Furcsa fajzat lehetünk, ideértve népes, egyszerű, régi családomat úgy mindenestül ameddig az ember elláthat vissza az időben. Az egyik furcsaság, amire éppen a napokban gondoltam életemben először, hogy bizonyos értelemben fafejűek vagyunk azt hiszem a szó legjobb értelmében, de ugyanakkor családunkban sosem fordult elő egyetlen egy sem a ma élők, sem a felmenők között, aki záptojás lett volna, azaz valaha is baja lett volna a törvénnyel, pedig nem ritkaság egy régi családban, ha akad valaki, aki selejt és gazember. Egyszerűen csak közmagyarok vagyunk és fafejűek, Meg egyenesek. Fafejűségünkre pedig az is jellemző, ami teljesen automatikusan következik belőlünk, hogy nem volt soha senki a családunkban, aki vallásos lett volna. Megkeresztelkedni megkeresztelkedtünk, mert az szokás, de többségünknek ez volt az első és talán utolsó templomlátogatása. Tudtommal fafejű öregapám öregapja és dédapja is azt mondta mindig, hogy nekem a pap ne dumáljon. Apám is ezt tartotta és magam is. Nem kevélység jele ez, de ösztönösen valószínűleg a vallásosság szervezetes kerete riasztott és riaszt bennünket. Ez az ösztönös elzárkózás azért mégsem lehet egészen rossz dolog, hiszen egy derék család alakult ki belőlünk, „pogányokból”. Vagyis, egy nehezen megmagyarázható ellentéttel állunk szemben, különösen, ha a vallásosságot tartanánk normának, vagy normálisnak, a „pogányságot” meg ördögtől valónak. Elképzelhető, mekkora örömöt szerzett nekem, amikor olvasgatás közben megtaláltam véletlenül ennek az ellentmondásnak a nyitját. Goethe, aki nem volt buta ember, azt mondja egyszerűen, hogy valóságos börtön a meggyőződés. Abban az értelemben börtön, hogy bekasznizza a gondolkodó embert, áttörhetetlen határt állít a szabad gondolkodás elé, a megismerés, a megvilágosodás szándéka és esélyei elé. De nemcsak ő, hanem sok más modern kori filozófus is arra a felismerésre jutott, hogy akár saját filozófiai meggyőződése és szerkezete is behatároló gát lehet a valós világ megértésének lehetősége előtt.

Gondoljuk tehát arra, hogy milyen irdatlan gát lehet a szabad gondolkodással szemben a vallás, mint olyan, vagyis a vallás, ami semmi más, mint meggyőződés. Vallásos emberrel nem is szívesen bocsátkozom eszmecserébe, hiszen nem a véleményével találkozom, hanem a vallása adta szemellenzőjével. Attól pedig lehetetlen megszabadulni. Ezért aztán egyszerűen nem érdekel, hogy ki milyen vallású, tehát nem lehetek se anti ez, se anti amaz, mert a vallási begőzöltség vérmes ellenállása teljesen kezelhetetlen állapot, méghozzá meglehetősen alantas állapot. Ki-ki tehát higgyen körömszakadtáig, amiben akar, nem érdekel, csak sértve ne érezze magát azért, mert földszintes volta miatt lemosolygom.

Kocsmai vitatkozás fél füllel hallva:

  -Az én futballcsapatom a legderekabb csapat.

   -Nem igaz, mert az enyém a legjobb!

Aztán akár még verekedni is kezdenek.

 Ugyanez hitvitában, fél füllel hallva:

   -Az én Istenem az igaz Isten, -mondja az egyik.

   -Nem igaz, te istentelen, mert az én Istenem a legjobb Isten!

És akár máris kezdődhet is a verekedés.

    Egy kicsit ilyen ez az egész, ha leredukálja az ember a meggyőződéseket a legalacsonyabb, tehát legáttekinthetőbb szintre, jóformán a viccesig, mert valójában ilyen az, ha meggyőződések kondicionálják az embert.

