Az a legravaszabb ebben a klímaváltozásos hisztériában, hogy nem csak itt-ott jelentek meg okos és ostoba cikkek ezzel a természeti folyamattal kapcsolatban, hanem összehívták Párizsban a világ idevonatkozó agytrösztjét, hogy kisüssék, na most mit csináljuk. Nem azért ült össze és nem a világ politikusinak apraja-nagyja gyülekezett, hogy a harmadik világháború dolgait tárgyalják meg és megpróbálják azt megakadályozni, hanem most a klímaváltozás dolgaival kellene tele legyenek a lapok és tévé-adások.

Ennél ritkán láthattunk szervezettebb mellébeszélést. Mondanám nekik, hogy uraim, a közel-kelet és környéke máris háborúban áll, Európa eszmei és genetikai fölforgatása is folyamatban van, a dollárt mint világpénzt éppen most fúrják meg keleten, és ugyancsak keleten már lőnek, bombáznak, embereket nyakaznak le, vallási alapon zajlanak népirtások, meg népvándoroltatások vannak folyamatban, tengeralattjárók és anyahajók sorakoznak fel a tengereken, már csak egy őrült kell, aki megnyomja a rossz gombot, és atomháborúvá fajulnak a dolgok... Erről harsognának inkább a sajtós szócsövek, az elszabadult pokol megzabolázásának lehetőségéről és módjáról. De ez a másodrendű ügy. A klímaváltozás a lényeg ma.

Kísérvén egy kicsit a klímaügyeket, látja az ember, hogy Nobel-díjat is kapott a volt amerikai elnökhelyettes Al Gore a globális fölmelegedés ellen kifejtett nemzetközi harcáért már évekkel ezelőtt, miközben voltaképpen nem történik semmi ebben az irányban ami számítana. Mert talán nem is lehet sokat tenni, amit pedig lehet, az nem sokat jelent. Komoly tudósok is tanulmányozták a ciklikus Földi folyamatokat, a fölmelegedést, a széndioxid kibocsátás hatását, és rájöttek, hogy ha belegebedünk is ilyen meg olyan széndioxid-kvótákkal meg mi egyébbel legfeljebb csak néhány százalékkal járulhatunk hozzá egy jobbuláshoz, ami ugyancsak ideiglenes lenne mert vannak globális folyamatok amelyek természetesek és visszatérők mint például a jégkorszakok megjelenése és elmúlása, és az ilyesmit nem lehet kipufogógázok minimalizálásával igazán egy hajszálnyira sem befolyásolni.

A „globális fölmelegedés” blöffje ugyanakkor nagyon jövedelmező lehet bizonyos iparágaknak és üzleteknek. El Gore annyira kötötte az ebet a karóhoz olyan sokan támogatták, hogy az egyetlen és igazán kompetens amerikai tudósnak kongresszusi felszólalása és kutatási eredményeinek kifejtése után szó szerint el kellett menekülnie Amerikából. Túlságosan sok és komoly életveszélyes fenyegetést kapott. Egy vagabund politikus (korábban az egyik állam kormányzója is volt, előtte meg híres pankrátor is, majd pedig tévé-személyiség) végül Kínában találta meg a rejtőző tudóst, aki csak azt a tudományos tényt részletezte a kongresszus előtt, hogy nem globális fölmelegedés hanem éppen globális lehűlés van bekövetkezőben aminek a megtévesztő kezdeti fázisára egy rövid és hirtelen felmelegedés jellemző.

Nem lehet igazán okos valaki anélkül, hogy meg ne ütné a bokáját, ha az okosság mohó üzleti érdekek ellenében hat.

Nem tudom, milyen lehet Al Gore horoszkópja, de ennek az embernek támogatás, kezdeti siker és csinnadratták ellenére végül semmi sem jön be. Már-már elnöknek kezdte érezni magát (arra is építették őt föl annak idején), de végül a szégyenletesen cirkusszá fajult választást az ifjabb Bush nyerte meg egy paraszthajszálnyi szavazati többséggel, pedig nagyon sokan, sőt New York-i barátaim közül is többen dörzsölték a kezüket és köpték a markukat, hogy „na végre lesz már egy zsidó elnökünk!” De ez nem jött be. A globális fölmelegedés blöffjével is beutazta és végig-sztárolta a világot, népeket, emberek hatalmas tömegeit győzte meg a tudománytalan állításról, hogy jön a fölhevülés és arra kell fölkészülnünk, le a széntüzeléssel, le az olajtüzeléssel, le a kipufogógázokkal, és akkor minden rendben lesz. És valóban, olvadnak a jéghegyek, emelkedik a tengerszint, de csak egyelőre. Közben a tudománynak és a természetnek lesz igaza. Égövünkön körülbelül tizenötezer év alatt teljesedik ki egy civilizált élet, majd befagy, megszűnik, eltűnik. A maga idején aztán visszavonul a jég és új civilizáció épül föl. Ezt a ciklust nem lehetett eddig sem, és most sem lehet, és a jövőben sem lehet majd megváltoztatni. Sajnos, ez körülbelül a nagy kép, mert olyan égitesten élünk amelynek ez a ritmusa. Gore-nak tehát ez sem jön be akármennyire betömi a kipufogója csövét. Sajnálom szegényt. Annyit azonban sikerül elérnie, hogy már világszinten megy a sóderolás, a sajtó, sőt a közvélemény is telítve van a globális fölmelegedés elkerülésének maszlagával, és amíg világkongresszusokat lehet összehívni a Föld megmentésére, addig sem kell nagyon hangoztatnia és részleteznie, informálnia a sajtónak, hogy mellesleg már zajlik a harmadik világháború, a dollár leáldozóban van, új világgazdasági rend születik aranyalapú világpénzre épülve és Amerika Rothschildestül elmegy a gajdeszba.

Humoros arra gondolni, hogy a császárt és királyt mindenki lejóskázta. I. Ferenc Józsefre gondolok. Van abban valami családias hangvétel, amikor a Monarchia alattvalói (bár nyilván nem az akkori politikusaink!), azaz a közemberek szívesen emlegették őt mint Ferenc Jóskát. E családias hangvételben benne volt az akkori általános népi elégedettség is, mert szent igaz, hogy a Monarchia meggyorsította a polgárosodást, felpezsdült az élet, béke volt, kiszámítható élet, és legtöbb tagállam sokkal jobban élt akkor, mint azelőtt, vagy azután. „Jóskánk” tehát népszerű volt egészen addig, amíg világháború átka nem szakadt ránk. Mondhatnánk, hogy a népek között nagyon is népszerű volt. A félhosszú zakószerűség is népszerű volt. Azt a divatcikket egyszerűen ferencjóskának nevezték. De nem csak a Monarchia népei jóskázták őt, hanem egyik jelentős ellenállója, a szerbség is szinte családias hangnemben, de tiszteletet megadva nevezte őt Fránya Joszipnak. Számunkra nem csak a fránya szó hangzik roppant viccesnek (noha a szerb nyelvben ez tökéletesen szabályos), hanem az is, hogy a közbeszédben mi keresztnéven jóskázzuk le őt (akár ma is), a szerbek pedig tisztelettel frányázzák le.

Teljesen politikamentesen.

Ha művészi- vagy akár politikai szellemi tevékenységet választaná ketté az ember azon az alapon, hogy egyetemes látású-e az illető, vagy dogmásan kering egy szemléleti centrum körül, nem csak azt találná, hogy igaz-e, jó-e, a szerző, hanem azt is, hogy jó-e mint alkotó, vagy csupán másod-harmadrendű.

Sok példát lehetne felhozni az egyetemes látásúakra és a csőlátásúakra, és mind voltaképpen az illető alkotó minőségét mutatja föl.

A sok közül ott van például Veres Péter. Ha nagyon, sőt nem is nagyon vizsgáljuk munkásságának termését, könyvei között egy sincs, amely a tág  látókörű, egyetemes gondolkodót mutatná, annál inkább jellemző rá mint íróra (kiváló íráskészsége ellenére is), hogy szimplán és alantasan nem más, mint parasztpárti agitátor. Leírja például a parasztság akkori egyik vékony rétegének szörnyű szegénységét, ami önmagában itt-ott igaz is volt a maga idején, de maga ez a réteg is teljesen nem létezővé vált időközben, tehát mi értelme volt az egésznek fájdalom-írásnak, kérdezhetnénk. Akármennyire is irodalmian ecseteli ennek a mély szegénységben senyvedő vékony rétegnek az életkörülményeit, nem lehet irodalomnak nevezni, amit művel, hiszen inkább irodalmiasan megírt szociográfiát tárt elénk, ami mégsem egészen irodalom, csak éppen mint könyvek sora jelentek meg. Ha már a szociográfiánál tartunk, Moldova sokkal jobb ebben a tekintetben, amennyiben nem is akar szociográfiáiban „író” lenni, csupán a szociográfia eszközeivel tárja elénk bizonyos szakmák művelőinek életét. Például a szövödei munkásokét, vasutasokét stb. Elolvassa az ember ezeket a műveket, és egyszeriben minden fontosat tud tóluk. Ez a szociográfia célja: pontos fénykép. Veres Péter is informál ugyan, de „szociográfiáját” harcosan, agitátor módjára tárja elénk, ami végül se nem tiszta szociográfia, sem pedig nem irodalom. Csőlátású mint alkotóművész, alkotásai hatóköre szűk, könyveinek olvasottsága pedig (éppen azért mert se nem irodalom, s nem más) elszűnik idővel.

Szöges ellentétnek József Attilát lehetne felhozni, hogy csak őt említsük itt. Az a verssora A Dunánál című költeményében, amelyben megjegyzi, hogy „én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem azt amit meglátok hirtelen... egy pillantás és kész az idő egésze...” voltaképpen a József Attilára jellemző látószöget említi a világ legtermészetesebb módján, hiszen neki ez a természetes, vagyis a látószög, amelyben az idő mint olyan is folytonosságot jelent, azaz nem egy-egy kiragadott szeletében gondolkodik, hanem a nagy összefüggés számára az igazi közeg.

Az igazi művészet fokmérője pedig éppen az, hogy megmutatom például a szépséget, vagy az igazat mint olyat, és azt bizonyítom vele, hogy éppen attól szép, vagy jó, vagy igaz amit mondok, mert a Nagy Egészbe való könnyű, pontos beillés a bizonyíték. A műélvező éppen abban találja csodás kielégülését, hogy a műben maga is egy-egy pillanatra a Nagy Egész tisztaságát, tökélyét és bölcsességét éli át. Más szóval, az Ember szinte a mindenség harmóniáját éli át.

Milyen hatása van az ilyen művészetnek, azaz az igazi művészetnek?

Hogy leegyszerűsítsem a dolgot, mint egyszerű ember gyakran lepődöm meg azon, hogy az élet mindennapi pillanataiban is, például horgászás közben, vagy egy kiránduláson caplatva magamban az Óda, vagy A Dunánál versszakait morzsolgatom akaratomon kívül, vagy más nagyszerű költemény szavait, ahogy az ember szórakozottan dudorászik is néha. Meglep, amikor rajtakapom magamat, hogy szinte mint egy ima ismétlődik bennem egy-egy vers szép szakasza, vagy éppen az egész, akármilyen hosszú is. A művészi alkotás tökélye így él tovább az emberben, bennünk. A mindenség nagy képlete ismerődik föl a zseniális művekben. Így él tovább, így éli mindennapi életét tovább bennünk az, ami tökéletes. A művész végtelenül tág látószöge emel bennünket a mindenség hullámhosszára és ez csodálatos élmény. A regény is elvarázsol bennünket egy korba, egy nép közé, egy életformába, és ott vagyunk órákra a levegőjében, amelyben éppen olyan emberi drámák játszódnak le, mint minálunk, vagy a világon bárhol, ahol ember szeret, gyűlöl, gyilkol, vagy gyermeket szül. És akár a legrövidebb irodalmi alkotás, a haiku is ezt teszi. Csak egyet a sok körül:

„Nézd a rút kányát, milyen buzgón rakja a fészket.

Mert az anyai szívek mind egyformák”.

Egy pillanatfelvétel voltaképpen, de ráismerünk benne valami egyetemesre és nagyszerűre: arra, ahogy világ történik.

A csőlátásos szűk látószögre sajnos sokszorta több a példa. Egyrészt azért, mert sok írással foglalkozó gyakorolja ezt a szakmát anélkül, hogy isten adta szeme lenne hozzá, másrészt a kiadók és műítészek is csupán „szakmaiak”, azaz nem éppen zsenik, és minthogy a könyvkiadás is voltaképpen üzlet, az üzleti kívánalmaknak így sok félig-meddig-író is meg tud felelni, tehát terem a fércmunka rogyásig. Az üzleti meggondolásokon kívül ráadásul ott van az alkalmanként változó vonalasság szűrője is. Ma ezt meg lehet írni, holnap meg amazt nem tanácsos megírni... Az írás (mint művészet) tehát szenved az alkalmi piacképesség változó, de jóformán mindig keserves körülményeitől. Ez mindig így volt, a kiadók mindig üzletemberek voltak, a művészektől pedig meglepően távol áll a piacban való gondolkodás. Amelyikük viszont piacban is tud gondolkodni, nyolcvan hamarosan mulandóvá semmisülő könyvet is meg tudott jelentetni. Ismerek egy pár ilyet. Egykori barátom (halottról jót, vagy semmit?) hovatovább a koszorús költő titulust is megkapta, noha (nem mintha ez lenne a tökéletes mérce) soha egyetlen verssora sem ismétlődik bennem, mint „ima”. Tagja volt a Hálózatnak, sejtésem szerint, és ez, a kétségtelen ügyes köpönyeg- és szóforgatása az egekig emelete. Ugyanakkor, vannak más fajta esetek is. Berda József kétségtelenül márkás költő a szó jó jelentésében, de emlékszem gyerekkoromból, hogy láttam őt házalni, kilincselni. Potenciális vevők nevét és címét kellett összeírja (nem tudom hány száz volt szükséges), és ha elegendő gyűlt össze, kiadták az új kötetét. József Attila és más jó költők is örültek ifjabb korukban, ha kötetük megjelent 150 példányban. A művészetnek ez az ága valószínűleg mindig a képesség és a piacképesség kritériuma között őrlődött. Egyedül talán a Nyugat volt példásan korrekt és értő lap. Olvassa az ember a megsárgult régi számokat, és neveket lát benne, amelyeket azóta tankönyveinkben és utcanevekben látunk viszont. A bohémek nélkülözése és sajátos nyomora ezzel együtt velejárója volt a költészetnek és irodalmárkodásnak. Miért? Azért, mert van a köznapi, tehát racionális élet, és vannak a művészek, aki azért váltak művésszé és nem mássá, mert csak az alfa hullámhossz félnótásnak is számító világában tudnak élni. És racionalizmusból sosem lesz költőiesség, „alfásból” pedig nagyon ritkán lesz reális alkatú egyén.

Noha a zseni a nagyon pozitív és szimpatikus kategóriába tartozik, esetenként mégis még az ilyenek, vagyis az igazi nagylátószöges zsenik is ráfutnak egy-egy mellékvágányra. Még az is megesett például, hogy politikai oldal harcosa lett egy időre a zseniális Kosztolányi. Meg is bánta, hogy ilyen szamár volt, mert fordultak a dolgok, és mellőzötté vált egy időre. Gondoljuk csak meg, nem egy Kis Miska, hanem egy Kosztolányi(!) járt pórul egy politikai nekilelkesedés következményeként, ami egyből arra figyelmezteti az embert, hogy sose kösse magát még időlegesen sem egy csőlátásos politikai epizódhoz a legnagyobb zseni se, mert az nem az ő világa, a világ ugyanis nem azonos (mindig) mulandó eszmeáramlatokkal. Szerencsére, minthogy a politika igazán nem az ilyenek világa, egy ilyen kirándulás, vagy ficam nem lesz se jellemző, sem pedig maradandó a zsenire nézve, csak szégyellni való.

Ugyanígy járt, csak sokkal-sokkal rosszabbul Amerika legbecsesebb modern költője, Picasso és Hemingway kortársa Ezra Pound. Azt a hibát követte el, hogy Romában élte idején elámult az akkori világháborús idők eszmei és politikai káoszában amint egyszeriben az olasz hadsereg pompás masírozásba kezdett, az olasz nép lelkesedése soha nem látott fokot ért el, és új világ kezdődött. Meghatódott Pound attól, hogy a káoszban egyszeriben megjelent végre a Rend, méghozzá a katonás rend, a fegyelem és a szervezettség. A rend és stabilitás káprázatában, a római rádióban felszólalt többször is, éltetve ezt az új rendet. Persze, tévedett. És sokkal később, de belátta, hogy a politikai eszmék akkor is humbugok, ha magával ragadóan hatnak az emberre. Tévedéséért internálták is, és kihagyták minden iskolakönyvből. Ma is mint költő etalon él szakavatottak között, hiszen művei úgy jók, ahogy a legnagyobb költőké. Viszont kinyírták, megalázták. „Csak” a művei élnek fontos szinteken.

Miért téved ekkorát egy zseni is?

Éppen azért, mert zseni, azaz pozitív értelemben véve -félnótás. És a zsenik nagyon ritka kivétellel a gyakorlati életben csak csetleni-botlani tudnak. És vannak persze, méghozzá sokszorta többen, akik nem áldozatul esnek szélirányoknak és mindennapi lehetőségeknek, hanem tíz körömmel keresik és élvezik a sikert amit politikai, faji vagy vallási eszmékhez dörgölődés biztosít nekik, noha végül alig lesznek mások, mint egy eszme, egy vallás, egy párt propagandistái. És jutalmuk okvetlenül az lesz, hogy kirostálja őket az idő hamarabb mint bárki is gondolná.. Ki olvas ma Veres Pétert, hogy ismét csak ezen a szegény emberen lovagoljak, amikor száz mást is szóba hozhattam volna. Ki olvas például Kuczka Pétert ma? Vagy mennyi idő kell még ahhoz, hogy Csoórit, vagy Kiss Dénes-verset vagy Majakovszkijt és úgy nagy általánosságban a sztálini kor „nagy költőitől” már senki se olvasson? Soroljam tovább a „sikertörténeteket?”

Valahogy úgy áll ez, hogy az, aki önkénytelenül is nem a mindenséggel méri magát, az képtelen az emberek lelkében megmaradni és tovább élni. A nagylátószögre való  képesség, a lokálishoz képest végtelenszer tágabb egyetemes gondolkodás a titka a tartós hatásnak.

Titka?

Nem titok ez, hanem adottság az. Ami vagy van, vagy nincs.

Ez az ami művésszé teszi a tehetségest. És az ilyennek a művei tovább is élnek. Azt hiszem, ide illik Ady egyik karácsonyi verse amely magyar jelenséget világjelenséggel látja egyetlen látószögben, azaz éppen hogy nem távcsöves-lencsés látásban.

1899-ben írta.

Se tér se idő nem határa ennek a versnek. Akár ma is írhatta volna. Szépségétől és igazságától a gyönyör borzongatja az ember arcát ma is. És holnap, holnap után is ugyanígy...

Karácsony

Ma tán a béke ünnepelne,

A Messiásnak volna napja,

Ma mennyé kén' a földnek válni,

Hogy megváltóját befogadja.

Ma úgy kén', hogy egymást öleljék

Szívükre mind az emberek -

De nincs itt hála, nincs itt béke:

Beteg a világ, nagy beteg...

Kihűlt a szív, elszállt a lélek,

A vágy, a láng csupán a testé;

Heródes minden földi nagyság,

S minden igazság a kereszté...

Elvesztette magát az ember,

Mert lencsén nézi az eget,

Megátkozza világra jöttét -

Beteg a világ, nagy beteg...

Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincs eszme,

Rommá dőlt a Messiás háza,

Tanítása, erkölcse veszve...

Oh, de hogy állattá süllyedjen,

Kinek lelke volt, nem lehet!..

