Milyen a hurrikán? Először is, magyarul ez orkán lenne, csak az angol mond mindent másként. Florida ebben a tekintetben nagyon kockázatos hely. Gyakran bekövetkezik ez a pusztító forgószél itt, de csak nyáron, mert fölhevült tenger hatására születnek meg a halálos szélviharok. Most kánikula volt egész nyáron, de valahogyan mégis késett az első hurrikán létrejötte októberig. Isten se tud eligazodni manapság az időjáráson.

A szenzációhajhászó Amerikában persze rögtön beindul ilyenkor a rémisztőgépezet is; nem csak a lapok és a tévé riogatja a nagyközönséget, hanem még a meteorológusok is150 mérföld  per órás szélsebességről beszéltek, amit meg kell szorozzunk 1.6-tal, hogy megkapjuk kilométerben. Ehhez még hozzátették azt is, hogy 17 méteres hullámok mossák majd le a keleti partot a térképről.

A parti kisvárosban, ahol élek, azonnal elrendelték a kötelező evakuálást. Menni kellett a félsziget belsejébe, valahová, ahol biztonságosabb. Nejemmel mi maradtunk, mert maradni is lehet, csak éppen nincs ilyenkor semmiféle szolgáltatás, se mentő, se tűzoltó, se semmi.

Volt már ilyenben részünk. A tengerre néző széles ablaksorra most is fölszereltem a páncél-pajzsot és ez segített is. Túléltük. De kétségtelenül kockázatos vállalkozás volt ez, hiszen tárva-nyitva állunk szélnek, óceánnak, ami nem viccel.

Ha telibe kapja az ember a hurrikánt, akkor is szétrobban a háza, ha vasbetonból is van, de a sok kilométeres forgószél széle is széttép amit szét lehet tépni. Ilyenkor szoktak züm-züm röpködni tréfás háztetők. Most is „csak” a széle kapott el bennünket, és négy-öt óra alatt úgy nézett ki a városkánk, ahogy bombatámadás után lenne szokásos. Háztetők repültek az égbe, kerítések, fák  süvítettek el fölöttünk; az utcákon letépett kábelek mindenütt... némelyik szorgalmasan szikrázott egy darabig, némelyikük nem. Ilyenkor aztán nem is kellene központilag kikapcsolni az áramszolgáltatást, mert magától szűnik meg, amitől a telefon is rögtön süket lesz, sőt a mobilok is bedöglenek, hiszen a továbbító hálózat tornyait is megtépázza a vihar. Az pedig, hogy meddig tart a villanynélküliség, két napig? Két hétig? Ez csak utólag szokott kiderülni. 

Nem volt egészen 150 mérföldes a szél, de elég volt ahhoz, hogy ki ne dugja az ember az orrát a házból, ha egy kicsit tovább akar még élni. Csak csücsül a sötét és fülledt házban, elemlámpák és gyertyák fényénél, légkondi nélkül (ami Floridában alapszükséglet) és döglött villanytűzhely, valamint a gondosan feltöltött hűtőszekrény mellett, amiben minden megromlik, ha napokig nincs villany.

Három napig tartott most, mire elviselhetőre higgadt a mennyei őrület, és kimerészkedhetett az ember a károkat nagyjából fölmérni.

Örömmel láttam, hogy a háznak nem esett baja, ami csoda, csak éppen a 2-3 emelet magasra nőtt gyönyörű fenyőfáim törtek ketté, feküdtek le a földre, vagy akadtak fenn pálmafák lombjában. Vághatok ki hatot.

Az egész csak szerencse dolga ha ennyivel megússza az ember. Elővigyázatos lehetsz, okos nem.

Az amerikaiak viselkedése viszont kellemesen lepett meg, bár voltak tapasztaltam máskor is az egykori pionér évekből szinte génjeikbe ivódott magatartásuktól. Barátságos emberek, de a szomszédnak többnyire csak a keresztnevét tudják; érintkezésük szívélyes, de felszínes, bár  majdnem mindenki köszön a városkánkban az utcán, a félig-meddig ismerteknek is, mint régen faluhelyen volt szokásos, viszont, ha valaki bajban van, akkor egyből odarohannak hozzá a voltaképpen ismeretlenek, és mindenki mindenkinek segít. Így van ez kicsiben is és  nagyban is. Szervezhetőek az amerikaiak és önként szerveződőek.

Az evakuálás is rendezetten történt, milliók vonultak a partról belterületre, rögtönzött menhelyek álltak rendelkezésre, hiszen minden hotel, motel dugig volt már, és volt ellátás, segély, orvos és rendfenntartás.

Városkánkat négysávos híd köti a belterülethez. Rögtön megjelent a hídon a rendőrség, a Nemzeti Gárda is, (géppisztolyosan), és csak igazoltatás után távozhatott az ember, visszatérni ugyancsak bizonyítani kellett, hogy nem belopakodó tolvaj vagy, hanem helyi lakos. Rendőrkocsik cirkáltak egész idő alatt a városkában, felmérték a veszélyes helyeket, például a leszakadt vezetékek helyét,  és még el sem csitult a fergeteg, amikor villany-és kábelszerelők dolgoztak már mindenütt.

Ugyanígy, már csöndesedés napján, amikor kezdtek az emberek visszaszállingózni,  megjelentek a segélyszervezetek, köztük az Üdvhadsereg is és meleg ételt, hideg italt, cukorkákat és aprósüteményeket osztottak annak, akinek kellett. Persze, ingyen. Több helyütt például ingyen osztogattak zseblámpaelemeket is, tudván, hogy az áramszünet nagyjából mindenkinek kimerítette már az elemeit. Én is kaptam. Mert kellett.

Márai, aki maga is élt egy ideig New Yorkban, (aminek szerinte nagyon találóan mosókonyha éghajlata van, akár Floridának), megjegyezte, hogy itt Amerikában annyira szégyenletes dolog nem csinálni pénzt, hogy ha nincs pénzed, akkor adnak neked.  Van ebben valami ami a különféle segélyezési programokat illeti. De nem tudott arról, hogy kiürített városrészekben irgalmatlanul vigyáz a rendőrség az otthagyott házadra, és ha éhes vagy, enni kapsz. Főttet, meleget. Ha szomjas vagy, vizet kapsz, ha pedig lemerültek az elemeid, kapsz újakat, hogy kitarts amíg  megjön az áramszolgáltatás.

Nem békés időkben, hanem bajban ismeri meg az ember az amerikait igazán, a mély barátságokhoz nem szokott, felszínes ismerőst és ismeretlent, a keményen magának kaparót, de akiről kiderül, hogy lényegében arany szíve van.