Tudom, ilyeneket mondani biztosan sok rendes, hívő ember számára istenkáromlás, meg minden ilyesmi. Meg is értem ezt, de a gondolkodó, aki maga is hozzájárul a saját úttörésével a világ jobbulásához, legalábbis szándékában, valóban a maga monolitikus voltát érzi veszélyeztetve a dogmák és társadalmilag elfogadott „meggyőződések” felől, miközben nem lehet elvárni azt sem, hogy a világ népességének tagjai mind-mind éppen így monolitikusak legyenek. A világ népessége teljesen más világot képez, és nem is egészen rossz világot. Hívők a néptömegek. Így vagy úgy meggyőződésesek, azaz egy, vagy éppenséggel nagyon is sokféle hitvilág részesei, sőt akár harcosai is. Magyarán, szigorúan és csakis követők, vezetettek és nem önállóak. Követnek egy eszmét, amely nélkül érthetetlen lenne számukra a világ, hiszen az eszme ad választ minden kérdésükre így tehát az eszme lesz a kerek világuk, ezért ragaszkodnak hozzá görcsösen, ezért, védik, ezért harcolnak, s ha kell meg is halnak érte.      

   Milyenek a nagy eszmék és nagy átfogó gondolatok?

   Szinte mosolyogni kell. Egy egykori bölcs megállapította, hogy a világ lényege a tűz. A másik arra esküdött, hogy a víz. Egy megint másik a négy alapvetővel, a tűz, víz, föld és lég együttesével magyarázta meg a világ lényegét. Az a jópofaság ebben, hogy mindegyiknek igaza volt  a maga   

módján. Ezek a bölcsek nagyon ügyes kerek eszmét tudtak kidolgozni maguknak az alaptézisükből kiindulva, kifogástalan és önmagában kerek logikai szerkezetű filozófiát, amely belülről nézvést teljes világmagyarázat lehet. Ugyanígy, a fasizmus eszméje is önmagában logikus és kerek körképet adott ki. A materializmus is, a kommunizmus eszméje is, a kereszténység eszméje is, ahogy a többi kis-és nagy vallás eszméje is önmagában teljes, és szerkezetileg szabályos hitvilágot adott ki. Az önmagát és világot megérteni szomjazó átlagember tehát ráharapott ezekre az eszmékre, a teljesen rosszakra is, a jónak látszókra is, hiszen mind alkalmas volt arra, hogy önmagát és a világot a sajátos szemszögből nézvést értelmesnek találja.

   A vallásosságukra érzékenyek megnyugtatására jegyzem meg, hogy a vallás, mint olyan egyáltalán nem tejesen negatív eszmevilág szerintem, legalábbis a szándékában nem, hiszen éppen az átlagembert, tehát a nem monolitikus gondolkodót, hanem az átlagembert, sőt az átlag alattit is megtanította néhány nagyszerű dologra. Megtanította például a jó-és rossz megkülönböztetésére, imádkozásra is, azaz meditálásra, és egyben arra, hogy nem csak test van, hanem van lélek is. Összességében és végül, egy (jó, vagy rossz?) civilizáció kibontakozásának és felépülésének a motorja volt. S ez jelentős dolog. Kivéve, hogy a vallás is az eszme kategóriájába tartozik, és tudjuk, hogy elkerülhetetlenül evolválódnak az eszmék, hiszen egyik sem statikus, mint a szikla. Az evolválódás folyamatában aztán többen másként kezdik magyarázni ugyanazt az alapeszmét, és máris a bomlásnál tartunk. A másként magyarázók ráadásul egymás esküdt ellenségévé is válhatnak, ami egyenesen vezet hatalmi harchoz, vallásháborúkhoz, vagyis tömeges öldökléshez ilyen vagy olyan speciális isten nevében.

   Ennyit az eszmék alaptulajdonságáról, az evolválódásáról.

   Nyilvánvaló, hogy a monolitikus típusú embernek esze ágában sincs magát eszméhez, azaz állandóan evolválódó gondolatkörhöz kötni, vagy akár csak kiindulni valamelyikből.

Öregapám öregapja biztosan nem volt filozófus, csak ösztönösen ódzkodott a szervezetes, hierarchiás egyházasditól. Ő csak ilyen volt, más szóval: így volt istenes. Kár, hogy nem ismerhettem. Jól megértettük volna egymást.

   Vannak emberek, akiket nem kell szeretetre, megértésre, alázatra, becsületre, jóságra és hasonlókra tanítani, mert evidens számukra mindez. Úgy is mondhatnánk, hogy beépült moráljuk van. Honnan épül az emberbe, ha egyáltalán beépül ez az ösztönösség? Nem okvetlenül fontos azt bogozgatni, hogy honnan, ha egyszer már van, vagyis, ha veleszületett képességről van szó. Valaki akár természetes, vagy beépült morálnak is nevezhetné a készséget, hiszen magától értetődően érzi is, tudja is, mi helyes és mi nem. Annyi biztos, hogy az ember nem tanulja ezt a készséget, hiszen nem lehet ezt tanulni, de elfelejteni sem. Sem pedig megvariálgatni. Vagy van, vagy nincs.

