalkulációsra és ipariasra egyszerűsít ez a felfogás valamit, ami nem kalkulációs és iparszerű volt egykor, hanem valóságos élete valóságos földműveseknek.

A magam részéről, minthogy makacs vagyok, maradok az inkarnációm korábban említett választásánál. Addigra talán normalizálódnak a dolgok, és lesz lehetőség együtt élni egy darab földdel, szinte szerelmesen, és függetlenül és boldogan.