Annyi mindent elmondtak már újságokban a hozzáértők, hogy azt hihetjük, a szóáradathoz már semmit sem lehet hozzátenni.

De lehet.

Nem szaporítani akarom a szót, hanem megemlíteni néhány benyomást, ami majdnem ötvenévi külföldi tartózkodás után egy-egy hazaruccanás alkalmával érinti az embert otthon, vagy a jóléti államnak hitt Svédországban, vagy éppen Amerikában.

Svédországban például kevés diplomás ember van, aki tud helyesen írni. Fura, de így van. Amerikában körülbelül ugyanez a helyzet, hozzátéve azt, hogy a tizenévesek már beszélni se tudnak rendesen, könnyen érthetően. Ez utóbbi jelenség Magyarországra is érvényes. Mint öreg fiú, emlékszem, hogy elemiben is, gimnáziumban is rendes tanóra volt a „beszéd-és értelemgyakorlat ” óra. A tanár bedobott egy-egy témát, és bárki elmondhatta a  véleményét. A kötetlen beszédben, ajánlatos volt szabatosan beszélni, mert a legkisebb bakira is felröhögött az osztály. Ma nincs ilyen óra. De nem nagyon van feleltetés sem Svédországban, sem pedig az amerikai iskolákban, hanem tesztekben „felel” a nebuló igent, nemet. És ez nem ugyanaz, mint kérdést kapni, felállni, és elmondani a tanultakat, méghozzá szabatosan, világosan, különben ismét röhög az osztály. A tanárok munkájának megkönnyítésére nálunk is ez a tesztes feleltetés silányítja a beszédkészséget. Itt, Amerikában, időpontot rendelek az új fogorvosomhoz, egy huszonegy éves telefonos kisasszony magyarázza el, hogyan találok a rendelőhöz. Kétszer kérdezek rá, mert hol értem amit mond, hol nem. Hadarva, a szavakat slamposan elkenve magyaráz, és harmadszor is rá kell kérdezzek egy-egy részletre. Szinte már én szégyellem magamat. Odaérkezésemkor aztán megjegyzem a főnöknek, hogy nem volt könnyű megérteni a lány szavát. Legközelebb már más válaszolt a telefonra, egy középkorú, kellemes hölgy, aki még nem teszteken nőtt fel, hanem beszélni is megtanult. Mellesleg. Magyarországon egy kicsit ugyanígy állunk. A harminc éves korhatár alattiak slampos nyelvezettel, szinte magánhangzók kihagyásával, vagy azok elváltoztatásával beszélnek. Így lesz például a hajógyárból „hejögyeer”, vagy „krltünk lvö embrk” a szavakból. Sorolhatnám sokáig...

Ami az általános műveltséget illeti, mint immár ötven éve külföldön élő jómagam meglepetésekkel találkozom minduntalan. Amerikában is, Magyarországon is. Valamikor, odahaza megtanultuk számtanórán, hogyan kell például papíron, ceruzával köbgyököt vonni olyan egyszerűen, ahogy papíron, ceruzával, nem pedig elektronikus kütyün szoroz, vagy oszt az ember. Mutattam ezt Amerikában, és úgy néztek rám, mint egy marslakóra: „Hol tanultad ez? Így is lehet?” Persze, erre a fajta tudásra már nem is nagyon van szükség, de éppen szükség esetén, vagy akár balhéból is jó ha nem csak billentyűk pötyögtetése a tudományunk. Olyan dolog az elektronikus kütyük használatával  való tanítás, mintha biciklizni nem tanítanánk meg a gyereket, de egyből motorbiciklit vennénk neki. Kell az alap. Azaz, kellene. Az irodalom tanítása is szinte arra törekszik, észrevételeim szerint, hogy nehogy túlterheljük a szegény diákot Kosztolányival, Mikszáthtal, Szabó Dezsővel, Arany balladáival és más szellemi kincseink ismeretével, mert annak a világon semmi praktikus haszna sincs. Beszélgetés közben, mondom az egyik sihedernek, hogy te kis sibarita váz, te spongya szívű, és nem tudja, milyen nyelven beszélek. Egy-egy szárnyat-combot ajánlok a kicsinyeknek az asztalnál, és megint nem tudja, mire célzok. Vagy a hazasiető kis barátomnak mondom, hiszen este van, hogy vigyáz, nehogy hajadba kapjon a réztollú bagó.