   Az egyházak persze tanítják a jóravalóságot, és ez dicséretes próbálkozás. Hogy van-e foganatja az ilyen tanításnak, már más kérdés. Szerencsére mégis van valamelyes foganatja, hiszen a köznép bizonyos százaléka fogékony a jóra, a többi meg legalább megtudja, hogy ez és ez a mérce, ami szerint ez és ez a jó és ez és ez a rossz.  A mérce tanításának az egyszerű emberek esetében tehát lehet foganatja minden szinten. Ahogy például Thomas Mann mondja, Isten tudja, hogy törvényeit sokan áthágják majd, de miközben azt teszik, egy pillanatra szívükre hideg száll, azaz tudatossá válik nekik, hogy rossz, amit tesznek. A Törvény haszna tehát nem több, mint az, hogy tudatossá teszi a rossz és jó közötti különbséget. A jóhiszemű Thomas Mann szerint is. Nem kis dolog ez, de nem egészen minden.

Egyik pecás cimborám a horgászmólón mint börtönőr ment nyugdíjba. Kérdeztem tőle, hogy a börtön mennyire csinál jó vagy jobb embert a rabokból.

Legyintett.

-Alig néhány százalékuk kerül ki tőlünk és tér jó útra. Többségüket viszontlátjuk -mondta, -mert vannak, akiknek egyszerűen nincs fogalmuk a jóról, mintha az agyukban ezen a ponton egy lyuk lenne. A verésről, a büntetésről lesz fogalmuk csak, vagyis a következményről, de arról soha, hogy önmagában rossz a rossz. Viszont kiművelődnek annyiban, hogy milyen fifikákkal lehet elkerülni a következményeket, ha rosszat cselekedtek. Vagyis, továbbra sincs fogalmuk a jóról, mint alternatíváról.

 Reménytelen intézmény tehát a börtön, mint nevelő. Vagy van velünk született morál, vagy

nincs.

  A lelki gondozás, a templom, tehát eredményesebben tanít a jó létezésére. De van másféle „lelki gondozás” is. Hogy öreg író és gondolkodó barátom, Roób Gusztáv bölcs mondatát is idevegyem, szerinte a falu száját, az öregasszonyokat a kispadon, mindenki utálta, de több morális visszatartó erőt képviseltek ők, mint a pap vagy a törvény. Persze, mert az öregasszonyok az együttélés íratlan, ősi törvényei szerint ítélkeztek, ami már ősiségénél fogva is megfellebbezhetetlen.

Ha arra gondolok, hogy a faramuci alakok, mint például az én pogány családom tagjai bizonyos fokig a kispadon ücsörgő és állandóan ítélkező öregasszonyok szintjén éreztek és ítélkeztek, nem vagyok távol az igazságtól. És mindjárt visszakanyarodhatunk az eddig meg nem válaszolt kérdéshez, hogy honnan épül az emberbe a jó és rossz közti különbség evidens megítélési készsége, mert hiszen ez is fontos. A vénasszonyok bölcsessége, a falu szájának a morális alapja nyilvánvalóan a falunak, mint kerek közösségnek a szokás-normáját követi, de nem csak falusi szokásnorma az, hanem évezredes tapasztalati törvény-sor, ami kialakult, hiszen enélkül társadalmak sose jöhettek volna létre. Ehhez a normához illeszkedik tehát a falu szája, és ez a norma nem kevesebb, mint a harmonikus együttélésnek a fundamentuma. Csodálatos zárt, komplett sőt öntisztító egység a falu. A nagyvárosok?... Nos, az egészen más világ. A legszebb az, hogy a falu tagjai, a földművesek maguk is jó emberanyaggá válnak, szinte automatikusan, hiszen a földmunka nem vicc, nem lehet vele szélhámoskodni. Ha kapálsz és gyorsan akarsz vele végezni, félóra alatt megölöd magad. A földdel való munkának megvan a maga tempója, és ez változtathatatlan. Tempósan, orcád verejtékével... ez az egyetlen lehető módja, és ez hamar megtanítja az embert az alaposságra, a becsületes, a jó munkára. A tempó másik része a gondos várakozás és reménykedés, várni, hogy sarjadjon a vetés, szépüljenek a palánták, lombosodjanak a bokrok, dúsuljon a kukoricás... Ezt sem lehet elkapkodni. Mert a természetnek is megvan a maga örök taktusa, amivel nem lehet okoskodni. Ezzel a ritmussal együtt élni annyi, mint az örök körforgással összhangban élni. A természetessel.

