Balogh Bertalan

2016.máj.12.
Írta: BaloghBertalan Szólj hozzá!

Klímaszkeptikusok

Klímaváltozás

Klímaváltozás című írásom a Klímaszkeptikusok oldalán. Köszönöm dr Héjjas István szerkesztő úrnak.

Palacsintások

Bayer Zsolt említett egy idézetet Goethétől: „Ne azt add a népnek amit kíván, hanem azt, amit kívánnia kellene”. Zseniális gondolat. De nem kell Goethe legyen az ember, írtam egyszer egy humoros kis karcolatot magam is két képzeletbeli nyári gyerektáborról. Két tábor volt egymás mellett. Az egyiket nagyon demokratikusan vezettek, megkérdezték például a gyerekeket, hogy mi legyen a vacsora. Az egyöntetű válasz az volt, hogy palacsinta! Meg is kapták, de másnap reggelire is ez volt a kívánságok kívánsága, sőt ebédre is, és vacsorára is és mindig. A szomszédos tábor gyerekeit viszont mindig ügyesen komponált, változatos és tartalmas koszton tartotta a vezetőség, persze a gyerekek megkérdezése nélkül. Az ilyen önkényuralmi jelenség persze minden agyalágyult politológus szerint egyenlő a szörnyűséggel, hiszen demokrácia helyett központi irányításról, despotizmusról, önkényuralomról és hasonlókról van szó. Egy idő után össze is verekedett a két tábor gyerekserege, mert a palacsintások keményen kiálltak a maguk demokráciájáért. Mondani se kell, hogy a jó koszton nevelkedettek könnyen és jól elverték a sok kis idétlen palacsintást, hiszen erősebbek lettek. Tanmesécske, vidáman. De más is bizonyítja, hogy egy megfontolt államvezetés nem a nép kívánságát akarja kielégíteni, hanem azt adja, amit a népnek kívánnia kellett volna.

A kultúrtörténetünk egyik briliáns esetéről például akkora a csönd, hogy senki sem említi soha, sőt ma már nem is tud róla senki. Az ötvenes-hatvanas évek könyvkiadásának politikájáról van szó azokról a rövid évekről, amikor a népi kollégisták hadának még szava volt. Aki akkor megélte az eseményt, örömmel és csodálkozva gondol vissza ezekre a kultúr-évekre, ugyanis az a csoda történt meg akkoriban, hogy a nép egészen egyszerűen elkezdett olvasni. Tilos volt (és nem is kapott volna rá papírt) szennyirodalmat megjelentetni. Nem voltak piff-puff regények, farzsebbe kívánkozó irodalmi szemetek, viszont megjelent az Olcsó Könyvtár nagyszerű sorozata. Vacak papíron, ponyvakiadás formátumban jelentek meg a magyar -és világirodalom remekeinek. Egy Puskin, egy Móricz, egy Kosztolányi… és minek is sorolnám föl az irodalom nagyjait, bárhol megkapható volt 3 forintért, ami akkor egy csomag cigaretta ára volt. És vették az emberek az Olcsó Könyvtár remekeit vacak papíron, fillérekért, ha nem csinos kivitelben és sokkal drágábban akarták megvenni ugyanezeket. Tömegesen ráébredtek az emberek, hogy gyönyörű dolog, és jókat. Volt, aki gyűjtötte is az Olcsó Könyvtár „ponyváit”. Rozi néni is a Nyírség legeldugottabb falujában (ahová jóformán a Nap is alig süt be) vett egy könyvállványt (olcsó típusbútort, mert ilyen is volt akkoriban) a gyűjteményének. És olvasta. Pápaszemesen és élvezettel. A szája mozgott olvasás közben. Egyszeriben mindenki olvasni kezdett. Megénekeltem az esetet is egyszer, hogy az újpesti strandon leterítettem a fűbe a pokrócomat, letettem a könyvet, a cigarettát és az öngyújtót, és mire a WC-ről visszatértem, ellopták. Nem az öngyújtót vagy a pakli cigarettát, hanem a könyvet! Ilyen idők jártak akkoriban. Nem demokratikus, nem „alulról kezdeményezett” tömegkívánság, hanem központi, ügyes, hazafias kultúrpolitika tette, hogy a nemzet egyszeriben olvasni kezdett, aminek persze, megvoltak a kulturális hatásai is. Új izélés alakult ki, újfajta viselkedés, normális értékítélkezés. Kulturális csoda volt tehát ez! Azt kapta a nép, amire vágynia kellett volna, hogy visszakanyarodjunk Goethéhez. De néha azt is kaphatja egy nép, amire még csak nem is vágyna.

Nem akarok rossz hírt terjeszteni, de olvastam valahol (igaz-e, vagy sem?), hogy Románia népének átlagos IQ-ja a legalacsonyabb Európában. És csoda történt: megduplázták országuk területét 20 év alatt. Nem volt ebben semmi demokratikus, vagy alulról jövő, de volt és van egy nagyon vékony, de csontjáig hazafias irányító, intellektuális rétegük, pópákkal elegyedve, amely azt adta a népének, amire a népe még csak nem is gondolt.

Ennyit a ma divatos liberális-demokratikus és politikailag helyes hülyeségekről. Meg arról, hogy van egy vékony, de hatásaiban jelentős intellektuális rétegünk nekünk is, de az jobbára egy párhuzamos társadalmi réteg. Hatása világosan megmutatkozott minden területvesztésünkben, a kommünben, Trianonban, Rákosi-Gerő (stb) országlásában és ma abban, hogy ha egy zseniális vezéralakunk azt adja és adná, amire a népe vágyik, vagy vágyhatna, és akármilyen eredményesen vezeti az országot, a fél világ őrjöngésbe és mocskolódásba kezd.

Ennyit a nemzeti-és libsi párhuzamos társadalmak viszonyáról.

 

Kései könyvelemzés

 

 Néha borzasztó lassan esik le a tantuszom. Olvastam mostanában jó néhány Moldova könyvet a nagyon sok közül. Egyik barátom adta kölcsön. Ezek tipikusan Moldovásan humorosak voltak, amikből leginkább a nagyszerű beköpések maradnak meg az ember emlékezetében, de azok nagyon. Például? ...Olyan szegény volt, hogy még a feneke is két darabból volt. El lehet felejteni egy ilyet? A könyvet, a címet igen, a beköpéseket nem,

Ezzel együtt, nagyobb író ő, semmint hogy olykor tudat alatt P. Howarddal kellene vetélkedőbe bocsátkozzon. Mert azt hiszem, van ilyen belső ingerenciája is, akár bevallaná, akár nem. A Mandarin a híres vagány című írása megrázóan remek mű. Meg még több másik is. Nem beszélve a szociográfiáiról, melyekhez hasonlóan jót ebben a műfajban más nem tudott még írni. A sok szatirikus, könnyű könyvecskéi után viszont megdöbbentett a Negyven prédikátor című műve, ami épp most került a kezembe. Ugyanis a kontraszt nem hogy nagy volt, hanem annyira más ez a könyvei többségéhez képest, mintha nem is az örökké derűs Moldova írta volna. Egy kegyetlen kornak az elképesztően kegyetlen katolikus-protestáns szembenállását írja meg egy haldokló protestáns prédikátor leírása alapján. Ez a nagyon enyhén szólva „szembenállás” voltaképpen a katolikusok, főleg a jezsuiták ördögi és irgalmat nem ismerő fogságába került protestáns vezetőkkel való iszonyatos bánásmódot, a protestáns vezetők kínzását, gyötrését, inkvizíciós módszerekkel volt katolikus hitre kényszerítésének kísérletét írja le olyan részletességgel, hogy hátborzongató. A történelmünknek ilyen fejezete is volt, csak éppen nem beszélünk róla. A kiszolgáltatottságba kényszerült testek és lelkek gyötrését, kínjait és ellenállását ábrázolja roppant erővel az „én Moldovám”, aki gyakran és élvezettel írt sztorikat merő szórakoztatásra szánt jópofa hangnemben. Eltűnődtem, hogy mi ütött bele most, vagy amikor elhatározta, hogy megismertesse  az embert annak a kornak a gyűlölettel teli hitbuzgó barbárságával. És egyáltalán miért foglalkoztatta Moldovát a zsidó fiút a katolikus- és protestáns viszály annyira, hogy gondos, aprólékos előtanulmányozás alapján könyvet is írjon róla, méghozzá nagyon jól komponált, nagyon meggyőző könyvet?

Elképedek magamtól és ismert naivitásomtól, hogy két napig is eltartott, mígnem a homlokomra csaptam, végre  megtalálván a háttérbeli okot: a kereszténység irgalmatlanul kegyetlen voltát akartad leleplezni, felmutatni, vagyis az ostyák, füstölők, és krisztusi jóság hirdetése mögötti velejárót, a setét hátteret, ami akkor a másként-keresztények üldözését és pusztítását jelentette, mielőtt az inkvizíció és a máglyák ideje jött volna el Európa szerte, sőt tengeren túl is. Mert eljött az is, nem kell ehhez erőltetett logikai következtetés, ahogy ahhoz sem kell túl éles ész, hogy a gyűlölet fonalának további útját megsejtsük, az utat, ahogy logikusan a másvallasúak irtásáig is eljutott a kenetteljes lélek. Elkaptalak Moldova, megvagy! A kereszténység kegyetlen és alávaló voltát akartad felmutatni. És mívesen és sikerrel tetted. Ez lehetett a célod a gondos, kemény munkával, amivel összehoztad a könyvet.

Személy szerint én úgy vagyok csodabogár, hogy ezt csupán történelmi ténysorozatnak látom, anélkül, hogy személyesen nagyon érintene. Már ükapám is azt mondta, hogy nekem a pap ne dumáljon. Ugyanez a véleményen volt dédapám, nagyapám, apámnak, és véletlenül magam is megőriztem magamat attól, hogy vallási szervezet tagja, híve vagy szószólója legyek pro- vagy kontra. Maradtam magyar, ami nekem természetes és sajátos állapot.

Egy közös barátunk mesélte, hogy kettesben egy templom előtt ballagtak el. Moldova nagyot rúgott a templomajtóba, és mentek tovább. Én nem rúgnék, mert attól még áll az ajtó, az épület és a felépítménye, mint történelmi tény. Ő egy komoly párhuzamos társadalom tagja, én meg nem.  Ebben is különbözünk.

Ő lélekben és alapvetően, sőt zsigereiben is egy párhuzamos társadalom tagja, és az igazi ilyenek mindig kiborítják végül a bilit. Általában direktben. Lásd például a Kertészeket, a moslékot evő, buta és tunya magyarokról fröcsögve, vagy Spirót, a Jönnek a szarból a mélymagyarok-at megéneklő versét, vagy a másikat, amelyben Zakatol a mennyország, Isten tömi Máriát verssorait, vagy akár a rabbinak a fütyülős barack és bőgatya-kultúra említését...  és sorolhatnánk még...    Moldova nem mondja ki, hogy alávaló és barbár a kereszténység, annál megfontoltabban gonosz, erre a megfogalmazásra „csak” rávezeti az olvasót, akik között éli a kellemes életét, akik között híressé és nagyon szeretetté vált.

A bili kiborítása kimondottan párhuzamos-társadalombeli hitvallás. És náluk is előbb-utóbb, szinte törvényszerűen következik be befogadottságuk, elismerésük és díjaik ellenére is. De nem csak nálunk. Istenem, van ennek már károm-négy évtizede... Svédországban élvén, megdöbbentem (a nyolc-és fél millió svéddel együtt), amikor a tévében borította ki a bilit, azaz a lelke feketéjét az egyik legnagyobb akkori „svéd” színész. Élvezettel magyarázta el a tévében, hogy ő voltaképpen nem svéd, hanem zsidó. Ez eddig nem is baj, de kifejtett olyan dolgokat is, hogy számára éppen ezért nevetséges, és főleg a világon semmit sem jelent például a kereszt. Legföljebb a számtanban ismert plusz jellel tudja rokonságba hozni, a keresztre feszített Jézus pedig már azért sem jelent neki semmit, mert Jézus sem jelent neki semmit. A kereszten tehát egy érdektelen alak fityeg, mondjuk, egy Tarzan, azaz az egész neki olyan, mint Tarzan a plusz jelen himbálózva. És így tovább... Tudni kell, hogy ez a színész magyar mércével körülbelül a nemzet színésze fokon állt  tehetsége, tudása és közkedveltsége alapján, azaz  mint svéd színésznek mindent megadott neki az élet. És mégis ilyeneket vágott a svéd nép pofájába hamiskásan, fölényesen és szikrázó szemmel. Felvétel közben a tévéstáb előbb megütődött, aztán fölháborodott, aztán fölállt és otthagyta ezt a barmot. Az adás megszakadt. Mert mindennek van határa. De nem kell azt hinnünk, hogy a csúcsszínész beletörődött volna ebbe. Saját erőből, kis házi kamerával elejétől végéig megcsinálta a műsort. Kiadott magából mindent, ami voltaképpen mindig ott élt és fortyogott benne színészi pályája teljes ideje alatt, és egyszer ki KELLETT adja magából pályafutásának csúcsán, különben talán értelmetlennek látta volna az életét. Élete kiteljesedését érezte ezzel. A bilinek ugyanis ki kell borulnia, enélkül nem teljes és nem igazi az életmű! Belső és megkerülhetetlen parancs lehet ez a befogadott számára akkor is, ha mindent megkapott.

Sajnálom az ilyeneket. A befogadottakat, akik voltaképpen állandóan a maguk párhuzamos társadalmának életét élik, azaz annyiban hontalanok, amennyiben a gettójukban vannak csak „otthon”, ami nem csak fizikailag otthon számukra, hanem lélekben is, és sajátos eszméjüket illetően is.

Képzeljünk el közben egy nemzetet, amely nagyobbrészt franciákból áll, és elég nagy részben arabokból. Elvileg ezzel sem okvetlenül lenne baj, de látjuk, hogy főleg a harmadik generációs ifjak közül szaladtak rengetegen az ISIS katonaságába. Nem az első, nem a második, hanem -ez a legérdekesebb- a harmadik generációsok rohantak önként, mintha a család légköre, amiben felnőttek, megfellebbezhetetlenül határozná meg a hovatartozásukat, azaz más-ságukat. Az iskola, a francia kultúrában való felnevelkedés képtelen volt tehát versenyre kelni a család eszmei világával. A negyedik generáció már  franciául sem tanul meg.

Vagy, képzeljünk el egy Németországot, ahol az ott született, azaz második generációs mohamedán vallású ifjú is már rosszul beszéli a német nyelvet, vagy képzeljük el Svédországot, ahol pillanatnyilag 54 városka, vagy városrész van, ahová nem ajánlatos svédnek betennie a lábát, de még a rendőrnek sem. Mert lokálisan annyira a „más kultúrájúak” vannak többségben. Ez a „kultúrájúság” nagyon nagy horderejű valami tud lenni.

Képzeljünk el végül Magyarországot, amely nemcsak lappangva, vagy egyenesben van tele más ösztönűekkel, és itt nem arabokra vagy tótokra, svábokra, délszlávokra kell gondoljunk elsősorban, hanem a sokkal körülhatároltabb eszmeiségekre. Például, a kereszténység is olyan valami, ami megosztott bennünket. Eredetileg őskeresztények voltunk, azt hoztunk magunkkal, hiszen bizonyítottan az őskereszténység különféle formáival érkeztünk a hon-újraszervezése idején Árpáddal, de tudjuk, hogy a gyertya viaszfényes, kánoni papos katolikus kereszténységet kellett(?) fölvennünk, és az már más dolog. Ezt a más ideológiát és hitvilágot erőltették ránk, azaz lényegében a judeo-kereszténységet, és az már valóban „más” eszme. Tehát ez a más-eszme uralta az őskeresztény lelket, amely ösztönösen hajlott inkább a protestáns vallás felé, ha választhatott, mert ott legalább magyarul miséztek nem latinul. Lényegében mégis a katolikus eszme lett a meghatározó, és az odatartozás mozdított elő karriereket hosszú ideig, befolyásolt  nemzetpolitikai húzásokat, szövetségre lépéseket, háborúba menést és sok történelmi esztelenséget, a velejáró balfogások sorozatával. Az őskeresztény lelkiség persze máig is maradt, mert eszmét nem lehet teljesen elpusztítani, de a judeo-kereszténység és a bennünk fellelhető őskeresztényi lélek voltaképpen két latens párhuzamos társadalmat eredményezett hallgatólagosan. Vannak tehát a magukat lélekben ma is őskereszténynek érző magyarok és vannak a hivatalosan keresztények. A kettő nem ugyanaz. Megosztva pedig nem nagyon beszélhetünk egyöntetűségről. A párhuzamos társadalom mint olyan tehát nem ismeretlen számunkra. Egyetlen formája sem. Például a nem vallásos formájú sem,  hiszen ilyen is volt. A kommunista időkre gondolok, amely egy új „vallást” tett uralkodóvá. Technikailag nem nagy a különbség. A hivatalos vallás templomokat emelt, onnan irányította a közéletet, a kommunisták pártközponti, pártbizottsági épületeket építettek, iskolákban, tanfolyamokon, szemináriumokon nevelték a lelkeket, formálták a gondolkodást, erősítették a „hitet” az emberekben. A lélekmosás olyan fokra is eljutott nálunk, hogy például minden munkahelyen Népszabadság-félórával kezdődött a nap. A fiatalabb generáció el sem tud ilyesmit képzelni, de lehetőleg mindenhol a nap azzal kezdődött, hogy a friss, reggeli lap cikkeit, mondanivalóit megbeszélték egy rövid kis gyűlésen az emberek. Véletlenül éppen az Esti Hírlapnál dolgoztam akkoriban. A főszerkesztő, Kelen Béla benyitott egyszer egy ilyen reggeli agymosás idején, és megállapította magában félhangon: „Jól van, zsolozsmáznak. zsolozsmáznak”... És ment a dolgára.  Akkoriban jó kádernek lenni, ez volt a cél, ahogy vallásos időkben jó hívőnek lenni volt a cél. Megáll az ész a hasonlóság láttán. Lényegében tehát, volt egy magát munkás-paraszt hatalomnak nevező hatalom, és volt az egyszerű nép. Azaz, volt egy káder-gárda egészen lentről egészen fölig terjedően és voltak az egyszerű magyarok, akik vagy megjátszották kényszerűségből a hűségeset, vagy maguk is káderré váltak, esetleg káderebbek akartak lenni a kádernél.  A kettősség tehát megvolt, azaz a két párhuzamos szféra. A dolgok pikantériájához tartozik, hogy a kényszerűségből vagy butaságból káderosodott magyarok mellett, volt egy masszív réteg, amely hovatovább állam lett az államban. Gondoljunk csak a Rákosi-Gerő stb. garnitúrára, vagy akár a Kádárt körülvevő sleppre...       

Olvastam egy Izraelbe telepedett magyar zsidó asszony levelét, amit itthoni újságíró kollégámnak írt. Azt mondta, hogy itt jóformán szégyellnie kell az embernek azt, hogy magyar zsidó. Azt mondják ránk, hogy törtetőek, úrhatnámok, pökhendiek vagyunk, márpedig itt nem lesz a mérnök azonnal főmérnök, a könyvelő főkönyvelő, az orvos főorvos, a hivatalnok főnök csak azért, mert zsidó, itt nem otthon vagytok, mondják – itt dolgozni kell, méghozzá keményen. Valahogy így szólt a levél, és mond egyet-mást egy továbbra is és megváltoztathatatlanul párhuzamos társadalomról, ami most is nagyon létezik nálunk és most is párhuzamos...

A francia, a német, a svéd, a belga (stb.) párhuzamosság kétségtelenül drasztikus, sőt itt-ott véres is, de vér nélkül is hatásos tud lenni egy bennünket szívósan megosztó párhuzamos rétegünk, amely önmaga is kaotikus, képtelen értelmes, pláne pozitív arculatot ölteni, (gyűjtőnéven legfeljebb ellenzéknek szokás nevezni), de összekuszált volta ellenére is egyetért egy dologban: a szemétkedésben, a kormány elleni összefogásban, a gáncsolásban, sztrájkok szervezésében, ostoba de gonosz tüntetésekben, zavarkeltésben, az internetes- vagy nyomtatott hazai és külföldi sajtóban, és abban, hogy púp a törvényes, többségi hatalom hátán. És nem nagyon van erre a fajta aknamunkára megoldás. Mert nem lehetséges a lehetetlen. Ugyanis amint tudjuk, a párhuzamosok legfeljebb a végtelenben találkoznak csupán, de az is lehet, hogy még ott sem. Más szóval, kutyából ugyebár nem lesz szalonna, Spiróból sem, a Kertészekből sem, sőt Moldovából sem és nagyon sok másból sem lesz hazafi soha.

 

Önéletrajzként

Újpesten születtem január 11-én, 1935-ben, amire a számmisztikusok, meg az asztrológusok nagyon szépeket szoktak mondani, különösen a január 11-re, minthogy ez a három egyes mágikus elsőrendűséget szokott ígérni. Na, a nagy elsőrendűség úgy kezdődött, hogy négyéves koromban, minthogy a két esztendővel idősebb nővérem már iskolába járt, és eltanultam tőle a betűvetés csodáját, írtam egyebekben egy négysoros versikét a magam módján, bal kézzel, jobbról balra haladva, amit nagyon szépen el is lehetett olvasni – tükörből.

Nem rossz indulás. Ha nagyon szimbolikusan akarjuk nézni a dolgokat, már az első betűvetéseim sem alkalmazkodtak semmihez, ami hagyományos lenne. Ezt a lelki magatartást azóta sem roncsolták bennem szét az idők.

Az „elsőrendűség“ aztán úgy folytatódott, hogy a gépipari technikumba sem vettek föl egyből, minthogy „horthysta tiszt“ volt az apám. És ez 49-ben nem volt valami jó, ráadásul, éppen a Lónyai utcai Református Gimnáziumból mentem volna át. Apám kellett berontson a igazgatói irodában és immár a Néphadsereg századosi egyenruhájában, hogy rendet teremtsen. Akkorra már ugyanis ennek a hadseregnek a tisztje volt, hadmérnöki beosztásban, a folyamőrségnél. Addig volt tiszt ott, amíg egy szép napon nyugdíj nélkül úgy ki nem rúgták, hogy csak úgy füstölt.