Hatalmas Ég, új Messiást küldj:

Beteg a világ, nagy beteg!...*

*:http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers1401.htm

Lemond nálunk egy honvédelmi miniszter, és azonnal betöltődik az állás egy másik valakivel, (aki most szerencsére sokkal alkalmasabbnak látszik a pozícióra), ahogy bármely megüresedett állást rögtön be kell tölteni.

Valahogyan teljesen rossz elképzelésünk van a honvédelmet illetően. A legfurcsább pedig az, hogy az illető, aki a hadsereg (ha van egyáltalán hadserege) főparancsnoka voltaképpen nem hont védő és nem egészen főparancsnok (nálunk sem), hanem egy állást betöltő személy, aki az országgyűlés akaratának engedelmeskedik, vagyis egy szolgáló alárendelt. Szép dolog elvileg a parlamentális szerkezet, csakhogy a gyakorlatban jelentős részben pártérdekeket képviselők locsognak napestig az Országházban, ha egyáltalán igazán összeülnek és nyomogatják az igen-nem gombot, de a honvédelem sosem lenne szabad, hogy alárendelt szerepet kapjon, hiszen a hon védelme a világ kezdetétől fogva természetes ügy, ami nem csak katonáké, ahogy például az államhatár sem parlamenti egyetértés tárgya, hanem csak van, mint egy tény, és annak a védelme sem az egyszer ilyen, másszor olyan összetételű országgyűlés dolga, hanem alapvető nemzeti ügy. Vagyis minden állampolgár ügye. Természetes dolog kellene legyen először is, hogy VAN egy hadsereg, annak van egy feje, és a hadsereg is és annak feje is élete árán is védi a hazát, mint idők, pártok és országgyűlések felette álló önálló, össznemzeti erő. De az is természetes lenne, ha ugyanakkor minden harcra kész állampolgár voltaképpen önkéntes és kiképzett katonai erőnek számíthatna. A honvédelem örök és szent feladata mismásolódik el, ha egy honvédelmi miniszter előbb a parlamentnek pitizik egy jó nagyot, aztán esetleg nem lő, mert hiszen ez is kisülhet az ilyen felállításból. Roppant kockázatos, azaz árulás lehetőségét hordja magában, ha egy éppen ki tudja milyen összetételű országgyűlés és egy alkalmazott védelmi miniszter ráadásul NATO parancsra, vagy Brüsszel rábólintásra védi vagy nem védi hazánkat egy alig létező hadsereggel egy esetleges támadással szemben. Öt perc alatt el lehet így árulni egy nemzetet. Izrael ebben a tekintetben tökéletesen szervezett állam, mert minden állampolgárát valamilyen fokon harcra készen tartja.

A lehető legrosszabb önvédelmi szerkezet az, ha egy nemzet kizárólag a hadseregre bízza önmagát. Sajnos vannak történelmünkben példák arra, hogy a nép fegyvertelenül, szervezetlenül csak nézte a történéseket anélkül, hogy tett volna ellenük bármit is. Elhangzott 1918-ban a nagy hazaáruló mondat Linder Bélától, hogy „Nem akarunk katonát látni”, és pillanatok alatt meg is szűnt a hadseregünk, ráadásul pedig a nép csak sunyítva nézte, hogyan akasztottak ártalmatlan civil magyarokat a Lenin fiúk Pesten is, vidéken is, vagy lőttek a Dunába. A román megszállás alatt egymás után mentek a vonatszerelvények Románia felé a felirattal: „Hadizsákmány”, vagyis a

teljesen szabad rablásból származó értékeinket szállították ki anélkül, hogy akadt volna a nép közül egy is aki felrobbantotta volna a síneket itt-ott, végestelen végig Románia felé. Szegeden és másutt is deresre húzva botozták a ”rendfenntartó” románok a magyart anélkül, hogy valamelyikünk is „közbeszólt” volna, igenis, fegyveresen. De nyilvánosan később is akasztottak valakik úgynevezett keretlegényeket az Oktogonon, lámpavasra, anélkül, hogy szörnyülködésen kívül más reakciója is lett volna a népek. A második világháború után, a teljes (kommunista) rendszerváltás idején például

nem csak a korábbi kormány tagjait akasztották fel valakik, hanem Rákosi idejében évekig akasztottak „politikai bűnösöket” Pesten, mégpedig naponta, a nép minden ellenállása és tettleges reakciója nélkül.

A nép, az én népem, akiről mindig azt hittem, hogy vérében katonanép, (amit többször bizonyított is), alaposan levizsgázott előttem, már-már azt kell hinnem, hogy nép vagyunk, amely csak sunyít és parancsot követ. Több alkalommal bizonyította nem is a szervezetlenségét, hanem annak a belső erőnek a hiányát, amely képessé tette volna nagyon komoly ellenállásra. Az 56-os forradalom

nyilvánvalóan kivételes eset volt, de hősiessége mellett nem ismerte föl a nép a valós tényt, a lényeget, hogy voltaképpen a nemzetközi megegyezések szerint el kellett volna hagyja a szovjet hadsereg hazánkat, és valakik nagy félelmükben ügyesen tettek lehetővé egy forradalmat, méghozzá (csupán kézifegyveres) véres forradalmat, hogy legyen ok a szovjet csapatok marasztalására. A trükköt, a nagy becsapást, a forradalom lehetővé tételének ravasz húzását nem ismerte föl a nép, csak elképesztő lelkesedéssel küzdött egy nyilvánvalóan vesztésre álló forradalomban. Sőt, időlegesen még győzött is. A továbbiakat már tudjuk: az akasztófák ismét forgalomba kerültek, és folytatódtak szakmányban az akasztások. A nép javát akasztották. A népét, amelynek a szovjet mintára felépített hadserege persze nem vett részt a nép mellett, éppen csak (felső engedélyjel) megnyitott néhány fegyverraktárt, vigyázva arra, nehogy tankelhárító fegyverek is a nép kezébe kerüljenek, elég volt a nagy cselhez, ha puskát és géppisztolyt kapnak.

A nép tehát féktelen lelkesedésében idáig és kemény kisebb-nagyobb harcokban való részvételig jutott el, amiben a legnagyobb fegyver a molotov-koktél volt. A tisztikar, főleg pedig a honvédelmi miniszter, és maga a hadsereg tudatosan és enyhén szólva bénán nézte a folyamatokat, vagyis szervezés, irányítás és megfelelő fegyverek nélkül maradt a nép, amely szívét-lelkét beleadta amennyire tehette, majd pedig a nyakát... Mert megtorlás az volt. (Még Biszku is él és virul a véget nem érő bírósági cirkusz időhúzása közepette, jogrendszerünk szinte azt várva, hogy öregkori végelgyengülésben talán maga hal meg ágyban, párnák között, mielőtt megfelelő ítéletet kellene hirdetnie).

Ilyen kimenetele tud lenni egy fegyvertelenségben tartott nép akaratának, és védelmi miniszterének, vagy „államvédelmi” fejnek, aki nem a népből való és nem véd, hanem gyilkoltató áruló.

A védelmi miniszterek sorát tekintve furcsaságokat is találunk. Emlékezhetünk, ha ugyan emlékszünk arra a karikatúrába illő esetre, hogy egyszer egy öreg paraszt párti írónk kapta meg az „állást”. Veres Péter tizedes volt ugyanis egy ideig a honvédelmi miniszterünk. Mitől szégyellhetjük magunkat, ha nem ettől? Ment is a protokoll szerint előírt évi katonai szemlére kalapban, görbe bottal.

Az „állást” azonban nem csak akkor és nem csak a magyarok töltötték és töltik be érdekes személyekkel. Láthattunk az nemrég az interneten két fényképet, azt hiszem a Youtube-ról valókat. Az egyik négy hölgyet ábrázol, a kispadon ülve és vidáman nevetgélve, mintha egy karneváli menet kezdetét várnák örömmel. Egyikük hölgy Norvégia védelmi minisztere, a másik Svédország védelmi miniszter, a harmadik Hollandiáé, a negyedik pedig Németországé. Hihetetlen, de az „állást” ezekben az országokban is alaposan betöltötték. Nem a női mivoltuk ellen van az embernek kifogása, csak éppen érdekes, hogy Európában a női egyenjogúság ilyen magas fokra hágott. Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, nagyon elképzelhetetlen számomra, hogy haptákban tisztelegjek nekik. Nem tudom, miért, de így érzek. A másik kép Oroszország védelmi miniszterét ábrázolja. Roppant értelmes tekintet, kérlelhetetlen, jóformán gránit arc. Az öt védelmi miniszter közül ő az egyetlen, akivel nem szívesen akasztanám össze a bajuszt. Mert úgy látszik, a jelenlegi védelmi miniszterek között is vannak született katonák. Máshol. És erről jó tudni, mint érdekességről. A négy hölgynek pedig csak akkor tudnék igazán szalutálni, ha tudnám, hogy jó pár gyerek, esetleg unokák is, vagyis népes nagy család veszi őket körül, tehát igazi, született nők. Lehet, hogy furcsa felfogásom van, de hát ez van...

Az ilyen nőies védelmi miniszteri fölállítás jóformán arra vall, hogy világbéke illúziójában élünk, a hadsereg és a védekezés szinte teljesen szükségtelennek látszik, különben harcias katonák kapnák meg az „állást” automatikusan. De meg kell súgjam azoknak akiket ez érdekel, hogy manapság nem egészen békeidőben leledzünk, sőt annyira nem, hogy akár tudomásul akarjuk venni, akár nem, voltaképpen a harmadik világháború már el is kezdődött. Ha nem tudnánk. Folyamatos és állandó háborúság közepette létezünk amíg létezünk a jóformán megvédhetetlenre szabott határok között. Ez a körülmény önmagában is elég ahhoz például, hogy legyen egy igazi hadseregünk, méghozzá nemzeti, azaz a nemzet érdekeit fegyveresen védő hadsereg, amely előzetes engedélyek utáni pitizés helyett azonnal tudja mit csinál. A „világbéke”, ez a háborúkkal és terrorizmussal teli őrült világ más reagálóképességet követel meg egy néptől, mint amire mi készek vagyunk pillanatnyilag.

Ott vannak például a reptereink. Szinte verjük a mellünket bizonygatván, hogy több repülőterünk van, amely alkalmas a legnagyobb gépek fogadására is, mintha előkészítenénk magunkat egy órákon belül megvalósítható megszállásra. Ugyanis repülőereink nem csak a világ legnagyobb gépeinek, hanem legnagyobb csapatszállító gépeinek a „fogadására” is alkalmasak. Gondosan megteremtettük ennek a feltételét, mintha készülnénk erre. A repterek védelme is gyengus. Már nem őrző-védő cégek, hanem a katonaság védi őket. De milyen katonaság és milyen fegyverzettel? És milyen felső engedélyekkel aktivizálhatja magát?

Lehetetlen állapot ez.

Tanulhattunk volna a látottakból, hogy ronggyá lehet haditechnikázni egy nagy országot is, (a NATO többször bizonyította is ezt), de az is láthattuk, hogy hiába tesznek tönkre egy országot, ha van annak reguláris, vagy akár irreguláris hadserege is, azaz fegyveresei, (jóformán az egész nép) akik végül végül meghiúsítják a teljes megszállást. Lehengerelni könnyen lehet egy országot, de birtokolni már nem lehet csupán haditechnikával, ha a nép tele van fegyverrel. Mi nagyon ügyesen elajándékoztuk a kézifegyvereinket a horvátoknak a szerb-horvát polgárháborúban, majd Gyurcsány adta el a páncélököl készletünket, mondván, hogy elavultak, és majd (ha fagy) újakat veszünk. Nevetni kellett ezen. (Vagy sírni?). És egyáltalán, ki tud manapság lőni minálunk? Nincs sorkatonaságunk, és ez fatális hiba. Nem két-három éves behívós sorkatonaságra gondolok. Engem is behívtak két évre annak idején. Két évig főleg a körletet takarítottuk, éles lőgyakorlaton pedig évente egyszer vettünk részt. Nyilván, nem ilyen kétéves sorkatonaságra van szükségünk, hanem igazira. Megítélésem szerint egy 5-6 hónapos behívás elegendő lenne arra, hogy a fiúk fegyelmet, parancsvégrehajtást és fegyverkezelést tanuljanak. Nem tudom, kik félnek nálunk ma is attól, hogy legyen fegyverünk és katonaságunk?

A jelenlegi hadseregünk csak kapitulálásra elegendő. Ahhoz is össze kell verbuválódjon majd valahogy az országgyűlés, és meg kell adja a hozzájárulását, azaz szükség esetén a lacafacázó országgyűlés megszavazza majd, hogy mekkora fehér zászlót tűzzön ki a neki alárendelt hadsereg főparancsnoka, és hogyan szerezzenek be gyorsan elegendő őszirózsát a kimustrált puskák csövébe dísznek.

Ha honvédelmi miniszter lennék ma, azzal kezdeném, a parlamenti béklyózottság miatt, hogy lemondanék.

Vagy közkívánatra másként szervezném meg az egészet. A hivatásosok mellett országos terítésben fegyverraktárakat létesítenék kézi fegyvereknek és vállról indítható rakétafegyvereknek, valamint a. vegyi és biológiai fegyverek elleni védekező eszközök tárolására. Hivatásos katonák őrizete alatt. Majd bevezetném az 5-6 hónapos sorkatonasági behívásokat és kiképzéseket, valamint külön kommunikációs rendszert létesítenék, meghekkelhetetlent, és nyugodtan ülnék a posztomon.

Lehet ilyen gondolatokon vitatkozni napestig, de arra egy pillanatig sem kell gondolnunk, hogy majd a NATO kiáll mellettünk. Az csak a (persze nem létező?) háttérhatalmak akaratát támogatja az izomrendszerével.

Eddig soha senki sem állt ki mellettünk.

Vagy nem tudom jól a történelmet?

   Igazság szerint alig van közöm a mezőgazdasághoz és a földhöz. Legfeljebb csak nagyon áttételese. De tényleg kell legyen valami közöm ősidőkbe visszanyúlva a földig és mezőgazdaságig, talán lehet valami valahol a távoli tudatalattimban és ösztöneimben a föld szeretetéből, bár tudtommal sosem volt felmenőimnek sem sok köze a földhöz. Ámbár minden lehetséges. Eszembe jut erről egy sok évvel ezelőtti epizód: A villamoson egy „finom” öregasszony durván leparasztozott valaki valamiért, mire a háttérben egy finom úr megjegyezte szinte önmagának, de mindenki által hallhatóan, hogy ha nagyon megkapargatjuk a felszínt ebben az országban, majdnem mindenkinek a családfája alatt ott találjuk a kapát, meg az ekét. És lehet, hogy így is van Magyarországon. Is. Lehet, így, hogy én sem állok fényévekre a kapától meg az ekétől, de a látnokok és jósnők mindig azt mondták nekem, mintha összebeszéltek volna, hogy őseim nagy katonák voltak, és nekem is ezt a vonalat kellett volna folytatni. Naná! Semmi sem lehetett volna egyszerűbb, mint Rákosi és Farkas Mihály (eredeti nevükön Rosenfeld Mátyás és Wolf Izrael) hadseregében vezérkari álmokat táplálni! Apám is csak egyszerű hivatásos tiszt volt a háború alatt, méghozzá az igazán és teljesen fölösleges és sóhivatalnak is nevezhető folyamőrségnek titulált fegyvernemnél. Nem éppen volt ez nagy ősökre emlékeztető pozíció. Sőt háború után sem volt más, mint hivatásos tiszt, méghozzá ugyanannál a sóhivatalos fegyvernemnél. Onnan is ment nyugdíjba őrnagyi ranggal, miután végül kirúgták több éves hű szolgálatai ellenére, mégpedig úgy, hogy csak formailag lett nyugdíjas, mert pénzt, nyugdíjat nem kapott. Fene nagy katonai származás ez. Az viszont tetszik nekem, hogy ahogy valahol olvastam, Szeged környékén Atilla sírját és környékét egy lovas alakulat őrizte és biztosította annak idején, és a parancsnoka Balogh névre hallgatott. Ez már döfi, ha ugyan van itt valami a vérvonalasságból is.

Ki tudja!

Harciasság tekintetében nem vagyok éppen liliom lelkű, de nem tudom magamat elképzelni hivatásos katonának. Viszont most már, ahogy öregszem, földművesnek viszont lélekben egyre inkább, anélkül, hogy látnokok és jósnők valaha is említették volna ezt.

Életem legjobb szakaszát egyebekben az édesítette meg például, hogy vettünk egyszer feleségemmel New York államban egy jókora földet mindössze 80 mérföldre, azaz körülbelül játszi 120 kilométerre manhattani lakásunktól. Nem is annyira befektetésnek vettük ezt, hanem, hogy úgy mondjam, úri passzióból. Nagyvárosban élőknek maga a csoda, ha hétvégén kimenekülhetnek a sajátjukba, az igazi természetbe, ahol minden zöld, illatos, csöndes és pihentető. Játékosan gentleman farmnak neveztük a jókora földet. Ástunk, fákat ültettünk, egyebekben 200 fenyőfácskát birodalmunk két oldalán, szegélynek. A lankás föld darab szelíden lejtett, lent pedig keresztben egy patak folyt át, majd azon túl lassú emelkedővel folytatódott a „birtok”, erdővel, vadakkal. Őzek is lakták a környéket. Nagyszerű hely volt, és üdítő is hétvégeken halálra dolgozni magunkat ott.

Emlékszem, volt egy „holdkóros” pillanatom is egyszer. Okát ma sem tudom megmagyarázni, de tény, hogy egy alkalommal hajnali háromkor felébredtem, és az Istennek sem tudtam tovább aludni. Előfordul az ilyesmi. Hánykolódásom közepette véletlenül felötlött, hogy ha már tökéletesen kialudtnak érzem magamat, idő meg bőven van, kiszaladhatnék a „birtokra” az éj leple alatt. És így is tettem. Mit sem sejtő feleségem ma sem tudja, hogy csöndben felöltöztem, lifttel lementem a 33 emeletet a garázsig, beültem a kocsimba, és uzsgyi, kihajtottam szélsebesen a „természetbe”, csak úgy, kíváncsiságból, vagy tudom is én...

Sosem felejtem el az érkezés hangulatát. Még alig pitymallott, enyhe köd ülte a környéket, szellős sem volt, csak csönd, mint a mennyben, és lelket gyönyörködtető illata volt a környéknek. Sosem láttam ilyen gyönyörűnek a földünket. Mintha alvása közben lopakodtam volna hozzá, vigyázva, hogy föl ne ébresszem álmából. Éjjel is más minden, hétköznap is más, vasárnap is más arcát mutatja a föld. Egy idő után, amikor megteltem a hajnali, soha nem tapasztalt szépséggel, beültem a kocsiba és lassan hazahajtottam. Vissza is feküdtem, de máig sem mondtam meg, hogy kiszöktem, ugyanis ez hülyén hangzott volna, viszont nekem olyan élmény volt, hogy évtizedek után is szeretettel gondolok arra a látványra, a békességre és illatra.

Nagy dolog a föld valószínűleg annak is, aki nem tudja, csak tudata alatt rejtőzve tart egy vonzalmat, talán egy másik inkarnációban átélt emléksort, ami mostani állapotban is vissza tud öltődni egy-egy órácskára.

Írtam egyszer valami önvallomásos írásomban, hogy ha választanom lehet a következő inkarnációmat, okvetlenül önálló és önellátó földműves szeretnék lenni, és nem túl nagy, de saját birodalmamból le se fütyülném a külvilágot. Talán a mai őrült világban is elképzelhető, hogy megél magában valaki és nem is fütyül, hanem egyenesen köp erre a zsiványsággal terhes, zsibvásáros világra, amely minden ízében méltatlan egy emberi élethez. Ilyet írtam, én, a „katonaivadék”, és az a legérdekesebb, hogy tényleg nem is bánnám, ha így választanék, ha ugyan módomban áll akkor és ott inkarnációk között válogatni.

Ezt még meglátjuk...