A másik tényező, ami embernevelő, a katonaság volt. Földműves népnek tartanak minket és ugyanakkor katonanépnek is. Érdekes kombináció ez, és még érdekesebb, hogy mindkét ágon meglehetősen jók voltunk és vagyunk. Különösen akkoriban volt az ifjaknak álma katonának menni, amikor még volt katonaságunk és volt nagy országunk, amit védeni vitézségnek számított, és nagyon tisztelt, természetes és derék dolog volt. Odahaza, vagy bárhol az utcán vitéz úr volt a neve az újonc kiskatonának is.  Lányok között sem volt kívánt élettársnak való, aki nem volt jó katonának. Ami jellemformáló a katonaéletben, az az egyszerűsége. Ott az ellenség, itt vagyunk mi, a feladat tehát világos. És persze, a haza mindenek fölött! ahogy ma mondanánk. Igazán csak egy fő istene volt a katonának: a haza. Természetesen, bajtársiasságot élt át és élvezett a katona. A kemény fegyelemnek is mindjárt volt értelme, hiszen fegyelmezett seregben együtt küzdeni jó bajtársakkal erőt jelentett és értelmet adott a harcnak. Gyávaságnál alig volt szégyenletesebb dolog a világon. Hazaárulásra pedig egy válasz volt csak elképzelhető: egy golyó. A sarkossághoz, egyenességhez szokott férfinak a lelkét a füstölők, vagy a szeplőtelen fogantatásos és hasonló elméletek nem nagyon érintették meg. Más ember lett a katonaviselt. Másképp gondolkodó lett.

   Privát életem alig érdekelhet bárkit is, de anyám falun nevelkedett, a férfiak pedig mindkét ágon többségükben katonák voltak legalábbis évszázadokig visszamenően. Fölösleges volna megkérdezni, hogy ilyen génemlékezettel miért vagyok istenes a magam módján, és „pogány”, ha máshonnan nézzük. Talán nem, hogy kisebbségi érzésem lenne emiatt, hanem, ha lenne rá jobb szó, mint a „nagyobbság-érzet”, az jellemezne leginkább.

   A másként gondolkodás egyébként elég tipikusan paraszt-katona módra magyar dolog.

   A nyelvünkkel kezdődik. Mindent hajszálpontosan ki tud fejezni, nincs benne luk, kihagyás, elnagyolás. És nem csak az alapértelmet rögzíti, amire a legelavultabb számítógép is képes, meg a német- és más bikkfanyelv is. Gondoljunk csak Petőfi könnyed versére, a négyökrös szekérre. A tempója, lüktetése odavarázsol bennünket a szekérre, a korba, a vidékbe, a táj békéjébe és illatába. Pedig csak szótárban is meglévő szavak. Az, amire viszont az olasz, angol és más fiatal nyelv, vagy a számítógép mindörökre képtelen lesz, az az, ami sima nyelvnél nagyságrendileg többé teszi a magyar nyelvet: a képessége, hogy például egy elmúlt kor béli táj békéjét, illatát és varázsát is szinte tapinthatóan hordozni képes.      
   Neumann János, a tudós, akit akkoriban a világ legokosabb emberének tartottak, azt mondta, hogy amit elért, nagyban a magyar nyelv szerkezetének és logikájának köszönheti. A másik kiválóság, Szilárd Leó egyszerűen csak legyintett és azt mondta, hogy egy nyelv van csupán. A magyar.

Úgy látszik, a másként gondolkodás egyik szerszáma a magyarul gondolkodás. Többször bebizonyosodott ez. Egyik Nobel-díjasunk, Oláh György azt bizonyította, hogy mi magyarok sohasem szerettünk kitaposott utakon járni. Ő sem lett volna kémiai Nobel-díjas, ha a kémia tanított törvényeihez igazodik és nem a saját feje után megy. Érdekes az is, hogy szerinte a középiskolának köszönhet jóformán mindent, mert gondolkodni ott tanították meg az embert. Ez az akkori iskolákra értendő, mert a maiakból túl sok funkcionális analfabéta kerül ki. Sokuk szabatosan és rendes hangsúllyal beszélni se tudja az anyanyelvét.