Gépésztechnikusként voltam aztán rajzoló és tervező az Óbudai Hajógyárban, ahol addig írogattam az üzemi lapnak, meg más helyre, míg a lap szerkesztője, Földesi Jóska barátom, és egy akasztani való, másik barát nem csinált belőlem legalábbis üzemi lapos újságírót. Nagy idők voltak ezek egy ifjonc életében! Soha annyi banális marhaságot nem kellett írnom, mint akkoriban. Az egészben az az egy dolog volt jó, hogy közben kijártam a MÚOSZ újságíró iskolát, amitől nem lesz ugyan tehetségesebb az ember, viszont, kap egy papírt, ami mégis majdnem több a semminél, és kétségtelenül, ad egy kis szakmai tájékoztatást. A jószerencse eztán, elvezetett egy rövid időre az Esti Hírlaphoz is, ahol viszont, annyira idegen voltam az ottani szellemi talaj számára, hogy akárhogyan is brillíroztam például a saját karikatúráimmal illusztrált humoreszkeimmel és riportjaimmal, gyökeret semmiképpen sem tudtam ereszteni. Maradt tehát az üzemilaposság lapos élete, meg a karikatúrarajzolás, mint élvezetes és remek mellékkereset. Megalapítottam a Fiatal karikaturisták szakosztályát is a MÚOSZ-ban, miközben szerkesztettem egy bődületesen banális üzemi lapot. Úgy hívták, hogy Közért Újság. Még ma is szégyellem. Ráadásul, ott meg azzal böszörgettek, hogy Balogh elvtárs, párttagnak kell lennie a főszerkesztőnek. Nem volt sok választásom. Elegem lett az egészből, inkább disszidáltam. Olaszországon keresztül Svédországba.

Somolyogva kell megállapítanom, hogy pártokkal, vagy más közösség olvasztótégelyével valami megátalkodott nemhasonulási alkati ok miatt annyira nem tudtam soha magamat összeegyeztetni, hogy életemben egyetlen egyesületnek voltam csak tagja: a Nagy-Budapesti Horgász Egyesületnek, és annak is csak addig, amíg négy szép márnát nem fogtam a Gellért szálló előtti szakaszon, a kifolyójánál, és alaposan meg nem betegedtem tőlük.

Svédországban majdnem 14 évig éltem. Előbb-utóbb amolyan technikai problémák fölkent megoldójaként működtettem egy, néha kétszemélyes cégemet. Igénybe vették szolgálataimat a legnagyobb vállalatok is, noha tele voltak mérnökkel. A nyugati mérnökképzés azonban csakis szakosítottakat termel. Az egyik mérnök a csavarhoz ért, de nagyon, a másik meg az anyához, de nagyon. A kettőt együtt tehát csakis rendhagyó fenegyerek tudják. Például, egy magyar. Megütközve tapasztaltam, hogy mennyivel találékonyabb és sokoldalúbb a Magyarországon tanult technikus, mint egy diplomás svéd mérnök. Csak az illendőség kedvéért tanultam rá egy kicsit a középszintű bizonyítványomra, és lettem hivatalosan is üzemmérnök ott.

Közben keveset írtam, azt is inkább az asztalfiának. Először is meg kellett élnem. Amerikában is jobbára pénzt kerestem, mint írtam, egészen a nyugdíjazásomig. Az USA-ba is jóformán véletlenül kerültem: megismertem gyanútlan turistaként egy nagyszerű hölgyet, és előbb-utóbb összeházasodtunk. Én ott ragadtam, míg mások a legkülönfélébb trükkökkel járják a maguk kálváriáját, hogy bevándorolhassanak, mintha Amerika AMERIKA lenne. Megette a fene az egészet.

Az íráshoz viszont megvan ott a szükséges nyugalmam. Jóformán csakis magyarul írok, mert az írás számomra nem pénzcsinálást jelent, hanem sima önkifejezést, amolyan meditációs tevékenységet, márpedig lélekben nem Amerikához kötődöm, hanem Magyarországhoz. Nem az a furcsa nekem, hogy ott élvén, szívemben csakis Magyarországért érzek, hanem az volna teljesen lehetetlen, ha amerikaivá tettek volna az idők. Ahhoz a génjeimet kellene megmanipulálni, és akkor is csak zavaros hibridet kapnánk. A magamfajta embernek csupán egy szélvédett helyre van szüksége ahhoz, hogy írjon. Hogy aztán az a hely Amerikában van-e, vagy Kukutyinban, az teljesen mindegy.

Sok cikkem és velősnek mondható tanulmányom jelenik meg Magyarországon, és egy sor könyvem. Fogadtatásuk vegyes a vastapstól kezdve a kiátkozásig. Mindkettőt méla rezignációval fogadom (különösen az utóbbit), mert tudom, hogy a kortárs-irodalomnak is mindig megvolt a maga véleménye, de az időknek is. És az utóbbi számít, az, hogy a divatos véleményeken túl valóban tovább izzik-e és tovább lendül-e egy megfogalmazott gondolat az emberek szívében, vagy sem. A kussolva, de alaposan kiátkozott Kaktuszvirágok című könyvem bizonyos definícióit évek múltán is idézték az írók és gondolkodók, akik merték, és akiknek megvolt a fülük a könyörtelenül tiszta hangokra. Az ilyesmiknek tudok csak igazán örülni. Az sem bánt, hogy az Oszlopszentből már a vájt fülűek sem mertek idézni, mert addigra már megkaptam a magam kis címkézését, ami persze csöppet sem érdekel. Izmusokhoz és más szamárságokhoz való nem-kötődés mégsem magára maradottságot jelent, hanem igazi bejáratot garantál a velem egy húron pendülő sokak szívéhez-lelkéhez. És kell-e több nekem?

Ha ars poeticát írnék, úgy kezdeném, hogy az egész világ tehet nekem egy szívességet, és valószínűleg ezzel a mondattal is fejezném be. És nem azért, mert „könnyű nekem, aki nem Magyarországon élek“, ámbár ez is segít valamelyest, hanem, mert akármilyen mélyre is kutatok magamban, ezt az alapállást találom, szemben az hazai írók többségével, akik még ma is úgy írnak, mintha állandóan éreznék a hátuk megett annak a bizonyos politikailag helyességnek az árgus szemét. A fiatalabbak meg a kiadhatóság és az azonnali címkéződés lehetőségei között őrlődnek. Nem is lesz így belőlük semmi. Mármint az igazságtevő időkben.

A másik dolog, amivel mindenkitől különbözöm: a forma. Azok, akik ismerik könyveimet, tudják, miről beszélek. Néhány hosszabb tanulmány mellett majdnem kétszáz rövidke prózából álló könyv: esszék, vélemények, definíciók, meglátások, átkok és áldások. Miért nem írok inkább szokványosan, regény formában?

Azért nem, mert nekem „így jön“. Ezzel az erővel költőktől is megkérdezhetnék, miért versgyűjteményeket adnak ki, miért nem trilógiákat vagy eposzokat.

Sokszor magamról írok, akkor is, ha a világról írok, és egy-egy fölismerés, vagy meghatározás akkora lélegzetű formátumban íródik le, amekkora és amilyen szükségeltetik hozzá. Az aztán más, hogy ezek a némelykor valóban csupán vélemény-, állásfoglalás-, vagy definíció magvak tovább sarjadnak-bővülnek-e az olvasó gondolatai között.

Legtöbben azt mondják, hogy nem szoktak az emberek engem kiolvasni, és kész. Inkább, böngésznek, eprésznek, újra-és újraolvasnak. Megvan ennek az oka. És éppen a sajátos forma és tartalom teszi ezt. És a jövőben sem fog sokat változni nálam ez a stílus. Az utóbbi könyvem, a Kakuk Berci viszont rendhagyó, mert valamelyest regényformában íródott. Monológregénynek hívnám, sőt nem is kisregénynek, hanem nagyon kis regénynek. De attól még lehet élvezetes is.

Balogh Bertalan

 

Örömünkben dübörgünk

Csöndes hely ez a Florida, míg el nem szabadul fél millió Harley Davidson Dalytona Beach-en és környékén, vagyis a szomszédságomban. Képzeljük el milyen az, amikor félmilliónyi pufogó-röfögő és fület repesztő hatalmas motorbicikli inváziója alá kerül egy békés környék egy-két ünnepélyes hétre, a hagyományos Bike Week alkalmával ott, ahol a madarak csiripelése a szokásos „zaj”. Immár 20 éve figyelem ezeket a bőrdzsekis és külön erre az alkalomra marconának öltözött, fejkendős, tetovált alakokat, mert van bennük valami vicces. Jó oldaluk, hogy vendégnek érzik magukat itt és ennek megfelelően udvariasak és kedvesek, söröznek mint a kefekötő, békésen furikáznak, falkákba verődnek és rettentő jól érzik magukat. Szórják a pénzt, mert jól akarják magukat érezni egymás között szinte önmagukat, mint különleges lényeket ünnepelve. Régi hagyomány ez. Daytona Beach fiatal város, annak köszönheti megszületését, hogy a tenger-part ott mérföldeken keresztül majdnem vízszintes és tükör sima, és mintha ledöngölték volna, kemény szürke fövény. Magától ilyen. Meg az óceán érdekes viselkedése következtében. Szinte kínálja magát arra, hogy autóval száguldozzon rajta az ember. Így is kezdődött az autózás hajnalán. Előbb úrvezetők versengtek egymással a leggyorsabb autó címéért, aztán egyesületek létesültek, ma pedig nem a tengerparton, hanem beljebb a városban áll a világhírű autóverseny-aréna, ahová a belépőjegy nagy versenyek alkalmával ezer dollár körül van. A motoros lények is jól beillenek Daytona Beachbe, mert valahogyan a sebesség, a lóerő, a virtus városa ez. Amerika legtávolabbi helyeiről is megérkeznek március első heteiben a Harlik, mert szinte vallás ez a motormárka és Daytona Beach e „vallás” Mekkája, ahová el kell jusson a magára valamit is adó motoros. Évente.

Magára is valamit adó? Életüket és vérüket, és bukszájukat adják a „hívők”, mert seregszemle is a motor-hét, és olyan motorcsodák, olyan motoros öltözékek jelennek meg évről évre, hogy a közepes motor is annyiba kerül a sok extra tartozékkal és krómozott ragyogással, hogy azért a pénzért luxusautót vehetne az ember. Egyet biztosan. A bőrnadrág, a csizma, a bőr zeke, de még a férfiak hordta speciális fejkendők, könyékig-kesztyűk és minden ami a rítussal jár maga egy vagyon. Rítus, igen, az egész voltaképpen egy kívülálló számára nem igazán értett, de számukra halálosan komolyan vett rítus az egész: a klubok százainak falkákba való tömörülése, a közös és méltósággal teli korzózás a szép utakon, az esti dínomdánom a csapszékekben, a zene, a dal, a nagy zabálások, és persze a másnap reggeli fejfájás és másnaposság is része a rítusnak, aminek a lényege a szabadságérzet, amely olyan végtelen, amilyen végtelenek az utak. Vannak persze a dübörgő Harlik százezrei között csöndes, finom, szinte sustorgó japán motorbiciklik is, de azok a vérbeli motorosok között csak alosztálybelinek számítanak. Az igazi motoros Harlival csillog, gyakran szakállas is, tetoválással is tele a karja, meg a nyaka, marcona is, (de sosem kekeckedő, vagy duhaj), motorosan elegáns is, és van még egy kimondatlan eszményi követelmény is, amit aki teheti ki is elégit: a hátsó ülésen okvetlenül hidrogénezett szőke nő kell üljön, lehetőleg hatalmas keblekkel. Ez a motordíszek csúcsa.

Húsz éve figyelem az emberiségnek ezt a különleges fajtáját, amely rítusokat követő sajátos életmódot folytat, a maga módján mélyen „vallásos” is, és még valami sajátosság: egyáltalán nem matriarchális társadalmi szerkezet jellemző rájuk, ugyanis húsz év alatt egyetlen egy esetben sem láttam, hogy a hidrogénezett hajú, nagy keblű nő vezette volna a motort, és a marcona ült volna hátul.

Különlegesek, nagyon különlegesek.

Ellopott lelkek

Sok évvel ezelőtt történt, hogy az egyik vasipari gyárban összeült az üzemvezetői agytröszt, mert a szakszervezet szerint nagyon magas volt az üzemi zaj a hatalmas gépektől, az örökös kalapálástól és hasonlóktól, ami a vasas szakmával jár együtt.

   A cél az volt, hogy megoldást találjanak a zajártalom megszüntetésére. Sorra szólaltak fel a szakik legostobábbjai lehetetlen megoldásokat ajánlva, azaz semmire sem ment a kollektív intelligencia. Ekkor szólalt föl tudós módjára töprengő arckifejezéssel és metodikusan fejtegetve a lehetőségeket régi tisztviselő komám, K. Béla, aki mellékesen az üzemi lapba is, de a Ludas Matyiba is rajzolt karikatúrákat. Csavarintos eszű fiú volt. Erre a nehezen megoldható esetre is volt egy tudományos javaslata.

     Mindenki rá figyelt, mert okos fiúnak ismerték.

   -Én abban látom a megoldást, -mondta, és kis gondolkodási szünetet tartott.

   -Hogyan, hogyan? -kérdezték mohóm.

   -Arra gondoltam -mondta Béla, hogy kellene venni, vagy kölcsönözni egy nagy teljesítményű magnetofont. Majd meg kellene találni az üzem legzajosabb pontjai, utána pedig a kevésbé, de továbbra is bántóan magas zajszintű pontokat, mert vagy csinálunk valamit, vagy nem..

   -És, és...? – mondták szinte kórusban.  

   -És fölvenni magnóra a zajt.

   -Nem buta ötlet, mondogatták fejüket ingatva az agytröszt tagjai. És szinte követelő hangon kérdezték:

   -És aztán? És aztán?

   -És aztán ásni egy mély gödröt agyagos helyen.

   - Egy gödröt? És, és?..

   -És eltemetni a magnószalagot, mondta Béla változatlanul tudósokéra emlékeztető arckifejezéssel.

   Elmondása szerint végre az agytrösztnek leesett a tantusz. Nem verték meg, csak majdnem, de a továbbiakban agytröszt-értekezletre véletlenül sem hívták már meg.

   Akármennyire is távolinak látszik, erről mégis az indiánok jutnak eszembe, akik nem engedik meg, hogy lefényképezzék őket, mert azzal lelkük egy részélt lopják el.

   Nagy kárnak tartom, hogy nem tudok semmilyen indián nyelvet, mert akkor megpróbálnám megjelentetni ezt a kis írást az újságjaikban.

Ne itt szabadalmaztasd

 

Majdnem úgy hangzik ez, mint egy figyelmeztetés. Sajnos. Sok példa van arra, hogy Magyarországon szabadalmaztatott találmányokkal nem megy sokra az ember. Nem hallunk többé például az „üvegbetonnak” is nevezett találmányról. A Rubik-kocka is úgy járt, hogy ázsiai cégek gazdátlan jószág módra azt csináltak, amit akartak, hiszen nem volt levédve világméretekben a találmány, és persze nem Rubik gazdagodott meg rajta, hanem mások. A hetvenes években a Találmányi Hivatal egyik jeles vezetőjével akartam interjút készíteni. Nem örült az ötletnek, mert felkavart volna egy jókora vihart. De elmondta, mint magánembernek, hogy harminc dollárba került volna a „szalámi” megnevezés levédése, de nem volt, aki letette volna ezt a pénzecskét. Az állam legkevésbé. Ugyanúgy, a Tokaji márkanév levédése is annyiba került volna akkoriban. És tudjuk, hogy hány évig, sőt évtizedig tartott, míg végre levédetett a név. Gellért Juli, akivel Svédországban éltemkor ismerkedtem meg, mesélte, hogy apja találta föl a golyóstollat, de ismervén a hazai viszonyokat, nem Magyarországon akarta szabadalmaztatni, hanem éppen kapóra jött neki, hogy kebelbarátja hivatalosan és rendesen kivándorol Amerikába. (Ez még a vasfüggönyös időkben volt). Őt kérte meg, hogy szabadalmaztassa, ott. Meg is történt, csakhogy a kebelbarát a saját nevén patentoztatta, majd egy szemfüles amerikai cég kezdte el gyártani. A kebelbarát nem lett gazdag, mert nehezen indult be az üzleti rész, ugyanis nem volt még meg a technológia pici karbid golyók gyártására, és a legkeményebb acélgolyók is hamar koptak, csöpögni, folyni kezdett a világhírűvé váló golyóstoll. A szabadalom azt hiszem ott 17 évre biztosítja a tulajdonjogot, aztán pedig bárki azt csinál amit akar. A patent védelmi ideje már kezdett lejárni, közben a technológia kidolgozódott, és lám csak, lám csak, megint ki gazdagodott meg? Tehát, még Amerika is olyan amilyen. Most meg azt a hírt kell olvassam, hogy Dr. Horváth István professzor biológust 1 év elzárásra (három évi felfüggesztéssel) és 6,1 millió forint pénzbírságra ítélte a Fővárosi Törvényszék.

Internetről ismert a történet: Egy olyan antigén vakcinát dolgozott ki, amely a véredények falában lerakódó és ereket beszűkítő plakknak nevezett koleszterin-mocskot feldolgozhatóvá teszi a szervezet számára, és kinyílnak az erek, megszűnik az érszűkületnek nevezett mumus. Évente 15,000 magyar hal meg e nélkül a kezelés nélkül, és hány millió a világon? Normális világban kisebb találmányra is adtak már Nobel-díjat. Nagyon okosan, nem szabadalmaztatta, mert több módja van szabadalmak ellopásának. Ezért virágzik például Amerikában egy szakma, amely szabadalmak megírására szakosodott. Külön tudomány ugyanis úgy leírni egy szabadalmat, hogy ne legyen benne az ellopható lényeg, miközben tartalmaz annyit, amennyi az eredetiséget bizonyítja. Ráadásul, hiába akarták tudását megvenni tőle nagy országok, például Kína, Amerika és mások, nem adta el magát, mert magyar találmánynak magyarnak kell maradnia, elsősorban magyarokat kell gyógyítson. Évente tizenötezret. Ilyen naivitással folyamodott inkább az államhoz támogatásért, hogy nagyüzemileg beindulhasson a vakcina gyártása, és milliárdokat hozzon az országnak. Az állam kinevezett ítésze viszont lesöpörte az asztalról az egészet, azzal a megjegyzéssel, hogy maga azt akarja, hogy örökké éljenek az emberek? Közben rögtön beperelték a professzort, szigorú arcú hivatalosak szállták meg az otthonát, iratait és számítógépeit lefoglalták, és a per éppen most fejeződött be kemény ítélettel. Bunkóországnak mentiben ez tipikus is. Úgy látszik, nálunk minden fejjel okosabb emberre legalább tíz piti szemétláda jut, aki mind le akarja húzni, és általában le is húzza az illetőt a sárba. Ha egy ilyen nagyszerű elme ezt érdemli, mit érdemel a „szakértő” aki a feltalálónak kéjesen tesz keresztbe? Ön hány évre ítélné el az ilyeneket? Letöltendőre!

Ami pedig a perelhetőséget illeti... Istenem, mindenkin lehet fogást találni; egy-egy részletkérdésbe úgy bele lehet kapaszkodni, hogy voltaképpen a világon minden egyes ember, a legrendesebb is, elítélhető lehet a törvények csavarintjainak ügyes kihasználásával. Egy névtelen feljelentővel kezdődött ez az „ügy” is. És ezen az alapon végződött is, ámbár Dr. Horváth fellebbez az ítélet ellen.

És itt jön képbe a bíró , a megfellebbezhetetlen és sokszor és szépen megénekelt bírói függetlenség.

Egyik kollégám és haverom, az Izraelből Amerikába jött Chaim egyetemen tanulta ki az üzemmérnökség voltaképpen normás szakmáját. Munkája normák kidolgozása volt, azok pedig a munkaelemek, mozdulatok és műveletek másodperceiből állnak össze. Agyát kékre-zöldre is tanulta az egyetemen, és tette is a dolgát szakszerűen, de annyira vérévé vált a tudomány, hogy végül az egész életet is részletek összességének tudta volna csak látni, de az annyira de annyira komplex élet voltaképpen nem rakható össze részletek ezreiből. Olyan csetlő-botló és kaotikus is lett az élete, hogy végül is se magánéletben, se semmiképpen nem állt neki össze egy értelmes élet. Vissza is ment Tel-Avivba. A bírók is tulajdonképpen ilyenek. Agyukat kékre-zöldre tanulják az egyetemen, minden jogi tételt és fordulatot megtanulnak, aztán elkezdik alkalmazni a törvényeket és végül, mint bírók, a védelem és vád néha sok száz részlete fölötti csatározásának eredményeként kimondják az ítéletet. Részletek összegezéséből épül tehát össze a nagyvalami: az ítélet. Aminek vagy van köze az igazsághoz, vagy nincs.

Paraszti eszemmel már régóta egészen más megközelítést favorizálok. A legbonyolultabb ügy is leegyszerűsödik ugyanis, ha nem részletek halmazát próbáljuk értelmes képpé összerakni, hanem a másik végéről kezdjük a dolgot: a teljesség-részről. A legbonyolultabbnak látszó jelenség is roppant egyszerűvé válik.

Ott van például a ma oly nagy kérdéshalmaz: a Paks II. Ha az érvek plusz-mínusz sokaságából akarnánk összehozni egy világos megítélést, hónapokig, sőt annál is tovább rághatnánk egymás torkát, igazság nem nagyon születne belőle. A helyes megközelítés ehelyett a szimpla kérdés feltevése lenne: JÓ NEKÜNK, ha lenne egy nagyobb kapacitású erőmű, vagy sem? Ilyen egyszerű tud ez lenni. És a hülye is megértené, hogy a válasz IGEN. Akkor meg minek a szájmenés, a pro-és kontra megszűnni nem tudó szájtépés?

Gondolkodástechnika, uraim, gondolkodástechnika! Már többször szóba hoztam ezt. A nagy képből induljunk ki, és rögtön értelmet kapnak a részletek is, vagy kiderül, hogy azok csak sunyik, mellékesek, nem lényegiek. Jó NEKÜNK, vagy sem? Ilyen legyen mindig a kiindulási pont, és éppen ilyen egyszerű lesz a válasz is.

Itt van ez a szegény, rondán meghurcolt tudós is. Találmánya nem csak tízezreket gyógyítana meg évente, hanem valóban milliárdokat hozna NEKÜNK, ha támogatást kapna. És jaj, mi lenne akkor a lényegében haszontalan, sőt rossz gyógyszereket gyártó üzemekkel?

Nos, azoknak nem kellene mondani, hogy menjenek a francba a drága kutyulmányaikkal. Úgyis elmennének.

És jó lenne ez NEKÜNK?

Oskolák

Annyi mindent elmondtak már újságokban a hozzáértők, hogy azt hihetjük, a szóáradathoz már semmit sem lehet hozzátenni.

De lehet.

Nem szaporítani akarom a szót, hanem megemlíteni néhány benyomást, ami majdnem ötvenévi külföldi tartózkodás után egy-egy hazaruccanás alkalmával érinti az embert otthon, vagy a jóléti államnak hitt Svédországban, vagy éppen Amerikában.

