Így, rövid i-vel írom, ha a szövegellenőrző program megpukkad, akkor is. Ugyanis, végre már van egy elfogadható ilyen program az amerikaiaknak szánt számítógépemben, és  jelzi, ha valami nem stimmel. Őszerinte.

Magyar szövegellenőrző program több is van, de az az igazság, hogy nyelvünk Isten bőkezű áldásának köszönhetően maga a csodanyelv, és struktúrája olyan bonyolult, hogy lehetetlennek látszik tökéletes szövegellenőrző, korrigáló programmot szerkeszteni rá. Az angol primitív, a francia is könnyen megtanulható nyelvtani kaptafára épül mint a többi latin nyelv, vagy a német, és a többiek. Ragozó nyelvvel, szóbokrokkal épült és gazdagodott nyelvvel, a magyarral, nem lehet binárikusan csak úgy egyszerűen elbánniuk a komputer-programokat fabrikálóknak. Ennek tetejében ott a gyakran megjelenő mindig új és egy kicsit mindig más helyesírási szabályok könyve. Valahogyan állandóan változó, tehát állandóan nem végleges a nyelvünk ügye. Azért tiltakozik a komputer programja, mert véglegességet tükröz az állandó változás közepette? Gyanítom. De tiltakozik valahányszor leírom például a szót, hogy „legszivesebben”, és rövid i-vel merészelem leírni. Vagy új helyesírási szabályt hoztak, és mostantól hosszúval kell írni ha törik, ha szakad, mert a szabál az szabál? Nem tudom. És amilyen fafejű vagyok, nem is érdekel.

Az én elméletem szerint, azért, mert a szív szót kétségtelenül hosszú í-vel kell írni, a szives szót én továbbra is röviddel írom. Csak azért is. Meg azért is, mert ha a szívből szíveset kellene csinálni, akkor például a tűzből is tűzeset kellene, a fűből fűveset, de azt a program és talán a helyesírási szabályok mai állása sem szeretné.

Hol itt az ésszerűség? A kő az kő, de köveset sem írom kővesnek, a lovast sem írom lóvasnak, és sorolhatnám még sokáig...  Aztán ott van  például a kötöde, mosoda, fonoda, de a bölcsőde nem lett bölcsöde, az iroda nem lett se íroda, se íróda... hol van itt az ész?

Újságírást tanulgató koromban egy öreg róka azt mondta, füllel írjál kiskomám. Nagyon jó tanács volt.

Ha kiderül itt-ott, hogy vétek az örökké változó szabályok ellen, amely talán ma sem döntötte el véglegesen, hogy miért kell a zsíros kenyeret külön írni, a vajaskenyeret meg nem, (vagy fordítva, vagy egyiket se, vagy mindkettőt egybe?), hát Istenem, akkor vétettem. Ebben az a felemelő, hogy ezáltal büszkén soroltam be szeretett népem közé amelyben voltaképpen a világon senki se tud  abszolút szabályszerűen  írni. Nagyszerű nyelvközösség tagja vagyok. Egy csodanyelvet írni tökéletesen nem tudó nép öreg fia.

Füllel és szívvel írok.

És mindenki nagyon könnyen és szivesen megért.