Nagyon furcsa világban élünk, hogy közhelyet is használjak néha. Aránylag egyenletesen jellemzőek a tünetek otthon is és Amerikában is. Van ugyebár a miniszterelnök, meg a president, de kontinentális távolságban is ugyanaz történik. A főnök jót akar a népnek, miközben válaszul a rossz oldal összefogottan és ádázul támadja. Olyan dolog ez, mintha a rossz oldal érezné, hogy lemaradt, vagy lemaradóban sőt letűnőben kezd lenni, és kínjában mar és harap. Odahaza sem sokkal különb ez. Ebben a párharcban az a tipikus, hogy az egyik oldal jót akar a népnek, a másik, meg amit akar az nem vonatkozik a népre, főleg pedig nem pozitívan, vagy azt sem tudja, mit akar azon kívül, hogy zsigerileg utálja a főnököt, talán maga se tudná megmondani mért. Akaratok, indulatok, rossz és jó szenvedélyek, akadékosságok, bűnös húzások kavalkádja az egész politikai élet.

Hogyan igazodjunk el benne?

Egyszerű lenne erre válaszolni, de nagyon hangzatosnak tetszhetne, inkább egy korábbi esettel válaszolnék rá.

Történt, hogy egy ma is élő, futtatott filozófust kértek meg egyszer arra, hogy igazságot tevő zsúri tag legyen művészi termékek megítélésében. Az illető (olyan orra van, mint Mátyásnak, frizurája meg Leonardo da Vincire emlékeztet) egyből filozófiai zavarba keveredett. Azt mondta, hogy a művészi termékek annyi de annyi érzelmi, hangulati, elévont pszichológiai és tudomisén mi mindenből állnak össze, hogy nagyon nehéz mit kezdeni a sok megfoghatatlannal, főleg pedig jónak, vagy rossznak ítélni egy művet.

Erre, nyilvánvalóan nem ezekkel a szavakkal, de voltaképpen azt írtam neki, hogy ide figyelj apafej, van egy nagyon egyszerű választóvonal a rossz és a jó között, mégpedig az, hogy jó-e ez vagy amaz a mű NEKÜNK, vagy sem. Ha például egy film arról szól, hogy milyen agyafúrtan gonosz módszerrel öli meg sorozatban az áldozatait egy marha, arra nyugodtan rá lehet mondani, hogy ez nem jó film, hanem tananyag leendő szadistáknak. Ha egy másik arról szól, mondjuk, hogy egy vékonyka 18-éves lány férjhez megy a szerelméhez, terhes is lesz, és a film bemutatja azt a gyönyörű lelki folyamatot, ahogy egy vézna leányból fokról fokra kiteljesedik az igazi nő, az anya, ahogy formálódik fizikailag és lelkileg is boldog nővé. Erre a filmre, ha kifejezően csinálták meg, nyugodtan mondhatod, hogy ez nagyon jó.

Szóval, kisapám, a jó művészi produkció és a rossz közötti választóvonal nem elméletieskedő handabanda, hanem ez: Jó ez NEKÜNK, vagy nem jó. És a NEKÜNK-ben mi foglaltatunk benne. mi mindnyájan, aki nemzet is vagyunk, egyén is vagyunk, a következő generációt hozzuk és ápoljuk létre, egyénileg pedig a gyerekeinket neveljük emberré. Szóval, érted kisapám, ha jót fejezi ki egy mű, és jól, az a mű jó. Az ellenkezője meg nem.

Politikáiban sem lehet más a megközelítés, vagy osztályzás. Jó NEKÜNK ez vagy amaz a húzás hosszú távon, vagy sem. Lám, a “bonyolult” dolgok ilyen egyszerűek.

Ahogy művészvilág szinte futószalagon termeli a szemetet, ugyanúgy a politikai világ is tömegesen termeli a korrupt megélhetési politikusokat, akik számára a nép idegen, vagy fölösleges fogalom. Mint a mesében, a politikában is állandóan a jó és rossz harca dúl.

Átmenetileg hol az egyik, hol a mási győz, de ugyancsak, akár a mesében, a politikában is végül a démosznak kell győznie. Persze, ha fizikailag, vagy genetikailag ki nem pusztították közben. Mert ilyen is megeshet.

 Ennyit tehát arról, hogy melyik politikai oldal a követendő. Az, amelyik NEKÜNK jó.

Nekünk, akik nemzet is vagyunk és egyének is akik a holnap magyarjait neveljük föl.