És nem villan föl fejében egy amúgy nyilvánvaló vonatkoztatás.

Vonatkoztatás?

Mire?

Nem mire, hanem kire. Egyikük sem tudja. Míg bennem úgy él a sok Mi és Ki, azaz Petőfi is, Arany is, Berzsenyi is, Csokonai is, ahogy az anyanyelv él bennem.

Motorbiciklisekkel van dolgom, akinek sosem volt biciklijük...

Volt, hogy játékból elgondoltam, mi lennék, ha valami rossz csoda kivonná belőlem mindazt, amit klasszikus magyar irodalomnak nevezünk. Csúnya gondolati játék volt ez, ugyanis én, mint teremtmény üres tok lennék hatalmas űrrel a lelkem táján. Elképzelni is szörnyű.

Volt aztán, hogy az önmeghatározás dolgát fontolgattam, és olyan jelenségeket találtam egyesek lelki fundamentumában, mint például a Nibelung monda, amiből lassan de biztosan kifejlődött az übermesch-gondolat és minden ami azzal járt, vagy a minden alapot és igazat nélkülöző dákó-román elméletet, vagy a pánszlávizmust és hasonló humbugok sorát. De mi az, ami minket, vagy éppen engem határoz meg? Nekünk nincs, sosem volt és hálistennek sosem lesz fajelméletünk, azaz nincs dogmatikusan megírt, bennünket összefogó elméletünk, és mégis, vagy éppen ezért vagyunk sajátosak, szinte különlegesek. Mert azok vagyunk. Sosem igáztunk le más népet, nem volt, nincs és nem is lesz különösséget, kiválóságot bizonygató elméletünk, így jogalapunk sem lehetett soha ilyen abnormális ambíciókat főtő anyagra, és mégis, tudjuk magunkról pontosan azt, hogy vagyunk akik vagyunk. Megszövegezetlenül, de tudjuk. Ennek a tudatnak a létét, vagyis ennek a sajátos egy húron pendülésnek az eredetét könnyen megtalálja az ember, csak éppen meglepő helyen: egy komplexumban, amit magyar irodalomnak nevezünk. Azaz, aki nem csak térképen, vagy eredettörténetünkben keresi a közös húrt, hanem az irodalmunkban ábrázolt mozaik-részletek összegeződésében találja a magyar szellemet kifejeződni, körülbelül jó helyen tapogatózik. Magyarán, akik a roppant gazdag és gyönyörű magyar irodalom komplexumában nőnek fel, azok a művek lelke által egy sajátos érzés-és gondolatvilágban ébrednek voltaképpen önmagukra, egy sajátos öntudatra, ami békés és számunkra otthonos. Enélkül, a több ezer évre visszanyúló népmeséktől József Attiláig (és őrajta túl is) felhalmozódó kincstömeg nélkül, biztosan nem egy sajátos érzelmi és gondolati egység, hanem nem tudom, mi alakult volna ki bennünk. Ilyen alapon, valóban üres tok lennénk, vagy lesz a lelkünk, ha kiemeljük belőle az irodalmunkban összeadódott sajátosságtudatot, amit különösen a mai oktatás kezd elég hatásosan „kiemelgetni”.

