Balogh Bertalan

2016.okt.29.
Írta: BaloghBertalanUSA Szólj hozzá!

Hurrikán

Milyen a hurrikán? Először is, magyarul ez orkán lenne, csak az angol mond mindent másként. Florida ebben a tekintetben nagyon kockázatos hely. Gyakran bekövetkezik ez a pusztító forgószél itt, de csak nyáron, mert fölhevült tenger hatására születnek meg a halálos szélviharok. Most kánikula volt egész nyáron, de valahogyan mégis késett az első hurrikán létrejötte októberig. Isten se tud eligazodni manapság az időjáráson.

A szenzációhajhászó Amerikában persze rögtön beindul ilyenkor a rémisztőgépezet is; nem csak a lapok és a tévé riogatja a nagyközönséget, hanem még a meteorológusok is150 mérföld  per órás szélsebességről beszéltek, amit meg kell szorozzunk 1.6-tal, hogy megkapjuk kilométerben. Ehhez még hozzátették azt is, hogy 17 méteres hullámok mossák majd le a keleti partot a térképről.

A parti kisvárosban, ahol élek, azonnal elrendelték a kötelező evakuálást. Menni kellett a félsziget belsejébe, valahová, ahol biztonságosabb. Nejemmel mi maradtunk, mert maradni is lehet, csak éppen nincs ilyenkor semmiféle szolgáltatás, se mentő, se tűzoltó, se semmi.

Volt már ilyenben részünk. A tengerre néző széles ablaksorra most is fölszereltem a páncél-pajzsot és ez segített is. Túléltük. De kétségtelenül kockázatos vállalkozás volt ez, hiszen tárva-nyitva állunk szélnek, óceánnak, ami nem viccel.

Ha telibe kapja az ember a hurrikánt, akkor is szétrobban a háza, ha vasbetonból is van, de a sok kilométeres forgószél széle is széttép amit szét lehet tépni. Ilyenkor szoktak züm-züm röpködni tréfás háztetők. Most is „csak” a széle kapott el bennünket, és négy-öt óra alatt úgy nézett ki a városkánk, ahogy bombatámadás után lenne szokásos. Háztetők repültek az égbe, kerítések, fák  süvítettek el fölöttünk; az utcákon letépett kábelek mindenütt... némelyik szorgalmasan szikrázott egy darabig, némelyikük nem. Ilyenkor aztán nem is kellene központilag kikapcsolni az áramszolgáltatást, mert magától szűnik meg, amitől a telefon is rögtön süket lesz, sőt a mobilok is bedöglenek, hiszen a továbbító hálózat tornyait is megtépázza a vihar. Az pedig, hogy meddig tart a villanynélküliség, két napig? Két hétig? Ez csak utólag szokott kiderülni. 

Nem volt egészen 150 mérföldes a szél, de elég volt ahhoz, hogy ki ne dugja az ember az orrát a házból, ha egy kicsit tovább akar még élni. Csak csücsül a sötét és fülledt házban, elemlámpák és gyertyák fényénél, légkondi nélkül (ami Floridában alapszükséglet) és döglött villanytűzhely, valamint a gondosan feltöltött hűtőszekrény mellett, amiben minden megromlik, ha napokig nincs villany.

Három napig tartott most, mire elviselhetőre higgadt a mennyei őrület, és kimerészkedhetett az ember a károkat nagyjából fölmérni.

Örömmel láttam, hogy a háznak nem esett baja, ami csoda, csak éppen a 2-3 emelet magasra nőtt gyönyörű fenyőfáim törtek ketté, feküdtek le a földre, vagy akadtak fenn pálmafák lombjában. Vághatok ki hatot.

Az egész csak szerencse dolga ha ennyivel megússza az ember. Elővigyázatos lehetsz, okos nem.

Az amerikaiak viselkedése viszont kellemesen lepett meg, bár voltak tapasztaltam máskor is az egykori pionér évekből szinte génjeikbe ivódott magatartásuktól. Barátságos emberek, de a szomszédnak többnyire csak a keresztnevét tudják; érintkezésük szívélyes, de felszínes, bár  majdnem mindenki köszön a városkánkban az utcán, a félig-meddig ismerteknek is, mint régen faluhelyen volt szokásos, viszont, ha valaki bajban van, akkor egyből odarohannak hozzá a voltaképpen ismeretlenek, és mindenki mindenkinek segít. Így van ez kicsiben is és  nagyban is. Szervezhetőek az amerikaiak és önként szerveződőek.

Az evakuálás is rendezetten történt, milliók vonultak a partról belterületre, rögtönzött menhelyek álltak rendelkezésre, hiszen minden hotel, motel dugig volt már, és volt ellátás, segély, orvos és rendfenntartás.

Városkánkat négysávos híd köti a belterülethez. Rögtön megjelent a hídon a rendőrség, a Nemzeti Gárda is, (géppisztolyosan), és csak igazoltatás után távozhatott az ember, visszatérni ugyancsak bizonyítani kellett, hogy nem belopakodó tolvaj vagy, hanem helyi lakos. Rendőrkocsik cirkáltak egész idő alatt a városkában, felmérték a veszélyes helyeket, például a leszakadt vezetékek helyét,  és még el sem csitult a fergeteg, amikor villany-és kábelszerelők dolgoztak már mindenütt.

Ugyanígy, már csöndesedés napján, amikor kezdtek az emberek visszaszállingózni,  megjelentek a segélyszervezetek, köztük az Üdvhadsereg is és meleg ételt, hideg italt, cukorkákat és aprósüteményeket osztottak annak, akinek kellett. Persze, ingyen. Több helyütt például ingyen osztogattak zseblámpaelemeket is, tudván, hogy az áramszünet nagyjából mindenkinek kimerítette már az elemeit. Én is kaptam. Mert kellett.

Márai, aki maga is élt egy ideig New Yorkban, (aminek szerinte nagyon találóan mosókonyha éghajlata van, akár Floridának), megjegyezte, hogy itt Amerikában annyira szégyenletes dolog nem csinálni pénzt, hogy ha nincs pénzed, akkor adnak neked.  Van ebben valami ami a különféle segélyezési programokat illeti. De nem tudott arról, hogy kiürített városrészekben irgalmatlanul vigyáz a rendőrség az otthagyott házadra, és ha éhes vagy, enni kapsz. Főttet, meleget. Ha szomjas vagy, vizet kapsz, ha pedig lemerültek az elemeid, kapsz újakat, hogy kitarts amíg  megjön az áramszolgáltatás.

Nem békés időkben, hanem bajban ismeri meg az ember az amerikait igazán, a mély barátságokhoz nem szokott, felszínes ismerőst és ismeretlent, a keményen magának kaparót, de akiről kiderül, hogy lényegében arany szíve van.