  A hajlam a másként gondolkodásra többféle módon észlelhető. Beteg módon is. Például abban is, hogy ha módjában áll, öt magyar egyből hat politikai pártot alapít. De lényeges szinten, például az EU őrültsége ellen, a kötelező bevándoroltatás ellen elég egyöntetűen védekezünk. Egyelőre Miközben az okos németek kicsinálták magukat, a nagyon intelligens franciák is, a jólétes svédek is és mások is. Jellemző, hogy a bevándoroltatás ellen Európában a mi hangunk harsogja a prímet. Legalábbis 2018 áprilisában még mindig.

Mások vagyunk, sajátosak vagyunk jóformán minden tekintetben, de olyan természetes ez nekünk, hogy észre se vesszük.

   Ami a goethei „meggyőződést”, azaz a dogmákkal való nehezen elkerülhető gátoltatásokat illeti, személy szerint rám is érvényes lenne, pláne, hogy íróféle vagyok és gondolkodóféle. De a sors ajándékát, vagy hozzájárulását sem szabad nem észrevenni, mármint azt, hogy nem hazámban élek, nincs testközelségem a hazai írókkal-és gondolkodókkal, irigylésre méltó módon élek egy akkora anyagi és szellemi szabadságban, amekkora egyáltalán elképzelhető. Nem tudom, miért volt a sors ilyen kegyes hozzám, de ez a szabadság kisebb köznapi, állás-és megélhetési ügyek lebonyolódása után szinte magától alakult ki körülöttem. Nem kialakítottam, hanem csak így sikerült. Hálistennek.

Biztos vagyok benne ugyanis, hogy az egyáltalán nem szokványos írásaimmal állandó gátló bonyodalomban élnék otthon, hiszen a pályatársakkal való együttélés nem csak gazdagítja az embert, hanem tipikus gáncsoskodásával, az író-világ sajátos voltával, pláne a kiadók szellemi színvonalával, meg vonalasságával egy állandó energiasorvasztó közegben élnék. Biztos vagyok benne, hogy energiám nagyobb részét a pályán vívott harc csapolná le nekem is. Hamvas Bélának, az egyik legszínvonalasabb gondolkodónknak mindig megélhetésről kellett gondoskodnia, könyvei kiadásához baráti társaságok, rajongók nyögték össze a pénzt, mert csak így tudtak nyomdába kerülni. A fősodor kiadói, amelyek se írni, se gondolkodni nem tudnak, eleve elfordultak tőle mert Hamvas legalább két fejjel volt magasabb náluk, és gondolatvilága sem volt skatulyázható. Ő maradt, de ki kellett alakítania magának a nyugodt szellemi kuckót, amiben lehetséges volt írnia. Nem mérem magam hozzá, nem is szeretek mindent, amit írt, de egyrészt elismerem óriás voltát, másrészt tipikusnak találom a sorsát. Ő maradt, én disszidáltam egy világba, amely szellemi szabadságot biztosít. Otthon annyira se bontakoztam volna ki, amennyire itt sikerült. Márai esete is jellemző. Nemcsak lehetetlenné tették volna, ha le nem lép, hanem megmaradt volna (a fióknak) modorosnak, a polgárság közepes írójának, míg idekint, egy katarzison átesvén (főleg a naplóiból ítélve) hovatovább hazafivá, és mindenek fölött gondolkodóvá nőtte ki magát. Magyarán, letisztult róla a polgár, és kialakult belőle az alapállás: a másként gondolkodó. Mert hiszen magyar.

Fura világ a hazai. Gondoljuk el, hogy a „dicsőséges” Tanácsköztársaság, azaz Kun Béla vérengzése ugyan tényekkel, nevekkel, dátumokkal összeállítva könyvalakban is leíródott Dr. Váry Albert koronaügyész helyettes által, sőt könyv alakban meg is jelent, de a tanácsköztársaság leverése után sem(!) volt rá se kiadó, aki a nevét adta volna hozzá, se nyomda nem akadt, amely kinyomtatta volna. Az ilyen-olyan izmusok kalodájában gondolkodó irodalmi világ ilyen volt. Akkoriban is. A szerző zsebből kényszerült kiadni a könyvét, az egyetlen lehető nyomda pedig, a Váci fegyház nyomdája volt. A Vörös uralom áldozatai című könyv két kiadást élt meg. A második kiadás példányai is a Váci fegyház nyomdájából láttak napvilágot. A könyvkiadás akkor is ilyen sajátos volt, Horthy uralmának a kezdetén is, amikor leninfiúk által agyonvert vagy akasztott magyarok hulláit még vitte a Duna, és el sem érték még a határt.