A hétvégi földműveskedésünk igazi örömeire ma is szívesen emlékszem, pedig már eladtuk a földet évtizedekkel ezelőtt. Ma is hiányzik a földtúrás öröme, de a magyarázat is éppen úgy hiányzik, azaz annak a megokolása, hogy voltaképpen miért jön ennyire mélységesen szívből a gyönyör, ha ott állva egy pirkadat előtti órában belélegzem a föld illatú szűz hajnal levegőjét. Miért jön ilyen mélyről az ámuló gyönyör nekem? Biztosan eltart még egy ideig, mire esetleg kibogozom a minden valószínűség szerint nagyon is metafizikai kapcsolat okát. Csakis metafizikai magyarázatot tudok ugyanis elképzelni. Van sok minden, amire csakis metafizikai magyarázat kínálkozik. Ilyen például a nő megjelenése az életünkben, akivel leéljük az életünket. Miért éppen ő az, miért ő az egyetlen, akivel ez sikerül? Voltaképpen nagyon sok nő egyaránt alkalmas lenne erre, és mégis, noha lényegében a nők is darab-darab... azaz sok tekintetben egyformák, bár egyikük magas, a másikuk alacsony, megint másikuk erős, vagy éppen filigrán, szőke, vagy vörös, vagy fekete, vagy barna... mégis, egész életre szabottá teszi egyiküket számunkra valamilyen beavatkozás, a többit meg egyáltalán nem? Mi az oka, hogy vele az élet magától értetődő könnyedséggel kezd együtt áramlani, a többivel meg nem?

Csak metafizikai magyarázatot tudok erre is elképzelni. Vagy a foglalkozás, a szakma, az életpálya megtalálása? Az is olyan dolog, hogy nem okvetlenül specifikus iskolázottságtól függ csupán. Egyik volt iskolatársam a technikumot éppen úgy elvégezte mint én, de ahelyett, hogy irodákban hűtené a lét egy életen át, egy-két kanyar után kikötött a mozdonyvezetésnél, és onnan is ment nyugdíja egy élvezetesen és kielégülten eltöltött élethossziglani füstös, majd dízeles pálya végén. Imádata azt csinálni. Sőt én magam is irodai léhűtéssel élhettem volna le az éltemet, ha a szívem ez engedte volna, mire egyszer áthomorítottam az újságírásra. Természetesen találtam bele abba pályába, amire kezdetben egyáltalán nem volt formális képesítésem, és mégis bizonyos értelemben szinte magától ment az elképzelhetetlenül más életre való átváltás, olyan természetességgel, ahogy a lepke bábja bomlik föl egy napon és mint pillangó folytatja. Na, most nagyon költői voltam...

Mi a magyarázat egy ilyen átállásra? Nyilván egy törvény, amely a lepke életében sarkalatosan követhető, de emberi sorsok változásában is ugyanennyire törvényszerűség állhat a háttérben. Van aki előre elrendeltetésnek nedvezi ezt a titkos hajtóerőt. Ha jól belegondolok, mi más magyarázat lenne erre is mint egyfajta metafizikai? A kérdés, ami a földművességet illet, mármint a tényleges hivatást, az is ilyen mélyről ható értés és szenvedély lehet. Ez aztán le is vizsgáztatja a földmívest. Az egyik ilyen vizsga volt az egykori földosztás a bolsi időkben. A nincstelen magyar parasztot egy szép napon csoda érte: az „évszázados földéhség” megoldására földet kaptak a szegényparasztok, a volt zsellérek, a földnélküliek. Volt, aki nagy földéhségében voltaképpen vonakodott az ajándéktól, úgy kellett rábeszélni őket, hogy mostantól tényleg a tied ez a darab föld, és senki sem fog szíjat hasítani a hátadból azért, mert a feldarabolt nagybirtokból egy darabot megkaptál. Sokan persze nagyon örültek, tehát folytatásnak elvárta volna az ember, hogy következő évben már felvirágzik a táj. Volt is valami felvirágzás, de idővel, ha kiment az ember a határba, szinte pontosan meg tudta állapítani, hogy na ez a silányan megművelt is juttatott föld , meg amaz is. Ugyanis más dolog mezőgazdasági munkásként fölcseperedni és megint más gazdának lenni. A földéhség igaz volt, a gazdává lenni viszont nem volt mindenkinél öröklött, zsigeri tulajdonság. A későbbi téeszesítés az ilyenek számára megváltás volt, ugyanis ismét mezőgazdaságban robotoló munkások lehettek. Mert van, aki csak arra született. A másik sanyarú jelenség az volt, hogy a szövetkezetek és állami gazdaságok nem éppen a nagygazdaság irányításához értők vezetése alá került, ugyanis a nagygazdák, meg még a középgazdák is kuláknak neveztettek, és pusztítani valók voltak. Így vezetett sok nagy gazdaságot nem az értő és rátermett, hanem a megbízható elvtárs, a nagy hangú.

A hatvanas években, Varsóban járva meglepett, hogy némán állnak végtelen sorokban emberek egy-egy „közért” előtt. Előrementem, látni akartam, miért állnak sorba. Döbbenetemre „ma alma volt”, és almáért álltak ott, mégpedig olyan silány almáért, amilyet nálunk automatikusan malacnak löknek. Kérdeztem ottani újságíró kollégákat, hogy mi ez az abszurd jelenség. És rögtön mondták, kis sóhajjal, hogy ja, nálunk nem volt téeszesítés, minden kisparaszt megmaradt a maga parcellájának ura, megtermelte, amit meg tudott termelni, és megette. Alig jutott tehát áru a nagyvárosoknak.

Nálunk ez azért ennél tényleg szervezettebben ment. Tervgazdaság volt, beszolgáltatás az utolsó szemig a padlásról is, és volt nem csak termés, hanem elosztás is. De kemény kényszer, nem pedig a termesztés öröme állt a produktum mögött. A mi istenadta termőföldünkön még a hozzá nem értés ellenére is megtermett bőven, ami nekünk kellett, meg az esetenkénti aszálynak is, sőt a „jóvátételbe” küldött uszályoknak is.

A mai földbérlős, földvásárlós hercehurcát korai volna meg igazán megítélni. Az egyetlen, amit biztosra vehetünk, az az, hogy paraszt osztályunk nem igen van. A régebbiek, akik földművelésből éltek évszázadokon át nem nagyon van, akinek továbbadnák a szenvedélyüket és tudományukat, mert a vidéki ifjúság jelentős része nem arra vágyik, hogy sárba lépjen, ráadásul a génjeikben többségükben legfeljebb a földtúró munkás emlékeit örökölték, a mezőgazdasági munkásét, ami nem éppen csábító, ha városi életet is lehet élni. Az arányaiban és számában kevés szenvedélyesen és igazán földműves réteg pedig végül nem ad ki egy parasztságot, mint társadalmi osztályt. Magyarán, nincs parasztságunk, vagy inkább: elégtelen a tömege. Magyarországon ez különös jelenség, de valósnak látszik.

Hallottam olyan véleményt, hogy az önállóan gazdálkodó parasztság amúgy se lenne valami gazdaságos. Nagybirtokokkal, gépekkel, „korszerű technológiával” többre megyünk majd. Vannak is már nagybirtokaink. Nem tudom, mennyire zsigerien és atavisztikusan, vagy metafizikailag kötődnek földműveléshez akiket „báróknak” is nevez az újság, de nagyon árutermelésesre, kalkulációsra és ipariasra egyszerűsít ez a felfogás valamit, ami nem kalkulációs és iparszerű volt egykor, hanem valóságos élete valóságos földműveseknek.

A magam részéről, minthogy makacs vagyok, maradok az inkarnációm korábban említett választásánál. Addigra talán normalizálódnak a dolgok, és lesz lehetőség együtt élni egy darab földdel, szinte szerelmesen, és függetlenül és boldogan.

Hogy magára ne ismerjen, inkább Mókás Tóbiásnak nevezem itt a rosszcsont barátomat, aki mindenből jó viccet csavarint. Egyszer arról beszélt Tóbiás, hogy összeakadt itt Amerikában egy tipikus ír származású szép lánnyal, aki arcát illetően hófehér volt és persze szeplős, teste viszont mintha sosem kapott volna napot, nem hófehér volt, hanem a papír fehérnél is fehérebb, szinte áttetsző, világos-világos kék. Az igazi ír lányok tényleg ilyenek, azaz pigmentjük egy szál se. Mindehhez pedig ugyancsak írekre jellemző dús vörös haja volt, ami még nagyon szép is a maga nemében. Van, aki megvadul érte. A vörös lányoknak itt hagyományosan nagy ázsiója van. A régi időkben, még a valóban vad nyugaton például a kuplerájokban a vörösök automatikusan dupla pénzt kértek és kapta.

Mondja Tóbiás, hogy nagy szeretkezéseik alkalmával egyszer a sok ölelgetés és csókolgatás közben a szép hölgy Tóbiásunk fejét szelíden, de kívánsággal teli lágy mozdulattal félreérthetetlenül irányítgatta lejjebb, egészen le a fehér hasiján oda, ahol az őserdő kezdődik. Ami nem is volt baj, -amint mondta-, de meglátta, hogy az a napfényt sosem látott szőrzet nem a hajához hasonlóan volt láng vörös, hanem egyenesen piros colt.

-Milyen piros?

-Hát pont olyan rikító piros, amilyen színű a bohócok haja – mondta.

   -Nem tudom miért, de abban a pillanatban a nehezen visszafojtható röhögés jött rám -mondta, és még azt, hogy ezzel a röhöghetnékkel teljesen kizökkent a szerelmi játék tündérvilágából.

   -Na, ez volt a hiteles története a Piroska és farkamnak – mondta.

Máskor meg, hogy ismét a szőrzet varázslatosságánál maradjunk, kijelentette, hogy számára a nőknél nagyon fontos a dús szőrzet a csodás rés körítéseként. Ki nem állhatta a kopaszra-borostásra borotvált micsodákat.

-Nekem kell az az őserdő! – harsogta. Nekem kell a réserdő!..

Fene egy alak ez volt ez a Tóbiás mindig.        

Amerika nemcsak nagy ország, hanem minden messze is van, kell a kocsi mindenhova. Itt, Floridában is. Most kenyérét és más miegymásért ugrom át a szupermarketba, kocsival öt-hat perc az egész. Szól közben a rádió az elfogadható állomáson, de ezúttal nem elfogadható zene szól benne, hanem Obama beszél valahol valakiknek. ÉS hazudik, mint a kutya, ahogy itt Amerikában mondanák. Szíriáról beszél, az ottani elviselhetetlen helyzetről, ahol Aszad, az a véres kezű diktátor éppen saját embereinek millióit gyilkolja. Amikor ilyeneket hallok tőle, rögtön piros-fehét-kék kiütéseket kezdek kapni vörös sávokkal, mert ettől az embertől egyenes beszédet hallani lehetetlen. Most is azt szeretné, ha Aszad megszűnne létezni az ugyancsak véres kezű kormányával úgy mindenestül, és helyébe egy demokratikus kormányt lehetne létesíteni, amelyet minden szír támogatna.

A hazugságözön logikusan é meggyőzően fölépített alkotás. Azt hiszem, többek között szónoklásból is diplomázott egykor, még mielőtt Nobel-díjat kapott volna közvetlenül elnökké választása előtt, azaz előlegesen valamiért, minden alap nélkül, mert a Nobel-díjat sem kiérdemlik mostanában, hanem adják. Aszad tehát vérengző és saját népét üli rakásra. Amiből az igaz, hogy Amerika, vagy a (persze nem létező) háttérhatalmak, vagy mindkettő egyszerre meg akarja buktatni a szíriai kormányt, nehogy az olaj egy egyenes csövön, Szírián keresztül egyből a Földközi tengerre kikötőjébe jusson Iránból egy rövid, egyenes csövön, és ellássa Európát olajjal. Talán ez a háttérben meghúzódó ok a szíriai kormány megdöntésére. A többi már az immár megszokott forgatókönyv szerint zajlott. Irakban és Líbiában és másutt is ezt csinálják: minden kormánynak van egy ellenzéke, ami eddig normális is, de az már gonosz és irgalmatlan, hogy a létező ellenzéket felszítják, fölfegyverezik modern fegyverekkel, majd nekiugrasztják a kormánycsapatoknak, mire a kormányerők visszalőnek, ás máris megvan az ürügy arra, hogy „a saját népét pusztító” kormányt lehetetlenné tegyék, esetleg az országát szétbombázzék, esetleg az államfőt bestiálisan meggyilkolják, mint Kadhaffit, vagy csak fölakasztják, mint Szaddamot, majd bábkormányt segítenek uralomra, amely kiszolgálja majd Amerika (és persze a nem létező háttérhatalmak) érdekeit. Ez a hazug gazember természetesen nem arról beszél, hogy Aszad legyőzte az (az amerikai fegyverekkel feltupírozott) ellenzéki erőket és így egy újabb, immár zsoldos hadsereget kellett bevetni ellene, amit ugyancsak elég rendesen közömbösített Aszad hadserege. Kudarccal végződött tehát Amerika (és a persze nem létező háttérhatalmak) próbálkozása. Erre egy iszonyatos hadsereget, az ISIS-t kellett megteremteni Aszad „véres rezsimjének” megdöntésére. Obama, a kiképzett szónok egyáltalán nem beszél arról, hogy ez a sátáni hadsereg az ő szüleménye, amely közben elkanászodott és immár mint saját állam kezd létezni, vagyis nem egészen és nem úgy viselkedik, ahogy egy „rendes” zsoldos hadseregnek kellene, hanem felső, világhatalmi parancsok teljesítése helyett túlságosan önállóskodik. Ez pedig nem egészen jó neki, a nagy szónoknak, (azaz a persze nem létező háttérhatalmak szócsövének), és tennie kell valamit. Ügyetlenkedik is Amerika abban a térségben amellett, hogy valamelyest bombázgat is, és Wolf Ida fiát, a lóarcú Kerry-t küldözgeti tárgyalni Amerika (és a persze a nem létező háttérhatalmak) érdekeinek képviselésére.

Ez a gusztustalan cirkusz még menne is valamennyire, ha csak Amerika és a háttérhatalmak dolga lenne az egész, de ott van közben egy Putyin is, akivel nem jó kukoricázni, és akinek egyetlen külhoni katonai bázisa Szíriában van. A jelek szerint Putyin a nagy népi többséggel megválasztott, tehát tökéletesen legitim államfő Aszad mellett áll ki, és az Aszad majdani helyettesítésére ápolgatott és tartogatott úgynevezett mérsékelt ellenzékét aprítja, mint a répát. Nagyon különbözők az érdekek, nem beszélve a törököknek, mint NATO tagnak a szintvallásáról, ami az orosz vadászbombázó lelövésében lepleződött le. A nagy kép tehát egyszerűen kétoldali: Az egyik oldal a NATO-s (háttérhatalmas) oldal, és ezzel az olajdolláros egypólusú világgal szemben álló Putyinos oldal, amely mellesleg szigorúan betartja a nemzetközi normákat.

Erről a „nagy kép”-ről nem esik tájékoztató szó a sajtóban sem és Obama szónoklataiban sem, csak a régi melódiával eteti továbbra is a balga népet: a demokrácia, mint szinte Isten által föltalált tökély(?) szent terjesztéséről papol mint nemes célról, amitől máris több országban kő kövön nem maradt anélkül, hogy bármi jó kisült volna belőle.

Na de itt a szupermarket, vegyük meg a mindennapi kenyeret és miegymást, miután már megkaptam a rádióból a mindennapi hazugságot Obamától, aki hazudik, mint a kutya. Ámbár ebben az amerikai, vagy angol mondásban nincs egy szem logika sem. Sosem láttam még hazudó kutyát, és mégis tartja magát a szólás-mondás. Valószínűleg nem is változik meg, ha eddig nem változott meg például arra, hogy hazudik, mint Obama. Ez a balga nép eddig még minden jól komponált professzionális hazugságot bevett akkor is, ha tömérdek véráldozatába került.

Nagy viták folynak manapság arról, hogy szaporodnak a feketék, Afrika lakossága milliárdos létszám felé halad, miközben a fehér ember fajta kihalásra ítélte magát, mert nem szaporodik annyira sem, hogy jelenlegi állománya fenntartható lenne.

Az okokat, amint olvasom az ide vágó cikkeket, mindenki komplikáltnak tartja, és ennek megfelelően komplikáltak, azaz ostobák a válaszok. Csak a duma megy...

A magam részéről, szeretem leegyszerűsíteni a dolgokat, és az egyedit az általánostól, a specifikust a tipikustól elválasztani. Megsúgom tehát egy alig bővített mondatban, hogy a fehér ember a nyugati életvitel miatt nem szaporodik. Ez a véleményem, és sajnos az életvitel nem megváltoztatható.

Hajdanában az ember megélt a természetből. Hamar halt, de nemzett elég ugyancsak természetből megélő utódot. Nehéz volt megszerezni a mindennapit. Egyes elképzelések szerint a természetből élők napi 11 kilométert caplattak, hogy összegyűjtsék ami az asztalra kell. Ilyen munkanap volt minden nap.

Erre, idővel fölfedeződött a növénytermesztés, állandósult a helyhez kötődés. Jellemző eledel-forrás lett a mezőgazdaság, és lám, egyszeriben annyi táplálékhoz jutott az ember, hogy annyi gyereke lehetett neki ahányat Isten adott. Tehát, sok.

Ez volt az emberiség első, és talán utolsó szaporodási robbanása. A bőséges többlettermelés a kereskedelmet teremtette meg. Ezen túlmenően, szövés-fonásra, bőrcserzésre, kézművességre, szerszámkészítésre is jutott idő, és mind többen szakosodtak is. Így jött létre az ipar. Nem kell azt hinni, hogy a szükségletek házilag való előállítása valami történelmi távlatok idejére volt jellemző. Nagyanyámnak, Újfehértón, volt egy szövőszéke is a házban. Kis darab földön gazdálkodott az ura, ő meg a kilenc gyerekkel volt elfoglalva a házimunkán kívül, sőt lenvásznat is, házi szőtteseket is készített, ami nem volt nagy különösség, ugyanis akkoriban sok házban volt rokka, meg szövőszék. Nem bőségben éltek nagyanyámék, de emlékszem, a kamrában ott lógtak a mennyezetről a füstölt sonkák, a szalonnák, meg a kolbászok. És ott állt a zsíros bödön, a polcok meg a lekvárok és a befőttek. Nagy szoba volt a kamra a ház hűs oldalán. Nem nélkülöztek, annyi bizonyos, pedig kilenc gyerekszájat kellett kielégíteni. Közben, ahogy múlt az idő, egyre-másra születtek az unokák is. De háromnál több alig itt-ott. Kilencről tehát háromra esett a szaporulat. Házat is vett némelyikük, többségük városokban folytatta az életét, rendes lakásban, ahol persze nem tágas kamra, hanem egy kis spejz volt az élelmiszer tartalékolás helye. Ma meg már a lakások is úgy épülnek, hogy többségükben spejz sincs, csak alkalmas szöglet a konyhában a majdani kis-, vagy nagy hűtőszekrénynek, ami persze nehezem tud akár egy egész hétre való tartaléknak is helyet adni. És ugye, ma több az egyke, meg a kettőke, ami persze nem szaporulat.

Hogy is várhatnánk mást a nagy nyugatosodásban, hiszen dolgozik az asszony, a férj is gürcöl, öli magát, és aránylag fiatalon hal meg. Az állás(!) ma a minden, az alkalmazottnak lenni a „beérkezettség”, a létbiztonság,. Az élelmet pedig nem magunk termeljük meg, hanem a tömegélelmezési szektor biztosítja; a sokszor gyanús és becsapós készítmények sokaságát nálunk is és minden „fejlett” országban. A nyugati és civilizált ember csak megkeresi rá a pénz. Fene egy világban élünk, amelyben az állás sosem bebetonozottan biztos, és a megélhetés az állástól függ. Szomorú látni azt is, hogy a leány is elsősorban munkaerőnek készül már kiskorától fogva. A oroszoknál még tartja magát valamennyire (főleg lélekben) a híres matrjoska baba, a bájosan lakkozott és díszített fa baba, amelyben van még egy baba, és abban is van még egy és abban is... elhintve a kislány lelkében a tudatot már pici korában, hogy a nő olyan valaki, akiből a végtelen élet ered, nagy család, népesség, nép, nemzet.

