Lemond nálunk egy honvédelmi miniszter, és azonnal betöltődik az állás egy másik valakivel, (aki most szerencsére sokkal alkalmasabbnak látszik a pozícióra), ahogy bármely megüresedett állást rögtön be kell tölteni.

Valahogyan teljesen rossz elképzelésünk van a honvédelmet illetően. A legfurcsább pedig az, hogy az illető, aki a hadsereg (ha van egyáltalán hadserege) főparancsnoka voltaképpen nem hont védő és nem egészen főparancsnok (nálunk sem), hanem egy állást betöltő személy, aki az országgyűlés akaratának engedelmeskedik, vagyis egy szolgáló alárendelt. Szép dolog elvileg a parlamentális szerkezet, csakhogy a gyakorlatban jelentős részben pártérdekeket képviselők locsognak napestig az Országházban, ha egyáltalán igazán összeülnek és nyomogatják az igen-nem gombot, de a honvédelem sosem lenne szabad, hogy alárendelt szerepet kapjon, hiszen a hon védelme a világ kezdetétől fogva természetes ügy, ami nem csak katonáké, ahogy például az államhatár sem parlamenti egyetértés tárgya, hanem csak van, mint egy tény, és annak a védelme sem az egyszer ilyen, másszor olyan összetételű országgyűlés dolga, hanem alapvető nemzeti ügy. Vagyis minden állampolgár ügye. Természetes dolog kellene legyen először is, hogy VAN egy hadsereg, annak van egy feje, és a hadsereg is és annak feje is élete árán is védi a hazát, mint idők, pártok és országgyűlések felette álló önálló, össznemzeti erő. De az is természetes lenne, ha ugyanakkor minden harcra kész állampolgár voltaképpen önkéntes és kiképzett katonai erőnek számíthatna. A honvédelem örök és szent feladata mismásolódik el, ha egy honvédelmi miniszter előbb a parlamentnek pitizik egy jó nagyot, aztán esetleg nem lő, mert hiszen ez is kisülhet az ilyen felállításból. Roppant kockázatos, azaz árulás lehetőségét hordja magában, ha egy éppen ki tudja milyen összetételű országgyűlés és egy alkalmazott védelmi miniszter ráadásul NATO parancsra, vagy Brüsszel rábólintásra védi vagy nem védi hazánkat egy alig létező hadsereggel egy esetleges támadással szemben. Öt perc alatt el lehet így árulni egy nemzetet. Izrael ebben a tekintetben tökéletesen szervezett állam, mert minden állampolgárát valamilyen fokon harcra készen tartja.

A lehető legrosszabb önvédelmi szerkezet az, ha egy nemzet kizárólag a hadseregre bízza önmagát. Sajnos vannak történelmünkben példák arra, hogy a nép fegyvertelenül, szervezetlenül csak nézte a történéseket anélkül, hogy tett volna ellenük bármit is. Elhangzott 1918-ban a nagy hazaáruló mondat Linder Bélától, hogy „Nem akarunk katonát látni”, és pillanatok alatt meg is szűnt a hadseregünk, ráadásul pedig a nép csak sunyítva nézte, hogyan akasztottak ártalmatlan civil magyarokat a Lenin fiúk Pesten is, vidéken is, vagy lőttek a Dunába. A román megszállás alatt egymás után mentek a vonatszerelvények Románia felé a felirattal: „Hadizsákmány”, vagyis a

teljesen szabad rablásból származó értékeinket szállították ki anélkül, hogy akadt volna a nép közül egy is aki felrobbantotta volna a síneket itt-ott, végestelen végig Románia felé. Szegeden és másutt is deresre húzva botozták a ”rendfenntartó” románok a magyart anélkül, hogy valamelyikünk is „közbeszólt” volna, igenis, fegyveresen. De nyilvánosan később is akasztottak valakik úgynevezett keretlegényeket az Oktogonon, lámpavasra, anélkül, hogy szörnyülködésen kívül más reakciója is lett volna a népek. A második világháború után, a teljes (kommunista) rendszerváltás idején például

nem csak a korábbi kormány tagjait akasztották fel valakik, hanem Rákosi idejében évekig akasztottak „politikai bűnösöket” Pesten, mégpedig naponta, a nép minden ellenállása és tettleges reakciója nélkül.