A párhuzamosok

A lehető legostobább gondolat az, hogy egy megállapodott, önmagában harmonikus társadalom,
vagy nép, vagy nemzet gyönyörűen éldegélhet attól, hogy esetleg egy, vagy több más identitású
nép tömege zúdul be hozzá, csak türelem, vendégszeretet és másságot tisztelő modernitás kell
hozzá. Nagyjából ez a nagy félreértés ma is, amikor egy-két millió teljesen más identitású tömeget
próbál magába fogadni Európa naivan, békésen, vagy éppen kényszerrel. A migráció oka külön
tanulmányt érdemelne, elég megállni annál a bizonyítható ténynek látszó észrevételnél, hogy
voltaképpen lehetetlen az integráció.
Valószínű, hogy a sok ügyetlen magyarázkodásokhoz szokott fűlnek brutálisnak tűnik, ha valaki
lehetetlennek tartja más kultúrák békés elegyedését, de ez szinte sosem következett be a történelem
folyamán. A népek, vagy nemzetek egyszerűen, vagy éppen hidegrázósan ódzkodnak attól, hogy
keveredjenek, akár nagyon hasonlókkal is. Ott vannak például a portugálok. Első látásra
érthetetlen, hogy történelmi időkre visszamenően szomszédok a spanyolokkal, ráadásul nagyon
hasonlóak, nyelvük között sincs nagyobb különbség, mint jóformán csak tájszólásbeli, és mégis, a
portugál annyira portugálnak tartja magát, hogy elképzelhetetlen volna számára, ha spanyollá
kellene váljon, a spanyol meg ugyanúgy lehetetlennek tartja, hogy valaha portugállá váljon.
Békésen él egymás mellett a két nép, de véglegesen és megváltoztathatatlanul mint más-más nép.
Pedig mindenben egyeznek. Konyhájuk is ugyanaz a halas-fokhagymás, fűszeres konyha, sőt
vallásuk is teljesen azonos, és mégis, lám, különbözőnek, sőt teljességgel összeegyeztethetetlennek
érzik magukat mindkét részről. És ez két nagyon hasonló nép esete, amely csak a maga világában, a
maga „gettójában”, azaz a maga országában érzi magát otthon immár hosszú évszázadok óta.
Mi az, amiben mégis annyira különböznek, hogy makacsul és végérvényesen maguk között, a saját
hazájukban akarnak élni?
Csakis tudati oka lehet ennek. A spanyol spanyolnak tudja magát, a portugál meg portugálnak.
Megkérdezhetnénk őket, hogy mégis, mi az ördögtől tartják magukat ennyire másnak, de nem
kapnánk értelmes feleletet, hiszen csak másnak tudják magukat, és kész. Az igazi ok minden
bizonnyal az, hogy más-más pontból indultak ki annak idején, amikor néppé alakultak, más
események történtek velük, tehát valamelyes mások lettek a történelmük folyamán, és ez végleges.
És ez csak két európai nép.
Képzeljük el a másság fokát, amikor nem nagyon hasonló népek elegyítéséről van szó, hanem
kulturális tekintetben a világ két különböző végéről valókat próbálnak valakik összeboronálni előbb
gazdaságilag, aztán genetikailag is és mindenestül. Ilyesmi csakis hazátlanságot ismerők kusza
fejében látszik lehetségesnek, sőt kívánalmasnak is. A kulturális világ egyik végén van Európa a
másikon pedig az a világ, amiben mindenre az Allah ahbar a felelet, a kosztjuk is más, a vallásuk is,
a társadalmi szerkezetük is, teljes életfelfogásuk is...
Az csak az első fokozat, hogy idegen kultúra világába befészkelődve először csak gettókba
tömörülnek a jöttek (lásd a svédországi, hollandiai ás németországi, vagy éppen londoni no-go-
zónákat, esetleg egész kis városokat), mert a kisebbségre mindig a hasonszőrűek gettóba tömörülése
jellemző, a kisebbség mindenütt a saját világába menekül, a saját világát akarja és tudja csak élni.
New Yorkban is volt egy simán megférő magyar gettó, amikor még tömegesen éltek ott magyarok,
Paprikás Weisz üzletével és magyar hentesekkel és vendéglőkkel a középpontjában. Hollandiában,
Svédországban, Franciaországban és Németországban bizonyos zónákba a befogadóknak, de még
rendőrségüknek sem ajánlatos ma betenni a lábát. Mikor fognak a jöttek asszimilálódni?
A felelet ez: soha.
Miét nem?
Mert a tudatot, a vallásosat és a nem vallásosat, amit magukkal hoztak, nem részlegesen, hanem
teljesen föl kellene adják ahhoz, hogy franciává, hollanddá, németé stb. (vagy éppen magyarrá)
váljanak. És ez lehetetlen. Az emberben ugyanis az önazonosság tudat az utolsó ami ki tud halni.
Az én személyes esetem szelídebb. Éltem Svédországban tizennégy évig, de mindvégig tökéletesen
elképzelhetetlen volt, hogy valaha is svéddé váltam volna, vagy svéddé akartam volna válni. Most
már vagy negyven éve élek Amerikában, de éppen úgy lehetetlen, hogy amerikaivá váltam volna
csak csak azért, mert az USA-ban élek. Az én esetemben annyi a szerencsés, hogy civilizált vagyok
európai módra, simán illettem be oda is, ide is, miközben lám-lám, megmaradtam magyarnak,
hiszen genetikailag is vegytiszta magyar vagyok, Magyarországon nőttem föl és emberesedtem
meg, lehetetlen volna ilyen embernek félig fehérré, félig latinóvá, vagy félig négerré válnia. És itt
nem a bőr színéről van szó, hanem a tudatiról, amit magamban hoztam. A magyarok egyébként
simán és sikeresen illenek be itt is és Európa országaiba is. De segít ebben az is, hogy nem vagyunk
analfabéták, nem csupán félkatonai kiképzésünk van, mint a szírek és afgánok tömegének, nem
metszünk torkokat, nem fejezünk le „hitetleneket”, nem vagyunk dög lusták, nem képviselünk egy
radikalizálódott vallást, nem akarjuk a világot végül a magunk képére kényszeríteni. A világ
kulturálisan másik végéből bevándoroltatottak viszont, hogy úgy mondjam, különböznek mindezen
tekintetben az európaiaktól. Amellett, hogy nem hogy nem akarnak, hanem nem is tudnak
asszimilálódni és éppen hitbeli és tudati okok miatt nem.
Vannak nagy ciklusok. Az iszlám a tizenkettedik században terjeszkedő periódusban volt, majd a
tizenhatodik században visszazsugorodásba kezdett. Úgy látszik, mostanság ismét terjeszkedőben
van, bár nagy a különbség a két hullám között. Előbb a tudomány terjesztésével járt a jöttük;
kevesen tudják, hogy a reneszánsz talán sosem következett volna be Európában az Iszlám filozófiai
és tudományos behatása nélkül. A mai hullám persze, nagyon más. Egyrészt, mert nem az Iszlám
hitét és nem tudományt, filozófiát, matematikát és erkölcstant hoz magával, hanem csak nyers
barbarizmust, ás terjedése sem önerőből, azaz nem természetes módon zajlik, hanem csak
meglovagolta a terjedés természetes hullámát egy (persze nem(?) létező) fehérember-háttérhatalom,
és bevándoroltatja, sőt tömegesen beszállítja a mozlimokat Európába, hogy tönkre tegye azt.
Érthetetlen, hogy miért akarja tönkre tenni Európát és annak kultúráját, de azt teszi. Tervszerűségre
vall, hogy először is Európa két nagy államát züllesztik szét: Franciaországot és Németországot. A
többi már magától megy. Gondolják. Mert nem számoltak olyan „csekélységgel”, mint a közép-
európai kisebb államok ellenállása.
Ahogy a dolgok állnak, meglehet, hogy az igazi Európából végül csak ezek a kis államok maradnak
meg európainak. Köztük Magyarországgal. Nem is lenne ez baj, hiszen életképes és
hagyományaihoz ragaszkodó kis országokról van szó, együttesen pedig erős ez a tömörülés. És
elnézegetjük majd a nagy európai országok kínlódását, ami gettósodott betelepítettek tömegével
kezdődött, majd párhuzamos társadalmakat hozott létre itt is ott is, majd pedig a a bejöttek
párhuzamos társadalma a maga erőszakosságával és gyermekeik özönével idővel akár egyszerű
politikai választások útján is átveszi a hatalmat. Nem kell nagy tudós legyen az ember, hogy
valószínűsítse ezt a kimenetelt. Hosszú távon, vagy rövid távon?
Már csak ez a kérdés.