A kávézóban, itt Floridában, az új pincérlánnyal traccsolok. Nagyon csinos teremtés, harmincöt körül járhat. Tökéletes test, szilikon fent, lejjebb pedig wellness- és tornatermekben izmosított combok és lábak. Majdnem úgy szép, mint a magazinokban a tenyész delnők, akik okvetlenül borotválkoznak is odalent, bár ha jobban odafigyel rá az ember, a harminc fölöttiekre jellemző kis szarkalábak már láthatóak a szeme körül. Kérdem, férjnél van-e, mert mindig gazember voltam, és sosem volt ellenemre a házasságtörés (a másoké). „Ó nem, nem vagyok férjnél”-mondja, mintha ez lenne a természetes.

És gyerek?

Gyerek sincsen, persze, hogy nincs -mondja, és hozzáteszi, hogy „én ügyes voltam”.

Na hiszen, gondolom magamban! Az évek múlnak, és meglátod majd kisanyám milyen ügyes voltál, amikor az öregotthonban neked sosincs látogatód, már majdnem minden korodbeli kihalt körülötted, nincs gyerek, nincs unoka, nincs senki aki rád nyitná az ajtót.

Nem tudom, miből gondolja ez a szépség, hogy ő nő a szó természetes értelmében?

Egyedi eset. És az benne a szomorú, hogy mindinkább tipikus lesz az ilyen egyedi eset.

Lehet ezt cifrázni egy darabig, de a krédó mégis csupán az, hogy a nyugati civilizáció nem alkalmas szaporodásra, nem családnak való, azaz nem életre való. Állásod van (mert ha nincs, akkor pillanatok alatt senkivé válsz), tartalékaid nincsenek, miközben mindent kínál neked a nyugati világ, csak éppen minden pénzbe kerül, a lakásod, a villanyod, a gázod, a főtés, a tisztálkodószerek, a táplálékod, az italod, hogy ne is említsük a nélkülözhetetlen ilyen meg amolyan biztosításokat. Mindent megad tehát a nyugati civilizáció, sőt ha van munkád, pénzt is ad, olykor két marokkal is, csakhogy körülbelül száz karral követeli vissza lehetőleg az összes pénzedet. Az ügyes tehát kapott és visszakövetelt pénzek között lavírozik egész életében, de voltaképpen mindnyájan rabja és szolgája vagyunk az életviszonyoknak. Nem hogy nem családbarát a nyugati civilizáció, hanem egyszerűen nem is emberbarát. Ilyen körülmények között ne is várjunk népszaporulatot. A remek GYES és hasonló adományokkal együtt sincs igazi stabilitás, ez a „pénzt adok, de apránként visszakövetelem mind” rabság nem éppen nagy családok létrejöttét indikálja. Magyarul, miben látná a szegény nő a biztonságot és jövőt népes család megszülésére, ha nincs létbiztonság és nincs jövő. Mert ennek a fajta civilizációnak, a fehérember-civilizációak egyáltalán nincs jövője. Ámbár a feketéknek sincs.

Az a csoda, hogy a korai „tudományos” feltevés az volt, hogy a szegény világnak nincs módja nagyon szaporodni, miközben a jólétben élő népek játszva szaporodhatnak. Nos, ennek az ellenkezője igaz. A korában a csakis gyarmatokból álló Afrika mára önálló de kaotikus államok kontinense lett, szegények, mint a templom egere, miközben, csodák csodájára, a korábbi „tudományos” szabály ellenére olyan magas a népszaporulatuk, amilyet a világ még nem látott. Számban hamarosan az egykéző Európa teljes népességét felülmúlják a feketék. És csak szaporodnak és szaporodnak. És ennek biztosan nem az afrikai jólét, sem pedig nem a feneketlen szegénység az oka. Inkább az a körülmény, hogy a történelem alaposan megviccelte őket: gyarmatok voltak, mindnyájan szolgaságban születtek, mígnem rájuk köszöntött a csoda, a felszabadulás, az hogy önálló, teljes jogú országokká lettek. Elképzelhető az öröm, a felszabadultság mámora, és az, hogy rögtön elkezdtek szaporodni, mint a boldog nyulak. Igen ám, de miközben a szaporulat megvan, a gyarmati időkből tanulatlanul keveredtek ki és új generációjuk is jobbára képzetlen. A legtöbb fekete országban alig akad elég műveltebb fő arra, hogy tudatosan államot szervezzen, nemzeti jövedelmet teremtsen, mezőgazdaságot, ipart, kereskedelmet, azaz önhordó államot. Szaporodnak, miközben munkahely nincs, és éhesek is meg tehetetlenek is. Már csak egy reményük van a jó életre: Európába vándorolni. Műveletlenül, szakma nélkül, a munkát mint olyat alig ismervén jönnének és jönnek is, mert az európai jólét, csodásnak látszik Afrikából. Vagyis az az életnívó, amelyről fogalmuk sincs mibe kerül nekünk. Nem tudják, hogy milyen keményen kell dolgozni a rezsi kifizetéséért, a megvásárolható holmikért, egyáltalán az életnívóért, ami látványos lehet, de amiről mi tudjuk, milyen nehezen tartható fenn, pláne, ha gyerek is van. Mi, ostoba fehérek már tudjuk, legalább is sejtjük, hogy rossz modell szerint élünk, és hogy nem kolbászból fonják itt a kerítést. Kemény az élet Amerikában is, ha éppen nem keményebb, mint Európában. Az rossz modellünk az egyetlen amit ismerünk, és abba gebedünk is bele mi egészségileg is, hogy a népszaporulatunk ijesztő negatív tényét ne is említsük. Jönnének tehát és jönnek is egy Afrikából csillogó-villogónak tűnő Európába, amit csak filmekből ismernek.

Hallok olyan hangokat, okos emberektől is, hogy Európa megszűnik EURÓPA lenni, plán, ha elárasztják mindenféle éhes bevándorlók. Szerintem, Európa el fog szűnni, ki fog halni magától is. Egy emberellenes modell csak összeomláshoz vezethet. A mértéktelen bevándorlások csak közelebb hozzák a véget, de nem oka a haldoklásnak. Az, hogy volt ugyan, azaz össze tudunk kaparni jeles dolgokat, amelyek egy európai kultúrát jelentenek, de Európa szisztémája és népe nem lett ettől civilizált. Megkérdezhetjük, hogy mikor tett valami jót a „civilizált” , azaz keresztény Európa bármely más népnek , vagy akár önmagának is? Az európai megmaradt kapzsinak és embertelennek saját magával és mindenki mással szemben. Rossz modell szerint éltünk és élünk, amíg élünk. Az a balga álom pedig, hogy összeomlik majd Európa, vagy a fehér ember civilizációja úgy mindenestül, és majd lesz egy világkormány, amely rendet tesz... nos ez szemen szedett baromság.

Messzire elér a gyógyszeripar világot átölelő szorítása. Egy talpig becsületes magyar biológiai kutató professzor föltalál egy vakcinát, ami kicselezi az emberi szervezet gyönge oldalát, és lebonthatóvá teszi számára az elhalt koleszterin molekulákat, amelyek tömegét a szervezet valami oknál fogva nem eltávolítja, hanem inkább és főleg a vénák falában rejti el, amitől aztán fokról fokra szűkülnek be az erek. Az idős korra oly jellemző „érelmeszesedés” oka tehát ez. Nem az erekben belül, hanem a vénák falában halmozódik föl a plak-nak nevezett mocsok. A szervezet számára felhasználhatóvá, azaz kezelhetővé tenni ezt a gyilkos lerakódást minimum egy biológiai Nobel-díjjal egyenlő teljesítmény egy tudóstól. S mi történik szép hazánkban? Bíróság előtt áll jelenleg a föltaláló tudós, mint „embereken kísérletező sarlatán”. Mitől áll meg az ész, ha nem ettől? Én a jogilag kukacoskodót és gáncsolót csuknám le egyből, hogy megemlegetné! Emberek sokasága tanúskodhatna, (köztük magam is), hogy csodaszer az antigén-vakcinája, de a sikerek hosszú sora még inkább felháborítja a hosszú kezű gyógyszer-világbirodalmat, ugyanis sok-sok hasznavehetetlen „gyógyszerének” gyártását kellene beszüntetnie, és oda lenne egy nagy csomó profit.

Ez csak egy eset ahhoz, hogy megértsük, nem emberközpontú, hanem bizniszközpontú világban élünk.

Az ember?

Dögöljön meg.

Ausztráliában egy magyar feltaláló autómotort dolgozott ki, amely nem benzinnel vagy dízellel megy, hanem vízzel. Az illető a temérdek, de sikeres munka végeztével – eltűnt. Nagy Ausztráliában a sivatag. Majd valamikor talán az archeológusok lelik meg a zseniális magyar csontjait. Amerikában sem más a helyzet. Az egyik egy remekül működő autómotort dolgozott ki, amely oxigénre és hidrogénre bontott vízzel működik. Az ehhez szükséges elektromosságot a légkörből szakadatlanul érkező elektromágneses hullámok ravasz kinyerése adta. Ingyen. Egy szép napon „invesztálók” jelentek meg nála, majd elmentek. Fia hazatérve apját holtan találta. Hivatalosan, „öngyilkosságot” követett el. Egy másik amerikai ugyancsak föltalált egy autómotort, ami vízzel működik. Megmérgezték a kedvenc éttermében.

Sok ilyen sztori van, sajnos. Föltalálsz valamit, ami fölöslegessé tesz egy sor hasznavehetetlen gyógyszert, és megütöd a bokád. Föltalálsz egy autót, amivel nem jársz majd el benzint venni, és meghalsz. Emellett egészen biztosan rengeteg találmány van, amit nagy cégek megvásárolnak, majd szépen elsüllyesztenek, hogy soha senki se élvezze az áldásait. Az az ember érzése, hogy van már a rák ellen is néhány zseniális gyógyszer, de mi lenne akkor a kemoterápiás kutyulmányok gyártásával, és mindazoknak a gyógy-segédeszközöknek a gyártásával, ami egy kemoterápián átesett páciens hátralévő hónapjai folyamán biztosan eladható lenne? A csoda-vakcina érvényes szabadalmát több külföldi cég azonnal meg akarta venni, de a feltaláló egyrészt, mert nagyszerű magyar ember, nem adta el, mondván, hogy ez magyar szabadalom, a mi országunknak kell belőle gazdagodni, másrészt pedig, mert túl gyakran vásárolódott föl találmány, hogy soha ne lásson napvilágot. A magyar állam szakértője nem hogy nem mutatott érdeklődést, hanem gunyorosan és simán lesöpörte az asztalról az egészet, és még aznap házkutatás volt a feltalálónál, minden jegyzetét és számítógépét lefoglaltak. Majd pedig beperelődött az idős feltaláló. Ilyen világot élünk. Vannak szélesebb körű érdekszférák, ami mellett egy nemzeti érdek vagy az emberi érdek nem számít.

Ennyit a jó találmányokról és háttér-érdekek ütközéséről, bár folytathatnám. Sokáig. De vannak társadalmi érdekességek is, amelyek részben háttér-érdekek, részben pedig a feneketlen ostobaság

hatalmát mutatják.

Ha belegondolunk, úgy tűnik, ma mindenütt a munkahelyteremtés a nagy dolog. Az árutermelés a nagy dolog. A profit-előállítás a nagy dolog, ami aztán meghozza a maga szinte világméretű dilemmáit és gondjait. Az államok munkahelyeket kell teremtsenek, hogy foglalkoztassák a munkáskezeket, legyen eladható áru és legyen profit, amiből az is következik, hogy már egy összeszerelő Mercédesz gyár is óriási ajándék egy kis ország számára, hiszen munkahelyet jelent, pláne, mert az ilyen és hasonló munkahelyek betöltéséhez nem kell nagy tudású munkássereg, betanított munkás a legjobb hozzá, és ilyen szintű munkásvállalóból bőven van nálunk is és másutt is. Elvileg még az olcsó bevándorlók is foglalkoztathatóak így, (lásd Németországot, hogy csak azt említsem) tehát áldást jelent a kétkezi, fej nélküli munkaerő, ugyanis olcsójánosék nem jelentenek az államnak gondot, eltartási kötelezettséget, azaz koloncot a nyakon, sőt produkálnak valamelyest. A mai világ siralmas olyan, hogy az egyénnek, akár művelt, akár tök buta, egyetlen alapvető szüksége van: egy munkahely. A betöltött munkahely tehát áldás az alkalmazottnak, és gondtalanságot jelent az államnak. Szörnyű sivár az ilyen világ. Ha van állásod, ember vagy. Ha nincs állásod, megdöglessz, vagy társadalmi nyűg leszel azzal, hogy az állam tart el egy darabig így-úgy. Hogy aztán már olyan termékeket is gyártatunk a víz, a levegő és a föld megmérgezése árán is a kétkezivel, amire a világon semmi szükség sincs, az se baj, csak menjen a verkli, termelődjön akár hülye és szükségtelen portéka is, a reklám és a trükkös salesman majd eladja valahogyan, csak biztosított legyen a mindenható, lehetőleg teljes foglalkoztatottság.

Első pillanatra talán nem tűnik szembe, hogy van egy erős párhuzam a kicsinált feltalálók, a haszontalan gyógyszereket ontó gyógyszeripar és a sokszor teljesen fölösleges portéka-termelő, és közben foglalkoztatást biztosító ipar között, de van. Olyan világot élünk, amelyben csak szólamokban szerepel a jóléti állam mint cél, miközben az ember a legkisebb érték, vagyis alapjában véve kuli és kuncsaft egyben. Hiszen már az iskolák, a nevelés sem széles látókörű, művelt embereket, hovatovább: gondolkodókat „termel”, hanem állások betöltésére alkalmas senkik tömegét. Valamikor, körülbelül a nagyapáink idejében például mérnöknek lenni annyit jelentett, hogy széles skálájú, vagyis általános mérnöki műveltséget kapott a műegyetemet kijárt valaki. Aztán, ha hajóiparba került, a hajóiparban értékesítette az általános műszaki tudását, ha motorgyárban kapott munkát, motorgyártásra szakosodott menet közben, és így tovább. Ma már induláskor „szakosodott” a mérnök; úgy jön ki az iskolából, hogy csakis egy bizonyos „szakhoz” ért, a többihez pedig egy kukkot sem. Volt például a hatvanas években egy újságíró egyetem is, ugyanis világos dolog a munkaerőgyártó rövid ész szerint, hogy az újságiparnak is szakemberek kellenek. Úgy be is döglött az újságírót csináló egyetem, mint annak a rendje. Ugyanis a tényleges életben egyik növendékéből sem lett újságíró. Azaz, tudok egyetlen egyről, de az sem ütötte meg a mértéket, és kihullott lassan a szakmából ő is. Ezért is találódott föl a MÚOSZ iskola, (magam is kijártam), amire csak azt vették föl, aki már legalább két éve valamilyen újságnál dolgozott, azaz bizonyítottan volt rátermettsége. Ma ismét van újságíró szak az egyetemen, amely persze nem széles általános műveltséget ad a nebulónak, hanem nem is tudom, mit ad, és azt sem tudom, miért válogatás nélkül adja a képzést voltaképpen akárkinek.

Hallottam, hogy az egyik növendék például Mikszáthról sosem hallott, Arany balladáit se nem szereti, se nem ismeri. Mert szakosított. Ez az egyetem sem fog termelni művelt főt, annyi bizonyos. Viszont, ad egy diplomát, ami annyit ér majd, mint az arany fedezet nélküli pénz: fabatkát.

A szakbarbárosítás minden vonalon ilyen, és ha ennyire szakosodott munkaerőkkel telik meg a társadalom „műveltebb” rétege is, jaj annak a társadalomnak. Vagy éppen a világnak. Ugyanis másutt is ez a nóta szól, nem csak minálunk.

A munkahelyteremtés, a munkahelyek betöltésére szakosított alkalmazott-előállítás tehát egy alapvetően rossz irány. A képzetlen, vagy alacsony képzettségű munkástömeg megélhetését Suzukira, Mercédesre (stb) bízni is nagyon kockázatos, mert mi van, ha fordul a világgazdaság egyet, háború lesz, vagy csak világgazdasági krach, és ezek a márkák, vagy modellek nem kellenek a piacnak, vagy nem annyi kell belőlük, hogy a magyar olcsójánosokra továbbra is szükség legyen? Hirtelen óriásira duzzad majd a munkanélküliek tábora? És mit kezdjen az állam azzal a tömeggel, amely csak futószalagon elvégzendő egyszerű műveletre képes? Tartsa el?

A nagyüzemek által kínált munkahelyek tehát komoly társadalmi kockázattal járhatnak.

Az állam gondoskodási felelőssége tehát próbára tétetik. Békeidőben mindig akad szükség olcsójánosokra, és jól jön egy külföldi érdekeltségű összeszerelő üzem is, de mennyire élünk ma békeidőben? És milyen idők jöhetnek ránk holnap, ha a jelen máris... tudjuk, milyen?

A második világháborúig a magyar államnak nem nagyon voltak ilyen gondjai. Az ipari forradalom ugyan teremtett itthon is nagyüzemeket, tehát munkásságot is, de a legvéresebb háborús időkben sem volt az államnak eltartási gondja például a parasztsággal. A kisparaszttal sem. Aztán, ott volt a kisiparosok tömege. Azzal sem voltak eltartási gondjai, mert eltartották önmagukat és családjukat. Horthy idejében, érdekes módon, a nemzeti jövedelmünk nagyobb részét nem a földműves réteg adta, hanem az ipar. Akármennyire is hihetetlennek tűnik ez. A földműves ág „csak” önhordó volt, és produktív. Ahogy a kiskereskedők és a kis- és középvállalkozók is produktívak és önhordók voltak. Egyedül az ipari munkásság mint új osztály volt az alkalmazottságnak, vagy munkanélküliségnek kitett társadalmi szelet. Itt. De ez a réteg is más volt akkor a maga hierarchiáját illetően. A szakképzett munkásnak nemcsak biztos volt az állása, hanem alkalomadtán esetleg maga is önállósíthatta magát, kócerájt, vagy kisüzemet tudott alapítani. A szakképzés nagyon magas szintű volt akkoriban. Igaz, hogy az inasság nem volt éppen leányálom, de aki szakképzését megkapta, az értette a dolgát, tehát akár önállóságra is gondolhatott, és a jég hátán is megélt. Ma a szakképzés sem a régi. Betanítandó, sőt valamelyest képzett munkásanyagunk is van elég, de szakmunkásunk (a szó rangos értelmében) vajon van-e bőséggel? És ha vannak szép számmal, tényleg okos-e és szükségese-e, hogy elhagyják az országunkat? Kisiparosaink is vannak, de vannak-e elegen, és szaporodnak-e? Kiskereskedőink is vannak, de vannak-e elegen, és egyáltalán, az ilyen vagy olyan vonalon önállósodottak száma van-e olyan számottevő ma, hogy az az állam gondoskodási kötelezettségét érzékelhetően könnyítené? Szorgalmas nép vagyunk, és (minthogy több más nép között éltem már) nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyon tehetséges nép is vagyunk a többihez képest, és individualisták is vagyunk, de az itt-ott előforduló állami támogatáson kívül segítjük-e eléggé azokat, akik önállósodni is tudnának? Nem okvetlenül pénz-segítségre gondolok, hanem arra, hogy képzünk- e ki elég szakembert, aki akár saját lábán is meg tud állni. Attól félünk, hogy kiképzem az ifjút, aki majd azonnal lelép külföldre, ahol persze 'kolbászból fonják a sövényt”?

Nem kolbászból fonják, én már tudom.

A munkáltatás és állásnyújtás mindig fontos feladat marad az állam számra, de nem lenne szabad, sem nálunk, sem másutt a világban, hogy a kormányok jóformán munkaügyi- és munkanélküli-ügyi hivatalok legyenek. Az olcsójános összeszerelő munkaerő értéktelen munkaerő. Rövid távon segít,

hogy megélhetéshez jusson a tudását tekintve értéktelen két kéz, de gondoljunk csak a jövőre, arra a tényre, hogy a gyilkos árutermelő hajszában végül az automatizálásé a jövő, és akkor válik csak igazán legkisebb értékké az emberek óriási tömege.