Svédországban például kevés diplomás ember van, aki tud helyesen írni. Fura, de így van. Amerikában körülbelül ugyanez a helyzet, hozzátéve azt, hogy a tizenévesek már beszélni se tudnak rendesen, könnyen érthetően. Ez utóbbi jelenség Magyarországra is érvényes. Mint öreg fiú, emlékszem, hogy elemiben is, gimnáziumban is rendes tanóra volt a „beszéd-és értelemgyakorlat ” óra. A tanár bedobott egy-egy témát, és bárki elmondhatta a  véleményét. A kötetlen beszédben, ajánlatos volt szabatosan beszélni, mert a legkisebb bakira is felröhögött az osztály. Ma nincs ilyen óra. De nem nagyon van feleltetés sem Svédországban, sem pedig az amerikai iskolákban, hanem tesztekben „felel” a nebuló igent, nemet. És ez nem ugyanaz, mint kérdést kapni, felállni, és elmondani a tanultakat, méghozzá szabatosan, világosan, különben ismét röhög az osztály. A tanárok munkájának megkönnyítésére nálunk is ez a tesztes feleltetés silányítja a beszédkészséget. Itt, Amerikában, időpontot rendelek az új fogorvosomhoz, egy huszonegy éves telefonos kisasszony magyarázza el, hogyan találok a rendelőhöz. Kétszer kérdezek rá, mert hol értem amit mond, hol nem. Hadarva, a szavakat slamposan elkenve magyaráz, és harmadszor is rá kell kérdezzek egy-egy részletre. Szinte már én szégyellem magamat. Odaérkezésemkor aztán megjegyzem a főnöknek, hogy nem volt könnyű megérteni a lány szavát. Legközelebb már más válaszolt a telefonra, egy középkorú, kellemes hölgy, aki még nem teszteken nőtt fel, hanem beszélni is megtanult. Mellesleg. Magyarországon egy kicsit ugyanígy állunk. A harminc éves korhatár alattiak slampos nyelvezettel, szinte magánhangzók kihagyásával, vagy azok elváltoztatásával beszélnek. Így lesz például a hajógyárból „hejögyeer”, vagy „krltünk lvö embrk” a szavakból. Sorolhatnám sokáig...

Ami az általános műveltséget illeti, mint immár ötven éve külföldön élő jómagam meglepetésekkel találkozom minduntalan. Amerikában is, Magyarországon is. Valamikor, odahaza megtanultuk számtanórán, hogyan kell például papíron, ceruzával köbgyököt vonni olyan egyszerűen, ahogy papíron, ceruzával, nem pedig elektronikus kütyün szoroz, vagy oszt az ember. Mutattam ezt Amerikában, és úgy néztek rám, mint egy marslakóra: „Hol tanultad ez? Így is lehet?” Persze, erre a fajta tudásra már nem is nagyon van szükség, de éppen szükség esetén, vagy akár balhéból is jó ha nem csak billentyűk pötyögtetése a tudományunk. Olyan dolog az elektronikus kütyük használatával  való tanítás, mintha biciklizni nem tanítanánk meg a gyereket, de egyből motorbiciklit vennénk neki. Kell az alap. Azaz, kellene. Az irodalom tanítása is szinte arra törekszik, észrevételeim szerint, hogy nehogy túlterheljük a szegény diákot Kosztolányival, Mikszáthtal, Szabó Dezsővel, Arany balladáival és más szellemi kincseink ismeretével, mert annak a világon semmi praktikus haszna sincs. Beszélgetés közben, mondom az egyik sihedernek, hogy te kis sibarita váz, te spongya szívű, és nem tudja, milyen nyelven beszélek. Egy-egy szárnyat-combot ajánlok a kicsinyeknek az asztalnál, és megint nem tudja, mire célzok. Vagy a hazasiető kis barátomnak mondom, hiszen este van, hogy vigyáz, nehogy hajadba kapjon a réztollú bagó.

És nem villan föl fejében egy amúgy nyilvánvaló vonatkoztatás.

Vonatkoztatás?

Mire?

Nem mire, hanem kire. Egyikük sem tudja. Míg bennem úgy él a sok Mi és Ki, azaz Petőfi is, Arany is, Berzsenyi is, Csokonai is, ahogy az anyanyelv él bennem.

Motorbiciklisekkel van dolgom, akinek sosem volt biciklijük...

Volt, hogy játékból elgondoltam, mi lennék, ha valami rossz csoda kivonná belőlem mindazt, amit klasszikus magyar irodalomnak nevezünk. Csúnya gondolati játék volt ez, ugyanis én, mint teremtmény üres tok lennék hatalmas űrrel a lelkem táján. Elképzelni is szörnyű.

Volt aztán, hogy az önmeghatározás dolgát fontolgattam, és olyan jelenségeket találtam egyesek lelki fundamentumában, mint például a Nibelung monda, amiből lassan de biztosan kifejlődött az übermesch-gondolat és minden ami azzal járt, vagy a minden alapot és igazat nélkülöző dákó-román elméletet, vagy a pánszlávizmust és hasonló humbugok sorát. De mi az, ami minket, vagy éppen engem határoz meg? Nekünk nincs, sosem volt és hálistennek sosem lesz fajelméletünk, azaz nincs dogmatikusan megírt, bennünket összefogó elméletünk, és mégis, vagy éppen ezért vagyunk sajátosak, szinte különlegesek. Mert azok vagyunk. Sosem igáztunk le más népet, nem volt, nincs és nem is lesz különösséget, kiválóságot bizonygató elméletünk, így jogalapunk sem lehetett soha ilyen abnormális ambíciókat főtő anyagra, és mégis, tudjuk magunkról pontosan azt, hogy vagyunk akik vagyunk. Megszövegezetlenül, de tudjuk. Ennek a tudatnak a létét, vagyis ennek a sajátos egy húron pendülésnek az eredetét könnyen megtalálja az ember, csak éppen meglepő helyen: egy komplexumban, amit magyar irodalomnak nevezünk. Azaz, aki nem csak térképen, vagy eredettörténetünkben keresi a közös húrt, hanem az irodalmunkban ábrázolt mozaik-részletek összegeződésében találja a magyar szellemet kifejeződni, körülbelül jó helyen tapogatózik. Magyarán, akik a roppant gazdag és gyönyörű magyar irodalom komplexumában nőnek fel, azok a művek lelke által egy sajátos érzés-és gondolatvilágban ébrednek voltaképpen önmagukra, egy sajátos öntudatra, ami békés és számunkra otthonos. Enélkül, a több ezer évre visszanyúló népmeséktől József Attiláig (és őrajta túl is) felhalmozódó kincstömeg nélkül, biztosan nem egy sajátos érzelmi és gondolati egység, hanem nem tudom, mi alakult volna ki bennünk. Ilyen alapon, valóban üres tok lennénk, vagy lesz a lelkünk, ha kiemeljük belőle az irodalmunkban összeadódott sajátosságtudatot, amit különösen a mai oktatás kezd elég hatásosan „kiemelgetni”.

Az irodalom által alakuló és megszilárduló nemzettudatra nagyon alkalmas példa a körülbelül Petőfi korában élt montenegrói Njegos hatása. Maga a nép is roppant érdekes. A törökök uralma alatt állt az egész Balkán, kivéve a pici Montenegrót. Nem tudom, hogy vannak-e egyáltalán egymillióan, e csöpp ország területét azonban a török sosem tudta, és végül már nem is akarta teljesen elfoglalni. Túl sok vérébe került volna. Njegos fő műve pedig, a Hegyek koszorúja valóságos eposszá, jóformán nemzeti imakönyvvé vált már életében is, és mai is idézik, ma is egy-egy Njegos-versidézet említése és az arra való azonnali rezonálás azonosítja a montenegróit mint montenegrói, azaz a „szerbet” aki (Isten őrizz!) nem szerb, hanem nagyon-nagyon más.

A svédek Eddája, a finnek Kalevalája csupán egy-egy becses monda nekünk, de a svéd és a finn a maga lelkét és azonosságát találja benne. Nemzettudat gócpontja ez is, amaz is. Nekünk az irodalmi gyöngyszemek kaleidoszkópja és sajátos ragyogása az, ami szinte örök tűzzel melengeti mindnyájunk lelkét.

Csak a mienket?

Meglepő is, meg nem is, hogy nyelvünk varázsa néha megejti mások lelkét is.

Nem véletlen, hogy sajátos nyelvünk logikája, gazdagsága és lelke a Fasor híres és igazán kiváló gimnáziumában sok zsidó tanulót is átformált, kiteljesített, lényegében magyar érzelművé tett. Külföldre, a „fejlett” de bunkó nyugatra kerülve jöttek rá, hogy nyelv csak egy van, és szív is csak egy. És máris itt vagyunk az oktatás ügyénél. Egy kis kanyarral még azt kell közbeszúrjam, hogy több magyar tudós, elméleti fizikus, kémikus, méghozzá Nobel-díjat kapott magyar jelentette ki, hogy sikereinek egyik titka a magyar nyelv logikája szerinti gondolkodásnak köszönhető, másrészt pedig kimondottan a középiskolának.

Nem az egyetemeknek?

Nem. A középiskolának.

Miért?

Mert az egyetem csak tárgyi tudást és szakosítást ad. A középiskola viszont egykor gondolkodni tanította meg a gyereket. Nagyjaink mindegyike ezt vallja. Nyilván nem számítógépek segítségével, hanem ”gyalog” tanultak meg gondolkodni, azaz, úgy ahogy a jó, sőt a legjobb alapokat kell lefektetni. Igen, az elektronikus kütyük is jók sok mindenre, kell mellette a rendszeres testnevelés is, kellene beszéd-és értelemgyakorlati óra is bőven, de a magyar irodalom csodáit tanítani kellene, méghozzá sokkal de sokkal bőségesebben, nem pedig időrabló fölöslegesség módjára kezelni azt. Saját lelkünket leljük meg benne, és teljes emberré válunk.

Politikai trükközés okán már egy ideje éppen az oktatást próbálják (elég sikeresen) sekélyesíteni valakik valami okból. Tégy selejtessé egy generációt, és a következő generációt már ezek fogják „nevelni”. Remek trükk ez. A mai oktatás legjobb esetben kulizó-fogyasztó nemzetet teremt. Abban az országban történik ez, amelynek történelmileg nem is olyan régen egy Klebelsberg Kunója is volt! Mellesleg neki az egyik legnagyobb magyar titulus okvetlenül kijárna, nemcsak egyetlen szobor, (az is csak Szegeden), hanem Pesten-Budán is ahol sok-sok szobornak, menórának és más emlékműnek bőven akad helye, hiszen nem kevesebbnek vetett masszív alapot, mint egy művelt nemzetnek.

Lehet, hogy igazándiból NEM gyönge helyesírású, jóformán makogó, csupán állásokat betöltésére való szakembereket kellene „előállítania” a mi kis pedagógiánknak, hanem gondolkodásra termett embereket?

Lehet, hogy jól látom a dolgokat?

Lehet, hogy nem?

Elegem van már az antiszemitizmus emlegetéséből

Emlékszünk, hogy amikor 55, szinte népi táncosnak öltözött lelkes magyargárdás hazafit avattak, azonnal a fél világ sajtómocska ömlött Magyarországra antiszemitizmusról, nácikról és hasonlókról fröcskölve. Rögtön Tom Lantos amerikai szenátor is megjelent, mintha hívta volna valaki, és nem azért jött, hogy (mint túlélő) virágot helyezzen el Koszorús ezredes emléktáblájánál (köztudott, hogy a pesti gettót Horthy utasítására körülvette Koszorús ezredes a páncélos ezredével, hogy a németek ne vihessék ki a zsidókat az országból), hanem nyüzsgött, ágált, rágalmazott, fasisztázott és terroristázott. Amerikában sem képviselt vagy hangoztatott rólunk, „utolsó csatlósokról", hízelgőbb dolgokat. Sajtónk uralkodó (és csapni való) része is úgy viselkedett, mintha ez a bizonyos Tamás bácsi mondta volna neki tollba a maga eszement igéjét.

   Kellene már egy törvény arra, hogy sem belföldön, sem pedig külföldön ne lehessen gyalázni a magyarokat büntetlenül. Már az elektronikus sajtóban is leledzik (ha még megvan egyáltalán) egy honlap, amely a magyar antiszemitizmus elleni polemizálás szándékával indult. Nagyon meg is lepett engem ennek a honlapnak a létezése és létrejötte. Ugyanis nem tudom, kinek van rá szüksége. Kiderül ugyan a bevezető üdvözletéből egyebekben az, hogy „Célunk, hogy mértékadó fórum legyünk mindazoknak, akik tájékozódni kívánnak ebben a bonyolult kérdésben", ám nem csupán a nyelvezet sántít egy kicsit ebben az alapozó mondatban, hanem az egész. Ugyanis nem kérdésről van itt szó, hanem témáról, vagy tárgyról, és az antiszemitizmus, mint jelenség egyáltalán nem bonyolult. Ha akarunk, annyit csacsoghatunk róla, amennyi bele fér, honlapot is csinálhatunk hozzá, de a lényeg roppan szimpla: van egy nép, amely állandóan, mindenütt és mindenkor ellenállásba ütközik, mert a világ legcsodálatosabb módján tökéletes egységet képez: a nemzettudat, a vallás és a faj példás egységét, csakhogy ez a nép mindig, mindenhol más nemzetek közegében élt és él a maga felfogása szerint, vagyis más-más vallású, fajú és nemzettudatú közegekben, ráadásul egy parancs hatalma alatt: nem beolvadni, nem mássá válni, mint amik vagyunk. Nem is lehet mást elvárni így, mint ütközést és különböző fokú ellenállást. Természetes jelenség ez (Herzl szerint is), sőt az az igazság, hogy feloldhatatlan és megoldhatatlan ez a jelenség. Ha csak vallásról, speciális liturgiáról vagy éppen speciális fajról volna szó, könnyen elképzelhető lenne egy viszonylag háborítatlan együttélés, de lényegében tudati dologról, nemzettudatok ütközéséről van szó, és nem kell hozzá kilenc gimnázium, hogy megértsük: a nemzettudatok végérvényesek és másikkal éppen annyira össze nem egyeztethetőek, amennyire két különböző "nyelven" írott szoftver sem képes megérteni egymást.

Érdekes módon, a politológia nevű humbug, azaz áltudomány, alig említi a nemzettudatot, mint sajátos fogalmat, vagy valamit, amivel egyáltalán számolni kell, noha nemcsak nemzetet összetartó, sőt meghatározó tényező a nemzettudat, hanem tökéletesen elpusztíthatatlan is. Másikkal össze nem egyeztethető és elpusztíthatatlan! Az utolsó, amit képes feladni egy ember vagy egy nemzet, az a nemzettudata, tehát ez a soha hivatalosan meg nem fogalmazott fogalom sokkal alapvetőbb semhogy szőnyeg alá lehetne söpörni. (Ámbár egyebet sem tesznek, mint söprögetik a szőnyeg alá). Tudtommal én vagyok az egyetlen, aki részletesen és meglehetősen alaposan tárgyalta, sőt meghatározta a nemzettudatot, mint olyat, könyvemben, a Kaktuszvirágokban. (Szőnyeg alá is söpörték a könyvet).

Mit tegyen tehát egy különös nemzet (ámbár minden nemzet történelemben formálódott különlegesség), ha az őt meghatározó nemzettudat alapján mindig kisebbségben van, mindig ellenzéki, mindig nem kívánatos a befogadó közegben? Vagy, mit tegyen a befogadó közeg, ha a befogadott teljesen és végérvényesen másfélének tartja magát a maga nemzettudatának megfelelően?

   Nincs kezelhető mód vagy recept, nem volt soha és nem is lesz erre. A nemzettudatok alaptermészetéből adódóan. Hitler fizikailag akarta ezt a különleges nemzetet likvidálni.

   Nem lehetett.

   Ma a befogadók nemzettudatát silányítják a befogadottak minden eszközzel, és ez sem jó, vagy egészséges, vagy végleges megoldás.

   Vannak dolgok, amelyekre nincs megoldás. Ez is az. Ugyanis semmiképpen sem várható el az abszurditás, hogy egy nép, akár a zsidó, (vagy muszlim) akár a befogadó feladja a maga nemzettudatát, mert lehetetlen dolgok is vannak a világon.

   Ez is az.

   Marad tehát a súrlódás, az összeegyeztethetetlenek permanens viszálya, ami csöndes, lappangó, vagy harsány. És marad az is, amit antiszemitizmusnak nevezünk, (ámbár nincs rá igazi definíció). mármint a nemzetek hosszú sorában, amelyben, legyünk őszinték, Magyarország talán a legkevésbé szélsőséges. Miért is menekült közénk annyi zsidó (a fasiszta?) Horthy uralkodásának idején is, miért kívánkoznak ide még többen ma is, miért kedvez a zsidóknak nálunk a gazdaság, a politika, a törvény, stb.? Nem rossz ország ez zsidóknak.

   De! Sajnos nem csak a nemzettudat alakulhat ki egy nép lelkében a történelme folyamán, hanem éppen úgy defektek sora is létrejöhet. Ilyen defekt például az üldözési mánia is, ami (érthető módon) annyi üldözés következtében alaposan kialakult (sőt már--már genetikussá vált) a zsidóságban, és ami, sajnos, gyógyíthatatlan. Honlapos csacsogás és szócséplés, sajtóbeli és közéleti acsarkodás és szemétkedés ellenére is gyógyíthatatlan. Vannak terápiák, holmi gyógyszerek is vannak rá, de az az igazság, hogy gyógyíthatatlan az üldözési mánia.

   A befogadó nemzetnek tehát ráadásul ezt is tűrnie kell? Szerintem aránylag elég jól tűrjük, különösen, ha nem törnek állandóan borsot az orrunk alá lantosok, kertészákosok, újságok, honlapok, tévé műsorok, politikusok és más haszontalanok, vagy éppen egyszerű zsidók, akik viselkedése, különállása, kiválasztottság-tudata gyakran bicskanyitogató.

   Miért nem alkalmazkodnak hozzánk valamelyest, legalább a békesség kedvéért? Ámbár, az alkalmazkodás sem megoldás, legfeljebb kényelmesebb mindkét félnek.

 

Felzárkóztatás?

 

   Nem csak minálunk, hanem Európa országainak többségében lett szólam és kényszerű politikai magatartás lesz a nem túl okos törekvés.

   Amerikában élek immár harmincöt éve, tehát elég hosszú idő megfigyelése alakított ki bennem a véleményt erről a törekvésről.

   Amerika is vegyes, méghozzá eredendően vegyes társadalommal bajlódik immár ki tudja, mióta, tehát elgondolkodtató, ami és ahogy itt történik ebben a tekintetben. Világos dolog, hogy a rabszolgaságból felszabadultak roppant tömegével kezdeni kellett valamit.

   Mit kezdtek?

   Pontosan azt, amiről most beszélünk akár Magyarországon is: felzárkóztatás lett az egyetlen elképzelhető megoldás a részben analfabéta tömegre, azokra, akik a munkával, mint olyannal nem ismerkedtek meg Afrikában, itt meg a munkával mint az önfenntartás tevékenységével rabszolgaként ismerkedtek meg. Magyarán, a munka büdös, ez volt és közülük sokaknak ma is ez az összefoglaló nagy véleménye. Nyilvánvaló, hogy először a szabad munkavállalás módjának számukra új modelljével kellett megismerkedniük és megbarátkozniuk. És azzal is, hogy jobb képzettség több jövedelem jár, a képzetlenség pedig legjobb eseteben csak segélyre teszi „jogosulttá” az illetőt.

   A képzettség tehát fontossá vált a felzárkóztatandók számára, de a felzárkóztatók számra is. Ebben a tekintetben az én harmincöt évem alatt nagyon könnyen érzékelhető csodák történtek itt. Először is, iskolába járatták a kis néger gyerekeket, aztán szakmát vagy alkalmas munkát tanult, vagy kapott a süvölvény, gyakran egy-egy már kikupálódott néger kis vállalkozásainál, és nagyon sokan kezdtek számunkra teljesen elfogadható életet élni, saját keresetből. A kimondatlan cél az volt, hogy elérjék a példakép, a fehér munkás-réteg színvonalát. De több is történt. Az okosabbja ilyen-olyan, és hatásos társadalmi támogatással egyetemre kezdett járni, és csakhamar megjelent a néger, mégpedig nagy számban, aki öltönyt és nyakkendőt viselve hivatalokban kezdett dolgozni. Sőt, ha ma megnézi az ember a tévét, számtalan esetben csodálhat meg néger sztárügyvédeket, roppant értelmes politikusokat, közgazdászokat, politológusokat, orvosokat, aki elérték, nem is a munkásosztály polgári színvonalát, hanem a szellemi krémét is. Az én fogorvosom is egy hatalmas néger, és nagyon jó.

   Más dolgok is történtek párhuzamosan. Ott van például Manhattan felső része, a 100-as utcákon túl. Valamikor Manhattannak ez a része mezőség volt, ligetes terület és a gazdagabb amerikaiak kertvárosa, víkendező szférája, tele roppant finom, nagy épülettel, kis nyári palotákkal. Idővel persze dzsumbujjá vált ez a környék és a lehető legsötétebb, gettónál is ijesztőbb városrésszé, mígnem (lévén, hogy volt már a négereknek egy tehetős, művelt, és jóravaló rétege) a város elhatározta, hogy a lepusztult házakat egy dollárért megveheti az, aki vállalja, hogy kitatarozza a szép öreg romházat, és nem üzleti szándékkal teszi ezt, hanem ott is fog lakni. Ennek az lett az eredmény, hogy tökéletesen kitisztult ez a negyed, a paloták és villák régi fényükben élik új életüket, és a finom faburkolatos szobákban a régi bútorok között iskolázott, jóravaló négerek élik azt az életstílust, amit elődjük, a jómódú fehér élt. Tiszták az utcák, tökéletesen biztonságosak, ugyanis az új lakóközönség kegyetlenül rendet tart ott, és mindenestül, normális és szép ott az élet.

   A másik szembetűnő kis változás, hogy Manhattanban az utcasarki kurvák között ma alig látni néger nőt. A fekete társadalom ugyanis mindinkább fülön fogja az ilyeneket, és megregulázza. Hanem, egy további érdekes változás az, hogy az utca népét elnézvén egyre több feketét lát az ember és egyre kevesebb fehéret. Az iskolabuszok tele vannak fekete gyerekkel, és mindenestül, „elfeketedik” a város részben azért is, mert fehérek nem szaporodnak annyira, kezdenek kihalni és kiköltözni is, miközben a fekete asszonyok és lányok szériában szülik az új generációt.

Ezek mögött a változások mögött nem lehet észrevenni azt, hogy a feketék valóban mindinkább felzárkóznak, de az is nyilvánvaló, hogy ettől a fekete megmarad feketének, a fehér pedig fehérnek, és sajnos a felzárkózott fekete is lélekben fekete marad, hiszen az ember nem csak a bőrszínét örökli, hanem a hozzá tartozó lelket is, esetleg a sérült lelket, a fehérek egykori rabszolgaságában kialakult lelket is az összes ebből következő indulatokkal és alapállással.

Az egyik nagyon híres filmszínész mondta egy interjú alkalmával, hogy mindent elértem amit egy ember elérhet a társdalomban, híres vagyok, néha ünnepelt is, gazdag vagyok, irigylésre méltó életem van, de higgyék el, nincs nap, hogy ne gondolnék arra, hogy voltaképpen fekete vagyok.

