Itt élek, a természet lágy ölén, legalábbis úgy néz ki. Hajtok például kis városkámból a szomszédos kisvároskába a feleségemmel, és hirtelen meg kell álljunk, mert ilyet azért itt is ritkán lát az ember:

Az országút padkájánál, egy lépésnyire a flasztertől, ott csemegézik a papa vaddisznó a feleségével és három aranyos kis csíkos csemetéjükkel, mintha ott sem lennénk. Hiszen ők otthon vannak. És éppen könnyű esős napok után vagyunk, a frissen sarjadt fű pedig valószínűleg nagyon ízlik a gyerekeknek.

Érdekes ez az útszakasz. Két sáv, középütt gyepesítve, kis fiatal fákkal, bokrokkal tarkítva, kétoldalt pedig erdő. Voltaképpen állatok között száguldozunk. Hol egy őz szalad velünk versenyt, hol egy gém mereng az út árkában, talán egy arra tévedő gyíkra vár, hogy egyből bekapja, önfenntartás okából, hol egy teknősbéka cammog csámpásan a fűben...

Jó érzés ilyen közel élni, vagy együtt élni az állatvilággal.

Mondanám, hogy a természet lágy öléről van szó, de eszembe jutnak Arthur C. Clark kijózanító szavai, miszerint aki a természet csodás tökélyében hisz, az nem látta még lassított filmen, amint egy faágon két különböző folyondár életre-halálra öli egymást a fényért. És ezek csak növények. Amúgy, ha az állatok között kisebb vagy, megesznek, ha nagyobb vagy, te kapod be a másikat. Minden nap minden huszonnégy órája ebédidő. Miközben közönyösen álmodik, szinte legyint a valóban csodás természet végtelen gazdagsága.

Nem tudom, át ellene-e dolgoznunk a természetről alkotott ámuló, vagy félős felfogásunkat. Talán csak elég, ha nem zaklatjuk őket. Egy betévedt floridai csótánynak elég egy spriccelés a megfelelő méregből, kint meg a kertben a békés, szellőzködő estben egy kis szúnyogírtó is kijár nekünk. De máskülönben, önvédelmen kívül csak a gyönyörködés a dolgunk.  Mert úgy nagy egészében mégis gyönyörű...