Ebben a fura világban sajnos a legkisebb érték az ember a gyógyászat szempontjából, a tudomány szempontjából, az ipar szempontjából és mi van még ezeken kívül? Ja, a profit szempontjából okvetlenül! Egy világ van körülöttünk, amely máról holnapra működik, vagy néha nem is működik, csak kapzsi és mást sem keres, mint alkalmi konjunktúrákat, és profitot de azonnal, főleg pedig bölcs előrelátás dolgában körülbelül a kőkorszaknál tart.

Nem csak minálunk, hanem Európa országainak többségében lett szólam és kényszerű politikai magatartás ez a nem túl okos törekvés.
Amerikában élek immár harmincöt éve, tehát elég hosszú idő megfigyelése alakított ki bennem a véleményt erről a törekvésről.
Amerika is vegyes, méghozzá eredendően vegyes társadalommal bajlódik, immár ki tudja, mióta, tehát elgondolkodtató, ami és ahogy itt történik ebben a tekintetben. Világos dolog, hogy a rabszolgaságból felszabadultak roppant tömegével kezdeni kellett valamit.
Mit kezdtek?
Pontosan azt, amiről most beszélünk akár Magyarországon is: felzárkóztatás lett az egyetlen elképzelhető megoldás a részben analfabéta tömegre, azokra, akik a munkával, mint olyannal nem ismerkedtek meg Afrikában, itt meg a munkával, mint az önfenntartás tevékenységével rabszolgaként ismerkedtek meg. Magyarán, a munka büdös, ez volt és közülük sokaknak ma is ez az összefoglaló nagy véleménye. Nyilvánvaló, először a szabad munkavállalás módjának számukra új modelljével kellett megismerkedniük és megbarátkozniuk. És azzal is, hogy jobb képzettség több jövedelem jár, a képzetlenség pedig legjobb esetben csak segélyre teszi „jogosulttá” az illetőt.
A képzettség tehát fontossá vált a felzárkoztatandónak, de a felzárkóztatók számra is. Ebben a tekintetben az én harmincöt évem alatt nagyon könnyen érzékelhető csodák történtek itt. Először is, iskolába járatták a kis néger gyerekeket, aztán szakmát vagy alkalmas munkát tanult, vagy kapott a süvölvény, gyakran egy-egy már kikupálódott néger kis vállalkozásainál, és nagyon sokan kezdtek számunkra teljesen elfogadható életet élni, saját keresetből. A kimondatlan cél az volt, hogy elérjék a példakép, a fehér munkás-réteg színvonalát. De több is történt. Az okosabbja ilyen-olyan és hatásos társadalmi támogatással egyetemre kezdett járni, és csakhamar megjelent a néger, mégpedig nagy számban, aki öltönyt és nyakkendőt viselve hivatalokban kezdett dolgozni. Sőt, ha ma megnézi az ember a tévét, számtalan esetben csodálhat meg néger sztárügyvédeket, roppant értelmes politikusokat, közgazdászokat, politológusokat, orvosokat, aki elérték, nem is a munkásosztály polgári színvonalát, hanem a szellemi krémét is. Az én fogorvosom is egy hatalmas néger, és nagyon jó.
Más dolgok is történtek párhuzamosan. Ott van például Manhattan felső része, a 100-as utcákon túl. Valamikor Manhattannak ez a része mezőség volt, ligetes terület és a gazdagabb amerikaiak kertvárosa, víkendező szférája, tele roppant finom, nagy épülettel, kis nyári palotákkal. Idővel persze dzsumbujjá vált ez a környék, és a lehető legsötétebb, gettónál is ijesztőbb városrésszé, mígnem (lévén, hogy volt már a négereknek egy tehetős, művelt, és jóravaló rétege) a város elhatározta, hogy a lepusztult házakat egy dollárért megveheti az, aki vállalja, hogy kitatarozza a szép öreg romházat, és nem üzleti szándékkal teszi ezt, hanem ott is fog lakni. Ennek az lett az eredmény, hogy tökéletesen kitisztult ez a negyed, a paloták és villák régi fényükben élik új életüket, és a finom faburkolatos szobákban a régi bútorok között iskolázott, jóravaló négerek élik azt az életstílust, amit elődjük, a jómódú fehér élt. Tiszták az utcák, tökéletesen biztonságosak, ugyanis az új lakóközönség kegyetlenül rendet tart ott, és mindenestül, normális és szép ott az élet.
A másik szembetűnő kis változás, hogy Manhattanban az utcasarki kurvák között ma alig látni néger nőt. A fekete társadalom ugyanis mindinkább fülön fogja az ilyeneket, és megregulázza. Hanem, egy további érdekes változás az, hogy az utca népét elnézvén egyre több feketét lát az ember és egyre kevesebb fehért. Az iskolabuszok tele vannak fekete gyerekkel, és mindenestül „elfeketedik” a város részben azért is, mert fehérek nem szaporodnak annyira, kezdenek kihalni és kiköltözni is, miközben a fekete asszonyok és lányok szériában szülik az új generációt.
Ezek mögött a változások mögött nem lehet észrevenni azt, hogy a feketék valóban mindinkább felzárkóznak, de az is nyilvánvaló, hogy ettől a fekete megmarad feketének, a fehér pedig fehérnek, és sajnos a felzárkózott fekete is lélekben fekete marad, hiszen az ember nem csak a bőrszínét örökli, hanem a hozzá tartozó lelket is, esetleg a sérült lelket, a fehérek egykori rabszolgaságában kialakult lelket is. Az összes ebből következő indulatokkal és alapállással.
Az egyik nagyon híres filmszínész mondta egy interjú alkalmával, hogy mindent elértem, amit egy ember elérhet a társdalomban, híres vagyok, néha ünnepelt is, gazdag vagyok, irigylésre méltó életem van, de higgyék el, nincs nap, hogy ne gondolnék arra, hogy voltaképpen fekete vagyok.
Obama Husszein Barack elnökké választása is érdekes következtetésekre ad alkalmat. Megválasztották és ráadásul Nobel-díjat is kapott, jó előre. Izgalmas volt az a választás, hiszen néger még nem indult elnökválasztáson őelőtte. Tudván, hogy Amerikában nagy „hátországa” van annak, aki néger létére elnök akar lenni, nem voltak kétségeim a győzelméről. Miért nem? Azért, mert a „felzárkóztatott” négerek tömege nem csupán tömegnek tekinthető már a szó egyszerű értelmében, hanem annál sokkal többnek: valóságos nemzetnek. Régi vesszőparipám az a kitétel, hogy az emberi közösségek (minden színvonalon) önszervezők a legkisebbtől, például a brigádtól egészen föl a nemzetig. Ennek megvan a természetes struktúrája is: a piramis-struktúra, ami szerint a csúcson ott található a közösség krémje, ami kidolgozódik és önerőből (és automatikusan) jelenik meg, alatta pedig ott van az ugyancsak műveltebb, talán középosztálynak is nevezhető réteg, majd ezalatt található a köznép széles, fundamentális rétege. Nos, Amerikában a néger nép pont erre a struktúrára rendeződött, méghozzá természetes módon. Van egy közöttük általánosan elismert intellektuális réteg, egy éppen „felzárkóztatásnak” köszönhetően kinevelődött tehetséges és intelligens réteg, alatta pedig ott van a (csak) látszólag asszimilálódott műveltebb réteg, amely a közszereplőikkel és hivatali befolyásukkal képviseli a négereket meglehetősen jól, majd alatta ott van persze a széles néprétegük, az írni-olvasni tudóktól egészen le a fél-analfabéta tömegig. Vagyis komplett a kép: létrejött az a természetes társadalmi szerkezet, ami szerveződött népre, jóformán nemzetre jellemző. Azaz, kialakult egy nemzet a nemzeten belül.
A választás napján éppen a szomszédos közepes méretű városban volt dolgom. Mialatt még folytak a szavazások, minden második saroknál fekete lányok álltak táblával a kezükben: „Dudálj Obamának”. A négereket bőven tartalmazó város egyetlen roppant dudálási koncert színhelye volt azokban az órákban. Én is megnyomtam a dudát, hadd szóljon. A „meccs” már eleve borítékolhatóan Obama győzelmével fog végződni - gondoltam. És igazam volt.
Miért győzött?
Azért, mert fekete. És ez elég volt ahhoz, hogy a társadalmuk piramisának a legalja is rohanjon azonnal, és szavazzon, és persze a feketére szavazzon. Az aztán más káposzta, hogy az elnök itt majdnem csak szimbolikus figura. Vétójogával és más kézi vezérlésű hatalmával együtt is a háttérhatalom bábja. Vagy tönkreteszik. Őrlődik is Obama az egyéni elképzelései és a háttérhatalom kényszerítő körülménye között. Húsz évet öregedett is, és beleőszült. Ennyit eredményezett tehát a felzárkóztatás. Egyelőre. Lesz ennek még folytatása is.
A nagy felzárkóztatás tehát esetleg egy látszat-asszimilálódást hozhat csupán, de igazából egy nemzetet képes szülni a nemzeten belül, egy saját eszmeiséggel és saját társadalmi felépítménnyel rendelkező nemzetet. Figyelmeztető lehet ez másoknak is. A németeknek is, a franciáknak is és még sokan másoknak is. Némely francia is azt vallja, hogy nem kell ahhoz belháború, demokratikusan is, parlamentáris úton, szavazattöbbséggel is eljuthat Franciaország (méghozzá hamarosan) ahhoz, hogy megosztottan, vagy teljesen arab köztársasággá váljon, pedig ott nem is voltak törekvések arra, hogy felzárkóztassák az arabokat. Enélkül is valósággal külön nemzetnek érzik magukat az ottani arabok, hiszen van sajátos „nemzeti” eszméjük, eszmei vezetőjük, társadalmi felépítményük. A feltételek tehát megvannak a különutasságra, sőt a kiválásra is.
Ami a nemzetet kreáló alapkövetelményt, a közös egy húron pendülést illeti, az a magva mindennek, ez az amitől nemzetté válik egy tömeg (akár más nemzeten belül is), és ami még fontosabb: a nemzeteszmének megvan az a tulajdonsága, hogy kialakul, és ha már kialakult, az elpusztíthatatlan is. Asszimilálódhat a lényegében idegen, de lelke mélyén sosem a befogadót fogja képviselni, hanem az ellenzéket, a különállót, önmagát, a saját nemzetiségét. Az élet már csak ilyen. Befogadják az idegent, például munkaerőnek, és csak idő és természetes szervetődés kell hozzá, hogy kitűzzék a befogadottak a maguk zászlaját, akár aktívan felzárkóztattad őket, akár „csak” lehetővé tetted, hogy saját felépítményük fejlődjék ki.
A felzárkóztatás tehát csak egy ügyetlen ambíció, ami jóra nem vezethet sehol

Ha az lenne a mániám, hogy nem csak amolyan hétköznapi kis hazaáruló legyek, például a kormányban, hanem valóban és tökéletesen eladjam Magyarországot, igen csöndben kezdenék hozzá, de lenne benne egy ravasz szisztéma. (Néhány dolog már meg is valósult mások által).

   Elsőnek azt csinálnám, hogy mindenféle uniós kooperációra és strukturálgatásra hivatkozva leépíteném szép csöndben a mezőgazdasági termékek feldolgozóiparát. Például, a konzervgyárakat csuknám be itt is, ott is, lehetőleg mindenütt, de nem egyszerre, hanem egyenként, és ilyen vagy amolyan helyi viszonyokra hivatkozva. Amelyik cukorgyárnak például nem lenne elég a gazdasági megszorongatás és ily módon való becsukása, (mert hogy pénzmanipulációkkal és visszafizethetetlen kölcsönök manipulációjával is operálgatnék), egyszerűen felrobbantanám az illető cukorgyárat. Lerobbantanám a falait, hogy értsük, mire gondolok. A húsfeldolgozó üzemeket is jól meg-pénzmanipulálnám, hogy örülnének, ha sima bezárással megússzák a dolgot, majd pedig minden erőmmel azon lennék, hogy a termények felvásárlási árát a szemérmetlenségig menően manipulálnám alacsonyra.

Ilyen egyszerű, csöndes módszereket (kivéve, amikor gyárakat robbantanék föl) elintézném, hogy a parasztnak esze ágában se legyen már termelnie, és önköltség alatti áron vesztegetni el a termékét. Két óriási előnye lenne ennek a sima kis manipuláció-sorozatnak. Az egyik az, hogy padlóra vinném a saját zsírjában is könnyen megfulladni képes Magyarország mezőgazdaságát, a másik meg az, hogy a termőföldnek, méghozzá Európa legfinomabb termőföldjének az ára esne le a feneketlen mélységbe, hogy minden külföldi számára potomért elérhető és zsebszerződéssel, vagy más húzásokkal megvásárolható lenne. Úgy értem, hogy az egész ország, vagyis annak mezőgazdasági területe. És tudjuk, hogy területünk kb. 80 százaléka kiválóan alkalmas mezőgazdaságra, míg más országok területük 20-40 százalékos termőföld-aránnyal kell boldoguljanak.

   Egy kivételesen nagyszerű mezőgazdasági ország mezőgazdaságát rombolnám le ilyen egyszerű húzásokkal, miközben tulajdonjogilag is másoknak adnám el az országot. Készpénzért. Nem is sokért, hogy hamar menjen.

   Politikailag is és történelmileg is megsemmisíteném Magyarországot ezzel? De hiszen éppen ez lenne a célom, ha magyarellenesség izzó dühe hajtana. (És akkor még nem is beszéltem a genetikai megsemmisítésről, ami ugyancsak fontos lenne nekem).

   Csak hogy közben egy kicsit megértsük, mennyire fontos, hogy önellátó legyen egy ország, Svédország sok évtizedes törekvését kell szóba hozzam. Tudnivaló, hogy pocsék a termőföldjük és nagyon szűkös, az éghajlatuk meg inkább sarki rókáknak kedvez, semmint búzatáblákkal ringó rónaságoknak. És mégis, minthogy háborúk esetén egy falat élelmiszert sem lehet importálni, megteremtették a maguk elképesztően jó mezőgazdaságát, olyan viszonyok között és ott, ahol az ég-világon minden mást könnyebb lenne megteremteni. Nem csak ma, hanem már régóta olyan kinemesített speciális gyümölcsöt, zöldséget, meg olyan búzát termelnek, amely nagyszerűen megnő és terem az ő éghajlatukon, és, kapaszkodjunk meg, búzát exportálnak a svédek.

   Nagyban.

   A másik svéd érdekesség az volt vagy négy évtizede, hogy valaki kiszámította, ha háború lenne, a svéd cipőipar csak egy cipőt tudna adni minden katonának. Vagyis cipőt, csak az egyik lábra.

   Miért?

   Mert, a csábítóan olcsó, szép és jó olasz cipőimport megölte a svéd cipőgyártást, mint iparágat. És ez nem jó egy országnak, melynek az a mániája, hogy független maradjon minden világháborús időkben is.

A svéd mezőgazdaság termékei nagyon drágák, de nagyon jók. Tejet iszik az ember, és szinte érzi a virágos mezők illatát benne. Vagy a marhahúsban, disznóhúsban a takarmányok tisztaságát és az igazi jó hús zamatait. A cipőipart is felélesztették egy fél év alatt…

   Magyarán, a svéd nem imponálni akar ilyen meg amolyan irányzatoknak, vagy gazdasági szervezkedéseknek, hanem, mindig és először is, saját népét akarja ellátni a legjobbal akár a legnehezebb körülmények között is.

   Ilyen is van.  

   És mi nem ilyenek vagyunk.            

   Ha tehát az lenne a mániám, hogy Svédországot mezőgazdaságostul, iparostul, svédestől padlóra vigyem, nagyon nehéz dolgom lenne.  

   Magyarország meg szinte gyerekjáték…

   Listákat szeretnék látni.

   Listát azokról a magyart állampolgárokról, akik lerombolták a feldolgozóiparunkat. Minden egyes ide vonatkozó embernek a nevét és lakcímét szeretném látni.

   A másik lista meg azoknak a magyar állampolgároknak a nevét és lakcímét tartalmazza, akik már eladták a földjüket zsebszerződéssel, vagy valami hasonló fifikus trükkel. A közreműködő ügyvédek listáját is látni akarom.

   Majd pedig, egy listát szeretnék látni azoknak a nevét tartalmazván, akik törvényesen megütötték már a bokájukat a fent említett üzelmek miatt.

   Nem vagyok optimista, úgy sejtem, a hazaáruláson kapottak listája rövidebb lenne, mint a nyuszi farka.

   Ennek következtében, hajlamaim szerint és szívem szerint fekete mellényt öltenék, fehér inget és fekete nadrágot is, és meglátogatnám a hosszú-hosszú listákon említetteket egy szóra. Fegyvertelenül mennék, mert azt nem szabad. De például, (kutyák ellen, mindenesetre), lenne a kezemben egy jókora furkós bot.

Nem azért, mert magas korom ellenére nem lenne sok minden más, vagy több írnivalóm például a nőkről, akiket mindig nagyon kedveltem és akik életemnek a virágzó idején is, derekán is megédesítették az életemet, sőt akikben így napszállta táján is örömömet lelem. De az idő elrepül, hogy közhelyeket is használjak, és amilyen közhely ez, annyira igaz is.

   Florida, nyitott veranda… kényelem, béke. Egymásra nézünk a feleségemmel néha, és csodálkozunk: holnap már megint péntek van? Pedig az utóbbi péntek úgy tűnik, mintha tegnap előtt lett volna. És múlnak a hetek, a hónapok és évek. És éppen ez az: az embernek az én koromban már nem biztos, hogy nagyon sok évtizede van hátra, vagyis elegendő év ahhoz, hogy mindazt megírja, ami jegyzetekben, tömör följegyzésekben azért gyűlt össze, mert az ember fejében megállás nélkül készülnek a további, megírandó esszék és könyvek.

   Az itt fölkínált írások, a hosszabbak és a nagyon rövidek is jól megállnak önmagukban is, de ezek, legalábbis részben, csírák csupán, magok egy-egy nagyobb gondolat-ívhez. Kivéve a vicceseket. De azt is tudja az ember, hogy kár lenne nem megjelentetni ezeket a gondolat-sarjakat, ha már tényleg nincs tengernyi idő a kibontakoztatásukra.

   Ha igaza az angol mondás, hogy egy csöpp tinta meg tud gondolkoztatni egy egész világot, az is biztosan igaz, hogy ha nem is az egész világot, de mindenesetre egy-egy embert ezek a többnyire néhány soros meglátások is el tudnak gondolkodtatni. És nekem ennyi elég is.

   És még egy szelíd megjegyzés: Ezt a fajta könyvet általában nem kiolvasni szokták, hanem olvasgatni, eprészni. Kevesen élnek ezzel az irodalmi formával, de hát ki mondta, hogy szokványos valaki vagyok?

Az amerikai struccot a CNN csodásan jeleníti meg. Putyin bejelenti egy órácskával(!)a támadása előtt, hogy beindítja bombázó akcióját, és abban a pillanatban minden amerikai és csatlós abban a pillanatban berezelt és olyan tanácstalanná vált, amire korábban nem volt még példa. És Putyin tényleg el is szabadította a repülőit, megkezdvén a ISIS (vagy minek nevezzük) aprítását, valamint az Aszad-kormány úgynevezett mérsékelt ellenzékéki erőit támadta meg. Ravasz tud lenni ez a „mérsékelt” szó a politikai zsargonban. Vemhes, vagy nem vemhes? Ez az igazi kérdés. Nincs ugyanis mérsékelten vemhes jószág.