Érdekes idők

 Az amerikai politikai választások mindig nagy népi cirkuszra emlékeztetnek, és sokszor gusztustalanul korruptak, mindamellett, hogy lényegében csak kettőig tud számolni Amerika.  Ugyanis az elnöki székért harcoló 4-5 párt közül mindig csak kettő számít: a Demokrata és a Republikánus. Ráadásul, ezek sem nagyon különböznek egymástól céljaik és mondanivalójuk tekintetében, ami nem jelenti azt, hogy kettejük harca ne késhegyig menjen. Igazi bohózat ez.
   A most zajló választási csatározás viszont minden idők legfurcsábbja. Az egyik esélyes jelölt ugyanis minden hájjal megkent karrier-politikus, aki egyre nyilvánvalóbban beteg, és egyre köztudottabban korrupt, sőt itt-ott még nemzetellenes is, hazaáruló is, a másik pedig outsider, azaz egy temperamentumos milliárdos, aki teljesen más stílusban harcol, mint ami a washingtoni politikai „szakma” számára ismeretes és kezelhető.
   Az utca embere csak pislog, és nem tudja, hogy  melyikre szavazzon. Hivatalos helyeken is elhangzott már többször is, hogy mindketten alkalmatlanok az elnöki posztra. És van ebben valami igazság.
   Az igazi harc most sem a két nagy párt  híveinek a szavazatáért folyik, hanem éppen a politikához sosem értett utca emberének, az ingadozók és bizonytalanok tömegének a megnyeréséért. A szavazatokért, a többségi szavazatokért.
   Ebben a harcban minden hangzatosat és látványosat bedob, főleg a demokraták washingtoni karrierpolitikus világa, a maga széles sajtóhatalma segítségével, hogy ellenfelét, Trumpot jellemtelen alaknak fesse le. Ma éppen ott tartunk, hogy jóformán csak Trump nőügyeiről szól a nóta, ide illesztve hirtelen és „véletlenül” felbukkant nőket, akiket Trump a gazdag szépfiú harminc(!) évvel ezelőtt, vagy húsz-tizenöt stb. évvel ezelőtt molesztált. A lényegről, Amerika jelenéről és főleg jövőjéről alig esik szó a szokott és már unalmas frázisokon kívül, főleg a demokraták részéről.
   A Wikileaks korrupciót leleplező információ-gyűjteménye kezd mind ismertebb lenni annak ellenére, hogy a sajtó Clintonék kezében van. De desz-e elég tisztító hatása? Idejében!

Miről nem esik elég szó?

   Arról, hogy az USA gazdaságilag meglehetősen bajban van, arról, hogy nagyon  magas a munkanélküliség. 
 Arról, hogy harmincöt millió éhes ember él ingyen-élelmiszerjegyen. 
 Arról, hogy változóban van a  világgazdaság.
Arról, hogy esetleg a dollár fityinget sem fog érni egy-két éven belül, mert Kína és Ázsia jelentős része aranyalapú világpénzt dob be, amitől Az USA nem másod- hanem harmadrendű szintre süllyed egyből. 
Arról, hogy katonailag is másodrendű lesz Amerika. 
Arról, hogy egy tökéletesen sikertelen politikai választás után soha nem tapasztalt fejetlenség lesz Amerikában. Mert van erre esély.
   Végtére is, melyikükre szavazzon az utca embere? Clintonnéra, aki  azt a vonalat képviseli, amitől Amerika katonailag általában csak vesztett? Amitől Amerika gazdasága pang, államadóssága már régen kifizethetetlen fokon áll, és tovább nő?
   Vagy Trumpra szavazzon, aki legalább ért a pénzhez és a gazdasághoz, sőt általában tényleg jót akar, csak éppen megeszi őt a karrierpolitikusok hada, és lehetetlenné teszi, hogy véghezvigye amit akar?
   A Wikileaks őneki ad esélyt. De kérdés, hogy lesz-e ettől elég szavazata?
   A másik kérdés, hogy lesz-e egyáltalán elnök egyikükből is. A képlet  roppant összetett és zavaros.
   Egy bölcs kínai átok azt mondja: „Kívánom, hogy érdekes időkben élj.”
   Nos, Amerika valóban érdekes időkben él...

Igen - Nem

Határozottan gyanakvó vagyok, mert gyanakvóvá tettek az idők. Különösen a politikai választásokra nézek gyanakvó szemmel, ugyanis jóformán egyetlen szavazást sem láttam még, amely csalásmentes lett volna. Vannak egészen kirívó esetek is. Svédországban éltem másfél évtizedet, miközben volt egy időszak, amikor Olof Palmét, a miniszterelnököt már annyira utálta mindenki, hogy igen kétséges volt az újraválasztása. Érthető tehát, hogy ő és sleppje minden elképzelhető ravaszságot bedobott a választásokra.. A tévé például a percről percre közvetítette a szavazás állását. Egyenesben. Mint egy futballmérkőzést. A csel ott és akkor abban állt, hogy a műsorvezető, (aki nyilvánvalóan Palme embere volt) folyamatosan kommentálta a képernyőn megjelenő számokat, azt a benyomást keltve ország-világ előtt, hogy lám, nem csalás, nem ámítás, hiszen a komputeres számláló bizonyítja, milyen tiszta is ez a választás. Csakhogy egyszerre a számok kezdtek Palme ellen szólni, sőt nagyon vesztésre utalni, mire a műsorvezető idegesen intett az egyik famulusának, az meg átment a függöny mögé, és, lám csak, nem csalás, nem ámítás, Palme szavazatai már egyből kezdtek is szaporodni. Meg is nyerte a választás. (Mígnem jóval később valaki lelőtte Palmét, és a rendőrség igen sikeresen máig sem „tudta” megtalálni a tettest.)  Azóta nem hiszek a számítógépes számlálás pártatlanságában. Meg azóta se, amikor régebben az egyik kisebb párt nem érte el a minimális öt százalékot, csak (hogy még jobban egye a kefét a kisebb párt) valami 4.99-et, ami rögtön ki is penderítette a Parlamentből. Mert lehet  olyan ravasz vírust beépíteni a számlálóprogramba, hogy csak egy bizonyos szintig engedje be egy bizonyos pártra érkező szavazatokat, a többi az ellenzékhez fut be, majd pedig  dolga végezetten kitörli önmagát a vírus, és Isten sem találja meg.