Obama Husszein Barack elnökké választása is érdekes következtetésekre ad alkalmat. Megválasztották és ráadásul Nobel-díjat is kapott, jó előre. Izgalmas volt az a választás, hiszen néger még nem indult elnökválasztáson őelőtte. Tudván, hogy Amerikában nagy „hátországa” van annak aki néger létére elnök akar lenni, nem voltak kétségeim a győzelméről. Miért nem? Azért, mert a „felzárkóztatott” négerek tömege nem csupán tömegnek tekinthető már a szó egyszerű értelmében, hanem annál sokkal többnek: valóságos nemzetnek. Régi vesszőparipám az a kitétel, hogy az emberi közösségek (minden színvonalon) önszervezők a legkisebbtől, például a brigádtól egészen föl a nemzetig. Ennek megvan a természetes struktúrája is: a piramis-struktúra, ami szerint a csúcson ott található a közösség krémje, ami kidolgozódik és önerőből, és automatikusan jelenik meg, alatta pedig ott van az ugyancsak műveltebb, talán középosztálynak is nevezhető réteg, majd ezalatt található a köznép széles, fundamentális rétege. Nos, Amerikában a néger nép pont erre a struktúrára rendeződött, méghozzá természetes módon. Van egy közöttük általánosan elismert intellektuális réteg, egy éppen „felzárkóztatásnak” köszönhetően kinevelődött tehetséges és intelligens réteg, alatta pedig ott van a (csak) látszólag asszimilálódott műveltebb réteg, amely a közszereplőikkel és hivatali befolyásukkal képviseli a négereket meglehetősen jól, majd alatta ott van persze a széles néprétegük, az írni-olvasni tudóktól egészen le a fél-analfabéta tömegig. Vagyis komplett a kép: létrejött az a természetes társadalmi szerkezet, ami szerveződött népre, jóformán nemzetre jellemző. Azaz, kialakult egy nemzet a nemzeten belül.

   A választás napján éppen a szomszédos közepes méretű városban volt dolgom? Mialatt még folytak a szavazások, minden második saroknál fekete lányok álltak táblával a kezükben: „Dudálj Obamának”. A négereket bőven tartalmazó város egyetlen roppant dudálási koncert színhelye volt azokban az órákban. Én is megnyomtam a dudát, hadd szóljon. A „meccs” már eleve borítékolhatóan Obama győzelmével fog végződni, -gondoltam. És igazam volt.

   Miért győzött?

   Azért, mert fekete. És ez elég volt ahhoz, hogy a társadalmuk piramisának a legalja is rohanjon azonnal, és szavazzon, és persze a feketére szavazzon. Az aztán más káposzta, hogy az elnök itt majdnem csak szimbolikus figura. Vétójogával és más kézi vezérlésű hatalmával együtt is a háttérhatalom bábja. Vagy tönkreteszik. Őrlődik is Obama a egyéni elképzelései és a háttérhatalom kényszerítő körülménye között. Húsz évet öregedett is, és beleőszült. Ennyit eredményezett tehát a felzárkóztatás. Egyelőre. Lesz ennek még folytatása is.

   A nagy felzárkóztatás tehát esetleg egy látszat-asszimilálódást hozhat csupán, de igazából egy nemzetet képes szülni a nemzeten belül, egy saját eszmeiséggel és saját társadalmi felépítménnyel rendelkező nemzetet. Figyelmeztető lehet ez másoknak is. A németeknek is, a franciáknak is és még sokan másoknak is. Némely francia is azt vallja, hogy nem kell ahhoz belháború, demokratikusan is, parlamentális úton is, szavazattöbbséggel is eljuthat Franciaország (méghozzá hamarosan) ahhoz, hogy megosztottan, vagy teljesen arab köztársasággá váljon, pedig ott nem is voltak törekvések arra, hogy felzárkóztassák az arabokat. Enélkül is valósággal külön nemzetnek érzik magukat az ottani arabok, hiszen van sajátos „nemzeti” eszméjük, eszmei vezetőjük, társadalmi felépítményük. A feltételek tehát megvannak a különutasságra, sőt a kiválásra is.

Ami a nemzetet kreáló alapkövetelményt, a közös egy húron pendülést illeti, az a magva mindennek, ez az amitől nemzetté válik egy tömeg (akár más nemzeten belül is), és ami még fontosabb: a nemzeteszmének megvan az a tulajdonsága, hogy kialakul, és ha már kialakult, az elpusztíthatatlan is. Asszimilálódhat a lényegében idegen, de lelke mélyén sosem a befogadót fogja képviselni, hanem az ellenzéket, a különállót, önmagát, a saját nemzetiségét. Az élet már csak ilyen. Befogadják az idegent, például munkaerőnek, és csak idő és természetes szervetődés kell hozzá, hogy kitűzzék a befogadottak a maguk zászlaját akár aktívan felzárkóztattad őket, akár „csak” lehetővé tetted, hogy saját felépítményük fejlődjék ki.

   A felzárkóztatás tehát csak egy ügyetlen ambíció, ami jóra nem vezethet sehol.

Nemzetállamot építünk?

Alapállásnak egyetlen kérdést ismerek csak akár

politikai állásfoglalásról, akár csak egy filmről, egy szövetségről

van szó, azaz jóformán bárminek a megítélésénél: JÓ–E EZ

NEKÜNK, VAGY NEM? A politikailag helyességre, vagy

pártkatonás okoskodásra pedig köpök.

 

 

A nemzetállammá válás manapság nem olyan egyszerű, azaz, országonként és nemzetenként más-más részletek nehezíthetik a folyamatot.

   Az első feltétel, (minthogy nemzetet csak nemzeteszme létesíthet), hogy van-e kifejlett és erős nemzeteszméje az illető népnek. Ennél a pontnál el is időzhetünk egy kicsit, különösen, mert ez a leglényegesebb.

   A magyar nép abban a közhiedelemben van, hogy roppant kevert. Van is valami a kevertségben, ugyanis mindig háborúk országútja volt a területünk, tehát keveredtünk jóval, rosszal, mással. Sőt, részben szívesen is keveredtünk, mert a közismert magyar naivitás miatt egyrészt erősebbnek éreztük magunkat a jövevényekkel, másrészt pedig ha valaki a mások számára elképzelhetetlenül (és valóságosan is) nehéz nyelvünket elég jól megtanulta, máris magunkba fogadtuk, noha a magyar nyelv tudása nem jelent egyben magyar lelkületet is. Magyar bőrbe bújt farkasokat viszont jelenthet. Igazi hazájuk nem lévén, szivárogtak be például szlovákok. Egy idő után már beszélték is a nyelvünket, ha törve is, később pedig tökéletesen, de amint láthattuk Csehszlovákia megalakulásakor, sok tökéletesen magyarul beszélő és magyarnak tudott család vándorolt át lelkesen Szlovákiába, hogy gazdagítsa etnikailag a szlovákok gyér táborát. Svábokkal is tele voltunk, és ma is tele vagyunk, amihez mindjárt hozzá kell tenni, hogy: szerencsére, hiszen dolgosabb és tisztességesebb kisebbséget elképzelni sem lehet. De mégis. noha tökéletesen asszimilálódtak, közülük sokan a Volksbund, vagy a német hadsereg kötelékébe jelentkeztek tömegesen és lelkesen a második világháború későbbi szakaszában. A kevés horvát kisebbségünk is derék, és tökéletesen simul bele a magyar társadalomba. Kevertségünkhöz tartozik továbbá az a tény is, hogy a zsidóság számaránya nálunk a legmagasabb a környező országokéval összehasonlítva. Ez a kisebbség lényegileg más a többihez képest, ugyanis ez az egyetlen, amelynek erőteljes, saját nemzeteszméje van, saját identitástudata, és évszázadok sőt évezredek alatt megtartotta többségük ezt az identitást. Vallási alapja, azaz eszmei alapja van ennek a magatartásnak, annak ugyanis, hogy nemzeteken belül lényegében mint más nemzet éltek és élnek. Köztünk. Is.

   Közben kétségtelen ambíciókat látunk a kormány és a nép részéről is arra, hogy végre nemzetállamot alakítanánk ki magunknak különféle ellenszelek ellenében is, egyszerű, alanyi okon, és van is erre komoly igény, hiszen ez minden európai és nem európai nép természetes igénye, vágyakozása és célja, noha mindegyik kevert lett immár. Hogy a nagyobbakat említsük, Franciaországnak frissiben meggyűlt a baja az arab- és afrikai országokból odaözönlött más keblű népek roppant tömegével, mert azok lélekben más világot hordanak magukban, és tudjuk, hogy ezeknek a betelepült népeknek is megvan a maguk elég világosan körvonalazható nemzettudatuk is. A nemzettudat pedig, amint tudjuk, nemzetformáló és kiirthatatlan a lelkekből, tehát azt a nyugatias anyagi jobblét sem változtatja meg bennük. Németország óriási török munkaerő-tömege sem csupán azért nem asszimilálódik és válik németté, mert mozlim a török, nem pedig evangélikus, hanem mert a török az lélekben török, a német pedig lélekben német.

   Azok a rossz erők, amelyek a nemzeti sajátosságok elmosásán szeretnek fáradozni, örömmel üdvözölték, ha nem éppen támogatták egyes nagy nemzetek iparának és munkaerőpiacának megerősítését, talán mert az átlagembernél jobban tudták, hogy ez munkaerő-bevándorlással jár, és egyben identitástudati zavarokat idéz elő az angolságára, a németségére és franciaságára oly büszke nagy nemzetek lelki önarcképében. Mellesleg, Franciaországban nem csak az arabok és feketék, hanem a breton nép sem tartja magát franciának, pedig annektálásuk óta nagyon hosszú idő telt már el. A nemzettudat ugyanis nem válik vízzé soha.

   A kis európai népek ugyancsak kevertségükkel küzdenek. A szlovákoknak ott vannak a magyarok, a románoknak is ott vannak a magyarok, a szerbeknek is, hogy csak a közvetlen szomszédainkat említsük. Sőt, Európának úgy mindenestül megvan a maga gondja a közéjük telepedett cigányok tömegével is. És, ne feledjük, hogy a zsidóság is különféle európai állampolgársággal rendelkezik, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kohézióját a félelmetes tartalmú és szellemű Talmud képezi, ami csak a mimikriig engedi a zsidót, de asszimilálni nem.

   Érthető, hogy nálunk a programszerű nemzetállam-építésnek megvannak a belső ellenzői és gátlói. Szlovákiában nem csak természetes dolog, hanem nagyon becses jelenség a melleket döngetni, és szlováknak vallani magukat, ugyanígy Romániában is szinte kötelező ugyanez a melldöngetés, Szerbiában is, míg nálunk egy hazafias melldöngetés alaposan lesimfölt „magyarkodás” címszó alá esne, sőt jóformán kerülendő. Világszerte hangoztatni azt az ordas hamisságot, hogy antiszemita nép vagyunk, majdnem fasiszta is, szinte mindennapos „igazsággá” kezd válni külföldiek szemében. Mellesleg, Horthy is „fasiszta” volt szerintük, noha ő volt az egyetlen Európában, aki német megszállás alatt(!) is harckocsikkal védte a pesti gettót a zsidók elhurcolása ellen, hiszen magyar állampolgárokról volt szó. Hitler ettől falra is mászott tehetetlen dühében. Már az is ellenkezést vált ki nálunk, hogy árpádsávos zászlók lengenek itt-ott. Csoda, hogy címerünk bal mezejéből még nem radíroznák ki egyesek Árpád zászlaját, azaz a négy piros és négy ezüst, vagy fehér sávot, mert az öt-hat piros sávos és nyilaskeresztes karszalagra emlékeztet sok paranoidot.

   Szomszédaink a „magyar kérdést keményen és könnyen elintézik: Van nekik nagy-román és dákó- román elméletük, a másiknak pánszláv eszméi vannak, ezer éves magyar elnyomás-elmélete és Benes dekrétuma van, mielőtt és mialatt és öröktől fogva lényegében nagy állam(?) voltak. A szerbek is megtalálták az okát a magyarok tömeges lemészárlásának, és náluk sincs szerbebb a szerbnél... Tehát azok, akiknek nincs, vagy sosem volt igazi nemzettudatuk, kreáltak maguknak egy-egy tövig hamis eszmét, és hisznek benne, és ezzel a megteremtett közös hittel erős egy húron pendülést, tehát „nemzetet” kreáltak magukból. A hamis nemzettudatok éppen úgy államépítők, mint az igaziak. És néha a hamis az erősebb, ugyanis tíz körömmel védik ezek a népek a csodát, azt, hogy ajándékba kapták fele, vagy egész országuk területét, tehát mindennél fontosabb nekik, hogy jogcímet találjanak a birtoklásra, ha mással nem lehet, akkor erőszakkal és hazug önhipnózissal. Márai jut eszembe. Egy helyütt azt mondja, hogy a kabáttolvaj sem nyugodt, amíg él a volt tulajdonos. Tehát az ölbe hullott területek csodája keserves sorsot garantál az odarekedt magyaroknak akárhogyan is nézzük.

   Lám, tényleg nem fontos ebben a tekintetben, hogy igazi, vagy csupán körmönfont kitaláció egy eszme, ha egy egész nép hisz benne. Az eszme pedig mindig néppé, majd esetleg állammá tömörít egy népséget.

   Mi, úgymond, nemzetállammá épülésen fáradozunk, miközben voltaképpen csak most kezd igazán tisztázódni és kristályosodni egy békés és tárgyilagos magyarságtudat. Voltak ilyen történelmi epizódjaink korábban is, és persze minden esetben ránk is másztak ezért. Most is hiába van Menóra itt-is-ott-is Budapest terein, hiába nincs egy szó sem arról, hogy valaki szenvedne nálunk azért, mert zsidó, hiába kormánytanácsos egy volt MAZSIHISZ-vezér, hiba kaptak egy falut (Nyírtass), hiába van legitimitása nálunk a fegyveres In-Kal-nak (és sorolhatnánk még a megkülönböztető előnyeiket), kívánságukra hiába ömlik a vízcsapból is a holokauszt és hiába jön már ez ki mindenkinek a könyökén, rólunk csak antiszemita és magyarellenes (nemcsak Orbán-és kormányellenes) hírverés járja külföldön, sőt belföldön is, valakik pénzelésével, és önkéntesek által, amilyenek például kertészákosok. A hála nem mindenhol ismeretes fogalom és magatartás. Érdekes módon, miközben dől ellenünk az antiszemita, sőt majdnem hogy fasiszta hírnév, tömegesen telepednek le nálunk zsidók simán, vagy őrzött, előre gyártott, finom lakótelepeikbe. Ugyanígy sütötték ránk az antiszemita és fasiszta bélyeget a második világháborús zsidóüldözések miatt, noha Horthy idején a németek által megszállt állapot ellenére is Magyarország volt az egyetlen Európában, ahol menedéket kaptak az üldözöttek. Nem könnyű körülmények között, (hiszen német megszállás alatt álltunk) de mégis átélték nálunk valahogy a nehéz időket. Nálunk nem bunkózták le őket a Duna-deltában, nem adtuk ki őket egyből és rögtön a németeknek, mit a csehek, vagy szlovákok, nem népirtottunk, mint a délvidéki szomszédok... A hálából mégis csupán két koszorúra futotta, amelyen „köszönjük az életünket” felirattal mondott köszönetet Horthynak újratemetésekor egy-egy zsidó szervezethez tartozó. A Népbíróságok az akasztófáikkal, az Andrássy út 60, Recsk, Márianosztra, Kistarcsa és még sok más műintézet másként mondott köszönetet az ötvenes években. Az ötvenhatos forradalomra is csak biztatott bennünket a Nyugat, de Amerika azzal az ürüggyel tagadta meg a segítséget, hogy nálunk voltaképpen antiszemita forradalom zajlik. Persze, ha az akkori kormányra és az ÁVO fejeire gondolunk... És, majdnem elfelejtettem a Duna-parton éktelenkedő vascipőkből álló „emlékművet”. Az is a köszönet egyik megnyilvánulása a maga módján, hogy a Pesten jövő-menő turisták ma azzal a benyomással távoznak, hogy itt zsidókat szoktak lőni a Dunába. Magyarán, igazi öngól ez az „emlékmű” nekünk. Hacsak nem egy korábbi lövöldözésről emlékezünk meg e cipőkkel. Olvastam Váry Albert, volt koronaügyész-helyettes könyvéből nevekkel és adatokkal alátámasztva, (A vörös uralom áldozatai Magyarországon), hogy Kun Béláék rendszeresen lőttek Dunába magyarokat, amikor a Lenin-fiúk éppen nem kapásból akasztottak tökéletesen bűntelen magyarokat ahol érték Pesten is, vidéken is. Itt is visszacseng a talmudi parancsa szabad fordításban: A gójok legjavát öld meg. Vagy a dölyfös megállapítás: A gójt nem lehet embernek nevezni. (Szabad fordításban).

   A nemzetállam építésével, a nemzettudat felébresztésével tehát nehéz körülmények között próbálkozunk. Egészen biztosan kiérdemlem a továbbiak említése miatt is a sárga földig való leantiszemitázást, de tiszta képet nem lehet felvázolni sunnyogással és politikai korrektkedéssel.

   Van egy könnyen felismerhető szabályszerűség, nevezetesen az, hogy egy közösen vallott eszme és hit nemzetet képes teremteni. De van egy olyan sarkalatos igazság is, hogy egyik eszme sosem képes megérteni egy másikat, hiszen minden eszme kerek egész, minden eszme önmagán belül értelmes és teljes, és egyik sem hajlandó egy másiknak alávetni magát, mert az önfeladását és megszűnését jelentené. Volt, hogy a komputernyelvek összeegyeztethetetlenségét hoztam föl példa gyanánt az eszmerendszerek össze egyeztethetetlenségére. És valóban, a Microsoft sose fogja megérteni a Linuxot, például, és fordítva. Legfeljebb csak egy agyafúrt közvetítő program segítségével, miközben mindkettő megmarad annak ami. Olyan lényegében közös magvú eszmerendszerek is kibékíthetetlenek, mint a katolicizmus és a protestantizmus, vagy a síita és a szunnita mohamedanizmusa. Mindkét félen ugyanarról az egy szem Krisztusról, vagy ugyanarról az egyetlen Allahról van szó, csak egy kicsit másképpen, és ez a „kis másképp” az a nagy valami, ami halálosan nem összeegyeztethető.

   Ilyen ostoba tud lenni a világ.

   Magyar viszonyokra visszatérve, van a természetéből adódóan őskeresztény eszmei eredetünk, több ezer éves sajátos erkölcsi-és morális alapállásunk, aztán van a katolikus eszmerend, ami az előzőt legszívesebben felnégyelné mint Koppányt, és van nálunk egy számarányát tekintve is jelentős másféle eszmerend, ami a Talmudban fogalmazódott meg. Az egyik magáról a nemzetállamot építeni akaró magyarról szól, a másik a megvariált katolikus magyarról, és végül a zsidókról, akik egy része asszimilálódott, sőt annyira, hogy például Izrael állam megszületésekor az emberállaggal való feltöltésére nem volt kívánatos a magyar zsidó, mert túlságosan beolvadt és kényelmes, de van mégis egy hányaduk, amely lélekben örök „türelmetlen” és szorosan és lényegében talmudi eszmevilágban él ma is. Szám szerint a magyarországi zsidókról, mint kisebbségről van szó, (noha nem kisebbségnek nevezik magukat, mert az más szintű jogokat vindikálna), de képességeit és hatását nem lehet éppenséggel kisebbséginek nevezni, és éppen a történelmi hatása miatt nem. Szerepük ugyanis mindig jelentős volt, és a mi szempontunkból mindig negatív. Visszapillanthatunk egészen a muhi pusztai csatával kapcsolatos szerepükig, Buda török által való elfoglalásáig, és ameddig akarunk, pozitív, nemzetünk melletti kiállást részükről nem találunk, de ennek az ellenkezőjét annál inkább. Oda álltak mindig, ahol az érdek és a pénz volt. És történelmet csináltak.

   Rovásunkra.

   A Kun Bélával fémjelzett patkányforradalom volt az újabb történelmi időkben a legborzalmasabb eseményünk. Közvetlenül a lenini forradalom világot sokkoló fordulata után létrehozni Európa mértani közepén, azaz országunkban a kommünt példátlan esztelenség volt. Megnézzük a „forradalmi” kormány tagjainak a névsorát, és ámulunk, hogy ez lehetséges lehetett nálunk. Nem az agyalágyult és áruló Károlyi gróf hibáztatható a kommün létrejöttéért, hanem a „névsor”, az a bámulatosan egyöntetű és fajtiszta vezetőség, amely hónapokig kedvére vérengzett országunkban és hangoztatta, hogy „végre van saját hazánk!” Eredménye persze, ismeretes. Felzúdult Európa, szomszédaink összehangoltan beözönlöttek hozzánk, leverték a „forradalmat”, azaz a legőrültebb vállalkozást, és már mehettünk is Trianonba tudomásul venni, hogy az őrültek országát feldarabolják, nehogy ilyesmi még egyszer előforduljon. Azóta vagyunk akkorkák, amekkorák vagyunk.

   Történelmet csinált az a névsor, és az az eszme, amit képviseltek.

   Eddig úgy hangzik ez, mint a zsidóellenesség rossz ízű röplapja. De valahányszor zsidóságról, vagy bármely más izmus követőiről beszélünk, tudni kell a különbséget az általános és az egyedi között, a tipikus és az egyéni között. Vannak és voltak nagyszerű zsidóink is. Teller Ede hangoztatta, hogy csak egy nyelv van, kérem szépen. A magyar. Hasonlóképpen vélekedett Neumann János, világhírű fizikus is: Amit elértem, kizárólag a magyar nyelv logikájának és struktúrájának köszönhetem. (Gyors fordításban). És még sokáig sorolhatnánk azoknak a hosszú sorát, akik zsidónak születtek, de túlnőttek a talmudi törzsi nacionalizmuson és nem kikeresztelkedtek, hanem fölismerték, hogy van egy tágabb és tisztább világ. Tudományos életben, vagy akár köznapi szinten is. Nem kellett, hogy asszimilálódjanak, hiszen tudták magukról hogy magyarok.

   A Rákosi-Gerő-Apró-Farkas Mihály... stb. kormány (ez is kiad egy rémes névsort) idején sem csak szoros szervilizmussal kötődött országunk a Dicsőséges Szovjetunióhoz, hanem Népbíróságok erejével akasztottak naponta magyart, politikust és közembert egyaránt az intézményes internálásokon kívül. A középosztályt kipusztították, vagy „csak” tönkretették kitelepítésekkel, és úgynevezett B-listázással az úgynevezett osztályidegenség fogalmának bevezetésével. Mondom, a gójok legjavát öld meg...

   Elképesztő munkát végeztek a nem magyar eszmeiségűek.