Mit mondjunk a magyar érzelmű, magyarul gondolkodók esélyeiről ma?  Említsük Szaniszló Ferencet?

Az ízig-vérig magyar érzelmű és ráadásul nagyszerű publicista annyira nem fér bele a szellemi atmoszférába, amely minden csak nem igazán magyar, hogy még őt is leszalámizzák lépésről lépésre.

   Külön szerencsém, hogy alig ismerek embereket a szakmában, aki pedig valamennyire ismer, azt hiszi, hogy gazdag amerikai vagyok, így megtaláltak a kiadók és én is találtam néhányat. Majdnem mind közönséges tolvaj volt mindamellett, hogy a kiadás ugyan megy, de az eladással mindenki bajban van. Az írók is, a kiadók is, ugyanis a színtér óriásit változott. A nép fele, vagyis az ifjúság jóformán nem olvas, főleg pedig nem ad pénzt nyomtatott könyvre, meg különben is a számítógép mellett éli le teljes szellemi életét.

   Miután láttam, hogy ezer-kétezer példányos könyveim valahogyan mégis elfogytak a piacon, miközben nyolc-kilenc-tízezren olvasták el azokat interneten, legutóbbi könyvemet csak 250 példányban nyomattam ki, és hamarosan kétezren olvasták, világossá vált számomra, hogy ez a jövő. A számítógép, amit eleinte szívből utáltam, és az internet, amit világméretű, alantas pletykafészeknek tartottam, végül azt adja, amire én is, és talán minden íróféle vágyik: a szabad szólás lehetőségét, a nagy tiszta teret, ami immár a teljes emberiséget eléri, és a tökéletes gondolatszabadságot, ami nélkül nem élet az élet. A mindenféle izmusokkal átitatódott könyvesek, a kiadók és eladók így lassan teljesen megkerülődnek, mehetnek a víz alá a zavaros meggyőződéseikkel együtt.

   Az író és gondolkodó számára tehát az internet csodája adja meg, méghozzá ingyen a legszélesebb publikálási lehetőséget. Csuda egy változás ez! A megélhetési írók, vagy a futtatottak ebből persze biztosan nem élnek meg, de az írás értelme nem lehet más, vagy több, mint szemtanúnak lenni és megértetni, tanítani, véleményt mondani. Ma más az író szerepe, mint egészen mostanáig volt évszázadok óta. Megítélésem szerint nem az andalító, vagy izgalmas sztorik idejét éljük már régóta, hanem az esszék, a felvilágosítások, az eligazítások idejét egy kaotikus, eseményekkel, eszmékkel, irányzatokkal, tragédiákkal és váratlan fordulatokkal zsúfolt világban, amelyben kevés a szisztematikusan elsekélyesített, százszor félrevezetett modern ember számára a fogódzó élete értelmének megtalálásához. Lehet kifejező sztorit találni ma is egy fontos értelem felmutatásához, de ki ér rá ma sztorik mondanivalójából, a háromszáz oldalból kihámozgatni a tanulságot! A békés, félrevonult olvasás ideje nagyjából elmúlt, eltűnőben van az olvasó ember is, mert nem ér rá. A nagy sztorik és eposzok ideje is elmúlt. Nem véletlen, hogy például azt az egyszerű igazságot, hogy a sorsszerű szerelem akár ha a síron túl is, de kiteljesedik, nem ma írták meg. Az író, Shakespeare ugyanis nem kortárs, nem mai fiú.

   A mai író inkább remetéhez hasonlítható, mármint életvitelében. Félrevonultságának barlangjában egyedül ül a számítógépe képernyője, azaz a világ összes hírének nyitott ablaka előtt, és figyel és elemez és figyelmeztet és felvilágosít. Mert ez a hivatása. Közönsége ugyanúgy a maga „ablaka” előtt ül, és érti is meg nem is a futó, rendszertelen hírek eklektikus áradatát. Magyarázatot keres, és így jut el, ha eljut, a maga barlangjában ülő „remetéhez”. Ha eljut. Ez ma és ez lesz a jövőbeni is az igazi író-olvasó találkozó, és talán meghittebb is a magányos és a magára hagyott lélek összetalálkozása.