Vagy ott vannak a levélben küldött szavazatok. A demokrata Bill Clinton annak idején tudta, hogy szénája nem egészen van rendben, és azt is tudta, hogy a világon mindenütt jelenlévő hadsereg zömében és hagyományosan republikánus szavazatok tömegét fogja elküldeni hivatalosan leplombált zsákokban. És lám, csodák csodájára, a zsákok nem érkeztek meg idejében. Valahogyan, késtek. Mind. Így aztán Clinton győzelme kiszámítható volt. Egyébként, nem volt rossz elnök. Ugyancsak érdekes, hogy amikor Jugoszláviában ugyebár letűnt a porondról Milosevics, a pártháza pincéjében már ott álltak a nagy zsákok tökéletesen kitöltött, Milosevicsre szóló szavazócédulákkal teli, több tízezer számra, gondosan előkészítve egy következő politikai választásra. Hogy be lehessen suvasztani a többi közé. Végül, min tudjuk, ezzel is lebukott, az ellenzéke pedig kiszórta a hamis szavazócédulákat az utcára, hogy mindenki láthassa.

Személy szerint a levélben való szavazást nem tartom szerencsésnek, sőt szükségesnek sem, ugyanis a szavazatoknak az aránya a döntő. Vagyis elvileg a könnyen ellenőrizhető hazai szavazatok arányszáma alig változik, ha változik egyáltalán a levélben küldött, vagy külföldi szavazatok arányszámától, viszont a nagy postázási keveredésben sok minden történhet, ami nehezen kontrollálható, tehát nem kívánatos.

Ez az október másodikai szavazás is olyan valami, amitől félek egy kicsit. És nem elsősorban a lehetséges csalások miatt, hanem azért, mert a kérdés olyan világos, amilyen óriási a válasz hordereje. A nemzet további sorsa függ ettől a nagy népi döntéstől, és nem biztos, az sem, hogy elegen mennek majd el az urnákhoz, különösen, hogy a NEM szavazat elvileg könnyű, óriási többséget ígér. Akkor meg minek elmenni nekem is, gondolhatják sokan. Meg kell jegyezzem erre, hogy hozott már óriási meglepetéseket az elbizakodottság. El kell menni, szavazni kell. Nem -re kell szavazni, hiszen ez nem olyan „csekélységről” szól, hogy ez a párt fog győzni, vagy amaz, hanem arról, hogy akarok-e szomszédoknak öt-hat gyerekes arab családokat, akik köpnek rám, hiszen számukra gyűlölt „hitetlen” vagyok, nem beszélve arról, hogy az életben nem válnak köztünk magyarrá, mert eddig még sehol sem tudtak, sőt sehol sem akartak asszimilálódni, egyszerűen azért nem, mert az a hitükről és ”kultúrájukról” való lemondást igényelné, ami persze lehetetlenség.

Ez most a tét. NEM párt-ügy ez, hanem NEMZETI!

Mindemellett, amint tudjuk, ez a szavazás csak akkor jogerős, ha a jogosultak legalább ötven százaléka voksol. És vannak próbálkozások arra, hogy bojkottálják egyes erővonalak a népszavazást, ugyanis ez a legtöbb amit el képesek érni. És van rá esélyük.

Láttam az interneten egy listát azon „civil” szervezetekről, amelyek IGEN-t akarnak szavazni,  (Sorosnak sok a pénze) vagy csak  távol  maradnának a szavazástól. A nagyobbacska pártokon kívül olyan szervezetecskék sorakoznak föl a listán tucat számra, amelyekről eddig senki sem hallott. Szinte csak  a Vécésnénik Országos Honleányi Szövetsége hiányzik a nevezetes listáról.

Elképesztő egyáltalán az, hogy vannak, akik migráns kevercset szeretnének látni Magyarországból, és ellenzik, hogy Brüsszel helyett mi mondjuk meg, milyen legyen az országunk: emigráns ország, vagy magyar.

Megpróbálok elképzelni egy embert, aki komolyan törekszik önmegsemmisítésünkre. Nehéz ilyen „magyart” elképzelni. Vagy ellenség, vagy... nem is tudom... Az ilyet biztosan nem anya szülte.

Magyarország halszagú

 

 

Szól a roppant dinamikus, sőt magával ragadó zene, egy kis kórus lányai kipirult arccal, szinte megidvezülve énekli teli torokból a szöveget, vagy csak refrén volt? Nem is tudom. Az egészből csak a százszor ismételt kijelentés maradt meg bennem, miközben azt nem tudom, hogy minek készült ez a dal, versenydalnak? Slágernek?  Himnusznak? Csak azt tudom, hogy akármi is volt ez a dal, nyíladozott a bicska a zsebemben, mert ne üvöltözzön nekem senki ilyen otromba ostobaságot Magyarországról. Ízléstelen lenne ugyanez a szöveg akkor is, ha Finnországot halszagosítaná meg.

És ha már a szagoknál tartunk, ennek pont az ellenkezője hangzott el a hatvanas évek végén Svédországban (ahová disszidáltam) az aranyos  kis nimfomániás nyelvtanárnőnktől. Éppen akkor tértek vissza Pestről egy rosszul sikerült romániai üzleti út után. A férjének volt valami dolga Bukarestben, de a fényes szálloda tele volt csótánnyal. Az általam Kismalacnak becézett tanárnőm nem aludt jól sem az első sem a második éjjel. Reggelig vadászgatta a csótányokat, hogy jobban teljen az éjszaka. Aztán, amint tehették, átmenekültek Pestre. Azt mondta Kismalac, mintha Amerikába jutottak volna át. Mármint kulturális és minden más szempontból. Bele is szerettek a városba, a vendéglőkbe, a nyári napsütésbe, a számukra nevetségesen olcsó árakba, a barátságos emberekbe, a 4-es villamosba, ami körbevitte őket és nem tévedhettek el, pedig Budapest a hatvanas évek végén elképzelhetetlenül más volt úgy minden tekintetben mint most, amikor Firenze után Budapest lett a legajánlottabb turista célpont Európában.

Ismervén az akkoriban még roppant kopott és bolsevista módra kényelmetlen Pestet, szinte félve kérdeztem meg, mi a summás, nagy összefoglaló véleménye nem csak Pestről, hanem az átutazóban  látottak alapján Magyarországról úgy mindenestül. Kismalac gondolkodott egy percig, pontos akart lenni, ráncolta pisze orrát nagy koncentrálása közben, és végül komoly hangon kijelentette:

Magyarországnak őszibarack illata van.

Szerelmes is lettem belé igazán.