   Az antiszemita cím rámfogásának lehetősége ellenére sem tudom megállni azt a megállapításomat, hogy mint nép, a zsidó NEM államteremtő. Ezt sem mondta ki még ilyen egyszerűen senki, de mégis igaznak látszik, hiszen hiába van nagy népi eszméjük és államuk, hiába tartotta őket például az USA állig felfegyverkezve a legmodernebb fegyverzettel, hiába van atomfegyverük, hiába akarják uralni a térségüket, Izrael nem látszik fenntarthatónak. Ez a körülmény, mármint az, hogy nemzet csak eszme fundamentumán jöhet létre, továbbra is érvényesnek látszik, hiszen létrejött egy Izrael állam. De tudni való az is, hogy nemzeteszméket nem lehet előre megszövegezni, szinte előírni, sőt leírni sem lehet, sőt nem is szabadna, mert az kockázatos. A Talmud pedig különlegességet hirdető és különlegességet tanító ÍRÁSOS hitvallás, sőt eszmei alapokmány. Alapmotívuma a kiválasztottságra hivatkozás és az, hogy a nem zsidót nem lehet embernek nevezni, vagy az, hogy a gójok között egy sincs aki embernek nevezhető (gyors fordításban). Nos, ez -kockázatos.

   Miért kockázatos?

   Azért, mert a nemzeteszme voltaképpen a nép minden tagja lelkében élő felfogás, ami a történelem folyamán alakul ki, mint sajátosságot összefoglaló komplexum, és voltaképpen nem más, mit a nemzet leíratlanul is tanulatlanul is tudott önarcképe. A kockázat ott van, hogy ha egyvalaki nem csak úgy hiszi, hanem le is írja, hogy ILYENEK VAGYUNK, előbb-utóbb, de holtbiztosan akad valaki, aki azonnal megtoldja, és következtet valahogyan úgy, hogy: ilyenek vagyunk, tehát mindenkinél különbek vagyunk. És a Talmud pont ezt a toldást követi el. Így tehát szerinte és követői szerint az arab, vagy simán csak a mohamedán, vagy keresztény nem ember, de senki más sem ember, csak ők. A világba szétszórtan élő zsidók, és közvetlen környezetében maga Izrael is ezzel az attitűddel él, és semmi csodálatos sincs abban, hogy környezete számára ez enyhén szólva: irritáló.

   Az, hogy nem államalapító a zsidó, mint nép másnak is motoszkált már a fejében. Példaképpen Benjamin Franklin, Amerika egykori demokrata elnöke, föltaláló, politikus és legmagasabb fokú szabadkőművest idézhetjük. Egy beszédében 1789-ben a kongresszus előtt mondta: „... Több mint 1700 éve a zsidók ajvékolnak szomorú sorsukról, hogy száműzöttek lettek saját hazájukból, amit Palesztinának képzelnek. De uraim, a világ ingyen adta nekik ezt a földet? Mert akkor is találnak valami okot arra, hogy nem térnek oda vissza. Miért nem? Mert vámpírok ezek, és vámpírok képtelenek élni vámpírokon. Nekik más népek kellenek, nem a saját fajtájuk. Ha nem zárják ki önök az Amerikai Egyesült Államok alkotmányából (őket), akkor kevesebb mint 200 év múlva ide fognak rajzani olyan nagy számban, hogy ők fognak dominálni, fölzabálják földjeinket, kormányunkat megváltoztatják, amiért Amerika népe vérét ontotta, áldozta életét, földi vagyonát, és veszélyeztetni fogják szabadságunkat. Ha nem rekesztik ki a zsidókat ma, akkor 200 éven belül leszármazottaink lesznek a zsidók rabszolgái, míg ők bankjaikban elégedetten számolják pénzüket, kezüket dörzsölve. Figyelmeztetem önöket, akkor az önök unokái fognak bennünket átkozni sírjaink hantja fölött”.

   Erős szavak ezek. Az a felismerés, hogy csak idegen népek között tudnak a maguk módján igazán élni, nincs messze a véleményemtől, hogy nem államalapító népről van szó, hiszen nem úgy sikerült Izrael sem, ahogy kellett volna, és a jelek szerint a haszidok sem és a világzsidóság fejei sem örülnek már az örökké a bajkeverő Izrael létének. Elképzelhető, hogy alkalmas pillanatban ejteni fogják az „ígéret földjét”.

   Egy másik érdekes amerikai elnöki vélemény is figyelemre méltó. Thomas Jefferson elnök (1801-1809) mondta, hogy „... Ha a az amerikai nép valaha is megengedi a bankoknak, hogy azok intézzék a pénz kibocsátását, a bankok és a korrupciók tovább szaporodnak majd, és megfosztják a lakosságot minden vagyonától egészen addig, míg gyermekeink arra ébrednek egy napon, hogy otthontalanná váltak azon a földrészen, amelyet apáink megszereztek”.

   Nos, a dollár kibocsátása privát bank kezében van már régóta, némi állami ellenőrzés alatt (FED), de Amerika nagyon zavarban van, ha firtatja ma valaki, hogy hol van a dollár aranyfedezete. Egyesek szerint eltűnt. Mások szerint itt is van egy kicsit, meg amott is, de nehéz tisztán látni ebben a tekintetben, hacsak nem figyelünk föl arra, hogy a dollárban a világ bankjai és nagyon sok ország már nem bízik, hiszen a jelek szerint el tud tűnni egy aranyfedezet, mit a pinty. Az Angol világbirodalom is el tudott tűnni. Amerika is meg fog szűnni, mint világhatalom. Vámpír lenne a pénzvilág?

   A keveredések nem mindig sikeresek, hiszen a nemzet egy zárt egység, és már logikailag is furcsa azt hinni, hogy kettősség, vagy hármasság, vagy sokféleség egységet tud jelenteni. A többarcúságból inkább furcsa dolgok tudnak kisülni, mert megvan a lehetőség arra egy etnikailag több komponensből álló államban, hogy az egyik komponens dominanciát szerez magának, és félreviszi a nagy egészet.  

   Nem lett volna semmi baj azzal például, hogy a hercegségekből, grófságokból és más lokális országocskákból Németországgá áll össze a germánságnak ez a része, de nem kellett hozzá történelmileg hosszú idő, hogy kialakuljon köztük az übermensch elmélet, azaz a mindenkinél különbek vagyunk, tehát legalábbis Európa vezetésére vagyunk predestináltak. És kész is volt a második világháború egyik fontos oka. Tehát nem az a baj, hogy itt-is-ott is vaskos hazugságot hirdet önmagáról és önmagának egy nép. Hiszen kit érdekel a hülyeség. De ha valakik által pontokba szedetten, megírva vagyon, hogy ilyenek vagyunk, tehát különbek vagyunk, okmány

és jogcím teremtődik ezáltal a legvéresebb vérengzésekre is. Hitlerék leírtak ezt a tutit. A zsidók is a maguk übermensch teóriájának írott okmányában egyesülnek. Ebben a tudatban nőnek föl, ez a tudat teszi őket MÁS-sá, „kiválasztottá”, tehát bármire feljogosítottá. A japán sem éppen igaz önarcképet alkot maga magáról: nem kevesebbet állítanak magukról ugyanis, mint azt, hogy „Isteni faj vagyunk”. Nem csekélység ez. Bár ezt legfeljebb csak a szép japán lányokról tudom elképzelni.

   A fajelméletek eleiben csodát is tudnak művelni, de törvényszerű a fajelméletek és a követőik bukása. Szerencsénkre sosem fogunk ott tartani, hogy mi magyarok megtoldanánk az „ilyenek vagyunk”érzését és tudatát azzal, hogy tehát különbek vagyunk, hiszen a szívünkben élő tényleges önarckép a sok történelmi hányódás és külső befolyás következtében csak újjáéledőben van, és sosem fog megíródni egy indoklás pontokba szedetten, sőt majdnem biztos, hogy sosem toldódik majd meg az „ilyenek vagyunk” tudat, hiszen hosszú történelmünkre az a különlegesség jellemző, hogy soha senki nem akartunk igánkba kényszeríteni. Teljesen idegen tőlünk a mások leigázása.

   „Nemzetállamot építünk”, de különös összetételünk ellenére tennénk ezt, és ez egy kicsit aggasztó. Addig stimmel, hogy mindenkiért felelősséggel tartozunk, akit magyarnak tudunk, (azaz nem csak annak mondja magát) tekintet nélkül arra, hogy melyik országba kényszerült élni, de nemzetállam csakis nemzeteszmére épülhet, arra a le nem írható tudatbeli komplexumra, ami magától értetődő egy húron pendüléssel, természetes összekacsintással jellemezhető. A lélek mélyén él az identitástudat. Ez a lélek mutatkozott meg néhányszor. Például 56-ban, vagy éppen a Békemenetünk alkalmával. Vagy ez az identitástudat él a lélek mélyén, vagy egy másmilyen. Amikor arról értesülök, hogy ha szorul ott a kapca, hajlandók vagyunk fél millió izraeli menekülő befogadására, hümmögni kezdek. Ha a Talmuddal megalapozott lélek a saját vágyva vágyott hazájában is befuccsol, azzal bajos lenne evidens módon összekacsintanunk. Rossz nemzetállamépítési felfogás ez. Az is, hogy a legkülönfélébb -és színű menekült befogadásával próbál Európa „erősebbé” tenni bennünket. Sima ostobaság ez. Ugyanakkor, bár ez pont nem része a nemzetállam építő elképzelésünknek, ridegen kizárjuk a folyamatból például a Magyarok Világszövetségét, noha a nemzeteszmét képviselik, mellettünk, értünk vannak és harcolnak.

   Ki érti ezt a haragszomrádot?

   És hogy egy kisebb dolgot említsek, a magyar történelmet úgy tanítjuk ifjúságunknak, ahogy azt   osztrák pennával írták meg nekünk egykor. Mitől áll meg az ész, ha nem ettől. Ugyanúgy, a finnugor tanszék is azt a „tudományt” csepegteti a fejekbe, amit Hunfalvi és Budenc kotyvasztott össze, és tett ismertté ország-világ előtt, mármint nagyjából azt, hogy halász-vadász nomádok voltunk és egy kicsit még vagyunk is. Elképesztő dolog ez! És az is, hogy tilos tananyaggá tenni igaz eredettörténetünket, amit hazai és külföldi komoly tudósok dolgoztak ki, hogy végre fény derüljön népünk kialakulására. Talán túlságosan világos képet adna nekünk önmagunkról és ősi mivoltunkról.

   Megy itt kérem nagy koloncokkal a nyakunkban a nemzetállamépítés, csak azt nem tudja az ember, hogy mikor lesz ebből így nemzetállam, és milyen lesz az. És hogy lesz-e belőlünk igazi magyar nemzet egyáltalán.

Klímaváltozás

Az a legravaszabb ebben a klímaváltozásos hisztériában, hogy nem csak itt-ott jelentek meg okos és ostoba cikkek ezzel a természeti folyamattal kapcsolatban, hanem összehívták Párizsban a világ idevonatkozó agytrösztjét, hogy kisüssék, na most mit csináljuk. Nem azért ült össze és nem a világ politikusinak apraja-nagyja gyülekezett, hogy a harmadik világháború dolgait tárgyalják meg és megpróbálják azt megakadályozni, hanem most a klímaváltozás dolgaival kellene tele legyenek a lapok és tévé-adások.

Ennél ritkán láthattunk szervezettebb mellébeszélést. Mondanám nekik, hogy uraim, a közel-kelet és környéke máris háborúban áll, Európa eszmei és genetikai fölforgatása is folyamatban van, a dollárt mint világpénzt éppen most fúrják meg keleten, és ugyancsak keleten már lőnek, bombáznak, embereket nyakaznak le, vallási alapon zajlanak népirtások, meg népvándoroltatások vannak folyamatban, tengeralattjárók és anyahajók sorakoznak fel a tengereken, már csak egy őrült kell, aki megnyomja a rossz gombot, és atomháborúvá fajulnak a dolgok... Erről harsognának inkább a sajtós szócsövek, az elszabadult pokol megzabolázásának lehetőségéről és módjáról. De ez a másodrendű ügy. A klímaváltozás a lényeg ma.

Kísérvén egy kicsit a klímaügyeket, látja az ember, hogy Nobel-díjat is kapott a volt amerikai elnökhelyettes Al Gore a globális fölmelegedés ellen kifejtett nemzetközi harcáért már évekkel ezelőtt, miközben voltaképpen nem történik semmi ebben az irányban ami számítana. Mert talán nem is lehet sokat tenni, amit pedig lehet, az nem sokat jelent. Komoly tudósok is tanulmányozták a ciklikus Földi folyamatokat, a fölmelegedést, a széndioxid kibocsátás hatását, és rájöttek, hogy ha belegebedünk is ilyen meg olyan széndioxid-kvótákkal meg mi egyébbel legfeljebb csak néhány százalékkal járulhatunk hozzá egy jobbuláshoz, ami ugyancsak ideiglenes lenne mert vannak globális folyamatok amelyek természetesek és visszatérők mint például a jégkorszakok megjelenése és elmúlása, és az ilyesmit nem lehet kipufogógázok minimalizálásával igazán egy hajszálnyira sem befolyásolni.

A „globális fölmelegedés” blöffje ugyanakkor nagyon jövedelmező lehet bizonyos iparágaknak és üzleteknek. El Gore annyira kötötte az ebet a karóhoz olyan sokan támogatták, hogy az egyetlen és igazán kompetens amerikai tudósnak kongresszusi felszólalása és kutatási eredményeinek kifejtése után szó szerint el kellett menekülnie Amerikából. Túlságosan sok és komoly életveszélyes fenyegetést kapott. Egy vagabund politikus (korábban az egyik állam kormányzója is volt, előtte meg híres pankrátor is, majd pedig tévé-személyiség) végül Kínában találta meg a rejtőző tudóst, aki csak azt a tudományos tényt részletezte a kongresszus előtt, hogy nem globális fölmelegedés hanem éppen globális lehűlés van bekövetkezőben aminek a megtévesztő kezdeti fázisára egy rövid és hirtelen felmelegedés jellemző.

Nem lehet igazán okos valaki anélkül, hogy meg ne ütné a bokáját, ha az okosság mohó üzleti érdekek ellenében hat.

Nem tudom, milyen lehet Al Gore horoszkópja, de ennek az embernek támogatás, kezdeti siker és csinnadratták ellenére végül semmi sem jön be. Már-már elnöknek kezdte érezni magát (arra is építették őt föl annak idején), de végül a szégyenletesen cirkusszá fajult választást az ifjabb Bush nyerte meg egy paraszthajszálnyi szavazati többséggel, pedig nagyon sokan, sőt New York-i barátaim közül is többen dörzsölték a kezüket és köpték a markukat, hogy „na végre lesz már egy zsidó elnökünk!” De ez nem jött be. A globális fölmelegedés blöffjével is beutazta és végig-sztárolta a világot, népeket, emberek hatalmas tömegeit győzte meg a tudománytalan állításról, hogy jön a fölhevülés és arra kell fölkészülnünk, le a széntüzeléssel, le az olajtüzeléssel, le a kipufogógázokkal, és akkor minden rendben lesz. És valóban, olvadnak a jéghegyek, emelkedik a tengerszint, de csak egyelőre. Közben a tudománynak és a természetnek lesz igaza. Égövünkön körülbelül tizenötezer év alatt teljesedik ki egy civilizált élet, majd befagy, megszűnik, eltűnik. A maga idején aztán visszavonul a jég és új civilizáció épül föl. Ezt a ciklust nem lehetett eddig sem, és most sem lehet, és a jövőben sem lehet majd megváltoztatni. Sajnos, ez körülbelül a nagy kép, mert olyan égitesten élünk amelynek ez a ritmusa. Gore-nak tehát ez sem jön be akármennyire betömi a kipufogója csövét. Sajnálom szegényt. Annyit azonban sikerül elérnie, hogy már világszinten megy a sóderolás, a sajtó, sőt a közvélemény is telítve van a globális fölmelegedés elkerülésének maszlagával, és amíg világkongresszusokat lehet összehívni a Föld megmentésére, addig sem kell nagyon hangoztatnia és részleteznie, informálnia a sajtónak, hogy mellesleg már zajlik a harmadik világháború, a dollár leáldozóban van, új világgazdasági rend születik aranyalapú világpénzre épülve és Amerika Rothschildestül elmegy a gajdeszba.

 

Morfondírozások; Jóska

Humoros arra gondolni, hogy a császárt és királyt mindenki lejóskázta. I. Ferenc Józsefre gondolok. Van abban valami családias hangvétel, amikor a Monarchia alattvalói (bár nyilván nem az akkori politikusaink!), azaz a közemberek szívesen emlegették őt mint Ferenc Jóskát. E családias hangvételben benne volt az akkori általános népi elégedettség is, mert szent igaz, hogy a Monarchia meggyorsította a polgárosodást, felpezsdült az élet, béke volt, kiszámítható élet, és legtöbb tagállam sokkal jobban élt akkor, mint azelőtt, vagy azután. „Jóskánk” tehát népszerű volt egészen addig, amíg világháború átka nem szakadt ránk. Mondhatnánk, hogy a népek között nagyon is népszerű volt. A félhosszú zakószerűség is népszerű volt. Azt a divatcikket egyszerűen ferencjóskának nevezték. De nem csak a Monarchia népei jóskázták őt, hanem egyik jelentős ellenállója, a szerbség is szinte családias hangnemben, de tiszteletet megadva nevezte őt Fránya Joszipnak. Számunkra nem csak a fránya szó hangzik roppant viccesnek (noha a szerb nyelvben ez tökéletesen szabályos), hanem az is, hogy a közbeszédben mi keresztnéven jóskázzuk le őt (akár ma is), a szerbek pedig tisztelettel frányázzák le.

Teljesen politikamentesen.

 

ferencjoska.jpg

Morfondírozások; Egyetemes látás, csőlátás

Ha művészi- vagy akár politikai szellemi tevékenységet választaná ketté az ember azon az alapon, hogy egyetemes látású-e az illető, vagy dogmásan kering egy szemléleti centrum körül, nem csak azt találná, hogy igaz-e, jó-e, a szerző, hanem azt is, hogy jó-e mint alkotó, vagy csupán másod-harmadrendű.

Sok példát lehetne felhozni az egyetemes látásúakra és a csőlátásúakra, és mind voltaképpen az illető alkotó minőségét mutatja föl.

A sok közül ott van például Veres Péter. Ha nagyon, sőt nem is nagyon vizsgáljuk munkásságának termését, könyvei között egy sincs, amely a tág  látókörű, egyetemes gondolkodót mutatná, annál inkább jellemző rá mint íróra (kiváló íráskészsége ellenére is), hogy szimplán és alantasan nem más, mint parasztpárti agitátor. Leírja például a parasztság akkori egyik vékony rétegének szörnyű szegénységét, ami önmagában itt-ott igaz is volt a maga idején, de maga ez a réteg is teljesen nem létezővé vált időközben, tehát mi értelme volt az egésznek fájdalom-írásnak, kérdezhetnénk. Akármennyire is irodalmian ecseteli ennek a mély szegénységben senyvedő vékony rétegnek az életkörülményeit, nem lehet irodalomnak nevezni, amit művel, hiszen inkább irodalmiasan megírt szociográfiát tárt elénk, ami mégsem egészen irodalom, csak éppen mint könyvek sora jelentek meg. Ha már a szociográfiánál tartunk, Moldova sokkal jobb ebben a tekintetben, amennyiben nem is akar szociográfiáiban „író” lenni, csupán a szociográfia eszközeivel tárja elénk bizonyos szakmák művelőinek életét. Például a szövödei munkásokét, vasutasokét stb. Elolvassa az ember ezeket a műveket, és egyszeriben minden fontosat tud tóluk. Ez a szociográfia célja: pontos fénykép. Veres Péter is informál ugyan, de „szociográfiáját” harcosan, agitátor módjára tárja elénk, ami végül se nem tiszta szociográfia, sem pedig nem irodalom. Csőlátású mint alkotóművész, alkotásai hatóköre szűk, könyveinek olvasottsága pedig (éppen azért mert se nem irodalom, s nem más) elszűnik idővel.

Szöges ellentétnek József Attilát lehetne felhozni, hogy csak őt említsük itt. Az a verssora A Dunánál című költeményében, amelyben megjegyzi, hogy „én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem azt amit meglátok hirtelen... egy pillantás és kész az idő egésze...” voltaképpen a József Attilára jellemző látószöget említi a világ legtermészetesebb módján, hiszen neki ez a természetes, vagyis a látószög, amelyben az idő mint olyan is folytonosságot jelent, azaz nem egy-egy kiragadott szeletében gondolkodik, hanem a nagy összefüggés számára az igazi közeg.

Az igazi művészet fokmérője pedig éppen az, hogy megmutatom például a szépséget, vagy az igazat mint olyat, és azt bizonyítom vele, hogy éppen attól szép, vagy jó, vagy igaz amit mondok, mert a Nagy Egészbe való könnyű, pontos beillés a bizonyíték. A műélvező éppen abban találja csodás kielégülését, hogy a műben maga is egy-egy pillanatra a Nagy Egész tisztaságát, tökélyét és bölcsességét éli át. Más szóval, az Ember szinte a mindenség harmóniáját éli át.

Milyen hatása van az ilyen művészetnek, azaz az igazi művészetnek?

Hogy leegyszerűsítsem a dolgot, mint egyszerű ember gyakran lepődöm meg azon, hogy az élet mindennapi pillanataiban is, például horgászás közben, vagy egy kiránduláson caplatva magamban az Óda, vagy A Dunánál versszakait morzsolgatom akaratomon kívül, vagy más nagyszerű költemény szavait, ahogy az ember szórakozottan dudorászik is néha. Meglep, amikor rajtakapom magamat, hogy szinte mint egy ima ismétlődik bennem egy-egy vers szép szakasza, vagy éppen az egész, akármilyen hosszú is. A művészi alkotás tökélye így él tovább az emberben, bennünk. A mindenség nagy képlete ismerődik föl a zseniális művekben. Így él tovább, így éli mindennapi életét tovább bennünk az, ami tökéletes. A művész végtelenül tág látószöge emel bennünket a mindenség hullámhosszára és ez csodálatos élmény. A regény is elvarázsol bennünket egy korba, egy nép közé, egy életformába, és ott vagyunk órákra a levegőjében, amelyben éppen olyan emberi drámák játszódnak le, mint minálunk, vagy a világon bárhol, ahol ember szeret, gyűlöl, gyilkol, vagy gyermeket szül. És akár a legrövidebb irodalmi alkotás, a haiku is ezt teszi. Csak egyet a sok körül:

 

„Nézd a rút kányát, milyen buzgón rakja a fészket.

Mert az anyai szívek mind egyformák”.

 

Egy pillanatfelvétel voltaképpen, de ráismerünk benne valami egyetemesre és nagyszerűre: arra, ahogy világ történik.