Az irodalom által alakuló és megszilárduló nemzettudatra nagyon alkalmas példa a körülbelül Petőfi korában élt montenegrói Njegos hatása. Maga a nép is roppant érdekes. A törökök uralma alatt állt az egész Balkán, kivéve a pici Montenegrót. Nem tudom, hogy vannak-e egyáltalán egymillióan, e csöpp ország területét azonban a török sosem tudta, és végül már nem is akarta teljesen elfoglalni. Túl sok vérébe került volna. Njegos fő műve pedig, a Hegyek koszorúja valóságos eposszá, jóformán nemzeti imakönyvvé vált már életében is, és mai is idézik, ma is egy-egy Njegos-versidézet említése és az arra való azonnali rezonálás azonosítja a montenegróit mint montenegrói, azaz a „szerbet” aki (Isten őrizz!) nem szerb, hanem nagyon-nagyon más.

A svédek Eddája, a finnek Kalevalája csupán egy-egy becses monda nekünk, de a svéd és a finn a maga lelkét és azonosságát találja benne. Nemzettudat gócpontja ez is, amaz is. Nekünk az irodalmi gyöngyszemek kaleidoszkópja és sajátos ragyogása az, ami szinte örök tűzzel melengeti mindnyájunk lelkét.

Csak a mienket?

Meglepő is, meg nem is, hogy nyelvünk varázsa néha megejti mások lelkét is.

Nem véletlen, hogy sajátos nyelvünk logikája, gazdagsága és lelke a Fasor híres és igazán kiváló gimnáziumában sok zsidó tanulót is átformált, kiteljesített, lényegében magyar érzelművé tett. Külföldre, a „fejlett” de bunkó nyugatra kerülve jöttek rá, hogy nyelv csak egy van, és szív is csak egy. És máris itt vagyunk az oktatás ügyénél. Egy kis kanyarral még azt kell közbeszúrjam, hogy több magyar tudós, elméleti fizikus, kémikus, méghozzá Nobel-díjat kapott magyar jelentette ki, hogy sikereinek egyik titka a magyar nyelv logikája szerinti gondolkodásnak köszönhető, másrészt pedig kimondottan a középiskolának.

Nem az egyetemeknek?

Nem. A középiskolának.

Miért?

Mert az egyetem csak tárgyi tudást és szakosítást ad. A középiskola viszont egykor gondolkodni tanította meg a gyereket. Nagyjaink mindegyike ezt vallja. Nyilván nem számítógépek segítségével, hanem ”gyalog” tanultak meg gondolkodni, azaz, úgy ahogy a jó, sőt a legjobb alapokat kell lefektetni. Igen, az elektronikus kütyük is jók sok mindenre, kell mellette a rendszeres testnevelés is, kellene beszéd-és értelemgyakorlati óra is bőven, de a magyar irodalom csodáit tanítani kellene, méghozzá sokkal de sokkal bőségesebben, nem pedig időrabló fölöslegesség módjára kezelni azt. Saját lelkünket leljük meg benne, és teljes emberré válunk.

Politikai trükközés okán már egy ideje éppen az oktatást próbálják (elég sikeresen) sekélyesíteni valakik valami okból. Tégy selejtessé egy generációt, és a következő generációt már ezek fogják „nevelni”. Remek trükk ez. A mai oktatás legjobb esetben kulizó-fogyasztó nemzetet teremt. Abban az országban történik ez, amelynek történelmileg nem is olyan régen egy Klebelsberg Kunója is volt! Mellesleg neki az egyik legnagyobb magyar titulus okvetlenül kijárna, nemcsak egyetlen szobor, (az is csak Szegeden), hanem Pesten-Budán is ahol sok-sok szobornak, menórának és más emlékműnek bőven akad helye, hiszen nem kevesebbnek vetett masszív alapot, mint egy művelt nemzetnek.

Lehet, hogy igazándiból NEM gyönge helyesírású, jóformán makogó, csupán állásokat betöltésére való szakembereket kellene „előállítania” a mi kis pedagógiánknak, hanem gondolkodásra termett embereket?

Lehet, hogy jól látom a dolgokat?

Lehet, hogy nem?