A Cion Bölcsei, meg a Talmud

Nem könyvismertetés ez hanem inkább gondolatok e két nagyszabású művel kapcsolatban, hiszen a Talmudot sem és a Bibliát sem szokás csupán könyvnek tekinteni, így inkább a tartalmuk és sajátos látószögük az, ami gondolatokat ébreszt az emberben. A Bibliát is kifogásolhatja az ember, az Ószövetséget is és az Újszövetséget is, ha másért nem akkor azért, mert az Ószövetség nagyrészt lopkovic munka, mivel a legtöbb, ha nem éppen minden nagy sztoriját már régen megtalálták, méghozzá írásos formában (a teremtés, Noé, Mózes a kis kosárban stb.) több ezer évvel korábbi nagy művekben ősi, vagy éppen mára már kihalt nyelveken. Csak más nevet, főleg zsidó neveket kaptak a szereplők a Bibliában. A Újszövetség is erősen kifogásolható, ugyanis négy nagy evangélistáról akar csak tudni, miközben kicenzúrázott legalább két tucatnyi evangélistát, és vigyázott arra, hogy nehogy szóba kerüljenek azok. Mintha szándékosan egy új vallási felfogást propagálna, amit aztán nyugodtan nevezhetnek judeo-keresztény eszmének, tehát nem a kereszténységet, hanem annak egy leszűkített és megvariált eszméjét tálalja, mintegy azt az érzést sugallva, hogy az ősi zsidó vallásból alakult ki a kereszténység, noha ez pont fordítva történt. Ennyit a Bibliáról. És még csak annyit, hogy a tudatosan elkövetett sauli-pauluszi torzítások nélkül a kereszténység valójában ennél nem csak több, hanem más is (lenne).

A Talmudot és a Cion Bölcseinek jegyzőkönyvét tanulmányozgatva valósággal elborzad az ember. Ha meg kellene neveznem a világ két legszörnyűbb könyvét ez a két mű vinné el a pálmát. Minden részletezés nélkül a Talmudot a törzsi nacionalizmus netovábbjának véli az ember, mert alapgondolata emberiségellenes, hiszen minden eleme arra a „tényre” alapozódik, hogy aki nem zsidó az egyszerűen, nem ember. Ilyen alapon aztán nem csak természetes, hanem kívánatos is a nem zsidó, azaz gój világ tetszés szerinti kihasználása és pusztítása. Köszöni szépen a világ ezt az alapgondolatot és szándékot.

A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve pedig egyenesen az idevágó programot tartalmazza meglehetős részletességgel, vagyis az alapszándék kivitelezési módszerét írja le. Hűen követve a talmudi alaptételt, mármint azt hogy  egyetlen egy nem zsidót sem lehet embernek tekinteni, a gójok fölötti világuralom elérésének lépéseit találjuk benne. Nem más ez a könyv, mint részletes program, szinte sátáni gyűlöletből fogant forgatókönyv.

Nyilvánvaló, hogy a világot nem lenne egyszerű egyenesben szemen köpni, azaz megjelentetni ezt a könyvet, nyíltan, mint programot, a megalkotója tehát egy ravasz kis cselhez folyamodott. Megjelent már a 19. század elején, de abban a pillanatban, párhuzamosan, megjelentek az ócsárló kritikák is, nyomban hamisítványnak bélyegezve a művet. Számtalan kiadásban jelent meg a Jegyzőkönyv Európa szerte, és ugyanúgy számtalan cáfolat jelent meg, vagy mély hallgatás és elhallgatás követte. De a megjelenés a fontos itt, és a trükk az érdekes, ahogy terjesztették a Jegyzőkönyvet, mégpedig nem az ellenzői, hanem éppen az alkotói. Annyiban ügyes ez a tálalás, hogy el akarok juttatni a világ zsidóságához egy program-könyvet, azt azonnal hamisítványnak bélyegzem, néha látványosan föl is vásárolom amennyire lehet, miközben az érintettek, azaz a világon minden zsidó nagyon jól tudhatja, hogy program ez, nem több, nem kevesebb, és tudja, hogy ez az irányvonaluk, amit követniük kell, ha a világuralmat el akarják érni. Ez a kis csalafintaság voltaképpen szimpla, csak a körülötte keltett hamis-nem-hamis felbolydulás viharos. A másik szemmel láthatóan szimpla tény az, hogy a hamisítványnak bélyegzett program-könyv minden utasítása szép sorjában bekövetkezett eddig és továbbra is bekövetkezni látszik. Érdekesek tudnak lenni az ilyen forgatókönyv „hamisítványok” .

A könyv megjelentetésének módja, ideje és helye is homályos egy kicsit, ahogy az már „hamisítványokhoz” illik. Az igazi szerző neve pedig azzal a csellel homályosíttatott el,  hogy valahol Oroszországban, valamilyen zsidó kongresszus jegyzőkönyvének hirdették e művet, mígnem valaki nemrég meg nem nevezte a tényleges szerzőt. A szabadkőműves szervezetből kiugrott Mónus Áron kutatta ki a szerző nevét. Tőle tudhatta meg az ember egy interneten közzétett nyilatkozatából, hogy nem kisebb valaki, mint a modern cionizmus atyja, Teodor Herzl írta a „jegyzőkönyvet”. Mónus Áront azonnal be is perelték Párizsban azután, hogy egyik könyvében Herzlt nevezte meg mint szerzőt, de minthogy a perbefogóknak egy nagyon tájékozott és művelt emberrel volt dolguk, Mónus megnyerte a pert. Egy titok tehát felszínre került. Úgy látszik a sánta kutyát mindig utoléri valaki.

Munkás kéz

Hogy magamat idézzem, aki azt hiszi, hogy nem őrült világban élünk, az legalábbis buta. Itt van például az az ökörség, hogy Németország arab stb. migránsokkal akarja ipari termelését és egyáltalán a munkaerőpiacát serkenteni. Erre más országok is nagyot bólintottak és most, hogy úgy mondjam, eszik is a kefét, vagy isszák ostobaságuk levét, hogy képzavarral is éljek. Ezek a nagy határozathozó „okosok” életükben nem voltak eléggé közel a gyárhoz, munkaerőpiachoz, munkaszervezéshez, üzemszervezéshez, munkáshoz. Magam én meglehetősen közelről ismerkedtem meg a  képzetlen, sőt a képzett, sőt a nagyon képzett munkaerők természetrajzával, nem is csupán elméletileg, hanem a köznapi gyakorlatban is. Aki nekem azt mondja, hogy több munkához több kéz kell, azzal már szóba se állok, ugyanis fogalma sincs arról, hogy a termelésben a legmegbízhatatlanabb elem éppen az emberi kéz. Az „emberi kéz” néha részegen jön be, vagy másnaposan, vagy droggal a fejében, vagy a tegnap esti drogozás utóhatása alatt van még, vagy csak beteg lesz egy időre, balesetet szenved, családi gondjai vannak, beteg a gyereke, gondjai vannak, nem tudja fizetni a rezsit, az orvosi költségeket, néha pokolian unja azt amit csinálnia kell, nem illeszkedik a brigádba, nem jön ki a főnökével, selejtet termel, állandó MEO-st igényel, nem beszélve arról, hogy a munkaadónak pénzébe kerül a munkás, és sorolhatnánk majdnem a végtelenségig a tényezőket, amelyek világossá teszik, hogy a termelésben a legrosszabb elem az ember. Kerülendő, amennyire lehet.