A csőlátásos szűk látószögre sajnos sokszorta több a példa. Egyrészt azért, mert sok írással foglalkozó gyakorolja ezt a szakmát anélkül, hogy isten adta szeme lenne hozzá, másrészt a kiadók és műítészek is csupán „szakmaiak”, azaz nem éppen zsenik, és minthogy a könyvkiadás is voltaképpen üzlet, az üzleti kívánalmaknak így sok félig-meddig-író is meg tud felelni, tehát terem a fércmunka rogyásig. Az üzleti meggondolásokon kívül ráadásul ott van az alkalmanként változó vonalasság szűrője is. Ma ezt meg lehet írni, holnap meg amazt nem tanácsos megírni... Az írás (mint művészet) tehát szenved az alkalmi piacképesség változó, de jóformán mindig keserves körülményeitől. Ez mindig így volt, a kiadók mindig üzletemberek voltak, a művészektől pedig meglepően távol áll a piacban való gondolkodás. Amelyikük viszont piacban is tud gondolkodni, nyolcvan hamarosan mulandóvá semmisülő könyvet is meg tudott jelentetni. Ismerek egy pár ilyet. Egykori barátom (halottról jót, vagy semmit?) hovatovább a koszorús költő titulust is megkapta, noha (nem mintha ez lenne a tökéletes mérce) soha egyetlen verssora sem ismétlődik bennem, mint „ima”. Tagja volt a Hálózatnak, sejtésem szerint, és ez, a kétségtelen ügyes köpönyeg- és szóforgatása az egekig emelete. Ugyanakkor, vannak más fajta esetek is. Berda József kétségtelenül márkás költő a szó jó jelentésében, de emlékszem gyerekkoromból, hogy láttam őt házalni, kilincselni. Potenciális vevők nevét és címét kellett összeírja (nem tudom hány száz volt szükséges), és ha elegendő gyűlt össze, kiadták az új kötetét. József Attila és más jó költők is örültek ifjabb korukban, ha kötetük megjelent 150 példányban. A művészetnek ez az ága valószínűleg mindig a képesség és a piacképesség kritériuma között őrlődött. Egyedül talán a Nyugat volt példásan korrekt és értő lap. Olvassa az ember a megsárgult régi számokat, és neveket lát benne, amelyeket azóta tankönyveinkben és utcanevekben látunk viszont. A bohémek nélkülözése és sajátos nyomora ezzel együtt velejárója volt a költészetnek és irodalmárkodásnak. Miért? Azért, mert van a köznapi, tehát racionális élet, és vannak a művészek, aki azért váltak művésszé és nem mássá, mert csak az alfa hullámhossz félnótásnak is számító világában tudnak élni. És racionalizmusból sosem lesz költőiesség, „alfásból” pedig nagyon ritkán lesz reális alkatú egyén.

Noha a zseni a nagyon pozitív és szimpatikus kategóriába tartozik, esetenként mégis még az ilyenek, vagyis az igazi nagylátószöges zsenik is ráfutnak egy-egy mellékvágányra. Még az is megesett például, hogy politikai oldal harcosa lett egy időre a zseniális Kosztolányi. Meg is bánta, hogy ilyen szamár volt, mert fordultak a dolgok, és mellőzötté vált egy időre. Gondoljuk csak meg, nem egy Kis Miska, hanem egy Kosztolányi(!) járt pórul egy politikai nekilelkesedés következményeként, ami egyből arra figyelmezteti az embert, hogy sose kösse magát még időlegesen sem egy csőlátásos politikai epizódhoz a legnagyobb zseni se, mert az nem az ő világa, a világ ugyanis nem azonos (mindig) mulandó eszmeáramlatokkal. Szerencsére, minthogy a politika igazán nem az ilyenek világa, egy ilyen kirándulás, vagy ficam nem lesz se jellemző, sem pedig maradandó a zsenire nézve, csak szégyellni való.

Ugyanígy járt, csak sokkal-sokkal rosszabbul Amerika legbecsesebb modern költője, Picasso és Hemingway kortársa Ezra Pound. Azt a hibát követte el, hogy Romában élte idején elámult az akkori világháborús idők eszmei és politikai káoszában amint egyszeriben az olasz hadsereg pompás masírozásba kezdett, az olasz nép lelkesedése soha nem látott fokot ért el, és új világ kezdődött. Meghatódott Pound attól, hogy a káoszban egyszeriben megjelent végre a Rend, méghozzá a katonás rend, a fegyelem és a szervezettség. A rend és stabilitás káprázatában, a római rádióban felszólalt többször is, éltetve ezt az új rendet. Persze, tévedett. És sokkal később, de belátta, hogy a politikai eszmék akkor is humbugok, ha magával ragadóan hatnak az emberre. Tévedéséért internálták is, és kihagyták minden iskolakönyvből. Ma is mint költő etalon él szakavatottak között, hiszen művei úgy jók, ahogy a legnagyobb költőké. Viszont kinyírták, megalázták. „Csak” a művei élnek fontos szinteken.

Miért téved ekkorát egy zseni is?

Éppen azért, mert zseni, azaz pozitív értelemben véve -félnótás. És a zsenik nagyon ritka kivétellel a gyakorlati életben csak csetleni-botlani tudnak. És vannak persze, méghozzá sokszorta többen, akik nem áldozatul esnek szélirányoknak és mindennapi lehetőségeknek, hanem tíz körömmel keresik és élvezik a sikert amit politikai, faji vagy vallási eszmékhez dörgölődés biztosít nekik, noha végül alig lesznek mások, mint egy eszme, egy vallás, egy párt propagandistái. És jutalmuk okvetlenül az lesz, hogy kirostálja őket az idő hamarabb mint bárki is gondolná.. Ki olvas ma Veres Pétert, hogy ismét csak ezen a szegény emberen lovagoljak, amikor száz mást is szóba hozhattam volna. Ki olvas például Kuczka Pétert ma? Vagy mennyi idő kell még ahhoz, hogy Csoórit, vagy Kiss Dénes-verset vagy Majakovszkijt és úgy nagy általánosságban a sztálini kor „nagy költőitől” már senki se olvasson? Soroljam tovább a „sikertörténeteket?”

Valahogy úgy áll ez, hogy az, aki önkénytelenül is nem a mindenséggel méri magát, az képtelen az emberek lelkében megmaradni és tovább élni. A nagylátószögre való  képesség, a lokálishoz képest végtelenszer tágabb egyetemes gondolkodás a titka a tartós hatásnak.

Titka?

Nem titok ez, hanem adottság az. Ami vagy van, vagy nincs.

Ez az ami művésszé teszi a tehetségest. És az ilyennek a művei tovább is élnek. Azt hiszem, ide illik Ady egyik karácsonyi verse amely magyar jelenséget világjelenséggel látja egyetlen látószögben, azaz éppen hogy nem távcsöves-lencsés látásban.

1899-ben írta.

Se tér se idő nem határa ennek a versnek. Akár ma is írhatta volna. Szépségétől és igazságától a gyönyör borzongatja az ember arcát ma is. És holnap, holnap után is ugyanígy...

 

Karácsony

 

Ma tán a béke ünnepelne,

A Messiásnak volna napja,

Ma mennyé kén' a földnek válni,

Hogy megváltóját befogadja.

Ma úgy kén', hogy egymást öleljék

Szívükre mind az emberek -

De nincs itt hála, nincs itt béke:

Beteg a világ, nagy beteg...

 

Kihűlt a szív, elszállt a lélek,

A vágy, a láng csupán a testé;

Heródes minden földi nagyság,

S minden igazság a kereszté...

Elvesztette magát az ember,

Mert lencsén nézi az eget,

Megátkozza világra jöttét -

Beteg a világ, nagy beteg...

 

Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincs eszme,

Rommá dőlt a Messiás háza,

Tanítása, erkölcse veszve...

Oh, de hogy állattá süllyedjen,

Kinek lelke volt, nem lehet!..

Hatalmas Ég, új Messiást küldj:

Beteg a világ, nagy beteg!...*

 

 

*:http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers1401.htm

Honvédelem és lacafaca

Lemond nálunk egy honvédelmi miniszter, és azonnal betöltődik az állás egy másik valakivel, (aki most szerencsére sokkal alkalmasabbnak látszik a pozícióra), ahogy bármely megüresedett állást rögtön be kell tölteni.

Valahogyan teljesen rossz elképzelésünk van a honvédelmet illetően. A legfurcsább pedig az, hogy az illető, aki a hadsereg (ha van egyáltalán hadserege) főparancsnoka voltaképpen nem hont védő és nem egészen főparancsnok (nálunk sem), hanem egy állást betöltő személy, aki az országgyűlés akaratának engedelmeskedik, vagyis egy szolgáló alárendelt. Szép dolog elvileg a parlamentális szerkezet, csakhogy a gyakorlatban jelentős részben pártérdekeket képviselők locsognak napestig az Országházban, ha egyáltalán igazán összeülnek és nyomogatják az igen-nem gombot, de a honvédelem sosem lenne szabad, hogy alárendelt szerepet kapjon, hiszen a hon védelme a világ kezdetétől fogva természetes ügy, ami nem csak katonáké, ahogy például az államhatár sem parlamenti egyetértés tárgya, hanem csak van, mint egy tény, és annak a védelme sem az egyszer ilyen, másszor olyan összetételű országgyűlés dolga, hanem alapvető nemzeti ügy. Vagyis minden állampolgár ügye. Természetes dolog kellene legyen először is, hogy VAN egy hadsereg, annak van egy feje, és a hadsereg is és annak feje is élete árán is védi a hazát, mint idők, pártok és országgyűlések felette álló önálló, össznemzeti erő. De az is természetes lenne, ha ugyanakkor minden harcra kész állampolgár voltaképpen önkéntes és kiképzett katonai erőnek számíthatna. A honvédelem örök és szent feladata mismásolódik el, ha egy honvédelmi miniszter előbb a parlamentnek pitizik egy jó nagyot, aztán esetleg nem lő, mert hiszen ez is kisülhet az ilyen felállításból. Roppant kockázatos, azaz árulás lehetőségét hordja magában, ha egy éppen ki tudja milyen összetételű országgyűlés és egy alkalmazott védelmi miniszter ráadásul NATO parancsra, vagy Brüsszel rábólintásra védi vagy nem védi hazánkat egy alig létező hadsereggel egy esetleges támadással szemben. Öt perc alatt el lehet így árulni egy nemzetet. Izrael ebben a tekintetben tökéletesen szervezett állam, mert minden állampolgárát valamilyen fokon harcra készen tartja.

A lehető legrosszabb önvédelmi szerkezet az, ha egy nemzet kizárólag a hadseregre bízza önmagát. Sajnos vannak történelmünkben példák arra, hogy a nép fegyvertelenül, szervezetlenül csak nézte a történéseket anélkül, hogy tett volna ellenük bármit is. Elhangzott 1918-ban a nagy hazaáruló mondat Linder Bélától, hogy „Nem akarunk katonát látni”, és pillanatok alatt meg is szűnt a hadseregünk, ráadásul pedig a nép csak sunyítva nézte, hogyan akasztottak ártalmatlan civil magyarokat a Lenin fiúk Pesten is, vidéken is, vagy lőttek a Dunába. A román megszállás alatt egymás után mentek a vonatszerelvények Románia felé a felirattal: „Hadizsákmány”, vagyis a

teljesen szabad rablásból származó értékeinket szállították ki anélkül, hogy akadt volna a nép közül egy is aki felrobbantotta volna a síneket itt-ott, végestelen végig Románia felé. Szegeden és másutt is deresre húzva botozták a ”rendfenntartó” románok a magyart anélkül, hogy valamelyikünk is „közbeszólt” volna, igenis, fegyveresen. De nyilvánosan később is akasztottak valakik úgynevezett keretlegényeket az Oktogonon, lámpavasra, anélkül, hogy szörnyülködésen kívül más reakciója is lett volna a népek. A második világháború után, a teljes (kommunista) rendszerváltás idején például

nem csak a korábbi kormány tagjait akasztották fel valakik, hanem Rákosi idejében évekig akasztottak „politikai bűnösöket” Pesten, mégpedig naponta, a nép minden ellenállása és tettleges reakciója nélkül.

A nép, az én népem, akiről mindig azt hittem, hogy vérében katonanép, (amit többször bizonyított is), alaposan levizsgázott előttem, már-már azt kell hinnem, hogy nép vagyunk, amely csak sunyít és parancsot követ. Több alkalommal bizonyította nem is a szervezetlenségét, hanem annak a belső erőnek a hiányát, amely képessé tette volna nagyon komoly ellenállásra. Az 56-os forradalom

nyilvánvalóan kivételes eset volt, de hősiessége mellett nem ismerte föl a nép a valós tényt, a lényeget, hogy voltaképpen a nemzetközi megegyezések szerint el kellett volna hagyja a szovjet hadsereg hazánkat, és valakik nagy félelmükben ügyesen tettek lehetővé egy forradalmat, méghozzá (csupán kézifegyveres) véres forradalmat, hogy legyen ok a szovjet csapatok marasztalására. A trükköt, a nagy becsapást, a forradalom lehetővé tételének ravasz húzását nem ismerte föl a nép, csak elképesztő lelkesedéssel küzdött egy nyilvánvalóan vesztésre álló forradalomban. Sőt, időlegesen még győzött is. A továbbiakat már tudjuk: az akasztófák ismét forgalomba kerültek, és folytatódtak szakmányban az akasztások. A nép javát akasztották. A népét, amelynek a szovjet mintára felépített hadserege persze nem vett részt a nép mellett, éppen csak (felső engedélyjel) megnyitott néhány fegyverraktárt, vigyázva arra, nehogy tankelhárító fegyverek is a nép kezébe kerüljenek, elég volt a nagy cselhez, ha puskát és géppisztolyt kapnak.

A nép tehát féktelen lelkesedésében idáig és kemény kisebb-nagyobb harcokban való részvételig jutott el, amiben a legnagyobb fegyver a molotov-koktél volt. A tisztikar, főleg pedig a honvédelmi miniszter, és maga a hadsereg tudatosan és enyhén szólva bénán nézte a folyamatokat, vagyis szervezés, irányítás és megfelelő fegyverek nélkül maradt a nép, amely szívét-lelkét beleadta amennyire tehette, majd pedig a nyakát... Mert megtorlás az volt. (Még Biszku is él és virul a véget nem érő bírósági cirkusz időhúzása közepette, jogrendszerünk szinte azt várva, hogy öregkori végelgyengülésben talán maga hal meg ágyban, párnák között, mielőtt megfelelő ítéletet kellene hirdetnie).

Ilyen kimenetele tud lenni egy fegyvertelenségben tartott nép akaratának, és védelmi miniszterének, vagy „államvédelmi” fejnek, aki nem a népből való és nem véd, hanem gyilkoltató áruló.

A védelmi miniszterek sorát tekintve furcsaságokat is találunk. Emlékezhetünk, ha ugyan emlékszünk arra a karikatúrába illő esetre, hogy egyszer egy öreg paraszt párti írónk kapta meg az „állást”. Veres Péter tizedes volt ugyanis egy ideig a honvédelmi miniszterünk. Mitől szégyellhetjük magunkat, ha nem ettől? Ment is a protokoll szerint előírt évi katonai szemlére kalapban, görbe bottal.

Az „állást” azonban nem csak akkor és nem csak a magyarok töltötték és töltik be érdekes személyekkel. Láthattunk az nemrég az interneten két fényképet, azt hiszem a Youtube-ról valókat. Az egyik négy hölgyet ábrázol, a kispadon ülve és vidáman nevetgélve, mintha egy karneváli menet kezdetét várnák örömmel. Egyikük hölgy Norvégia védelmi minisztere, a másik Svédország védelmi miniszter, a harmadik Hollandiáé, a negyedik pedig Németországé. Hihetetlen, de az „állást” ezekben az országokban is alaposan betöltötték. Nem a női mivoltuk ellen van az embernek kifogása, csak éppen érdekes, hogy Európában a női egyenjogúság ilyen magas fokra hágott. Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda, nagyon elképzelhetetlen számomra, hogy haptákban tisztelegjek nekik. Nem tudom, miért, de így érzek. A másik kép Oroszország védelmi miniszterét ábrázolja. Roppant értelmes tekintet, kérlelhetetlen, jóformán gránit arc. Az öt védelmi miniszter közül ő az egyetlen, akivel nem szívesen akasztanám össze a bajuszt. Mert úgy látszik, a jelenlegi védelmi miniszterek között is vannak született katonák. Máshol. És erről jó tudni, mint érdekességről. A négy hölgynek pedig csak akkor tudnék igazán szalutálni, ha tudnám, hogy jó pár gyerek, esetleg unokák is, vagyis népes nagy család veszi őket körül, tehát igazi, született nők. Lehet, hogy furcsa felfogásom van, de hát ez van...

Az ilyen nőies védelmi miniszteri fölállítás jóformán arra vall, hogy világbéke illúziójában élünk, a hadsereg és a védekezés szinte teljesen szükségtelennek látszik, különben harcias katonák kapnák meg az „állást” automatikusan. De meg kell súgjam azoknak akiket ez érdekel, hogy manapság nem egészen békeidőben leledzünk, sőt annyira nem, hogy akár tudomásul akarjuk venni, akár nem, voltaképpen a harmadik világháború már el is kezdődött. Ha nem tudnánk. Folyamatos és állandó háborúság közepette létezünk amíg létezünk a jóformán megvédhetetlenre szabott határok között. Ez a körülmény önmagában is elég ahhoz például, hogy legyen egy igazi hadseregünk, méghozzá nemzeti, azaz a nemzet érdekeit fegyveresen védő hadsereg, amely előzetes engedélyek utáni pitizés helyett azonnal tudja mit csinál. A „világbéke”, ez a háborúkkal és terrorizmussal teli őrült világ más reagálóképességet követel meg egy néptől, mint amire mi készek vagyunk pillanatnyilag.

Ott vannak például a reptereink. Szinte verjük a mellünket bizonygatván, hogy több repülőterünk van, amely alkalmas a legnagyobb gépek fogadására is, mintha előkészítenénk magunkat egy órákon belül megvalósítható megszállásra. Ugyanis repülőereink nem csak a világ legnagyobb gépeinek, hanem legnagyobb csapatszállító gépeinek a „fogadására” is alkalmasak. Gondosan megteremtettük ennek a feltételét, mintha készülnénk erre. A repterek védelme is gyengus. Már nem őrző-védő cégek, hanem a katonaság védi őket. De milyen katonaság és milyen fegyverzettel? És milyen felső engedélyekkel aktivizálhatja magát?

Lehetetlen állapot ez.

Tanulhattunk volna a látottakból, hogy ronggyá lehet haditechnikázni egy nagy országot is, (a NATO többször bizonyította is ezt), de az is láthattuk, hogy hiába tesznek tönkre egy országot, ha van annak reguláris, vagy akár irreguláris hadserege is, azaz fegyveresei, (jóformán az egész nép) akik végül végül meghiúsítják a teljes megszállást. Lehengerelni könnyen lehet egy országot, de birtokolni már nem lehet csupán haditechnikával, ha a nép tele van fegyverrel. Mi nagyon ügyesen elajándékoztuk a kézifegyvereinket a horvátoknak a szerb-horvát polgárháborúban, majd Gyurcsány adta el a páncélököl készletünket, mondván, hogy elavultak, és majd (ha fagy) újakat veszünk. Nevetni kellett ezen. (Vagy sírni?). És egyáltalán, ki tud manapság lőni minálunk? Nincs sorkatonaságunk, és ez fatális hiba. Nem két-három éves behívós sorkatonaságra gondolok. Engem is behívtak két évre annak idején. Két évig főleg a körletet takarítottuk, éles lőgyakorlaton pedig évente egyszer vettünk részt. Nyilván, nem ilyen kétéves sorkatonaságra van szükségünk, hanem igazira. Megítélésem szerint egy 5-6 hónapos behívás elegendő lenne arra, hogy a fiúk fegyelmet, parancsvégrehajtást és fegyverkezelést tanuljanak. Nem tudom, kik félnek nálunk ma is attól, hogy legyen fegyverünk és katonaságunk?

A jelenlegi hadseregünk csak kapitulálásra elegendő. Ahhoz is össze kell verbuválódjon majd valahogy az országgyűlés, és meg kell adja a hozzájárulását, azaz szükség esetén a lacafacázó országgyűlés megszavazza majd, hogy mekkora fehér zászlót tűzzön ki a neki alárendelt hadsereg főparancsnoka, és hogyan szerezzenek be gyorsan elegendő őszirózsát a kimustrált puskák csövébe dísznek.

Ha honvédelmi miniszter lennék ma, azzal kezdeném, a parlamenti béklyózottság miatt, hogy lemondanék.

Vagy közkívánatra másként szervezném meg az egészet. A hivatásosok mellett országos terítésben fegyverraktárakat létesítenék kézi fegyvereknek és vállról indítható rakétafegyvereknek, valamint a. vegyi és biológiai fegyverek elleni védekező eszközök tárolására. Hivatásos katonák őrizete alatt. Majd bevezetném az 5-6 hónapos sorkatonasági behívásokat és kiképzéseket, valamint külön kommunikációs rendszert létesítenék, meghekkelhetetlent, és nyugodtan ülnék a posztomon.

Lehet ilyen gondolatokon vitatkozni napestig, de arra egy pillanatig sem kell gondolnunk, hogy majd a NATO kiáll mellettünk. Az csak a (persze nem létező?) háttérhatalmak akaratát támogatja az izomrendszerével.

Eddig soha senki sem állt ki mellettünk.

Vagy nem tudom jól a történelmet?

 

 

 

Morfondírozások; A föld illata

 

   Igazság szerint alig van közöm a mezőgazdasághoz és a földhöz. Legfeljebb csak nagyon áttételese. De tényleg kell legyen valami közöm ősidőkbe visszanyúlva a földig és mezőgazdaságig, talán lehet valami valahol a távoli tudatalattimban és ösztöneimben a föld szeretetéből, bár tudtommal sosem volt felmenőimnek sem sok köze a földhöz. Ámbár minden lehetséges. Eszembe jut erről egy sok évvel ezelőtti epizód: A villamoson egy „finom” öregasszony durván leparasztozott valaki valamiért, mire a háttérben egy finom úr megjegyezte szinte önmagának, de mindenki által hallhatóan, hogy ha nagyon megkapargatjuk a felszínt ebben az országban, majdnem mindenkinek a családfája alatt ott találjuk a kapát, meg az ekét. És lehet, hogy így is van Magyarországon. Is. Lehet, így, hogy én sem állok fényévekre a kapától meg az ekétől, de a látnokok és jósnők mindig azt mondták nekem, mintha összebeszéltek volna, hogy őseim nagy katonák voltak, és nekem is ezt a vonalat kellett volna folytatni. Naná! Semmi sem lehetett volna egyszerűbb, mint Rákosi és Farkas Mihály (eredeti nevükön Rosenfeld Mátyás és Wolf Izrael) hadseregében vezérkari álmokat táplálni! Apám is csak egyszerű hivatásos tiszt volt a háború alatt, méghozzá az igazán és teljesen fölösleges és sóhivatalnak is nevezhető folyamőrségnek titulált fegyvernemnél. Nem éppen volt ez nagy ősökre emlékeztető pozíció. Sőt háború után sem volt más, mint hivatásos tiszt, méghozzá ugyanannál a sóhivatalos fegyvernemnél. Onnan is ment nyugdíjba őrnagyi ranggal, miután végül kirúgták több éves hű szolgálatai ellenére, mégpedig úgy, hogy csak formailag lett nyugdíjas, mert pénzt, nyugdíjat nem kapott. Fene nagy katonai származás ez. Az viszont tetszik nekem, hogy ahogy valahol olvastam, Szeged környékén Atilla sírját és környékét egy lovas alakulat őrizte és biztosította annak idején, és a parancsnoka Balogh névre hallgatott. Ez már döfi, ha ugyan van itt valami a vérvonalasságból is.

