Nem könyvismertetés ez hanem inkább gondolatok e két nagyszabású művel kapcsolatban, hiszen a Talmudot sem és a Bibliát sem szokás csupán könyvnek tekinteni, így inkább a tartalmuk és sajátos látószögük az, ami gondolatokat ébreszt az emberben. A Bibliát is kifogásolhatja az ember, az Ószövetséget is és az Újszövetséget is, ha másért nem akkor azért, mert az Ószövetség nagyrészt lopkovic munka, mivel a legtöbb, ha nem éppen minden nagy sztoriját már régen megtalálták, méghozzá írásos formában (a teremtés, Noé, Mózes a kis kosárban stb.) több ezer évvel korábbi nagy művekben ősi, vagy éppen mára már kihalt nyelveken. Csak más nevet, főleg zsidó neveket kaptak a szereplők a Bibliában. A Újszövetség is erősen kifogásolható, ugyanis négy nagy evangélistáról akar csak tudni, miközben kicenzúrázott legalább két tucatnyi evangélistát, és vigyázott arra, hogy nehogy szóba kerüljenek azok. Mintha szándékosan egy új vallási felfogást propagálna, amit aztán nyugodtan nevezhetnek judeo-keresztény eszmének, tehát nem a kereszténységet, hanem annak egy leszűkített és megvariált eszméjét tálalja, mintegy azt az érzést sugallva, hogy az ősi zsidó vallásból alakult ki a kereszténység, noha ez pont fordítva történt. Ennyit a Bibliáról. És még csak annyit, hogy a tudatosan elkövetett sauli-pauluszi torzítások nélkül a kereszténység valójában ennél nem csak több, hanem más is (lenne).

A Talmudot és a Cion Bölcseinek jegyzőkönyvét tanulmányozgatva valósággal elborzad az ember. Ha meg kellene neveznem a világ két legszörnyűbb könyvét ez a két mű vinné el a pálmát. Minden részletezés nélkül a Talmudot a törzsi nacionalizmus netovábbjának véli az ember, mert alapgondolata emberiségellenes, hiszen minden eleme arra a „tényre” alapozódik, hogy aki nem zsidó az egyszerűen, nem ember. Ilyen alapon aztán nem csak természetes, hanem kívánatos is a nem zsidó, azaz gój világ tetszés szerinti kihasználása és pusztítása. Köszöni szépen a világ ezt az alapgondolatot és szándékot.

A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve pedig egyenesen az idevágó programot tartalmazza meglehetős részletességgel, vagyis az alapszándék kivitelezési módszerét írja le. Hűen követve a talmudi alaptételt, mármint azt hogy  egyetlen egy nem zsidót sem lehet embernek tekinteni, a gójok fölötti világuralom elérésének lépéseit találjuk benne. Nem más ez a könyv, mint részletes program, szinte sátáni gyűlöletből fogant forgatókönyv.

Nyilvánvaló, hogy a világot nem lenne egyszerű egyenesben szemen köpni, azaz megjelentetni ezt a könyvet, nyíltan, mint programot, a megalkotója tehát egy ravasz kis cselhez folyamodott. Megjelent már a 19. század elején, de abban a pillanatban, párhuzamosan, megjelentek az ócsárló kritikák is, nyomban hamisítványnak bélyegezve a művet. Számtalan kiadásban jelent meg a Jegyzőkönyv Európa szerte, és ugyanúgy számtalan cáfolat jelent meg, vagy mély hallgatás és elhallgatás követte. De a megjelenés a fontos itt, és a trükk az érdekes, ahogy terjesztették a Jegyzőkönyvet, mégpedig nem az ellenzői, hanem éppen az alkotói. Annyiban ügyes ez a tálalás, hogy el akarok juttatni a világ zsidóságához egy program-könyvet, azt azonnal hamisítványnak bélyegzem, néha látványosan föl is vásárolom amennyire lehet, miközben az érintettek, azaz a világon minden zsidó nagyon jól tudhatja, hogy program ez, nem több, nem kevesebb, és tudja, hogy ez az irányvonaluk, amit követniük kell, ha a világuralmat el akarják érni. Ez a kis csalafintaság voltaképpen szimpla, csak a körülötte keltett hamis-nem-hamis felbolydulás viharos. A másik szemmel láthatóan szimpla tény az, hogy a hamisítványnak bélyegzett program-könyv minden utasítása szép sorjában bekövetkezett eddig és továbbra is bekövetkezni látszik. Érdekesek tudnak lenni az ilyen forgatókönyv „hamisítványok” .

A könyv megjelentetésének módja, ideje és helye is homályos egy kicsit, ahogy az már „hamisítványokhoz” illik. Az igazi szerző neve pedig azzal a csellel homályosíttatott el,  hogy valahol Oroszországban, valamilyen zsidó kongresszus jegyzőkönyvének hirdették e művet, mígnem valaki nemrég meg nem nevezte a tényleges szerzőt. A szabadkőműves szervezetből kiugrott Mónus Áron kutatta ki a szerző nevét. Tőle tudhatta meg az ember egy interneten közzétett nyilatkozatából, hogy nem kisebb valaki, mint a modern cionizmus atyja, Teodor Herzl írta a „jegyzőkönyvet”. Mónus Áront azonnal be is perelték Párizsban azután, hogy egyik könyvében Herzlt nevezte meg mint szerzőt, de minthogy a perbefogóknak egy nagyon tájékozott és művelt emberrel volt dolguk, Mónus megnyerte a pert. Egy titok tehát felszínre került. Úgy látszik a sánta kutyát mindig utoléri valaki.