Svédországban köztudott, hogy a szerdán csinált autó a legjobb, a hétfőivel meg a péntekivel pedig mindig baj van, vagy egyszerűen csak bajok sorozata van vele. Életemben egyszer vettem vadonatúj autót itt, Amerikában, egy Ford Escortot. Ez volt nem az első, hanem az utolsó új kocsim, mert egyetlen használt tragacsommal sem volt annyi bajom soha, mint ezzel. Mintha félhomályban rakták volna össze. Hétfőn, vagy pénteken, amikor a munkásoknak még nem, vagy már nem ott az esze, amit csinál.

Egy másik nagyon tipikusan ostoba eset ugyancsak Svédországban történt, és éppen a Volvonál. Buszokat is gyártanak, és hogy olcsóbb legyen a munkás, egy új összeszerelő üzemet Smólandban, a szegény országrészben létesítettek, ahol a helyiek jó krumplitermelők voltak mindig, de csavarhúzó és csavarkulcs életükben nem volt a kezükben.

Indiai megrendelésre száz buszt kellett összeszereljenek, majd hajóval eljuttatni Karachiba, ahonnan  „saját lábon” kellett a buszoknak eljutniuk a megrendelő lerakatához. Csodák csodájára(?) egyetlen sem érkezett meg. A buszok valósággal darabokra hullottak a kétórás úton.

   Miért?

   Mert az összeszerelés alkatrészek összecsavarozásból áll, és az olcsó munkaerőnek annak a krumplitermesztőnek, nem volt a kezében az az érzés, ami egy csavar jó erős meghúzásával jár. Az anyákat talán csak ujjal pörgették rá a csavarokra, a csavarokat meg vagy meghúzzák, vagy többnyire nem. Mit lehet tenni egy munkással, aki életében nem volt munkás, szerelő sem, otthon bütykölő sem? Minden csavar MEO-val ellenőrizni? És akkor még nem beszéltünk „migránsokról”, akik a nyelvet sem beszélik, írásunkat nem tudják olvasni, nem is akarnak asszimilálódni, és legfeljebb irreguláris katonai kiképzéssel rendelkeznek, mindamellett, hogy legendásan lusták? Mert ilyen, vagy majdnem ilyen Merkel tanti új munkaereje és másoké is, akik nem csak munkaerőt látnak a jöttekben, hanem hovatovább „genetikai felfrissítést” is.

Ha valaki azt hiszi, hogy nem bolondokháza Európa és a fél világ, az vagy nem lát az orránál tovább és főleg nem hosszú távra gondolkodik, vagy szimplán buta, vagy nagyon gonosz.

Miközben a kétkezi munkaerő és a szakmunkás réteg számára ma a munkahelyteremtés a nagyon nagy dolog, írtam már arról az abszurdumról, hogy noha az árutermelést csakis automatizálással lehet felfokozni és versenyképesen tartani az áruk minőségét és árát is, a pedagógia továbbra is munkáskezeket és  minden szinten csak alkalmazottakat, napi nyolc órás elfoglaltságtól függő kulikat állít elő egy korban, amelyben a munkás két kézére kevésbé és kevésbé lesz szükség, majd pedig szinte alig.

Merkel tanti biztosan nem olvasott ilyesmiről, vagy pedig felső, gonosz parancsot követ, amely rövid úton Európa végét eredményezi.

Összegzésül: a munkáskéz kerülendő, az automatizálás az egyetlen mód versenyképesnek maradni, következésképpen nem üres fejű kulit kellene „termelnünk”, hanem gondolkodó embert, mert a legolcsóbb olcsójános is automatikusan válik fölöslegessé. Világméretekben a következő egy-két-három generáció többsége. 

 balogh_bertalan.jpg

Titulusok

Ebben a politikailag korrekt világban gyakran nagyon különös embernek érzem magamat, sőt a sorból alaposan kilógónak is.

Nem ismerek ugyanis olyat, hogy politikailag korrektség. Új fogalom ez, én meg régi fogalmak szerint élek.

Leírom például a szót, hogy arab, és a világon semmi különöset nem érzek, nem rebben egy csomó apróság össze a gyomrom táján, hiszen azt mondani, sőt leírni, hogy arab, az annyira egyszerű, mint azt leírni, hogy eszkimó. A zsidó szóval viszont már bajok adódhatnak. Nem nálam, mert azt is úgy írom le, ahogy például a portugált portugálnak nevezem. Hanem a külvilág, ez a politikai korrektségre és hisztis érzékenységre átváltott világ lett hajlamos némi berzenkedésre. De én akkor is zsidónak nevezem a zsidót, portugálnak a portugált, eszkimónak az eszkimót, norvégnak a norvégot, almának az almát, dinnyének a dinnyét. Úgy érzékelem, lassan már hatni kezd az embereken egy lehetséges külső nyomás. Azaz, illene, hogy hasson rám is, de nem hat. Valahogyan az istennek sem hat.  Meglehet, hogy nem bennem van a hiba, mert ha lenne, azonnal igyekezném is kiköszörülni, de nincs köszörülni valóm ebben. Sokkal inkább azokban a fejében vannak hibucik, akik a zsidó szó olvasásakor akaratlanul is majdnem a büdös zsidó szóösszetétel veszedelmes közelségét érzik, és  jaj istenem, legalábbis majdnem-majdnem és ajle mitt vajle, akkor is ha tényleg csupán egy sima, alapértelmű, egyszerű szóról van szó. Vannak ilyen beidegződések. Másoknál. Sokaknál.  Vagy veleszületett, vagy másként beidegződött paranoia ez. Én meg egyáltalán nem vagyok paranoiás, elég nekem a sima magyar nyelv a szavak alapértelmével, mások meg érezzenek bele, vagy mellé, vagy elé, vagy után amit akarnak. Nem vagyok pszichiáter. Majd ha az leszek, ki fogom elemezni az ilyen gubancokat. Egyelőre más dolgom van.

De nem csak ez az a szó „csiklandós”. Itt vannak Amerikában a négerek, például. Egyik ausztráliai magyar ismerősöm látogatóba jött New Yorkba, és a reptéren a fekete hivatalnok valamit kifogásolt a papírjaival kapcsolatban. A Magyar csak értetlenkedett, mert szerinte minden rendben volt, útlevél, vízum... „Mit akar ez a Negró”?  - kérdezte félhangon a mellette álló barátját. Erre a fekete fölkapta a fejét. Ölni tudott volna a szemével. Miért? Mert az ausztráliai magyar nem tudta, hogy ez itt csúnya szó, ugyanis African American a feketék korrekt titulusa. Hogy bonyolultabb legyen a dolog, más egyáltalán nem, de ők maguk nyugodtan nevezhetik magukat Negrónak is ha akarják, sőt van egy Negró Egyetemük is. Vagyis, ha más mondja, az nagyon sértő, ha ő mondja magáról, az nemes hangzású.

Meg lehet bolondulni.

Elvittem nemrég az órámat javíttatni az ügyes kis oroszhoz. Beszédén mindig érezni lehetett az oroszos akcentust. Remek szakember. Hogy kedveskedjem neki, mondtam, úgy hallom, te orosz vagy. „Én Oroszországból való vagyok”- mondta pontosítás végett, és nem folytatta, mert szerinte, mindenki láthatja róla, hogy zsidó, nem pedig orosz.