A nép, az én népem, akiről mindig azt hittem, hogy vérében katonanép, (amit többször bizonyított is), alaposan levizsgázott előttem, már-már azt kell hinnem, hogy nép vagyunk, amely csak sunyít és parancsot követ. Több alkalommal bizonyította nem is a szervezetlenségét, hanem annak a belső erőnek a hiányát, amely képessé tette volna nagyon komoly ellenállásra. Az 56-os forradalom

nyilvánvalóan kivételes eset volt, de hősiessége mellett nem ismerte föl a nép a valós tényt, a lényeget, hogy voltaképpen a nemzetközi megegyezések szerint el kellett volna hagyja a szovjet hadsereg hazánkat, és valakik nagy félelmükben ügyesen tettek lehetővé egy forradalmat, méghozzá (csupán kézifegyveres) véres forradalmat, hogy legyen ok a szovjet csapatok marasztalására. A trükköt, a nagy becsapást, a forradalom lehetővé tételének ravasz húzását nem ismerte föl a nép, csak elképesztő lelkesedéssel küzdött egy nyilvánvalóan vesztésre álló forradalomban. Sőt, időlegesen még győzött is. A továbbiakat már tudjuk: az akasztófák ismét forgalomba kerültek, és folytatódtak szakmányban az akasztások. A nép javát akasztották. A népét, amelynek a szovjet mintára felépített hadserege persze nem vett részt a nép mellett, éppen csak (felső engedélyjel) megnyitott néhány fegyverraktárt, vigyázva arra, nehogy tankelhárító fegyverek is a nép kezébe kerüljenek, elég volt a nagy cselhez, ha puskát és géppisztolyt kapnak.

A nép tehát féktelen lelkesedésében idáig és kemény kisebb-nagyobb harcokban való részvételig jutott el, amiben a legnagyobb fegyver a molotov-koktél volt. A tisztikar, főleg pedig a honvédelmi miniszter, és maga a hadsereg tudatosan és enyhén szólva bénán nézte a folyamatokat, vagyis szervezés, irányítás és megfelelő fegyverek nélkül maradt a nép, amely szívét-lelkét beleadta amennyire tehette, majd pedig a nyakát... Mert megtorlás az volt. (Még Biszku is él és virul a véget nem érő bírósági cirkusz időhúzása közepette, jogrendszerünk szinte azt várva, hogy öregkori végelgyengülésben talán maga hal meg ágyban, párnák között, mielőtt megfelelő ítéletet kellene hirdetnie).

Ilyen kimenetele tud lenni egy fegyvertelenségben tartott nép akaratának, és védelmi miniszterének, vagy „államvédelmi” fejnek, aki nem a népből való és nem véd, hanem gyilkoltató áruló.

A védelmi miniszterek sorát tekintve furcsaságokat is találunk. Emlékezhetünk, ha ugyan emlékszünk arra a karikatúrába illő esetre, hogy egyszer egy öreg paraszt párti írónk kapta meg az „állást”. Veres Péter tizedes volt ugyanis egy ideig a honvédelmi miniszterünk. Mitől szégyellhetjük magunkat, ha nem ettől? Ment is a protokoll szerint előírt évi katonai szemlére kalapban, görbe bottal.

Az „állást” azonban nem csak akkor és nem csak a magyarok töltötték és töltik be érdekes személyekkel. Láthattunk az nemrég az interneten két fényképet, azt hiszem a Youtube-ról valókat. Az egyik négy hölgyet ábrázol, a kispadon ülve és vidáman nevetgélve, mintha egy karneváli menet kezdetét várnák örömmel. Egyikük hölgy Norvégia védelmi minisztere, a másik Svédország védelmi miniszter, a harmadik Hollandiáé, a negyedik pedig Németországé. Hihetetlen, de az „állást” ezekben az országokban is alaposan betöltötték. Nem a női mivoltuk ellen van az embernek kifogása, csak éppen érdekes, hogy Európában a női egyenjogúság ilyen magas fokra hágott. Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, nagyon elképzelhetetlen számomra, hogy haptákban tisztelegjek nekik. Nem tudom, miért, de így érzek. A másik kép Oroszország védelmi miniszterét ábrázolja. Roppant értelmes tekintet, kérlelhetetlen, jóformán gránit arc. Az öt védelmi miniszter közül ő az egyetlen, akivel nem szívesen akasztanám össze a bajuszt. Mert úgy látszik, a jelenlegi védelmi miniszterek között is vannak született katonák. Máshol. És erről jó tudni, mint érdekességről. A négy hölgynek pedig csak akkor tudnék igazán szalutálni, ha tudnám, hogy jó pár gyerek, esetleg unokák is, vagyis népes nagy család veszi őket körül, tehát igazi, született nők. Lehet, hogy furcsa felfogásom van, de hát ez van...