   Néha Hamvasra gondolok. Könyvei nehezen elérhetők, viszont, ha ma élne, írásai interneten olyan tömegeket érne el, amiről akkoriban álmodni se lehetett. Móricznak Leányfalu volt az alkotó barlangja, Aranynak Nagyszalonta, Hemingwaynek Key West szigete...

   Egyébként, az író meglehetősen unalmas valaki, mert jóformán csak a maga teremtette „barlang” csöndjében tud létezni, mint teljes személyiség. Az internet ezen is változtatott, amennyiben a bárhol bekapcsolható számítógép a lehető legtökéletesebb „barlang”, végtelen panorámás kilátással. Az, hogy az internet továbbra is megmarad ócska pletykafészeknek, nem befolyásolja az író-gondolkodó köreit. Sőt, semmi sem befolyásolja. Az internet az egyetlen szellemi kijáratunk, ami nem izmusban és trendben gondolkodik. Sőt nem is gondolkodik, csak nyitva áll jónak, rossznak. Aztán a közönség, ez a nemzeti, sőt világméretű publikum az, ami szelektál. A teljes nyitottságból következően meglepően sok jó író felbukkanása is várható, olyanoknak a megjelenése, akiket immár nem ölhet meg csirájában semmiféle eszmei, szakmai vagy üzlet-eszű korlátozás, akármilyen monolitikusak és másként gondolkodók is.

   A régebbi időkben a népek hat százaléka olvasott rendszeresen. Erre a hat százalékra épült ki a könyvkiadás és a könyvtárintézmény. Közbe kell szúrnom az ugyancsak és kizárólag magyar jelenséget, hogy az ötvened-hatvanas években nálunk lehetetlen volt ponyvát és más szemétirodalmat megjelentetni, viszont egy csomag olcsó cigaretta áráért vehetett az ember vacak, zsebkiadásban megjelent Olcsó Könyvtár könyveket, csupa hazai és külföldi klasszikusokat, modern írók műveit. És egyszerre mindenki olvasni kezdett. Olyan kultúrforradalom volt ez, amilyet a világ nem látott még. Jellemző, hogy tudtommal csak én emlékeztetem magunkat erre az időszakra ahol érem, mert a hivatalos könyvvilág elképesztően kussol erről. Hasonló forradalmat az internet is elősegíthet, bár az olvasónak magának kell szelektálni. Mindenesetre, ma millióknak van lehetősége olvasni, méghozzá ingyen. És idővel a hat százaléknál sokkalta több lesz a „fogyasztó”, mert rájön az átlagember is, hogy vannak a kulturális hangzavarban tiszta és értelmes hangok, csak rá kell találni. Ma teljes a hangzavar. Az izmusok kavalkádja, az egymással szemben álló „meggyőződések” zűrzavara azt bizonyítja, hogy maga a világ sem tudja, mit akar. Sőt, a világ erősebb kutyái sem nagyon hisznek a maguk izmusának igazában. Ilyen világban a tanácstalan ember még tanácstalanabb lesz és még inkább keres fogódzókat, választ, irányt. Nem túlzás azt hinni, hogy a társadalmak gondolkodói mindinkább szerephez jutnak. Az írók is, akik immár nem sztorik virtuózai, hanem mindinkább a gondolkodók szerepében lépnek föl. Különösen nemzeti szinten.

   Sok szó esett már régen az „elidegenedett” emberről. Mert az élet mai beszűkült lehetőségei között nem is történhetett más, mint az, hogy néptömegek idegenednek el az élettől, ami nem igazán élet. Termelő-és fogyasztó lett mindenki. Ez az egyetlen létező egyensúly, ami még megtalálható a világban. Kínosan ápolt egyensúly ez, mert ha ez is megbillen, az egész világ megsínyli.