Ki tudja!

Harciasság tekintetében nem vagyok éppen liliom lelkű, de nem tudom magamat elképzelni hivatásos katonának. Viszont most már, ahogy öregszem, földművesnek viszont lélekben egyre inkább, anélkül, hogy látnokok és jósnők valaha is említették volna ezt.

Életem legjobb szakaszát egyebekben az édesítette meg például, hogy vettünk egyszer feleségemmel New York államban egy jókora földet mindössze 80 mérföldre, azaz körülbelül játszi 120 kilométerre manhattani lakásunktól. Nem is annyira befektetésnek vettük ezt, hanem, hogy úgy mondjam, úri passzióból. Nagyvárosban élőknek maga a csoda, ha hétvégén kimenekülhetnek a sajátjukba, az igazi természetbe, ahol minden zöld, illatos, csöndes és pihentető. Játékosan gentleman farmnak neveztük a jókora földet. Ástunk, fákat ültettünk, egyebekben 200 fenyőfácskát birodalmunk két oldalán, szegélynek. A lankás föld darab szelíden lejtett, lent pedig keresztben egy patak folyt át, majd azon túl lassú emelkedővel folytatódott a „birtok”, erdővel, vadakkal. Őzek is lakták a környéket. Nagyszerű hely volt, és üdítő is hétvégeken halálra dolgozni magunkat ott.

Emlékszem, volt egy „holdkóros” pillanatom is egyszer. Okát ma sem tudom megmagyarázni, de tény, hogy egy alkalommal hajnali háromkor felébredtem, és az Istennek sem tudtam tovább aludni. Előfordul az ilyesmi. Hánykolódásom közepette véletlenül felötlött, hogy ha már tökéletesen kialudtnak érzem magamat, idő meg bőven van, kiszaladhatnék a „birtokra” az éj leple alatt. És így is tettem. Mit sem sejtő feleségem ma sem tudja, hogy csöndben felöltöztem, lifttel lementem a 33 emeletet a garázsig, beültem a kocsimba, és uzsgyi, kihajtottam szélsebesen a „természetbe”, csak úgy, kíváncsiságból, vagy tudom is én...

Sosem felejtem el az érkezés hangulatát. Még alig pitymallott, enyhe köd ülte a környéket, szellős sem volt, csak csönd, mint a mennyben, és lelket gyönyörködtető illata volt a környéknek. Sosem láttam ilyen gyönyörűnek a földünket. Mintha alvása közben lopakodtam volna hozzá, vigyázva, hogy föl ne ébresszem álmából. Éjjel is más minden, hétköznap is más, vasárnap is más arcát mutatja a föld. Egy idő után, amikor megteltem a hajnali, soha nem tapasztalt szépséggel, beültem a kocsiba és lassan hazahajtottam. Vissza is feküdtem, de máig sem mondtam meg, hogy kiszöktem, ugyanis ez hülyén hangzott volna, viszont nekem olyan élmény volt, hogy évtizedek után is szeretettel gondolok arra a látványra, a békességre és illatra.

Nagy dolog a föld valószínűleg annak is, aki nem tudja, csak tudata alatt rejtőzve tart egy vonzalmat, talán egy másik inkarnációban átélt emléksort, ami mostani állapotban is vissza tud öltődni egy-egy órácskára.

Írtam egyszer valami önvallomásos írásomban, hogy ha választanom lehet a következő inkarnációmat, okvetlenül önálló és önellátó földműves szeretnék lenni, és nem túl nagy, de saját birodalmamból le se fütyülném a külvilágot. Talán a mai őrült világban is elképzelhető, hogy megél magában valaki és nem is fütyül, hanem egyenesen köp erre a zsiványsággal terhes, zsibvásáros világra, amely minden ízében méltatlan egy emberi élethez. Ilyet írtam, én, a „katonaivadék”, és az a legérdekesebb, hogy tényleg nem is bánnám, ha így választanék, ha ugyan módomban áll akkor és ott inkarnációk között válogatni.

Ezt még meglátjuk...

A hétvégi földműveskedésünk igazi örömeire ma is szívesen emlékszem, pedig már eladtuk a földet évtizedekkel ezelőtt. Ma is hiányzik a földtúrás öröme, de a magyarázat is éppen úgy hiányzik, azaz annak a megokolása, hogy voltaképpen miért jön ennyire mélységesen szívből a gyönyör, ha ott állva egy pirkadat előtti órában belélegzem a föld illatú szűz hajnal levegőjét. Miért jön ilyen mélyről az ámuló gyönyör nekem? Biztosan eltart még egy ideig, mire esetleg kibogozom a minden valószínűség szerint nagyon is metafizikai kapcsolat okát. Csakis metafizikai magyarázatot tudok ugyanis elképzelni. Van sok minden, amire csakis metafizikai magyarázat kínálkozik. Ilyen például a nő megjelenése az életünkben, akivel leéljük az életünket. Miért éppen ő az, miért ő az egyetlen, akivel ez sikerül? Voltaképpen nagyon sok nő egyaránt alkalmas lenne erre, és mégis, noha lényegében a nők is darab-darab... azaz sok tekintetben egyformák, bár egyikük magas, a másikuk alacsony, megint másikuk erős, vagy éppen filigrán, szőke, vagy vörös, vagy fekete, vagy barna... mégis, egész életre szabottá teszi egyiküket számunkra valamilyen beavatkozás, a többit meg egyáltalán nem? Mi az oka, hogy vele az élet magától értetődő könnyedséggel kezd együtt áramlani, a többivel meg nem?

Csak metafizikai magyarázatot tudok erre is elképzelni. Vagy a foglalkozás, a szakma, az életpálya megtalálása? Az is olyan dolog, hogy nem okvetlenül specifikus iskolázottságtól függ csupán. Egyik volt iskolatársam a technikumot éppen úgy elvégezte mint én, de ahelyett, hogy irodákban hűtené a lét egy életen át, egy-két kanyar után kikötött a mozdonyvezetésnél, és onnan is ment nyugdíja egy élvezetesen és kielégülten eltöltött élethossziglani füstös, majd dízeles pálya végén. Imádata azt csinálni. Sőt én magam is irodai léhűtéssel élhettem volna le az éltemet, ha a szívem ez engedte volna, mire egyszer áthomorítottam az újságírásra. Természetesen találtam bele abba pályába, amire kezdetben egyáltalán nem volt formális képesítésem, és mégis bizonyos értelemben szinte magától ment az elképzelhetetlenül más életre való átváltás, olyan természetességgel, ahogy a lepke bábja bomlik föl egy napon és mint pillangó folytatja. Na, most nagyon költői voltam...

Mi a magyarázat egy ilyen átállásra? Nyilván egy törvény, amely a lepke életében sarkalatosan követhető, de emberi sorsok változásában is ugyanennyire törvényszerűség állhat a háttérben. Van aki előre elrendeltetésnek nedvezi ezt a titkos hajtóerőt. Ha jól belegondolok, mi más magyarázat lenne erre is mint egyfajta metafizikai? A kérdés, ami a földművességet illet, mármint a tényleges hivatást, az is ilyen mélyről ható értés és szenvedély lehet. Ez aztán le is vizsgáztatja a földmívest. Az egyik ilyen vizsga volt az egykori földosztás a bolsi időkben. A nincstelen magyar parasztot egy szép napon csoda érte: az „évszázados földéhség” megoldására földet kaptak a szegényparasztok, a volt zsellérek, a földnélküliek. Volt, aki nagy földéhségében voltaképpen vonakodott az ajándéktól, úgy kellett rábeszélni őket, hogy mostantól tényleg a tied ez a darab föld, és senki sem fog szíjat hasítani a hátadból azért, mert a feldarabolt nagybirtokból egy darabot megkaptál. Sokan persze nagyon örültek, tehát folytatásnak elvárta volna az ember, hogy következő évben már felvirágzik a táj. Volt is valami felvirágzás, de idővel, ha kiment az ember a határba, szinte pontosan meg tudta állapítani, hogy na ez a silányan megművelt is juttatott föld , meg amaz is. Ugyanis más dolog mezőgazdasági munkásként fölcseperedni és megint más gazdának lenni. A földéhség igaz volt, a gazdává lenni viszont nem volt mindenkinél öröklött, zsigeri tulajdonság. A későbbi téeszesítés az ilyenek számára megváltás volt, ugyanis ismét mezőgazdaságban robotoló munkások lehettek. Mert van, aki csak arra született. A másik sanyarú jelenség az volt, hogy a szövetkezetek és állami gazdaságok nem éppen a nagygazdaság irányításához értők vezetése alá került, ugyanis a nagygazdák, meg még a középgazdák is kuláknak neveztettek, és pusztítani valók voltak. Így vezetett sok nagy gazdaságot nem az értő és rátermett, hanem a megbízható elvtárs, a nagy hangú.

A hatvanas években, Varsóban járva meglepett, hogy némán állnak végtelen sorokban emberek egy-egy „közért” előtt. Előrementem, látni akartam, miért állnak sorba. Döbbenetemre „ma alma volt”, és almáért álltak ott, mégpedig olyan silány almáért, amilyet nálunk automatikusan malacnak löknek. Kérdeztem ottani újságíró kollégákat, hogy mi ez az abszurd jelenség. És rögtön mondták, kis sóhajjal, hogy ja, nálunk nem volt téeszesítés, minden kisparaszt megmaradt a maga parcellájának ura, megtermelte, amit meg tudott termelni, és megette. Alig jutott tehát áru a nagyvárosoknak.

Nálunk ez azért ennél tényleg szervezettebben ment. Tervgazdaság volt, beszolgáltatás az utolsó szemig a padlásról is, és volt nem csak termés, hanem elosztás is. De kemény kényszer, nem pedig a termesztés öröme állt a produktum mögött. A mi istenadta termőföldünkön még a hozzá nem értés ellenére is megtermett bőven, ami nekünk kellett, meg az esetenkénti aszálynak is, sőt a „jóvátételbe” küldött uszályoknak is.

A mai földbérlős, földvásárlós hercehurcát korai volna meg igazán megítélni. Az egyetlen, amit biztosra vehetünk, az az, hogy paraszt osztályunk nem igen van. A régebbiek, akik földművelésből éltek évszázadokon át nem nagyon van, akinek továbbadnák a szenvedélyüket és tudományukat, mert a vidéki ifjúság jelentős része nem arra vágyik, hogy sárba lépjen, ráadásul a génjeikben többségükben legfeljebb a földtúró munkás emlékeit örökölték, a mezőgazdasági munkásét, ami nem éppen csábító, ha városi életet is lehet élni. Az arányaiban és számában kevés szenvedélyesen és igazán földműves réteg pedig végül nem ad ki egy parasztságot, mint társadalmi osztályt. Magyarán, nincs parasztságunk, vagy inkább: elégtelen a tömege. Magyarországon ez különös jelenség, de valósnak látszik.

Hallottam olyan véleményt, hogy az önállóan gazdálkodó parasztság amúgy se lenne valami gazdaságos. Nagybirtokokkal, gépekkel, „korszerű technológiával” többre megyünk majd. Vannak is már nagybirtokaink. Nem tudom, mennyire zsigerien és atavisztikusan, vagy metafizikailag kötődnek földműveléshez akiket „báróknak” is nevez az újság, de nagyon árutermelésesre, kalkulációsra és ipariasra egyszerűsít ez a felfogás valamit, ami nem kalkulációs és iparszerű volt egykor, hanem valóságos élete valóságos földműveseknek.

A magam részéről, minthogy makacs vagyok, maradok az inkarnációm korábban említett választásánál. Addigra talán normalizálódnak a dolgok, és lesz lehetőség együtt élni egy darab földdel, szinte szerelmesen, és függetlenül és boldogan.

Morfondírozások; Őserdő

Hogy magára ne ismerjen, inkább Mókás Tóbiásnak nevezem itt a rosszcsont barátomat, aki mindenből jó viccet csavarint. Egyszer arról beszélt Tóbiás, hogy összeakadt itt Amerikában egy tipikus ír származású szép lánnyal, aki arcát illetően hófehér volt és persze szeplős, teste viszont mintha sosem kapott volna napot, nem hófehér volt, hanem a papír fehérnél is fehérebb, szinte áttetsző, világos-világos kék. Az igazi ír lányok tényleg ilyenek, azaz pigmentjük egy szál se. Mindehhez pedig ugyancsak írekre jellemző dús vörös haja volt, ami még nagyon szép is a maga nemében. Van, aki megvadul érte. A vörös lányoknak itt hagyományosan nagy ázsiója van. A régi időkben, még a valóban vad nyugaton például a kuplerájokban a vörösök automatikusan dupla pénzt kértek és kapta.

Mondja Tóbiás, hogy nagy szeretkezéseik alkalmával egyszer a sok ölelgetés és csókolgatás közben a szép hölgy Tóbiásunk fejét szelíden, de kívánsággal teli lágy mozdulattal félreérthetetlenül irányítgatta lejjebb, egészen le a fehér hasiján oda, ahol az őserdő kezdődik. Ami nem is volt baj, -amint mondta-, de meglátta, hogy az a napfényt sosem látott szőrzet nem a hajához hasonlóan volt láng vörös, hanem egyenesen piros colt.

-Milyen piros?

-Hát pont olyan rikító piros, amilyen színű a bohócok haja – mondta.

   -Nem tudom miért, de abban a pillanatban a nehezen visszafojtható röhögés jött rám -mondta, és még azt, hogy ezzel a röhöghetnékkel teljesen kizökkent a szerelmi játék tündérvilágából.

   -Na, ez volt a hiteles története a Piroska és farkamnak – mondta.

Máskor meg, hogy ismét a szőrzet varázslatosságánál maradjunk, kijelentette, hogy számára a nőknél nagyon fontos a dús szőrzet a csodás rés körítéseként. Ki nem állhatta a kopaszra-borostásra borotvált micsodákat.

-Nekem kell az az őserdő! – harsogta. Nekem kell a réserdő!..

Fene egy alak ez volt ez a Tóbiás mindig.        

A hazug kutya

 

 

Amerika nemcsak nagy ország, hanem minden messze is van, kell a kocsi mindenhova. Itt, Floridában is. Most kenyérét és más miegymásért ugrom át a szupermarketba, kocsival öt-hat perc az egész. Szól közben a rádió az elfogadható állomáson, de ezúttal nem elfogadható zene szól benne, hanem Obama beszél valahol valakiknek. ÉS hazudik, mint a kutya, ahogy itt Amerikában mondanák. Szíriáról beszél, az ottani elviselhetetlen helyzetről, ahol Aszad, az a véres kezű diktátor éppen saját embereinek millióit gyilkolja. Amikor ilyeneket hallok tőle, rögtön piros-fehét-kék kiütéseket kezdek kapni vörös sávokkal, mert ettől az embertől egyenes beszédet hallani lehetetlen. Most is azt szeretné, ha Aszad megszűnne létezni az ugyancsak véres kezű kormányával úgy mindenestül, és helyébe egy demokratikus kormányt lehetne létesíteni, amelyet minden szír támogatna.

A hazugságözön logikusan é meggyőzően fölépített alkotás. Azt hiszem, többek között szónoklásból is diplomázott egykor, még mielőtt Nobel-díjat kapott volna közvetlenül elnökké választása előtt, azaz előlegesen valamiért, minden alap nélkül, mert a Nobel-díjat sem kiérdemlik mostanában, hanem adják. Aszad tehát vérengző és saját népét üli rakásra. Amiből az igaz, hogy Amerika, vagy a (persze nem létező) háttérhatalmak, vagy mindkettő egyszerre meg akarja buktatni a szíriai kormányt, nehogy az olaj egy egyenes csövön, Szírián keresztül egyből a Földközi tengerre kikötőjébe jusson Iránból egy rövid, egyenes csövön, és ellássa Európát olajjal. Talán ez a háttérben meghúzódó ok a szíriai kormány megdöntésére. A többi már az immár megszokott forgatókönyv szerint zajlott. Irakban és Líbiában és másutt is ezt csinálják: minden kormánynak van egy ellenzéke, ami eddig normális is, de az már gonosz és irgalmatlan, hogy a létező ellenzéket felszítják, fölfegyverezik modern fegyverekkel, majd nekiugrasztják a kormánycsapatoknak, mire a kormányerők visszalőnek, ás máris megvan az ürügy arra, hogy „a saját népét pusztító” kormányt lehetetlenné tegyék, esetleg az országát szétbombázzék, esetleg az államfőt bestiálisan meggyilkolják, mint Kadhaffit, vagy csak fölakasztják, mint Szaddamot, majd bábkormányt segítenek uralomra, amely kiszolgálja majd Amerika (és persze a nem létező háttérhatalmak) érdekeit. Ez a hazug gazember természetesen nem arról beszél, hogy Aszad legyőzte az (az amerikai fegyverekkel feltupírozott) ellenzéki erőket és így egy újabb, immár zsoldos hadsereget kellett bevetni ellene, amit ugyancsak elég rendesen közömbösített Aszad hadserege. Kudarccal végződött tehát Amerika (és a persze nem létező háttérhatalmak) próbálkozása. Erre egy iszonyatos hadsereget, az ISIS-t kellett megteremteni Aszad „véres rezsimjének” megdöntésére. Obama, a kiképzett szónok egyáltalán nem beszél arról, hogy ez a sátáni hadsereg az ő szüleménye, amely közben elkanászodott és immár mint saját állam kezd létezni, vagyis nem egészen és nem úgy viselkedik, ahogy egy „rendes” zsoldos hadseregnek kellene, hanem felső, világhatalmi parancsok teljesítése helyett túlságosan önállóskodik. Ez pedig nem egészen jó neki, a nagy szónoknak, (azaz a persze nem létező háttérhatalmak szócsövének), és tennie kell valamit. Ügyetlenkedik is Amerika abban a térségben amellett, hogy valamelyest bombázgat is, és Wolf Ida fiát, a lóarcú Kerry-t küldözgeti tárgyalni Amerika (és a persze a nem létező háttérhatalmak) érdekeinek képviselésére.

Ez a gusztustalan cirkusz még menne is valamennyire, ha csak Amerika és a háttérhatalmak dolga lenne az egész, de ott van közben egy Putyin is, akivel nem jó kukoricázni, és akinek egyetlen külhoni katonai bázisa Szíriában van. A jelek szerint Putyin a nagy népi többséggel megválasztott, tehát tökéletesen legitim államfő Aszad mellett áll ki, és az Aszad majdani helyettesítésére ápolgatott és tartogatott úgynevezett mérsékelt ellenzékét aprítja, mint a répát. Nagyon különbözők az érdekek, nem beszélve a törököknek, mint NATO tagnak a szintvallásáról, ami az orosz vadászbombázó lelövésében lepleződött le. A nagy kép tehát egyszerűen kétoldali: Az egyik oldal a NATO-s (háttérhatalmas) oldal, és ezzel az olajdolláros egypólusú világgal szemben álló Putyinos oldal, amely mellesleg szigorúan betartja a nemzetközi normákat.

Erről a „nagy kép”-ről nem esik tájékoztató szó a sajtóban sem és Obama szónoklataiban sem, csak a régi melódiával eteti továbbra is a balga népet: a demokrácia, mint szinte Isten által föltalált tökély(?) szent terjesztéséről papol mint nemes célról, amitől máris több országban kő kövön nem maradt anélkül, hogy bármi jó kisült volna belőle.

Na de itt a szupermarket, vegyük meg a mindennapi kenyeret és miegymást, miután már megkaptam a rádióból a mindennapi hazugságot Obamától, aki hazudik, mint a kutya. Ámbár ebben az amerikai, vagy angol mondásban nincs egy szem logika sem. Sosem láttam még hazudó kutyát, és mégis tartja magát a szólás-mondás. Valószínűleg nem is változik meg, ha eddig nem változott meg például arra, hogy hazudik, mint Obama. Ez a balga nép eddig még minden jól komponált professzionális hazugságot bevett akkor is, ha tömérdek véráldozatába került.

 

Népesedés, fennmaradás

Nagy viták folynak manapság arról, hogy szaporodnak a feketék, Afrika lakossága milliárdos létszám felé halad, miközben a fehér ember fajta kihalásra ítélte magát, mert nem szaporodik annyira sem, hogy jelenlegi állománya fenntartható lenne.

Az okokat, amint olvasom az ide vágó cikkeket, mindenki komplikáltnak tartja, és ennek megfelelően komplikáltak, azaz ostobák a válaszok. Csak a duma megy...

A magam részéről, szeretem leegyszerűsíteni a dolgokat, és az egyedit az általánostól, a specifikust a tipikustól elválasztani. Megsúgom tehát egy alig bővített mondatban, hogy a fehér ember a nyugati életvitel miatt nem szaporodik. Ez a véleményem, és sajnos az életvitel nem megváltoztatható.

Hajdanában az ember megélt a természetből. Hamar halt, de nemzett elég ugyancsak természetből megélő utódot. Nehéz volt megszerezni a mindennapit. Egyes elképzelések szerint a természetből élők napi 11 kilométert caplattak, hogy összegyűjtsék ami az asztalra kell. Ilyen munkanap volt minden nap.

Erre, idővel fölfedeződött a növénytermesztés, állandósult a helyhez kötődés. Jellemző eledel-forrás lett a mezőgazdaság, és lám, egyszeriben annyi táplálékhoz jutott az ember, hogy annyi gyereke lehetett neki ahányat Isten adott. Tehát, sok.