Az ilyen nőies védelmi miniszteri fölállítás jóformán arra vall, hogy világbéke illúziójában élünk, a hadsereg és a védekezés szinte teljesen szükségtelennek látszik, különben harcias katonák kapnák meg az „állást” automatikusan. De meg kell súgjam azoknak akiket ez érdekel, hogy manapság nem egészen békeidőben leledzünk, sőt annyira nem, hogy akár tudomásul akarjuk venni, akár nem, voltaképpen a harmadik világháború már el is kezdődött. Ha nem tudnánk. Folyamatos és állandó háborúság közepette létezünk amíg létezünk a jóformán megvédhetetlenre szabott határok között. Ez a körülmény önmagában is elég ahhoz például, hogy legyen egy igazi hadseregünk, méghozzá nemzeti, azaz a nemzet érdekeit fegyveresen védő hadsereg, amely előzetes engedélyek utáni pitizés helyett azonnal tudja mit csinál. A „világbéke”, ez a háborúkkal és terrorizmussal teli őrült világ más reagálóképességet követel meg egy néptől, mint amire mi készek vagyunk pillanatnyilag.

Ott vannak például a reptereink. Szinte verjük a mellünket bizonygatván, hogy több repülőterünk van, amely alkalmas a legnagyobb gépek fogadására is, mintha előkészítenénk magunkat egy órákon belül megvalósítható megszállásra. Ugyanis repülőereink nem csak a világ legnagyobb gépeinek, hanem legnagyobb csapatszállító gépeinek a „fogadására” is alkalmasak. Gondosan megteremtettük ennek a feltételét, mintha készülnénk erre. A repterek védelme is gyengus. Már nem őrző-védő cégek, hanem a katonaság védi őket. De milyen katonaság és milyen fegyverzettel? És milyen felső engedélyekkel aktivizálhatja magát?

Lehetetlen állapot ez.

Tanulhattunk volna a látottakból, hogy ronggyá lehet haditechnikázni egy nagy országot is, (a NATO többször bizonyította is ezt), de az is láthattuk, hogy hiába tesznek tönkre egy országot, ha van annak reguláris, vagy akár irreguláris hadserege is, azaz fegyveresei, (jóformán az egész nép) akik végül végül meghiúsítják a teljes megszállást. Lehengerelni könnyen lehet egy országot, de birtokolni már nem lehet csupán haditechnikával, ha a nép tele van fegyverrel. Mi nagyon ügyesen elajándékoztuk a kézifegyvereinket a horvátoknak a szerb-horvát polgárháborúban, majd Gyurcsány adta el a páncélököl készletünket, mondván, hogy elavultak, és majd (ha fagy) újakat veszünk. Nevetni kellett ezen. (Vagy sírni?). És egyáltalán, ki tud manapság lőni minálunk? Nincs sorkatonaságunk, és ez fatális hiba. Nem két-három éves behívós sorkatonaságra gondolok. Engem is behívtak két évre annak idején. Két évig főleg a körletet takarítottuk, éles lőgyakorlaton pedig évente egyszer vettünk részt. Nyilván, nem ilyen kétéves sorkatonaságra van szükségünk, hanem igazira. Megítélésem szerint egy 5-6 hónapos behívás elegendő lenne arra, hogy a fiúk fegyelmet, parancsvégrehajtást és fegyverkezelést tanuljanak. Nem tudom, kik félnek nálunk ma is attól, hogy legyen fegyverünk és katonaságunk?

A jelenlegi hadseregünk csak kapitulálásra elegendő. Ahhoz is össze kell verbuválódjon majd valahogy az országgyűlés, és meg kell adja a hozzájárulását, azaz szükség esetén a lacafacázó országgyűlés megszavazza majd, hogy mekkora fehér zászlót tűzzön ki a neki alárendelt hadsereg főparancsnoka, és hogyan szerezzenek be gyorsan elegendő őszirózsát a kimustrált puskák csövébe dísznek.

Ha honvédelmi miniszter lennék ma, azzal kezdeném, a parlamenti béklyózottság miatt, hogy lemondanék.

Vagy közkívánatra másként szervezném meg az egészet. A hivatásosok mellett országos terítésben fegyverraktárakat létesítenék kézi fegyvereknek és vállról indítható rakétafegyvereknek, valamint a. vegyi és biológiai fegyverek elleni védekező eszközök tárolására. Hivatásos katonák őrizete alatt. Majd bevezetném az 5-6 hónapos sorkatonasági behívásokat és kiképzéseket, valamint külön kommunikációs rendszert létesítenék, meghekkelhetetlent, és nyugodtan ülnék a posztomon.

Lehet ilyen gondolatokon vitatkozni napestig, de arra egy pillanatig sem kell gondolnunk, hogy majd a NATO kiáll mellettünk. Az csak a (persze nem létező?) háttérhatalmak akaratát támogatja az izomrendszerével.

Eddig soha senki sem állt ki mellettünk.

Vagy nem tudom jól a történelmet?