   Zabálni, élvezni a kor adta bóvli dömpingjét sajnos nagyon megtanulta a mai ember. Sok más, nevezetes öröme nem is nagyon van, mint konzumidiótának lenni. Ami meg az élet tevékeny részét illeti, ott van neki az ÁLLÁS, ha van, a mindenható állás és pozíció, mint a megélhetés egyetlen alapja. Történelmileg nem is olyan régen, gyerekkoromban, éléskamrája volt a családnak, aztán következett a polgári lakás, amiben az éléskamra eleve csupán egy spájzzá zsugorodott, ma pedig ott a hűtőszekrény, mint egyetlen „éléskamra” és tartalék, ami néhány napra való élelmiszert képes csak tárolni. Ez az önállóságának a felső határa. Stabil állás kell ahhoz, hogy mindig telt legyen, stabil állás kell ahhoz, hogy a rezsire minden hónapban fusson, meg ruházatra, tisztítószerekre, néha orvosra is, na meg a gyerekre, vagy gyerekekre, és egyáltalán egy lapos, zökkenőmentes életre. Az ember ma az állás aranymadzagján lóg. Mint ember. Ha valami oknál fogva elszakad az arany madzag, nagyon nagy baj van, lepottyanhat az illető a nullpontra. A világ népessége zömében semmi más, mint alkalmazott, és ez szomorú. Az pedig még szomorúbb, hogy az ember már gyerekkorától arra készül, hogy alkalmazott legyen. Kórházi alkalmazott, azaz orvos, vagy ipari alkalmazott, lehetőleg magasabb fokon, vagy jogász alkalmazott, vegyész alkalmazott, vagy valami hasonló, ami erősebb aranymadzaggal jár, de mindenképpen alkalmazottságra törekszik az ifjú. A nők is. Szó sincs a fejükben, szívükben, álmaikban a Matrjoska baba örök szelleméről, a leendő anyaságról, mint a nő természetes hivatásáról.  Leendő állásra készülnek lélekben már kislánykoruktól, a vastagabb aranymadzagot látják maguk előtt ők is, mint célt, mint az élet fő irányát. Meg is látszik a fehérember szaporulatán. Mi abnormálisabb, ha nem az, hogy az emberiség világviszonylatban is alkalmazottságban él, és eleve alkalmazottságra vágyik, mert ilyen világban nyilvánvalóan semmi keresnivalója nincs az individuumnak az individuális gondolkodásnak, mert mindenkinek csak mókuskerék létezik, mint jövőkép.

   Ilyen emberanyag tehát az író-gondolkodó közönsége. Ilyen világban a gondolkodónak két lehetősége van. Az egyik az, ha megnyergeli az aktuális izmus hullámát, és annak kitüntetett, futtatott propagandistájává aljasodik. A másik az, ha elhúzódik az egésztől, a köznapi ricsajtól és emberhez méltóan gondolkodik és ír, elemez, irányt villant föl, tanácsol, kritizál, előre mutat, mégpedig egy egyetemes, széles látókörű szemszögből, ami eleve lehetetlen lenne, ha izmushoz, goethei „meggyőződésekhez” kötné magát. Hamvasi magatartás ez, és talán a legbecsületesebb, emberhez, gondolkodóhoz legméltóbb magatartás.  Más választás, egyszerűen, nincs. Eligazító a gondolkodó az élet zűrzavarában talán nagyobb mértékben, mit valaha, hiszen a kor kínálta lehetőségek közepette ennyire becsapott és lenullázott a termelő-zabáló, mókuskerekes emberiség talán sosem volt.

   Lehet, hogy különösnek hangzik, de éppen az aranymadzagos, sivár világ teremti meg a jövő Hamvasait és a mind jobban gondolkodó emberek tömegét is. 

                                                                           X

Nézet

   Azt kérdezte tőlem, hogy „egyáltalán van magának világnézete? Mert nem tudok magán egészen eligazodni”.

   -Erre csak annyit mondhatok, hogy nézetem az van -feleltem, mert körülbelül így igaz. Ha világnézetem lenne, sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, kiválasztanám magamnak a legtetszetősebb

és legjobban fizetőt, és képviselném  azt.  Ehelyett egyebet sem csinálok, mint félrevonultan megpróbálom kibogozni az élet dolgait, fonákságait és lehető kiútjait, nem különben önmagamat is.

   -Félrevonul? Amolyan elefántcsonttoronyba?

   -Nem tudom, kezicsókolom, de biztosan nem elefántcsont pince ahová visszavonulok, ugyanis azt sosem fogják föltalálni. Emez meg elég magas, és nem pincebogarak vannak benne, hanem napfény, tárt ablakok, amelyekből a világ négy égtája felé remekül kilátok, egészen a horizontig és a kegyelem pillanataiban néha a horizonton túlra is, szabadon.