„Érzékeny” pontok ezek. Egy kollégám a Szovjetunióból való volt. Nagy tudású mérnök. Az ottani oktatás ugyanis remek szakembereket termelt minden vonalon. (Sztrókot szenvedett szerencsétlen feleségemet is egy Wejnstein nevű „orosz” pszichiáter nő hozta rendbe. Tudásával többet ért, mint az egész New York-i Mount Sinai csúcskórház úgy mindenestül). Ez a mérnök nem kertelt. „Nem, nem orosz vagyok, hanem zsidó” - mondta egyszerűen. És igaza volt, ha úgy tudja magáról.

Nem mindenütt találkozunk ilyen egyenességgel. Hallottuk valakitől is Magyarországon az egyenes kijelentést, hogy nem magyar vagyok, hanem zsidó? Nálunk olyan ez a szó, mint a Negró Amerikában. Ha egymás között ő nevezi magát zsidónak, az más. Ha te mondod róla, akkor „zsidózol”.

Jó kis agyatekertség.

Ez a terjedő politikai korrektségi járvány lassan már oda vezet, hogy kerülni kezdenek az emberek bizonyos egyszerű szavakat, „vigyázni” kezdenek, nehogy valakik megsértődjenek.

Megsértődjenek?

Miért sértődnék meg például én, ha valaki magyarnak nevezne!

Nem kényelmes a paranoiásokkal való mindennapos érintkezés. Nem kényelmes így a világ.

Gyászsablon

Mindig feldühít, ha nagy halottjainkról olvasom a lapokban a hangzatos búcsúztatásokat, ami népszokásunknak megfelelően ki is jár nekik, kivéve, ha egyáltalán nem nagy halottról van szó, sőt esetleg egy szemétládáról, egy elvetemült ellenségről, egy hazaárulóról. A sajtó és sok ember azonban kötelességének érzi, hogy szépeket mondjon, néha könnyfakasztóan szépeket, és nem válogat, nem mérlegel, egy-halott-egy-dicshimnusz képlete szerint, noha a halottról jót, vagy semmit sémája igaztalan „bölcsesség”. Ráadásul, ha egyaránt mondunk hangzatosan szépeket és jót egy hitványról, az egy valóban nagy halottunk méltatásértékét fokozza le már az egyenlőségjel okán is. És vannak hitvány halottjaink is. Antall halála után könnyek csorogtak minden újságból, mintha valóban egy nagy hazafit vesztettünk volna el. A történelmi valóság azonban más egy kicsit. A rendszerváltozás elmismásolódott, a Rákosi-Kádár éra szépfiúi ma is aktívan jelen vannak ilyen pártban, olyan pártban, minden pártban, az Országházban, és persze az ellenzéknek nevezhető halmazban. És kuncognak a markukban: Megúsztuk. Ehhez lassan már hozzászokunk, de a dolgok vastagja az, hogy noha országunknak minden határa fájdalmas, egyből alapszerződésekkel rohant körbe a szomszédos országokba, bizonyítani, hogy milyen jó fiúk is vagyunk, tietek amit így vagy úgy kaptatok, csináljatok vele amit akartok. Az ottragadt magyarokkal is. A leggonoszabb húzása a Kárpátaljáról való lemondás volt, pedig feltették neki a kérdést, vissza akarjátok kapni, hiszen az sosem volt Ukrajna része. A válasz az volt, hogy van nekünk szegény emberünk elég. Tehát nem kell. Visszakaphattuk volna?  Igen. Még egy korábbi népszavazás szerint is Kárpátalja legszívesebben Magyarországhoz szeretne tartozni. Mi lett volna a jelentősége ennek? Persze, az ott élő magyarság visszatalálása, ami önmagában nem kis dolog, másrészt, egy térképhez már valamit értő elemista is láthatja, hogy Kárpátalja visszakapásával jóformán egyenes kapcsolatunk lett volna Székelyfölddel. És ez hatalmas dolog. A „tizenöt millió magyar miniszterelnöke” egyebekben így lett tizenötmillió magyar árulója. Ugyanis az érvényben lévő nemzetközi egyességek szerint Európában BÉKÉS ÚTON akkor is és ma is lehet határt módosítani. Erről is hallgatott. A lapok viszont dicsőítették és akkora temetést kapott, amekkora nagy hazafinak jár.

Ki érti ezt?

Meghal egy jelentős ember, és jön az automatikus könnyzacskó, meg az ajvékolás, aminek esetleg semmi köze a tényekhez, sőt ízléshez sem.

Most a jelentős író, Esterházy halt meg, és ettől könnyesek a lapok. Részben érthető a fölhajtás, hiszen művein keresztül sokan ismerték valamennyire, vagy jól, de a méltatások kivétel nélkül automatikusak, nem bírnak a világon semmi racionális tartalommal. Írónak olyan volt, amilyen. Nagyon sokan nem szeretik de nagy volt a sajtója, szerteágazóak a kapcsolatai, sokszor külföldi könyvvásárokon ő képviselte a Magyarország hangját, ami egy kicsit már túl van a realitáson és azon a hangon, amit szívesen hallanánk mi magyarok.

Milyen magyar volt?

Ez a kulcskérdés. Egy szívében labanc arisztokrata és egy zsidó anya fia. Nem valami nagy magyarságot sejtet ez, és nem is bírta sokáig, hogy hangot is adjon annak, hogy voltaképpen megveti a magyart. Nem kell trilógiát írjon egy magyargyűlölő ahhoz, hogy leessen az álarca. Tőle is elég volt egy rövid, roppant pimasz írás, hogy megértsük, milyen mélységesen megvetette a magyart. Talán az anyatej, az anyai hatás köszön vissza ebből az írásból, a talmudi intelem, hogy (szabad fordításban) a gójok nem tekinthetők embernek. Nincs egy sem a gójok között, akit embernek nevezhetünk. Az írás ebben a felfogásban íródott. Egyenesen a kutyával teszi azonos szintre a magyart. Lehetőleg kanmagyart válasszál, írja valahogy ebben a hangnemben, és mindvégig azt fejtegeti, hogyan kell bánni a magyarral. Ha a magyar szót a kutya szóval helyettesítjük be, világos kutyanevelési útmutatás ez egész. És sajnos nem kell nagyon behelyettesítgetni, ordít az írásból a világos párhuzam, a megvetés, a magyarok állattal való párhuzam.

Írtam nemrég, hogy sok zsidó nagyság minden siker, kitüntetés és megbecsülés ellenére egyszer, vagy végül, kiborítja a bilit. Így tett a sorstalanságos Kertész, aki többször vallotta, hogy lényegében a világon semmi köze a magyarokhoz, képtelen köztünk élni, így tett a másik Kertész is, a Kossuth-díjas, és nagyon sokan mások is, mintegy bizonyságot téve arról, hogy Isten őrizz, ilyen alávaló fajtával mint a magyar szó sem lehet azonosulásról.  Esterházy így (is) borította ki a maga bilijét, vagy lelke feketéjét. És zokog a halálhírétől a magyar sajtó. Mintha tényleg nem csak jót lehetne, hanem okvetlenül csakis jót kellene szólni valaki halálhírével kapcsolatban. Válogatás, értékelés nélkül, sablonra.