Ez volt az emberiség első, és talán utolsó szaporodási robbanása. A bőséges többlettermelés a kereskedelmet teremtette meg. Ezen túlmenően, szövés-fonásra, bőrcserzésre, kézművességre, szerszámkészítésre is jutott idő, és mind többen szakosodtak is. Így jött létre az ipar. Nem kell azt hinni, hogy a szükségletek házilag való előállítása valami történelmi távlatok idejére volt jellemző. Nagyanyámnak, Újfehértón, volt egy szövőszéke is a házban. Kis darab földön gazdálkodott az ura, ő meg a kilenc gyerekkel volt elfoglalva a házimunkán kívül, sőt lenvásznat is, házi szőtteseket is készített, ami nem volt nagy különösség, ugyanis akkoriban sok házban volt rokka, meg szövőszék. Nem bőségben éltek nagyanyámék, de emlékszem, a kamrában ott lógtak a mennyezetről a füstölt sonkák, a szalonnák, meg a kolbászok. És ott állt a zsíros bödön, a polcok meg a lekvárok és a befőttek. Nagy szoba volt a kamra a ház hűs oldalán. Nem nélkülöztek, annyi bizonyos, pedig kilenc gyerekszájat kellett kielégíteni. Közben, ahogy múlt az idő, egyre-másra születtek az unokák is. De háromnál több alig itt-ott. Kilencről tehát háromra esett a szaporulat. Házat is vett némelyikük, többségük városokban folytatta az életét, rendes lakásban, ahol persze nem tágas kamra, hanem egy kis spejz volt az élelmiszer tartalékolás helye. Ma meg már a lakások is úgy épülnek, hogy többségükben spejz sincs, csak alkalmas szöglet a konyhában a majdani kis-, vagy nagy hűtőszekrénynek, ami persze nehezem tud akár egy egész hétre való tartaléknak is helyet adni. És ugye, ma több az egyke, meg a kettőke, ami persze nem szaporulat.

Hogy is várhatnánk mást a nagy nyugatosodásban, hiszen dolgozik az asszony, a férj is gürcöl, öli magát, és aránylag fiatalon hal meg. Az állás(!) ma a minden, az alkalmazottnak lenni a „beérkezettség”, a létbiztonság,. Az élelmet pedig nem magunk termeljük meg, hanem a tömegélelmezési szektor biztosítja; a sokszor gyanús és becsapós készítmények sokaságát nálunk is és minden „fejlett” országban. A nyugati és civilizált ember csak megkeresi rá a pénz. Fene egy világban élünk, amelyben az állás sosem bebetonozottan biztos, és a megélhetés az állástól függ. Szomorú látni azt is, hogy a leány is elsősorban munkaerőnek készül már kiskorától fogva. A oroszoknál még tartja magát valamennyire (főleg lélekben) a híres matrjoska baba, a bájosan lakkozott és díszített fa baba, amelyben van még egy baba, és abban is van még egy és abban is... elhintve a kislány lelkében a tudatot már pici korában, hogy a nő olyan valaki, akiből a végtelen élet ered, nagy család, népesség, nép, nemzet.

A kávézóban, itt Floridában, az új pincérlánnyal traccsolok. Nagyon csinos teremtés, harmincöt körül járhat. Tökéletes test, szilikon fent, lejjebb pedig wellness- és tornatermekben izmosított combok és lábak. Majdnem úgy szép, mint a magazinokban a tenyész delnők, akik okvetlenül borotválkoznak is odalent, bár ha jobban odafigyel rá az ember, a harminc fölöttiekre jellemző kis szarkalábak már láthatóak a szeme körül. Kérdem, férjnél van-e, mert mindig gazember voltam, és sosem volt ellenemre a házasságtörés (a másoké). „Ó nem, nem vagyok férjnél”-mondja, mintha ez lenne a természetes.

És gyerek?

Gyerek sincsen, persze, hogy nincs -mondja, és hozzáteszi, hogy „én ügyes voltam”.

Na hiszen, gondolom magamban! Az évek múlnak, és meglátod majd kisanyám milyen ügyes voltál, amikor az öregotthonban neked sosincs látogatód, már majdnem minden korodbeli kihalt körülötted, nincs gyerek, nincs unoka, nincs senki aki rád nyitná az ajtót.

Nem tudom, miből gondolja ez a szépség, hogy ő nő a szó természetes értelmében?

Egyedi eset. És az benne a szomorú, hogy mindinkább tipikus lesz az ilyen egyedi eset.

Lehet ezt cifrázni egy darabig, de a krédó mégis csupán az, hogy a nyugati civilizáció nem alkalmas szaporodásra, nem családnak való, azaz nem életre való. Állásod van (mert ha nincs, akkor pillanatok alatt senkivé válsz), tartalékaid nincsenek, miközben mindent kínál neked a nyugati világ, csak éppen minden pénzbe kerül, a lakásod, a villanyod, a gázod, a főtés, a tisztálkodószerek, a táplálékod, az italod, hogy ne is említsük a nélkülözhetetlen ilyen meg amolyan biztosításokat. Mindent megad tehát a nyugati civilizáció, sőt ha van munkád, pénzt is ad, olykor két marokkal is, csakhogy körülbelül száz karral követeli vissza lehetőleg az összes pénzedet. Az ügyes tehát kapott és visszakövetelt pénzek között lavírozik egész életében, de voltaképpen mindnyájan rabja és szolgája vagyunk az életviszonyoknak. Nem hogy nem családbarát a nyugati civilizáció, hanem egyszerűen nem is emberbarát. Ilyen körülmények között ne is várjunk népszaporulatot. A remek GYES és hasonló adományokkal együtt sincs igazi stabilitás, ez a „pénzt adok, de apránként visszakövetelem mind” rabság nem éppen nagy családok létrejöttét indikálja. Magyarul, miben látná a szegény nő a biztonságot és jövőt népes család megszülésére, ha nincs létbiztonság és nincs jövő. Mert ennek a fajta civilizációnak, a fehérember-civilizációak egyáltalán nincs jövője. Ámbár a feketéknek sincs.

Az a csoda, hogy a korai „tudományos” feltevés az volt, hogy a szegény világnak nincs módja nagyon szaporodni, miközben a jólétben élő népek játszva szaporodhatnak. Nos, ennek az ellenkezője igaz. A korában a csakis gyarmatokból álló Afrika mára önálló de kaotikus államok kontinense lett, szegények, mint a templom egere, miközben, csodák csodájára, a korábbi „tudományos” szabály ellenére olyan magas a népszaporulatuk, amilyet a világ még nem látott. Számban hamarosan az egykéző Európa teljes népességét felülmúlják a feketék. És csak szaporodnak és szaporodnak. És ennek biztosan nem az afrikai jólét, sem pedig nem a feneketlen szegénység az oka. Inkább az a körülmény, hogy a történelem alaposan megviccelte őket: gyarmatok voltak, mindnyájan szolgaságban születtek, mígnem rájuk köszöntött a csoda, a felszabadulás, az hogy önálló, teljes jogú országokká lettek. Elképzelhető az öröm, a felszabadultság mámora, és az, hogy rögtön elkezdtek szaporodni, mint a boldog nyulak. Igen ám, de miközben a szaporulat megvan, a gyarmati időkből tanulatlanul keveredtek ki és új generációjuk is jobbára képzetlen. A legtöbb fekete országban alig akad elég műveltebb fő arra, hogy tudatosan államot szervezzen, nemzeti jövedelmet teremtsen, mezőgazdaságot, ipart, kereskedelmet, azaz önhordó államot. Szaporodnak, miközben munkahely nincs, és éhesek is meg tehetetlenek is. Már csak egy reményük van a jó életre: Európába vándorolni. Műveletlenül, szakma nélkül, a munkát mint olyat alig ismervén jönnének és jönnek is, mert az európai jólét, csodásnak látszik Afrikából. Vagyis az az életnívó, amelyről fogalmuk sincs mibe kerül nekünk. Nem tudják, hogy milyen keményen kell dolgozni a rezsi kifizetéséért, a megvásárolható holmikért, egyáltalán az életnívóért, ami látványos lehet, de amiről mi tudjuk, milyen nehezen tartható fenn, pláne, ha gyerek is van. Mi, ostoba fehérek már tudjuk, legalább is sejtjük, hogy rossz modell szerint élünk, és hogy nem kolbászból fonják itt a kerítést. Kemény az élet Amerikában is, ha éppen nem keményebb, mint Európában. Az rossz modellünk az egyetlen amit ismerünk, és abba gebedünk is bele mi egészségileg is, hogy a népszaporulatunk ijesztő negatív tényét ne is említsük. Jönnének tehát és jönnek is egy Afrikából csillogó-villogónak tűnő Európába, amit csak filmekből ismernek.

Hallok olyan hangokat, okos emberektől is, hogy Európa megszűnik EURÓPA lenni, plán, ha elárasztják mindenféle éhes bevándorlók. Szerintem, Európa el fog szűnni, ki fog halni magától is. Egy emberellenes modell csak összeomláshoz vezethet. A mértéktelen bevándorlások csak közelebb hozzák a véget, de nem oka a haldoklásnak. Az, hogy volt ugyan, azaz össze tudunk kaparni jeles dolgokat, amelyek egy európai kultúrát jelentenek, de Európa szisztémája és népe nem lett ettől civilizált. Megkérdezhetjük, hogy mikor tett valami jót a „civilizált” , azaz keresztény Európa bármely más népnek , vagy akár önmagának is? Az európai megmaradt kapzsinak és embertelennek saját magával és mindenki mással szemben. Rossz modell szerint éltünk és élünk, amíg élünk. Az a balga álom pedig, hogy összeomlik majd Európa, vagy a fehér ember civilizációja úgy mindenestül, és majd lesz egy világkormány, amely rendet tesz... nos ez szemen szedett baromság.

Fonák világ

Messzire elér a gyógyszeripar világot átölelő szorítása. Egy talpig becsületes magyar biológiai kutató professzor föltalál egy vakcinát, ami kicselezi az emberi szervezet gyönge oldalát, és lebonthatóvá teszi számára az elhalt koleszterin molekulákat, amelyek tömegét a szervezet valami oknál fogva nem eltávolítja, hanem inkább és főleg a vénák falában rejti el, amitől aztán fokról fokra szűkülnek be az erek. Az idős korra oly jellemző „érelmeszesedés” oka tehát ez. Nem az erekben belül, hanem a vénák falában halmozódik föl a plak-nak nevezett mocsok. A szervezet számára felhasználhatóvá, azaz kezelhetővé tenni ezt a gyilkos lerakódást minimum egy biológiai Nobel-díjjal egyenlő teljesítmény egy tudóstól. S mi történik szép hazánkban? Bíróság előtt áll jelenleg a föltaláló tudós, mint „embereken kísérletező sarlatán”. Mitől áll meg az ész, ha nem ettől? Én a jogilag kukacoskodót és gáncsolót csuknám le egyből, hogy megemlegetné! Emberek sokasága tanúskodhatna, (köztük magam is), hogy csodaszer az antigén-vakcinája, de a sikerek hosszú sora még inkább felháborítja a hosszú kezű gyógyszer-világbirodalmat, ugyanis sok-sok hasznavehetetlen „gyógyszerének” gyártását kellene beszüntetnie, és oda lenne egy nagy csomó profit.

Ez csak egy eset ahhoz, hogy megértsük, nem emberközpontú, hanem bizniszközpontú világban élünk.

Az ember?

Dögöljön meg.

Ausztráliában egy magyar feltaláló autómotort dolgozott ki, amely nem benzinnel vagy dízellel megy, hanem vízzel. Az illető a temérdek, de sikeres munka végeztével – eltűnt. Nagy Ausztráliában a sivatag. Majd valamikor talán az archeológusok lelik meg a zseniális magyar csontjait. Amerikában sem más a helyzet. Az egyik egy remekül működő autómotort dolgozott ki, amely oxigénre és hidrogénre bontott vízzel működik. Az ehhez szükséges elektromosságot a légkörből szakadatlanul érkező elektromágneses hullámok ravasz kinyerése adta. Ingyen. Egy szép napon „invesztálók” jelentek meg nála, majd elmentek. Fia hazatérve apját holtan találta. Hivatalosan, „öngyilkosságot” követett el. Egy másik amerikai ugyancsak föltalált egy autómotort, ami vízzel működik. Megmérgezték a kedvenc éttermében.

Sok ilyen sztori van, sajnos. Föltalálsz valamit, ami fölöslegessé tesz egy sor hasznavehetetlen gyógyszert, és megütöd a bokád. Föltalálsz egy autót, amivel nem jársz majd el benzint venni, és meghalsz. Emellett egészen biztosan rengeteg találmány van, amit nagy cégek megvásárolnak, majd szépen elsüllyesztenek, hogy soha senki se élvezze az áldásait. Az az ember érzése, hogy van már a rák ellen is néhány zseniális gyógyszer, de mi lenne akkor a kemoterápiás kutyulmányok gyártásával, és mindazoknak a gyógy-segédeszközöknek a gyártásával, ami egy kemoterápián átesett páciens hátralévő hónapjai folyamán biztosan eladható lenne? A csoda-vakcina érvényes szabadalmát több külföldi cég azonnal meg akarta venni, de a feltaláló egyrészt, mert nagyszerű magyar ember, nem adta el, mondván, hogy ez magyar szabadalom, a mi országunknak kell belőle gazdagodni, másrészt pedig, mert túl gyakran vásárolódott föl találmány, hogy soha ne lásson napvilágot. A magyar állam szakértője nem hogy nem mutatott érdeklődést, hanem gunyorosan és simán lesöpörte az asztalról az egészet, és még aznap házkutatás volt a feltalálónál, minden jegyzetét és számítógépét lefoglaltak. Majd pedig beperelődött az idős feltaláló. Ilyen világot élünk. Vannak szélesebb körű érdekszférák, ami mellett egy nemzeti érdek vagy az emberi érdek nem számít.

Ennyit a jó találmányokról és háttér-érdekek ütközéséről, bár folytathatnám. Sokáig. De vannak társadalmi érdekességek is, amelyek részben háttér-érdekek, részben pedig a feneketlen ostobaság

hatalmát mutatják.

Ha belegondolunk, úgy tűnik, ma mindenütt a munkahelyteremtés a nagy dolog. Az árutermelés a nagy dolog. A profit-előállítás a nagy dolog, ami aztán meghozza a maga szinte világméretű dilemmáit és gondjait. Az államok munkahelyeket kell teremtsenek, hogy foglalkoztassák a munkáskezeket, legyen eladható áru és legyen profit, amiből az is következik, hogy már egy összeszerelő Mercédesz gyár is óriási ajándék egy kis ország számára, hiszen munkahelyet jelent, pláne, mert az ilyen és hasonló munkahelyek betöltéséhez nem kell nagy tudású munkássereg, betanított munkás a legjobb hozzá, és ilyen szintű munkásvállalóból bőven van nálunk is és másutt is. Elvileg még az olcsó bevándorlók is foglalkoztathatóak így, (lásd Németországot, hogy csak azt említsem) tehát áldást jelent a kétkezi, fej nélküli munkaerő, ugyanis olcsójánosék nem jelentenek az államnak gondot, eltartási kötelezettséget, azaz koloncot a nyakon, sőt produkálnak valamelyest. A mai világ siralmas olyan, hogy az egyénnek, akár művelt, akár tök buta, egyetlen alapvető szüksége van: egy munkahely. A betöltött munkahely tehát áldás az alkalmazottnak, és gondtalanságot jelent az államnak. Szörnyű sivár az ilyen világ. Ha van állásod, ember vagy. Ha nincs állásod, megdöglessz, vagy társadalmi nyűg leszel azzal, hogy az állam tart el egy darabig így-úgy. Hogy aztán már olyan termékeket is gyártatunk a víz, a levegő és a föld megmérgezése árán is a kétkezivel, amire a világon semmi szükség sincs, az se baj, csak menjen a verkli, termelődjön akár hülye és szükségtelen portéka is, a reklám és a trükkös salesman majd eladja valahogyan, csak biztosított legyen a mindenható, lehetőleg teljes foglalkoztatottság.

Első pillanatra talán nem tűnik szembe, hogy van egy erős párhuzam a kicsinált feltalálók, a haszontalan gyógyszereket ontó gyógyszeripar és a sokszor teljesen fölösleges portéka-termelő, és közben foglalkoztatást biztosító ipar között, de van. Olyan világot élünk, amelyben csak szólamokban szerepel a jóléti állam mint cél, miközben az ember a legkisebb érték, vagyis alapjában véve kuli és kuncsaft egyben. Hiszen már az iskolák, a nevelés sem széles látókörű, művelt embereket, hovatovább: gondolkodókat „termel”, hanem állások betöltésére alkalmas senkik tömegét. Valamikor, körülbelül a nagyapáink idejében például mérnöknek lenni annyit jelentett, hogy széles skálájú, vagyis általános mérnöki műveltséget kapott a műegyetemet kijárt valaki. Aztán, ha hajóiparba került, a hajóiparban értékesítette az általános műszaki tudását, ha motorgyárban kapott munkát, motorgyártásra szakosodott menet közben, és így tovább. Ma már induláskor „szakosodott” a mérnök; úgy jön ki az iskolából, hogy csakis egy bizonyos „szakhoz” ért, a többihez pedig egy kukkot sem. Volt például a hatvanas években egy újságíró egyetem is, ugyanis világos dolog a munkaerőgyártó rövid ész szerint, hogy az újságiparnak is szakemberek kellenek. Úgy be is döglött az újságírót csináló egyetem, mint annak a rendje. Ugyanis a tényleges életben egyik növendékéből sem lett újságíró. Azaz, tudok egyetlen egyről, de az sem ütötte meg a mértéket, és kihullott lassan a szakmából ő is. Ezért is találódott föl a MÚOSZ iskola, (magam is kijártam), amire csak azt vették föl, aki már legalább két éve valamilyen újságnál dolgozott, azaz bizonyítottan volt rátermettsége. Ma ismét van újságíró szak az egyetemen, amely persze nem széles általános műveltséget ad a nebulónak, hanem nem is tudom, mit ad, és azt sem tudom, miért válogatás nélkül adja a képzést voltaképpen akárkinek.

Hallottam, hogy az egyik növendék például Mikszáthról sosem hallott, Arany balladáit se nem szereti, se nem ismeri. Mert szakosított. Ez az egyetem sem fog termelni művelt főt, annyi bizonyos. Viszont, ad egy diplomát, ami annyit ér majd, mint az arany fedezet nélküli pénz: fabatkát.

A szakbarbárosítás minden vonalon ilyen, és ha ennyire szakosodott munkaerőkkel telik meg a társadalom „műveltebb” rétege is, jaj annak a társadalomnak. Vagy éppen a világnak. Ugyanis másutt is ez a nóta szól, nem csak minálunk.

A munkahelyteremtés, a munkahelyek betöltésére szakosított alkalmazott-előállítás tehát egy alapvetően rossz irány. A képzetlen, vagy alacsony képzettségű munkástömeg megélhetését Suzukira, Mercédesre (stb) bízni is nagyon kockázatos, mert mi van, ha fordul a világgazdaság egyet, háború lesz, vagy csak világgazdasági krach, és ezek a márkák, vagy modellek nem kellenek a piacnak, vagy nem annyi kell belőlük, hogy a magyar olcsójánosokra továbbra is szükség legyen? Hirtelen óriásira duzzad majd a munkanélküliek tábora? És mit kezdjen az állam azzal a tömeggel, amely csak futószalagon elvégzendő egyszerű műveletre képes? Tartsa el?

A nagyüzemek által kínált munkahelyek tehát komoly társadalmi kockázattal járhatnak.

Az állam gondoskodási felelőssége tehát próbára tétetik. Békeidőben mindig akad szükség olcsójánosokra, és jól jön egy külföldi érdekeltségű összeszerelő üzem is, de mennyire élünk ma békeidőben? És milyen idők jöhetnek ránk holnap, ha a jelen máris... tudjuk, milyen?

A második világháborúig a magyar államnak nem nagyon voltak ilyen gondjai. Az ipari forradalom ugyan teremtett itthon is nagyüzemeket, tehát munkásságot is, de a legvéresebb háborús időkben sem volt az államnak eltartási gondja például a parasztsággal. A kisparaszttal sem. Aztán, ott volt a kisiparosok tömege. Azzal sem voltak eltartási gondjai, mert eltartották önmagukat és családjukat. Horthy idejében, érdekes módon, a nemzeti jövedelmünk nagyobb részét nem a földműves réteg adta, hanem az ipar. Akármennyire is hihetetlennek tűnik ez. A földműves ág „csak” önhordó volt, és produktív. Ahogy a kiskereskedők és a kis- és középvállalkozók is produktívak és önhordók voltak. Egyedül az ipari munkásság mint új osztály volt az alkalmazottságnak, vagy munkanélküliségnek kitett társadalmi szelet. Itt. De ez a réteg is más volt akkor a maga hierarchiáját illetően. A szakképzett munkásnak nemcsak biztos volt az állása, hanem alkalomadtán esetleg maga is önállósíthatta magát, kócerájt, vagy kisüzemet tudott alapítani. A szakképzés nagyon magas szintű volt akkoriban. Igaz, hogy az inasság nem volt éppen leányálom, de aki szakképzését megkapta, az értette a dolgát, tehát akár önállóságra is gondolhatott, és a jég hátán is megélt. Ma a szakképzés sem a régi. Betanítandó, sőt valamelyest képzett munkásanyagunk is van elég, de szakmunkásunk (a szó rangos értelmében) vajon van-e bőséggel? És ha vannak szép számmal, tényleg okos-e és szükségese-e, hogy elhagyják az országunkat? Kisiparosaink is vannak, de vannak-e elegen, és szaporodnak-e? Kiskereskedőink is vannak, de vannak-e elegen, és egyáltalán, az ilyen vagy olyan vonalon önállósodottak száma van-e olyan számottevő ma, hogy az az állam gondoskodási kötelezettségét érzékelhetően könnyítené? Szorgalmas nép vagyunk, és (minthogy több más nép között éltem már) nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyon tehetséges nép is vagyunk a többihez képest, és individualisták is vagyunk, de az itt-ott előforduló állami támogatáson kívül segítjük-e eléggé azokat, akik önállósodni is tudnának? Nem okvetlenül pénz-segítségre gondolok, hanem arra, hogy képzünk- e ki elég szakembert, aki akár saját lábán is meg tud állni. Attól félünk, hogy kiképzem az ifjút, aki majd azonnal lelép külföldre, ahol persze 'kolbászból fonják a sövényt”?

Nem kolbászból fonják, én már tudom.

A munkáltatás és állásnyújtás mindig fontos feladat marad az állam számra, de nem lenne szabad, sem nálunk, sem másutt a világban, hogy a kormányok jóformán munkaügyi- és munkanélküli-ügyi hivatalok legyenek. Az olcsójános összeszerelő munkaerő értéktelen munkaerő. Rövid távon segít,

hogy megélhetéshez jusson a tudását tekintve értéktelen két kéz, de gondoljunk csak a jövőre, arra a tényre, hogy a gyilkos árutermelő hajszában végül az automatizálásé a jövő, és akkor válik csak igazán legkisebb értékké az emberek óriási tömege.

Ebben a fura világban sajnos a legkisebb érték az ember a gyógyászat szempontjából, a tudomány szempontjából, az ipar szempontjából és mi van még ezeken kívül? Ja, a profit szempontjából okvetlenül! Egy világ van körülöttünk, amely máról holnapra működik, vagy néha nem is működik, csak kapzsi és mást sem keres, mint alkalmi konjunktúrákat, és profitot de azonnal, főleg pedig bölcs előrelátás dolgában körülbelül a kőkorszaknál tart.