Putyin egyenes és határozott valaki, nem gatyázik, hanem cselekszik, ellentétben a szíriai „válság” megoldásán „fáradozó” amerikai légierővel. Láttam egy valószínűleg véletlenül megjelent interjút egy amerikai pilótával, aki arról panaszkodott, hogy ott ül a gépében, a szemét véresre nézi a képernyőn, látja, hol vannak a barbár ISIS csapatok, indulna is azonnal, hogy lecsapjon rájuk, de a parancs csak nem érkezik fentről, nem indulhat, mert mindig valami olyasmire hivatkoznak, hogy egy támadás sok civil áldozattal járna. Mindig van kifogás. Persze, a parancsot néha megkapja a támadásra, amikor már a képernyőn eltűntek az ellenséges csapatok, csoportok. Amerika valójában nem akarja kinyírni a szüleményét, amely elszabadult, önállósította sőt, „államnak” nevezi magát, és nem egészen Amerika érdekeit szolgálja már, hanem csak pusztít és rombol és mészárol méghozzá a vallás nevében, aminek persze, a világon semmi köze sincs már az Iszlámhoz és annak parancsolataihoz, stílusához, értelméhez. Ha Amerika mégis támadta itt-ott az ISIS-t az az ISIS renitenskedésének megbosszulására irányul inkább, semmint annak elpusztítására. Nem is ment így semmire. Hacsak azt nem érte el, hogy Szíriában teljes a felfordulás, így Irán nem tudja Szírián keresztül könnyen gyorsan eljuttatni az olaját Európába a Földközi tengeren, és a hagyományosan paranoid szomszéd, Izrael is addig nyugodt csak, amíg Szíria kaotikus. Az egész szíriai cirkusz voltaképpen ezt akarta elérni, csakhogy a felszított belső ellenzékét leverte a szíriai hadsereg, majd a mindenhonnan összeverbuvált zsoldosokat is megfékezte, tehát kellett egy még szörnyűbb zsoldoshadsereg a cél érdekében, és megágyazódott a szituáció az ISIS létrehozásának. Az aztán váratlan fordulat volt, hogy kikiáltotta magát államnak a martalóc sereg, és nem parírozott többé a megteremőinek. Annyi haszna azonban így is kikerekedett Amerikának, vagy mondjuk így, a háttérhatalomnak, hogy legalább továbbra is zavaros Szíria, és egyelőre nem táplálhatja Irán Európát egy Szírián át vezető csövön. Putyin és szövetségesei nélkül továbbra sem fékeződne meg az ISIS hordája és az esztelen vérengzés. Putyin tehát cselekszik, méghozzá olyan hatásosan, hogy az már igazi blamázs az amerikaiak számára. Ebből egyebekben az következik, hogy megy a világban a rohangálás, Putyin Obamával is találkozik néhány percre, az ENSZ-ben is tartott egy rövid beszédet, miközben a harci gépezete keményen nyomul előre, és miközben rohangásznak a külügyérek, értekeznek, szövetkezni próbálnak, vagy közös akaratra jutni, és persze Wolf Ida fia, a lóarcú John Kerry amerikai külügyér is rohan ide-oda, hogy csináljon már végre valamit, ne csak dumáljon és köntörfalazzon, de nagyon tájékozatlan ma a fél világ, ugyanis néhány képen, néhány roppant ostoba kongresszusi vagy európai felszólaláson kívül a tévénéző a CNN-től semmit sem tud meg. A friss szíriai eseményekről a CNN egyszerűen nem tájékoztat se naprakészen, se nagy vonalakban. Keresem a friss híreket, de legfeljebb olyanokat találtam az „igazmondó” amerikai tévékben amelyek Putyin támadásait mint katonai sikert valahogy úgy értékelik, hogy a csúnya Putyin megint bombázott, és 25 anya és 56 gyermek pusztult ebbe bele. Mert ilyesféle kommentár azért előfordul. Az ember esze meg is áll ilyenkor, amikor ennyire kiskorúnak és hülyének nézik. Egyszerűen nem tudja kezelni a CNN a roppant horderejű eseményt, vagy ami nagyon valószínű, nincs szabad keze abban, hogy igazat mondjon, és ténylegesen tájékoztassa az amerikait, és a fél világot. Inkább fejét a homokba dugja és hallgat, hiszen a torzszülöttnek a szétverése nagyon nagy blamázs tud lenni. Viszont, hogy valamit mégis csináljon, egyébről sincs szó manapság a CNN-en, mint egy őrült valakiről, aki az egyik egyetemi komplexumban diákokat lőtt halálra, vagy sebesített meg. Minden évben előfordul Amerikában ilyesmi... Obama is nyilatkozik most naponta többször is, és mindenki más is, akinek mondanivalója van ezzel kapcsolatban. A pótcselekvés csimborasszója ez a mellbeszélés, amikor egy világháború küszöbén állunk. Vagy már el is kezdődött.

   A nemzetállammá válás manapság nem olyan egyszerű, azaz, országonként és nemzetenként más-más részletek nehezíthetik a folyamatot.

   Az első feltétel, (minthogy nemzetet csak nemzeteszme létesíthet), hogy van-e kifejlett és erős nemzeteszméje az illető népnek. Ennél a pontnál el is időzhetünk egy kicsit, különösen, mert ez a leglényegesebb.

   A magyar nép abban a közhiedelemben van, hogy roppant kevert. Van is valami a kevertségben, ugyanis mindig háborúk országútja volt a területünk, tehát keveredtünk jóval, rosszal, mással. Sőt, részben szívesen is keveredtünk, mert a közismert magyar naivitás miatt egyrészt erősebbnek éreztük magunkat a jövevényekkel, másrészt pedig ha valaki a mások számára elképzelhetetlenül (és valóságosan is) nehéz nyelvünket elég jól megtanulta, máris magunkba fogadtuk, noha a magyar nyelv tudása nem jelent egyben magyar lelkületet is. Magyar bőrbe bújt farkasokat viszont jelenthet. Igazi hazájuk nem lévén, jöttek például a szlovákok. Egy idő után már beszélték is a nyelvünket, ha törve is, később pedig tökéletesen, de amint láthattuk Csehszlovákia megalakulásakor, sok tökéletesen magyarul beszélő és magyarnak tudott család vándorolt át lelkesen Szlovákiába, hogy gazdagítsa etnikailag a szlovákok gyér táborát. Svábokkal is tele voltunk, és ma is tele vagyunk, amihez mindjárt hozzá kell tenni, hogy: szerencsére, hiszen dolgosabb és tisztességesebb kisebbséget elképzelni sem lehet. De mégis. noha tökéletesen asszimilálódtak, közülük sokan a Wolksbund, vagy a német hadsereg kötelékébe jelentkeztek tömegesen és lelkesen a második világháború későbbi szakaszában. A kevés horvát kisebbségünk is derék, és tökéletesen simul bele a magyar társadalomba. Kevertségünkhöz tartozik továbbá az a tény is, hogy a zsidóság számaránya nálunk a legmagasabb a környező országokéval összehasonlítva. Ez a kisebbség lényegileg más a többihez képest, ugyanis ez az egyetlen, amelynek erőteljes, saját nemzeteszméje van, saját identitástudata, és évszázadok sőt évezredek alatt megtartotta többségük ezt az identitást. Vallási alapja, azaz eszmei alapja van ennek a magatartásnak, annak ugyanis, hogy nemzeten belül lényegében mint más nemzet éltek és élnek köztünk is.

   Közben kétségtelen ambíciókat látunk a kormány és a nép részéről is arra, hogy végre nemzetállamot alakítanánk ki magunknak különféle ellenszelek ellenében is, egyszerű, alanyi okon, és van is erre komoly ígény, hiszen ez minden európai és nem európai nép természetes igénye, vágyakozása és célja, noha mindegyik kevert lett immár. Hogy a nagyobbakat említsük, Franciaországnak frissiben meggyűlt a baja az arab- és afrikai országokból odaözönlött más keblű népek roppant tömegével, mert azok lélekben más világot hordanak magukban, és tudjuk, hogy ezeknek a betelepült népeknek is megvan a maguk elég világosan körvonalazható nemzettudatuk is. A nemzettudat pedig, amint tudjuk, nemzetformáló és kiirthatatlan a lelkekből, tehát azt a nyugatias anyagi jobblét sem változtatja meg nekik. Németország óriási török munkaerő-tömege sem csupán azért nem asszimilálódik és válik németté, mert mozlim a török, nem pedig evangélikus, hanem mert a török az lélekben török, a német pedig lélekben német.

   Azok az ostoba erők, amelyek a nemzeti sajátosságok elmosásán szeretnek fáradozni, örömmel üdvözölték, ha nem éppen támogatták egyes nagy nemzetek iparának és munkaerőpiacának megerősítését, talán mert az átlagembernél jobban tudták, hogy ez egyben nemzettudati zavarokat idéz elő az angolságára, a németségére és franciaságára oly büszke nagy nemzetek lelki önarcképében. Mellesleg, Franciaországban nem csak az arabok és feketék, hanem a breton nép sem tartja magát franciának, pedig annektálásuk óta nagyon hosszú idő telt már el. A nemzettudat ugyanis nem válik vízzé soha.

   A kis európai népek ugyancsak kevertségükkel küzdenek. A szlovákoknak ott vannak a magyarok, a románoknak is ott vannak a magyarok, a szerbeknek is, hogy csak a közvetlen szomszédainkat említsük. Sőt, Európának úgy mindenestül megvan a maga gondja a közéjük telepedett cigányok tömegével is. És, ne feledjük, hogy a zsidóság is különféle európai állampolgársággal rendelkezik, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kohézióját a félelmetes tartalmú és szellemű Talmud képezi, ami csak a mimikriig engedi a zsidót, de asszimilálni nem.

   Érthető, hogy nálunk a programszerű „nemzetállam-építésnek” megvannak a belső ellenzői és gátlói. Szlovákiában nem csak természetes dolog, hanem nagyon becses jelenség a melleket döngetni, és szlováknak vallani magukat, ugyanígy Romániában is szinte kötelező ugyanez a melldöngetés, Szerbiában is, míg nálunk egy hazafias melldöngetés alaposan lesimfölt „magyarkodás” címszó alá esne, sőt jóformán kerülendő. Világszerte hangoztatni azt az ordas hamisságot, hogy antiszemita nép vagyunk, majdnem fasiszta is, szinte mindennapos „igazsággá” kezd válni külföldiek szemében. Mellesleg, Horthy is „fasiszta” volt szerintük, noha ő volt az egyetlen Európában, aki német megszállás alatt(!) is harckocsikkal védte a pesti gettót a zsidók elhurcolása ellen, hiszen magyar állampolgárokról volt szó. Hitler ettől falra is mászott tehetetlen dühében. Már az is ellenkezést vált ki nálunk, hogy árpádsávos zászlók lengenek itt-ott. Csoda, hogy címerünk bal mezejéből még nem radíroznák ki egyesek Árpád zászlaját, azaz a négy piros és négy ezüst, vagy fehér sávot, mert az öt-hat piros sávos és nyilaskeresztes karszalagra emlékeztet sok paranoidot.

   Szomszédaink a „magyar kérdést keményen és könnyen elintézik: Van nekik nagy-román és dákó- román elméletük, a másiknak ezer éves magyar elnyomás-elmélete van, mielőtt és mialatt és öröktől fogva lényegében nagy állam(?) voltak. A szerbek is megtalálták az okát a magyarok tömeges kivégzésének, és náluk sincs szerbebb a szerbnél... Tehát azok, akiknek nincs, vagy sosem volt igazi nemzettudatuk, kreáltak maguknak egy-egy tövig hamisat, és hisznek benne, és ezzel a megteremtett közös hittel erős egy húron pendülést, tehát „nemzetet” kreáltak magukból. A hamis nemzettudatok éppen úgy államépítők, mint az igaziak. És néha a hamis az erősebb, ugyanis tíz körömmel védik ezek a népek a csodát, azt, hogy ajándékba kapták fele, vagy egész országuk területét, tehát mindennél fontosabb nekik, hogy jogcímet találjanak a birtoklásra, ha mással nem lehet, akkor erőszakkal és hazug önhipnózissal. Márai jut eszembe. Egy helyütt azt mondja, hogy a kabáttolvaj sem nyugodt, amíg él a volt tulajdonos. Tehát az ölbe hullott területek csodája keserves sorsot garantál az odarekedt magyaroknak akárhogyan is nézzük.

   Lám, tényleg nem fontos ebben a tekintetben, hogy igazi, vagy csupán körmönfont kitaláció egy eszme, ha egy egész nép hisz benne. Az eszme pedig mindig néppé, majd esetleg állammá tömörít egy népséget.

   Mi, úgymond, nemzetállammá épülésen fáradozunk, miközben voltaképpen csak most kezd igazán tisztázódni és általánosan sejtődni egy magyarságtudat. Voltak ilyen történelmi epizódjaink korábban is, és persze minden esetben ránk is másztak ezért. Most is hiába van Menóra itt-is-ott-is Budapest terein, hiába nincs egy szó sem arról, hogy valaki szenvedne nálunk azért, mert zsidó, hiába kormánytanácsos egy volt MAZSIHISZ-vezér, hiba kaptak egy falut (Nyírtass), hiába van legitimitása nálunk a fegyveres In-Kal-nak (és sorolhatnánk még a megkülönböztető előnyeiket)

kívánságukra hiába ömlik a vízcsapból is a holokauszt és hiába jön már ez ki mindenkinek a könyökén, rólunk csak antiszemita és magyarellenes (nemcsak Orbán-és kormányellenes) hírverés járja külföldön, sőt belföldön is, valakik pénzelésével, és önkéntesek által, amilyenek például kertészákosok. A hála nem mindenhol ismeretes fogalom és magatartás. Érdekes módon, miközben dől ellenünk az antiszemita, sőt majdnem hogy fasiszta hírnév, tömegesen telepednek le nálunk zsidók simán, vagy őrzött lakótelepeikbe. Ugyanígy sütötték ránk az antiszemita és fasiszta bélyeget a második világháborús zsidóüldözések miatt, noha Horthy idején a németek által megszállt állapot ellenére is Magyarország volt az egyetlen Európában, ahol menedéket kaptak az üldözöttek. Nem könnyű körülmények között, (hiszen német megszállás alatt álltunk) de mégis átélték nálunk a nehéz időket. Nálunk nem bunkózták le őket a Duna-deltában, nem adtuk ki őket egyből és rögtön a németeknek, mit a csehek, vagy szlovákok, nem népirtottunk, mint a délvidéki szomszédok... A hálából mégis csupán két koszorúra futotta, amelyen „köszönjük az életünket” felirattal mondott köszönetet Horthynak újratemetésekor egy-egy zsidó szervezethez tartozó. A Népbíróságok az akasztófáikkal, az Andrássy út 60, Recsk, Márianosztra, Kistarcsa és még sok más műintézet másként mondott köszönetet az ötvenes években. Az ötvenhatos forradalomra is csak biztatott bennünket a Nyugat, de Amerika azzal az ürüggyel tagadta meg a segítséget, hogy nálunk voltaképpen antiszemita forradalom zajlik. Persze, ha az akkori kormányra és az ÁVO fejeire gondolunk... És, majdnem elfelejtettem a Duna-parton éktelenkedő vascipőkből álló „emlékművet”. Az is a köszönet egyik megnyilvánulása a maga módján, hogy a Pesten jövő-menő turisták ma azzal a benyomással távoznak, hogy itt zsidókat szoktak lőni a Dunába. Magyarán, igazi öngól ez az „emlékmű” nekünk. Hacsak nem egy korábbi lövöldözésről emlékezünk meg e cipőkkel. Olvastam Váry Albert, volt koronaügyész-helyettes könyvéből nevekkel és adatokkal alá

támasztva, (A vörös uralom áldozatai Magyarországon), hogy Kun Béláék rendszeresen lőttek Dunába magyarokat, amikor a Lenin-fiúk éppen nem kapásból akasztottak tökéletesen bűntelen magyarokat ahol érték Pesten is, vidéken is. Itt is visszacseng a talmudi parancsa szabad fordításban: A gójok legjavát öld meg.

   A nemzetállam építésével, a nemzettudat felébresztésével tehát nehéz körülmények között próbálkozunk. Egészen biztosan kiérdemlem a továbbiak említése miatt a sárga földig való leantiszemitázást, de tiszta képet nem lehet felvázolni sunnyogással és politikai korrektkedéssel.

   Van a könnyen felismerhető szabályszerűség, hogy egy közösen vallott eszme és hit nemzetet képes teremteni. De van egy olyan sarkalatos igazság is, hogy egyik eszme sosem képes megérteni egy másikat, hiszen minden eszme kerek egész, és önmagán belül értelmes és teljes, és egyik sem hajlandó a másiknak alávetni magát, mert az önfeladását és megszűnését jelentene. Volt, hogy a komputernyelvek összeegyeztethetetlenségét hoztam föl példa gyanánt az eszmerendszerek össze egyeztethetetlenségére. És valóban, a Microsoft sose fogja megérteni a Linust, például, és fordítva. Legfeljebb csak egy agyafúrt közvetítő program segítségével, miközben mindkettő megmarad annak ami. Olyan lényegében közös magvú eszmerendszerek is kibékíthetetlenek, mint a katolicizmus és a protestántizmus, vagy a síita és a szunnita mohamedanizmus. Mindkét félen ugyanarról az egy szem Krisztusról, vagy ugyanarról az egyetlen Allahról van szó, csak egy kicsit másképpen, és ez a „kis másképp” az a nagy valami, ami halálosan nem összeegyeztethető.

   Ilyen ostoba tud lenni a világ.

   Magyar viszonyokra visszatérve, van a természetéből adódóan őskeresztény eszmei eredetünk, több ezer éves sajátos erkölcsi-és morális alapállásunk, aztán van a katolikus eszmerend, ami az előzőt legszívesebben felnégyelné Koppány módra, és van nálunk egy számarányát tekintve is jelentős másféle eszmerend, ami a Talmudban fogalmazódott meg. Az egyik magáról a nemzetállamot építeni akaró magyarról szól, a másik a megvariált katolikus magyarról, és végül a zsidókról, akik egy része asszimilálódott, sőt annyira, hogy például Izrael állam megszületésekor az emberállaggal való feltöltésére nem volt kívánatos a magyar zsidó, mert túlságosan beolvadt és kényelmes, de van mégis egy hányaduk, amely lélekben örök „türelmetlen” és szorosan és lényegében talmudi eszmevilágban él ma is. Szám szerint a magyarországi zsidókról, mint kisebbségről van szó, (noha nem kisebbségnek nevezik magukat, mert az más szintű jogokat vindikálna), de képességeit és hatását nem lehet éppenséggel kisebbséginek nevezni és éppen a történelmi hatása miatt nem. Szerepük ugyanis jelentős volt, és mindig negatív. Visszapillanthatunk egészen a muhi pusztai csatával kapcsolatos szerepükig, Buda török által való elfoglalásáig, és ameddig akarunk, pozitív, nemzetünk melletti kiállást részükről nem találunk, de ennek az ellenkezőjét annál inkább. Oda álltak mindig, ahol az érdek és a pénz volt. És történelmet csináltak.

   Rovásunkra.

   A Kun Bélával fémjelzett patkányforradalom volt az újabb történelmi időkben a legborzalmasabb történelmi eseményünk. Közvetlenül a lenini forradalom világot sokkoló sikere után létrehozni Európa mértani közepén, azaz országunkban a kommünt példátlan esztelenség volt. Megnézzük a „forradalmi” kormány tagjainak a névsorát, és ámulunk, hogy ez lehetséges lehetett nálunk. Nem az agyalágyult és áruló Károlyi gróf hibáztatható a kommün létrejöttéért, hanem a „névsor”, az a bámulatosan egyöntetű és fajtiszta vezetőség, amely hónapokig kedvére vérengzett országunkban és hangoztatta, hogy „végre van saját hazánk!” Eredménye persze, ismeretes. Felzúdult Európa, szomszédaink összehangoltan beözönlöttek hozzánk, leverték a „forradalmat”, azaz a legőrültebb vállalkozását, és már mehettünk is Trianonba tudomásul venni, hogy az őrültek országát feldarabolják, nehogy ilyesmi még egyszer előforduljon. Azóta vagyunk akkorkák, amekkorák vagyunk.

   Történelmet csinált az a névsor, és az az eszme, amit képviseltek.

   Eddig úgy hangzik ez, mint a zsidóellenesség rossz ízű röplapja. De valahányszor zsidóságról, vagy bármely más izmus követőiről beszélünk, tudni kell a különbséget az általános és az egyedi között, a tipikus és az egyéni között. Vannak és voltak nagyszerű zsidóink is. Teller Ede hangoztatta, hogy csak egy nyelv van, kérem szépen. A magyar. Hasonlóképpen vélekedett Neumann János, világhírű fizikus is: Amit elértem, kizárólag a magyar nyelv logikájának és struktúrájának köszönhetem. (Gyors fordításban). És még sokáig sorolhatnánk azoknak a hosszú sorát, akik zsidónak születtek, de túlnőttek a talmudi törzsi nacionalizmuson és nem kikeresztelkedtek, hanem fölismerték, hogy van egy tágabb és tisztább világ. Tudományos életben, vagy akár köznapi szinten is. Nem kellett, hogy asszimilálódjanak, hiszen tudták magukról hogy magyarok.

   A Rákosi-Gerő-Apró-Farkas Mihály... stb. kormány (ez is kiad egy rémes névsort) idején sem csak szoros szervilizmussal kötődött országunk a Dicsőséges Szovjetunióhoz, hanem Népbíróságok erejével akasztottak naponta magyart, politikust és közembert egyaránt az intézményes internálásokon kívül. A középosztályt kipusztították, vagy „csak” tönkretették kitelepítésekkel, és úgynevezett B-listázással az úgynevezett osztályidegenség fogalmának bevezetésével. Mondom, a gójok legjavát öld meg.

   Elképesztő munkát végeztek a nem magyar eszmeiségűek.

   Az antiszemita cím rám fogásának lehetősége ellenére sem tudom megállni azt a megállapításomat, hogy mint nép, a zsidó NEM államteremtő. Ezt sem mondta ki még ilyen egyszerűen senki, de mégis igaznak látszik, hiszen hiába van nagy népi eszméjük és államuk, hiába tartotta őket például az USA állig felfegyverkezve a legmodernebb fegyverzettel, hiába van atomfegyverük, hiába akarják uralni a térségüket, Izrael nem látszik fenntarthatónak. Ez a körülmény, mármint az, hogy nemzet csak eszme fundamentumán jöhet létre, továbbra is érvényesnek látszik, hiszen létrejött egy Izrael állam. De tudni való az is, hogy nemzeteszméket nem lehet előre megszövegezni, szinte előírni, sőt leírni sem lehet, sőt nem is szabadna, mert az kockázatos. A Talmud pedig különlegességet hirdető és különlegességet tanító ÍRÁSOS hitvallás. Alapmotívuma a kiválasztottságra hivatkozás és az, hogy a nem zsidót nem lehet embernek nevezni, vagy az, hogy a gójok között egy sincs aki embernek nevezhető (gyors fordításban). Nos a nos, ez -kockázatos.

   Miért kockázatos?

   Azért, mert a nemzeteszme voltaképpen a nép minden tagja lelkében élő felfogás, ami a történelem folyamán alakul ki, mint sajátosságot összefoglaló komplexum, és voltaképpen nem más, mit a nemzet leíratlanul is, tanulatlanul is tudott önarcképe. A kockázat ott van, hogy ha egyvalaki nem csak úgy hiszi, hanem le is írja, hogy ILYENEK VAGYUNK, előbb-utóbb, de holtbiztosan akad valaki, aki azonnal megtoldja, és következtet valahogyan úgy, hogy: ilyenek vagyunk, tehát mindenkinél különbek vagyunk. És a Talmud pont ezt a toldást követi el. Így tehát szerinte és követői szerint az arab, vagy simán csak a mohamedán, vagy keresztény nem ember, de senki más sem ember, csak ők. A világba szétszórtan a zsidó, és környezetében Izrael is ezzel az attitűddel él, és semmi csodálatos sincs abban, hogy környezete számára ez tűrhetetlen.

   Az, hogy nem államalapító a zsidó, mint nép másnak is motoszkált már a fejében. Példaképpen Benjamin Franklin, Amerika egykori demokrata elnöke, föltaláló, politikus és legmagasabb fokú szabadkőművest idézhetjük. Egy beszédében 1789-ben a kongresszus előtt mondta: „... Több mint 1700 éve a zsidók ajvékolnak szomorú sorsukról, hogy száműzöttek lettek saját hazájukból, amit Palesztinának képzelnek. De uraim, a világ ingyen adta nekik ezt a földet? Mert akkor is találnak valami okot arra, hogy nem térnek oda vissza. Miért nem? Mert vámpírok ezek, és vámpírok képtelenek élni vámpírokon. Nekik más népek kellenek, nem a saját fajtájuk. Ha nem zárják ki önök az Amerikai Egyesült Államok alkotmányából (őket), akkor kevesebb mint 200 év múlva ide fognak rajzani olyan nagy számban, hogy ők fognak dominálni, fölzabálják földjeinket, kormányunkat megváltoztatják, amiért Amerika népe vérét ontotta, áldozta életét, földi vagyonát, és veszélyeztetni fogják szabadságunkat. Ha nem rekesztik ki a zsidókat ma, akkor 200 éven belül leszármazottaink lesznek a zsidók rabszolgái, míg ők bankjaikban elégedetten számolják pénzüket, kezüket dörzsölve. Figyelmeztetem önöket, akkor az önök unokái fognak bennünket átkozni sírjaink hantja fölött”.

   Erős szavak ezek. Azzal a felismeréssel, hogy csak idegen népek között tudnak a maguk módján igazán élni, ami nincs messze a véleményemtől, hogy nem államalapító népről van szó, hiszen nem úgy sikerült Izrael sem, ahogy kellett volna, és a jelek szerint a haszidok sem és a világzsidóság fejei sem örülnek a bajkeverő Izrael létének. Elképzelhető, hogy alkalmas pillanatban ejteni fogják az „ígéret földjét”.

   Egy másik érdekes amerikai elnöki vélemény is figyelemre méltó. Thomas Jefferson elnök (1801-1809) mondta, hogy „... Ha a az amerikai nép valaha is megengedi a bankoknak, hogy azok intézzék a pénz kibocsátását, a bankok és a korrupciók tovább szaporodnak majd, és megfosztják a lakosságot minden vagyonától egészen addig, míg gyermekeink arra ébrednek egy napon, hogy otthontalanná váltak azon a földrészen, amelyet apáink megszereztek”.

   Nos a dollár kibocsátása privát bank kezében van, némi állami ellenőrzés alatt (FED), de Amerika

nagyon zavarban van, ha firtatja ma valaki, hogy hol van a dollár aranyfedezete. Egyesek szerint eltűnt. Mások szerint itt is van egy kicsit, meg amott is, de nehéz tisztán látni ebben a tekintetben, hacsak nem figyelünk föl arra, hogy a dollárban a világ bankjai és nagyon sok ország már nem bízik. El tud tűnni egy aranyfedezet, mit a pinty. Az Angol világbirodalom is el tudott tűnni. Amerika is meg fog szűnni, mint világhatalom. Vámpír lenne a pénzvilág?

   A keveredések nem mindig sikeresek, hiszen a nemzet egy zárt egység, és már logikailag is furcsa azt hinni, hogy kéttősség, vagy hármasság, vagy sokféleség egységet tud jelenteni. A többarcúságból inkább furcsa dolgok tudnak kisülni, mert megvan a lehetőség arra egy több komponensből álló államban, hogy az egyik komponens dominanciát szerez magának, és félreviszi a nagy egészet.  

   Nem lett volna semmi baj azzal például, hogy a hercegségekből, grófságokból és más lokális országocskákból Németországgá áll össze a germánságnak ez a része, de nem kellett hozzá történelmileg hosszú idő, hogy kialakuljon köztük az übermensch elmélet, azaz a mindenkinél különbek vagyunk, tehát legalábbis Európa vezetésére vagyunk predestináltak. És kész is volt a második világháború egyik fontos oka. Tehát nem az a baj, hogy itt-is-ott-is vaskos hazugságot hirdet önmagáról és önmagának egy nép. Hiszen kit érdekel a hülyeség. De ha valakik által pontokba szedetten, megírva vagyon, hogy ilyenek vagyunk, tehát különbek vagyunk, okmány

és jogcím teremtődik ez által a legvéresebb vérengzésre is. Hitlerék leírtak ezt a tutit. A zsidók is a maguk übermensch teóriájának írott okmányában egyesülnek. Ebben a tudatban nőnek föl, ez a tudat teszi őket MÁS-sá, „kiválasztottá”, tehát bármire feljogosítottá. A japán sem éppen igaz önarcképet alkot maga magáról: nem kevesebbet állítanak magukról ugyanis, mint azt, hogy „Isteni faj vagyunk”. Nem csekélység ez. Bár ezt legfeljebb csak a szép japán lányokról tudom elképzelni.

   A fajelméletek eleiben csodát is tudnak művelni, de törvényszerű a fajelméletek és a követőik bukása. Szerencsénkre, ott még nem tartunk, hogy mi magyarok megtoldanánk az „ilyenek vagyunk”-ot azzal, hogy tehát különbek vagyunk, hiszen a szívünkben élő tényleges önarckép a sok történelmi hányódás és külső befolyás következtében nem tisztult le még, és szerencsére nem íródott meg egy indoklás pontokba szedetten.

   „Nemzetállamot építünk”, de különös összetételünk ellenére tennénk ezt, és ez egy kicsit aggasztó. Addig stimmel, hogy mindenkiért felelősséggel tartozunk, akit magyarnak tudunk, (azaz nem csak annak mondja magát) tekintet nélkül arra, hogy melyik országba kényszerült élni, de nemzetállam csakis nemzeteszmére épülhet, arra a le nem írható tudatbeli komplexumra, ami magától értetődő egy húron pendüléssel, természetes összekacsintással jellemezhető. A lélek mélyén él az identitástudat. Ez a lélek mutatkozott meg néhányszor. Például 56-ban, vagy éppen a Békemenetünk alkalmával. Vagy ez az identitástudat él a lélek mélyén, vagy más. Amikor arról értesülök, hogy ha szorul ott a kapca, és hajlandók vagyunk egy fél millió izraeli menekülő befogadására, hümmögni kezdek. Ha a Talmuddal megalapozott lélek a saját vágyva vágyott hazájában befuccsol, azzal bajos lenne evidens módon összekacsintanunk. Rossz nemzetállamépítési felfogás ez. Az is, hogy a legkülönfélébb és színű menekült befogadásával gondoljuk magunkat erősebbé válni. Sima ostobaság ez. Ugyanakkor, bár ez pont nem része a nemzetállam építő elképzelésünknek, ridegen kizárjuk a folyamatból például a Magyarok Világszövetségét, noha a nemzeteszmét képviselik, mellettünk, értünk vannak és harcolnak.

   Ki érti ezt a haragszomrádot?

   És hogy egy kisebb dolgot említsek, a magyar történelmet úgy tanítjuk ifjúságunknak, ahogy azt   osztrák pennával írták meg nekünk. Mitől áll meg az ész, ha nem ettől. Ugyanúgy, a finnugor tanszék is azt a „tudományt” csepegteti a fejekbe, amit Hunfalvi és Budenz kotyvasztott össze bennünket jött-ment halász-vadász gyűjtögető senkiházikra lealacsonyítva. Minden más nyelvi és származáselméletet, amit nem is mi, hanem jobbára idegen és igazi tudósok dolgoztak ki, tilos tananyagunk részévé tenni.

   Megy itt kérem nagy koloncokkal a nyakunkban a nemzetállam építés, csak azt nem tudja az ember, hogy mikor lesz ebből így nemzetállam, és milyen lesz az. És hogy lesz-e belőle igazi magyar nemzet egyáltalán.

Magánkiadás?
Az! Na és!?
Kiadóim örömmel adták ki korábbi könyveimet,
de kevés kivétellel mind közönséges tolvaj volt.
Rájöttem végül, nincs rájuk szükség.
Nekik én jobban kellettem, mint ők nekem..

Megjelentem.

Biztosan van már vagy másfél évtizede, amikor a kis girhes Lebowszki meggyűlölt engem, mégpedig két perc alatt. Az egyik barátom rendezte a partit, ahogy Amerikában nevezik a meghívásos tág baráti kör alkalmi összejöveteleit. Nem valami nagy dolog ez, és általában unalmas is egy kicsit. Általában szendvicseket tálal a gazda, meg italokat, és állva, körbe-körbe járva mindenki beszélget egy kicsit mindenkivel, miközben megismerkedik azokkal, akikkel eddig nem volt alkalma találkozni. Lebowszki is így lépett hozzám, bemutatkozott, koccintottunk is egyet, és örömmel lepte meg, hogy magyar vagyok. Lelkesen említette, hogy barátai nagyon megszerették Magyarországot. Azokban az időkben ugyanis, vagyis még Antall idejében, sőt utána is kellett az országnak egy jókora tőkebeáramlás, hogy fölpezsdítse a gazdaságot. Barátai rohantak is oda, ugyanis a magyar állam mindenféle kedvezményt adott üzletet és munkalehetőséget hozó idegeneknek. Nagyszerű idők voltak ezek, -mondta, mire én leplezetlenül fanyalogtam egy nagyot, ugyanis tudom, hogy a jelentős kedvezményekkel édesgetett invesztálók nem ismervén az üzleti lovagiasságot, (pedig van ilyen), megcsinálták a pénzt, aztán tele zsebbel leléptek anélkül, hogy visszaforgatták volna a nyereségük illendő részét a gazdaságunkba.

Barátaid palira vették Magyarországot -jegyeztem meg kurtán, hiszen nem volt erről mit beszélni, de rögtön láttam, hogy Lebowszki nem erre a véleményre számított. Néhány udvarias szót még váltottunk ugyan egymással, de a parti végén, amikor búcsúzott a vendégsereg a gazdától és egymástól is, Lebowszki távozóban már nem intett vissza, mosolyomra és integetésemre.

Meggyűlölt?

Hamar ment, hogy nem sorolhatott „barátai” közé, mert hiszen az ő barátait nyilvánvalóan nem tekintettem barátaimnak. És ez megbocsáthatatlan tud lenni. Kár, hogy udvariasan ugyan de egyből faképnél hagyott, hiszen meg akartam volna magyarázni neki fanyalgó fintorom okát. Főleg azt, hogy a mai világban már jóformán mindenki félreérti az üzletet. Valósággal arról van ma szó az üzleti világban, hogy hogyan kell, és ki tudja becsapni a másikat, és csakis a profit számít, a mocskosság pedig bocsánatos is és velejáró is, noha üzletben a két fél voltaképpen egyenlő partnernek tekintendő, nem pedig vetélkedő társaknak. Szükség- és kínálat egyensúlya a tiszta üzlet, vagyis a két félnek szüksége van egymásra, mert igazándiból valóságos szimbiózis a viszonyuk. És nincs helye piszkoskodásnak, mert akkor a szimbiózis nem működik többé és gyűlölet, bosszú és minden rossz következhet belőle. Mondtam volna Lebowszkinak hogy nem szabadna a szinte lovagias alapon álló szimbiózis határát átlépni soha, mert az már egyenlő a parazitasággal. Tehát vagy szimbiózis, vagy parazitaság. Nem létezik az üzletnek más formája, csak ez a kettő. Kihasználni egy ország fölkínált kedvező ajánlatát, és nem partnernek, hanem röhögve egyből hülyének nézni az illető országot messze más kategóriába sorolódik. Lebowszki és barátai biztosan nem értenék mi a a szimbiózist, azaz az üzlet egyetlen lehető harmonikus formáját. Nem hiszem, hogy valaha is hallottak ilyesmiről.

Nem is baj, hogy faképnél hagyott.

Mindent én kell, hogy elmagyarázzak?

Az alapoktól kezdve?

Talán még rohadt antiszemitának is tart. A kis élősdi.

A magyarokról egyébként is van méltatlan (antiszemitás) vélemény itt-ott. Érdekes, hogy disszidálásomkor, azaz 1968-ban, az olasz táborban egyből azzal indokolta a hivatalos faggatás-káderezés alkalmával az egy „magyar” fiú azzal indokolta meg a lelépését, hogy nem tudta tűrni tovább a magyar antiszemitizmust. Azt hitte a fiú, hogy ez a legjobb, sőt nemzetközileg is hatásos adu ott és mindenütt, de a politikailag képzett kihallgatást végző ember simán kinevette. „Magyarország nem antiszemita hely” -mondta. És még hozzátette, hogy „Jöjjön vissza holnap, találjon ki addig valami mást”.

A fiú leforrázva tért vissza a barakkba, és a vadonatúj sárga ingét is csalódva vetette le, mint hatástalan jelmezt.

A mondvacsinált rémhír persze sok helyütt terjedt és terjed rólunk ma is, „utolsó csatlóssággal” fűszerezve, de nem sok alapja van ennek. Jópofa volt egyik otthoni zsidó kollégám megjegyzése. Nevetve mondta egyszer, hogy a magyar antiszemitizmus igen jópofa dolog. Először is, majdnem van tíz millió magyar ebben az országban, aztán van több mint félmillió zsidó is, és a majdnem tíz millió magyarból voltaképpen mindnek van egy-egy házi zsidaja, vagy testi-lelki zsidó barátja. Szóval, ilyen a magyar antiszemitizmus igazi számtani képlete, -mondta. És jót nevettünk. Mert valahogy tényleg így is áll a dolog. De van más jel is az általánosnak hirdetett antiszemitizmusunk ellenkezőjét bizonyítandó. Aki olvasott a magyarországi helyzetről azokból az időkből, amikor kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, tudja azt is, hogy valóban fél faluk emigráltak Amerikába egyszerre, szőröstül-bőröstül, és persze vitték magukkal a zsidójukat is. Mond ez valamit a szimbiózisról, mint olyanról. Nyilván nem vittek magukkal olyat, aki élősködött rajtuk, de nem mindenki élősdi közülük sem. Ha magamat vizsgáztatom, végeredménynek az jön ki, hogy nekem is vannak élethossziglani zsidó barátaim akikért tűzbe mennék, és akiknél soha szóba se jött a vallás adta különbségünk, mert az magányügy, tehát nem érdekes... Ez persze nem jelenti azt, hogy sosem antiszemitáztak volna le engem. Nem a barátaim, hanem az ő „barátaik”, akik még ott tartanak, hogy a tradíció, a légből kapott zsidó történelmiség és az ugyancsak a légből kapott, majd feltupírozott zsidó mitológia szellemi világában élnek, gondolkodnak és viselkednek ma is. (Egyébként, a Tel-Aviv-i főrabbi is leantiszemitázta már egyszer-egyszer a sameszát is. Nincs ebben semmi.) Ezzel egyáltalán nem azt akarom érzékeltetni, hogy a vallás mint olyan ostobaság lenne, de van vallási irányzat, amelynek a magva ősi törzsi nacionalizmus, és felsőbbrendűséget hirdet, kiválasztottságot, világuralomra termettséget és hasonlókat., így ha van magyarázat arra, hogy miért üldözték ilyeneket örökké és mindenütt a világon, az az a körülmény, hogy ilyen szellemi emlőkön felnőtt ember mindenki „más”-sal, és minden „más”-sal előbb-utóbb kibékíthetetlen ellentétbe kerül, összeütközésbe, amit nem okvetlenül a többség szenved meg. A konok Tan következménye a szenvedéseik alapvető oka. Azt hiszem, ezt könnyű belátni. Változtatni az állandóan bajt hozó felfogáson pedig szinte lehetetlen.

Hogyan lehetséges mégis, hogy a falu ragaszkodott a maga zsidójához? Vagy hogy igazi barátaim vannak közülük?

Miben különböznek ezek a zsidók az örökké üldözöttektől?

Fontos kérdés ez.

Abban, hogy „asszimilálódtak?”

Nem hiszem.

Az asszimilálódás egyenlő egy teljes önfeladással. És barátaim különben sem asszimilálódottak, eljárnak a maguk imaházában néha, tartják a kapcsolatot a többiekkel, csak éppen elég intelligensek ahhoz, hogy belássák, önveszélyesen ostoba dolog kérdéses mitológiát és eltúlzott történelmiséget, valamint a Talmudot babonásan követni. Van ugyanis azon kívül egy örömteli és barátságos világ is. Oda is lehet tartozni.

Kölcsönös megbecsülés, gördülékeny együttélés, szimbiózis, vagy parazitaság...

Lehet választani.

  A keresztény Európa ijesztően keveset tud az arab-iszlám civilizációról, az információk pedig, amelyekkel a média traktál minket ma, mindenre jók, csak egy másik nagy kultúrkör lényegének a megértésére nem.

  Jellemző, hogy Dante is a pokol kilencedik bugyrába helyezte Mohamedet. Hasonló beállítottságnak se szeri se száma. Kora leghíresebb reneszánsz festője (France Tarini, 1340) például Aquinói Szent Tamást  a sátánra tiporva ábrázolja, és könnyű fölismerni a kígyóban ábrázolt sátánban a 12. század nagy andalúziai filozófusát, az arab Ibn Rushdt., talán, mintegy fricska gyanánt. mert „más" volt, akkor is, ha például Arisztotelészt nagy részben ő ismertette meg Európával.

  Ősi probléma a „másság"... Ám, a két különböző kultúrkör viszonyára azokban az időkben mégsem az antagonisztikus ellenségeskedés volt jellemző, amint látni fogjuk. Andalúziában (Al Andalus-ban) a hetedik századtól a tizenötödikig az iszlám-közvetítette kultúra képviselte a kor legmagasabb tudományos, irodalmi, és egyáltalán, a kultúrára színvonalat. Ezekben az időkben az iszlám fémjelezte civilizációnak Bagdad, Damaszkusz, Szamarkand Buchara és Kairó volt a központja, Európára pedig a spanyol földi „mórok" hatottak a legerősebben.

  Azokban az időkben, és a későbbiekben is, sokáig meghatározó jelleggel bírt  az iszlám fűtötte civilizáció. Sőt, a keresztes hadjáratok idején is (a területi követelésekkel együtt is) inkább példa és kihívás volt Európa számára az akkor kétségtelenül magasabb kulturális és civilizációs színvonalat képviselő iszlám, semmint, hogy cél lett volna annak a gyökeres kiirtása, hiszen ahhoz túlságosan egységes és magasrendű volt.

 A reneszánszot is nagyrészt annak köszönhet Európa, hogy megismerkedett az iszlám-világ kultúrájával. Az akkori Európa haladó képviselői kimondatlanul ugyan, de annál nyilvánvalóbb igyekezettel törekedtek arra, hogy elemezzék és megértsék azt,  ami az arab-iszlám civilizációt olyan magas színvonalra volt képes emelni. Nem okvetlenül másolni akarták azt, hiszen annak a bizonyos másságnak a gondolata állandóan ott kísértett, hanem meg akarták érteni, és a keresztény fölfogásnak megfelelő változatban gazdagítani Európa tudományos és művészi világát. Legközvetlenebbül Andalúzia kultúrája gazdagította Európát, hiszen Andalúzián keresztül jutott el Európa legtávolabbi részeibe is nemcsak az iszlám szelleme, hanem arab fordításban rengeteg görög, kínai és indiai  tudományos, filozófiai és irodalmi mű is.

Andalúzia a világ csodája volt  a 9. században. Az arabok, akik 711-ben szálltak partra spanyol földön, azzal a szándékkal érkeztek, hogy város-kultúrát teremtenek az "új világban", ahhoz hasonlót, amit később a vadonatúj város, Bagdad (a béke városa) képviselt  a legteljesebben, gazdasági, kereskedelmi, tudományos, kulturális és művészeti hatását Indiáig és Kínáig éreztetve.

Tervük sikerrel járt. Andalúzia városait csodaként emlegetik a krónikák. Egyikük például költeményben énekli meg  Malaga és Murica arannyal szőtt selymeit, amelyek megszégyenítik a leghíresebb keleti kelméket is. Abadilla szőnyegeiért aranyban fizettek az Orienten. Granada különleges selyem ruháinak bársonyos ragyogásáról is énekek szóltak. Murica intarziás bútorairól, csodás kelméiről, fémáruiról, aranyozott késeiről és ollóiról, üvegáruiról és aranyozott porcelánjairól  volt még híres, mint gyártó és exportáló.   

  Andalúzia, azaz a mai Spanyolországnak alsó háromnegyede Előbb az Észak-Afrikai emirátushoz tartozott. 756-ban azonban önálló emirátussá vált, és mint kalifátus, III. Abda al Rahman uralkodása alatt  (912-961) virágzó nemzetté fejlődött.

  A csúcsot  trónkövetője, II. Al Hakam idején, 961 és 976 között  érte el. Fölbomlott ugyan a kalifátus 1031-ban, de a kulturális élet úgyszólván változatlanul virágzott a városállamok (Sevilla, Almeria, Badijaz, Granada, Toledo, Malaga, Valencia) kiskirálysága idején, sőt, sok tekintetben új csúcsokat ért el. A városállamokra bomlás azonban katonailag okvetlenül meggyöngítette a korábban volt kalifátust. Előbb Toledót foglalta el VI. Alfonz, majd Valencia esett el. A keresztény támadásokat  egy észak-afrikai muzulmán  berber törzs állította meg egy időre, és alapította meg az Almoravuda  dinasztiát (1095-1149), majd az Almohad dinasztia  uralkodott  1149-től 1248-ig.

A 13. század végén a muzulmán uralom Granadára és Aljeciresre zsugorodott. Ekkor már alaposan visszahúzódóban volt az Európába átterjedt iszlám befolyása (ma ismét terjed Európában és világszerte), majd később, amint a történelemből tudjuk, teljesen kiszorult spanyol földről, már ami a vallási térfoglalást illeti. A spanyol történelemírás azonban továbbra is tisztelettel beszél a régi időkről.

Aki ismeri a 9. századi Közép-és Észak-Európa gazdasági és kulturális viszonyait, valósággal ámul azon, hogy például Al-Andaluzbak II. Abd-al Rahman idején (822-852) 30 millió lakosa volt. A nép több mint száz városban, vagy város jellegű településen élt, híres kézműves, szövő, üveg- és fémfeldolgozó ipara volt, valamint virágzó kereskedelme, sőt kötelező iskoláztatása is,  ami együtt járt a 0 százalékos analfabetizmussal, míg Európában másutt az írni-olvasni tudás a papok privilégiuma volt .

 Cordoba volt a nyugati világ legnagyobb városa akkoriban. Falai között 130000 háztartást számlált, 300 mecsetje volt, 28 külkerülete nyaralókkal, kertekkel váltott ki csodálatot. Az akkori világ ilyet másutt nem láthatott. A bagdadi kalifátusban bevált financiális-és hitelpolitikát alkalmazva egy igen fejlett mezőgazdaságot hoztak létre az andalúziaiak családi farmokra és csatornázás öntözésre alapozva, És érdekes módon, az adózás azoknak kedvezett, akik használták az öntözőcsatornákat, mert így "többet tettek le a nép asztalára". Az ilyenek 10 százalék helyett csak 5 százalékos adót fizettek. Gátak, csatornák, víztárolók, vízemelők jellemezték  ezt a fajta mezőgazdaságot és egy produktivitás, amit Észak-Európa évszázadokig meg sem tudott közelíteni.

  Sohasem fejlődött volna világelsővé ez az okosan szervezett gazdasági és kereskedelmi élet, ha nem műveltségre alapozódott lett volna. Bagdad is és Andalúzia is fölismerte ezt még a kezdet kezdetén. Így már I. Rayman épített (789-ben) egy hatalmas mecsetet a fővárosban, amit aztán trónkövetelői sorra bővítettek. Nem csupán imádkozás helye volt ez a komplexum, vagy később a hasonló létesítmények sokasága, hanem  tudományok tanításának színhelyei is voltak egyben, ahol a Korán tanulmányozása mellett írni-olvasni tanulhattak az emberek, valamint számtant, mértant, költészetet és ékesszólást.

 A 9. században a mecsetek egyetemmé fejlődtek. (Az első egyetem az európai kontinensen). Valósággal vonzották ezek az egyetemek az akkori világ tanítóit és a magasabb tudásra szomjazó ifjúságot. Később, akadémiák alapultak a mecsetek mellett szerte Andalúziában csakúgy, mint Bagdadban és Perzsiában, amelyek egyebekben könyvtárak, fordítóközpontok és csillagászati intézetek szerepét is betöltötték. Hakem a szegényebbek részére 27 alapfokú iskolát is létesített a főváros külterületein. Összesen 600 iskola működött Cordobában, ami a mai legnagyobb fővárosokról sem mondható el. Jellemző a kulturális színvonalra, hogy híres könyvtárában 400000 könyv volt található, és a feljegyzések szerint évente 6000 könyvet produkált, egyebekben fordításokat, perzsa, asszír és görög nyelvből. Tudnunk kell, hogy egy idegen nyelvből fordított könyv ára egyenlő volt a könyv súlyával, aranyban kifejezve. A papírkészítést a kínaiaktól tanulták el, és iparrá fejlesztették.

  E kétségtelenül  egységes humanista  kultúra kialakulásában  alapvető szerepe volt magának az arab nyelvnek, amelynek tiszta, irodalmi, sőt költői formája a Korán tanításával, tanulásával és verseinek szóbeli ismétlésével egy finoman művelt és általánosan írott és beszélt nyelvet teremtett a muszlim világban.

Dante szerint eszményi volt ez a mindenki által használt nyelv, mert egyetemes érvényű eszmék (Korán) közvetítésével formálódott tökéletessé. Nemcsak egységes nyelvet alakított ki a Korán mindennapos tanulmányozása és idézése, hanem  a mai napig is megőrizte a nyelv tisztaságát.

Jellemző az akkori világ tudásszomjára, hogy úgyszólván iparrá vált az idegen könyvek fordítása. "Keresd a tudást akkor is, ha Kínában található" alapon számos tudós és fordító járta az akkori  kultúrvilágot ősi kéziratok után kutatva, amelyeket azonnal lefordítottak és besoroltak a nagy könyvtárakba. Például, a klasszikus görög tudósok és filozófusok művei  mind "megjelentek" arab fordításban: Hippokratész, Galen, Platón, Arisztotelész, Ptolemaiosz, Euklidész, Archimédesz…stb.

  Arab volt az általánosan használt nyelv a 9. században Andalúziában az ottani keresztények között is, sőt azután is töretlenül megmaradt az arab kultúra , hogy elfoglalták a keresztények Toledót. Aragon és Kasztília királya például arab nőt vett feleségül, úgyszintén VII. Alfonz, valamint Bölcs Alfonz is (1226-1288). Nem tiltották be a "legyőzöttek" nyelvét, és kultúrájukat sem semmisítették meg a keresztény uralkodók, hanem latinra fordíttatták le az arab nyelvű könyveket a görög klasszikusoktól a Koránig mind. Bölcs Alfonz uralkodása alatt  nem csak latinra, hanem az úgynevezett lengua romana-ra, és franciára is lefordították a műveket a toledói fordítóiskolában, amit Rajmond püspök alapított.  Arab uralom alatt élő keresztények és keresztény uralom alatt élő arabok voltak az arab kultúra közvetítői, méghozzá meglepő harmóniában együttműködve egymással. Bölcs Alfonz például iskolát létesített, és abban az arab filozófus, Muhamad al-Riquiti tanított  arabokat, keresztényeket és zsidókat. Ugyancsak alapított egy "általános" iskolát Sevillában, ahol arab és latin nyelven tanítottak természettudományt és filozófiát.

Szicília esete is érdekes és szokatlan. A normannok elfoglalták a szigetet 1091-ben, de a Hochenstaufenek sem gyökeresen új érát kezdtek, hanem mindent átvettek és folytattak, amit korábbi arab uralkodóktól örököltek: nyelvet, építészetet, költészetet, tudományos műveket, sőt az öltözködés is arab stílusú maradt. Szicíliai Roger például állami engedélyhez kötötte az orvosok működését a Bagdadban kialakult normák szerint. II. Fredrik (1215-1250) Bagdadból hívott udvarába tudósokat, muzsikusokat és költőket. Jellemző, hogy arab öltözékben temettette el magát.

A pápának, IV. Innocentnek nem nagyon tetszett ez. II. Rogert és Fredriket úgy emlegették, mint Szicília megkeresztelkedett szultánjait. Fredrikre különösen haragudott a papság, mert ahelyett, hogy a keresztes hadjáratokban  területeket foglalt volna vissza a muzulmánoktól, leginkább diplomáciai csevegést folytatott velük, különösen pedig filozófiai  eszmecserékre "fecsérelte" az idejét. Mindamellett, egyetemet alapított Nápolyban, ahol például Aquinói Szent Tamás is tanult. Fredrik fia, aki mellesleg képzett geometrikus is volt, folytatta apja útját. Muszlimbarát magatartása miatt meg is kapta a pápai kiátkozást. De közben megismertette az arab kultúra gyöngyszemeit Párizzsal és Velencével. A két kultúra végül megvetette az alapját a firenzei (Florentin) reneszánsznak. A két legfontosabb személy, akire mély hatással volt az arab kultúra, Lull és Dante volt. Keresztények lévén, nem azonosították magukat az iszlám vallással, de tökéletesen értették, és nagyra tartották az arab kultúra értékeit, lényegét és szépségét, és ez nyilvánvalóvá is vált további munkásságukban. Dante például hangsúlyozta, ha nem is nevezte nevén a gyereket, hogy van Európában egy nyelv, amely finomabb és magasabb rendű az itáliai tájszólásoknál. Könnyű volt  kitalálni, hogy melyikre gondolt. Arra törekedvén, hogy létrejöjjön egy egységes itáliai nyelv, Fredrik Sziciliájának és Palermónak a nyelvét tette meg példának. A mai olasz nyelv tehát (struktúrájában) igen "arabos" alapokból fejlődött ki. A spanyol költők és az olasz földi trubadúrok voltak ennek a nyelvnek a terjesztői. Az újfajta költészetnek tehát a formai mintája az arab költészet volt. Az volt  ennek a kornak a különös érdekessége, hogy noha két idegen civilizáció találkozott, egyik sem akarta kioltani a másikat. Találkozás volt ez inkább, semmint ütközés, legalábbis, kulturális vonalon. Sőt, mindkét fél a maga módján azon volt, hogy érvényesüljön a kétségtelenül magasabb civilizáció, a muszlim. A hittérítés, természetesen, a kereszténység tipikus törekvése volt akkor is, de ennek a törekvésnek a legfőbb keresztény képviselője, a szicíliai születésű Lull is határozottan ellenezte az erőszakos formájának még a gondolatát is. Anyanyelve arab volt, de mentorának, a barcelonai dominikánus Raymond Pennifordnak a tanácsára Párizsban is tanult, majd Majorkára visszavonulva a görög filozófusokat tanulmányozta, valamint az andalúziai arab misztikusok munkáit.

  E kétoldali ismeretekkel fölvértezve, ész alapon, a világos érvek dialógusában akarta a muszlimokat meggyőzni a keresztény felfogás magasabb rendű voltáról. Tehát, ész alapon, dialógusban, nem pedig erőszakkal. Legnagyobb sajnálatára azonban, nem sikerült neki tömegeket megtéríteni, noha több muszlim országban próbálkozott. Keserűen csalódott emberként halt meg. De elért annyit, hogy a katalán király, 1276-ban, pápai jóváhagyással misszionárius iskolát létesített Majorkán, ahol Lull fölfogásának megfelelően képeztek ki misszionáriusokat, azaz a tanítványok más vallási szférák nyelvén tanultak (például, görög, héber és arab nyelven), hogy majdan barátokként vegyülhessenek el az idegenek között.

Lull sürgetésére hasonló iskolák alapultak Rómában, Bolognában, Párizsban és Oxfordban is. Ezeken az iskolákon keresztül jutottak el a Korán tanai mesze az arab szférán túlra. Látván a katalán nyelv szegényességét, arra is törekedett Lull, hogy az arab nyelv gazdagságához hasonlóvá tegye azt.  Beszédeiben és írásaiban szándékosan alkalmazta az arab nyelv fordulatait. A katalán nyelv ma is más, és -főleg a katalánok szerint- sokkal gazdagabb, mint a mindennapi spanyol nyelv.

Dante összekötő-munkájára is a kereszténység nemesebb voltának a bizonyítása jellemző, mégpedig indirekt, nem támadó, hanem elvi alapon. Kitűnően ismerte ő is az arab nyelvet, nagy tisztelője volt az arab filozófusoknak is, mint például Al-Kinfinek, Al-Farabinak, Ibn Sinának, Ibn Arabinak és másoknak, de ugyanakkor tisztában volt a görög filozófusok munkáival is. Dante munkássága maga volt a két kultúr-világ szintézise, ám keresztény felhanggal. Az egyik lényeges különbség az iszlám és a keresztény filozófia  között egyfelől  az egyetlen Allah imádata, másfelől pedig a szentháromság vallása. Jellemző a keresztény "felhangra", hogy például az Isteni Színjáték is hármas(!) felépítésű: pokol, tisztítótűz, Paradicsom, mintegy ezzel is utalván arra, hogy a teljességet csak hármasság tud igazán kifejezni. Abban is különbözik a két vallási felfogás, hogy míg az iszlám szerint a a paradicsom, vagyis a teljes megvilágosulás csak meditációs úton lehetséges, a keresztény Dante szerint a Paradicsomhoz vezető út az emberi elme fejlődési folyamata, amelyben tudományos fölfedezések útján fokról-fokra jut el az ember az univerzális isteni törvények fölismeréséig. Azaz, az ember mindjobban fölismeri a Teremtés törvényeit a tudományos fölfedezések sorozatában. Szerinte az ember  maga éli és bizonyítja az egységet az elme és a Teremtés bölcsessége között. Mármint, a keresztény ember. Ebben a folyamatban az isteni bölcsesség feltárulása  és fölismerése a lényeges, mint a tudományos fölismerések függvénye, míg az iszlám meditációval jut el az Isten közelébe. A fonákság ebben az, hogy voltaképpen a tudományos fölismerések fontossága volt az iszlám-világ érdeklődésének a központjában. Ne feledjük a mottójukat: "keresd a tudást, ha akár Kínáig is kell  menned érte" . Mindenesetre, minthogy Dante a kereszténység magasabbrendűségét hirdette, roppant rokonszenvessé is vált a kereszténység képviselői előtt. Hihetetlen gyorsasággal terjedtek művei, és ezzel Dante újszerű nyelvezete is, valamint az erkölcsi ás világnézeti rendszer, amit művei sugároztak.

Jellemző  Dante népszerűségére és fontosságára, hogy keresztény templomokban (minthogy akkoriban a Biblia ritkaságszámba ment), az Isteni Színjáték  szövege és annak magyarázása a misék rendszeres része volt Firenzében a 14-15. században, pontosan olyan módon, ahogy a Korán verseinek idézése rendszeres a mohamedánok imaházaiban.

Leonardo da Vinci, például, kívülről tudta az Isteni Színjátékot. Az a fölfogás, miszerint az ember, mint Isten képmására teremtett individuum, a tudás és fölfedezések útján járva érkezhet csak el a megvilágosuláshoz, a tökélyhez, az isteni rend fölismeréséhez, nem csupán a keresztény vallásnak adott eszmei keretet, hanem teret nyitott  a reneszánsz embernek, azaz az szellem új irányú  mohó fejlődésének, vagyis magának a reneszánsznak. A reneszánsz tehát éppen a két kultúrkör dialógusában jött létre, és ebből azt is láthatjuk, hogy noha különböző kultúrkörök, mint például napjainkban is, mint antagonisztikus egységek állnak egymással szemben, a megoldás mégsem szükségszerűen és csakis a fegyver kell legyen. Dialógus is van a világon!.

Így utólag, megkérdezheti magától az ember, hogy a keresztények végső győzelme után mennyivel lett jobb világ Ibériában.