A magam részéről a halottról jót, vagy semmit sablonos felfogást nem cserélném  föl egy köpök a sírodra felfogással, de van aki nem érdemelne mást. Legfeljebb egy kishírt. Imádói pedig pityeregjenek magukban amennyit akarnak.

Lőni, vagy lelövetni – ez itt a kérdés

Floridában, Orlandó nagyvárosban az egyik ferdehajlamúak szórakozóhelyén belépett egy őrült nagy pisztollyal és géppisztollyal, majd azonnal tüzelt, megölve ötven férfit, nőt, férfinőt, nőférfit stb.  és megsebesített körülbelül ugyanannyit. Példátlan fajta vérengzés volt ez, méreteiben is. Jellemző az eset súlyosságára, hogy Obama is azonnal sajtótájékoztatót tartott, elmondván, hogy lám csak lám csak, nem olyan országban szeretnénk élni, ahol bárki szabadon fegyverhez juthat, mert ilyen végeredménnyel járhat.

Az esemény szomorú része egy őrült lövöldözése, és a gyász ami ezt követte.

De a politikai része is rettenetesen sántít. Ugyanis nem lehet a fegyvertartást megtiltani Amerikában, hiszen az alkotmányuk (Constitution) eleve leszögezi, hogy mindenkinek joga van fegyvertartásra. Elképesztő politikai csűrés-csavarsokkal folyik ez ellen a társadalom nyúlszívű rétege által immár jóformán egy évszázada, de az alkotmány szent, és hamarabb lehet az amúgy is százszor megvariált Biblián változtatni, mint a Constitucion second amentmentjén. Próbálkoztak mára azzal is, hogy be kell jelentenie mindenkinek, ha van fegyvere. Maga a rendőrság tiltakozott a legerősebben ez ellen, és nem is lett semmi a nyilvántartásból. Ugyanis vagy szabad valami, vagy csak nyilvántartással, azaz nem egészen szabad, és punktum.

Obama-és a liberálisok álma, a tökéletes fegyvertelenség tehát szerencsére tökéletes elképzelhetetlenség. Nekem is van fegyverem, golyó is van benne 12, és ha betör valaki, lelövöm mint a kutyát, mert védem magamat és a családomat. Aztán kijön a rendőrség, fölveszi a tényállást, és az ügy le van zárva.

A mostani vérengzés éppen a fegyverellenesség kudarca. Normális esetben ha belép valaki egy nyilvános helyre és lövöldözni kezd, az első lövés után, kapásból vagy tízen lőnék szitává az őrültet, amúgy pedig meg kell várni, míg kilövöldözi magát az illető, és végre megjelenik fölszerelkezve a rendőrség, lepuffantja a támadót, majd fölveszi a jegyzőkönyvet: Ötven halott és ötven sebesült itt a mai termés. Van aztán társadalmi felzúdulás, könnyek, gyász, önkéntes véradás, újságcikkek és Obama szózata, de valahogy mégis rossz így az egész. Lelövetni OK, visszalőni nem ildomos legalábbis házon kívül nem, mert annyit már elértek a fegyverellenesek, hogy fegyvert  zsebben, házon kívül csak külön tanfolyam elvégzése után és engedéllyel szabad. (Kivéve az őrülteket és a bűnözőket, akiknek mindig lesz fegyver a zsebében.)

Fura szabadság ez.

Palacsintások

Bayer Zsolt említett egy idézetet Goethétől: „Ne azt add a népnek amit kíván, hanem azt, amit kívánnia kellene”. Zseniális gondolat. De nem kell Goethe legyen az ember, írtam egyszer egy humoros kis karcolatot magam is két képzeletbeli nyári gyerektáborról. Két tábor volt egymás mellett. Az egyiket nagyon demokratikusan vezettek, megkérdezték például a gyerekeket, hogy mi legyen a vacsora. Az egyöntetű válasz az volt, hogy palacsinta! Meg is kapták, de másnap reggelire is ez volt a kívánságok kívánsága, sőt ebédre is, és vacsorára is és mindig. A szomszédos tábor gyerekeit viszont mindig ügyesen komponált, változatos és tartalmas koszton tartotta a vezetőség, persze a gyerekek megkérdezése nélkül. Az ilyen önkényuralmi jelenség persze minden agyalágyult politológus szerint egyenlő a szörnyűséggel, hiszen demokrácia helyett központi irányításról, despotizmusról, önkényuralomról és hasonlókról van szó. Egy idő után össze is verekedett a két tábor gyerekserege, mert a palacsintások keményen kiálltak a maguk demokráciájáért. Mondani se kell, hogy a jó koszton nevelkedettek könnyen és jól elverték a sok kis idétlen palacsintást, hiszen erősebbek lettek. Tanmesécske, vidáman. De más is bizonyítja, hogy egy megfontolt államvezetés nem a nép kívánságát akarja kielégíteni, hanem azt adja, amit a népnek kívánnia kellett volna.

A kultúrtörténetünk egyik briliáns esetéről például akkora a csönd, hogy senki sem említi soha, sőt ma már nem is tud róla senki. Az ötvenes-hatvanas évek könyvkiadásának politikájáról van szó azokról a rövid évekről, amikor a népi kollégisták hadának még szava volt. Aki akkor megélte az eseményt, örömmel és csodálkozva gondol vissza ezekre a kultúr-évekre, ugyanis az a csoda történt meg akkoriban, hogy a nép egészen egyszerűen elkezdett olvasni. Tilos volt (és nem is kapott volna rá papírt) szennyirodalmat megjelentetni. Nem voltak piff-puff regények, farzsebbe kívánkozó irodalmi szemetek, viszont megjelent az Olcsó Könyvtár nagyszerű sorozata. Vacak papíron, ponyvakiadás formátumban jelentek meg a magyar -és világirodalom remekeinek. Egy Puskin, egy Móricz, egy Kosztolányi… és minek is sorolnám föl az irodalom nagyjait, bárhol megkapható volt 3 forintért, ami akkor egy csomag cigaretta ára volt. És vették az emberek az Olcsó Könyvtár remekeit vacak papíron, fillérekért, ha nem csinos kivitelben és sokkal drágábban akarták megvenni ugyanezeket. Tömegesen ráébredtek az emberek, hogy gyönyörű dolog, és jókat. Volt, aki gyűjtötte is az Olcsó Könyvtár „ponyváit”. Rozi néni is a Nyírség legeldugottabb falujában (ahová jóformán a Nap is alig süt be) vett egy könyvállványt (olcsó típusbútort, mert ilyen is volt akkoriban) a gyűjteményének. És olvasta. Pápaszemesen és élvezettel. A szája mozgott olvasás közben. Egyszeriben mindenki olvasni kezdett. Megénekeltem az esetet is egyszer, hogy az újpesti strandon leterítettem a fűbe a pokrócomat, letettem a könyvet, a cigarettát és az öngyújtót, és mire a WC-ről visszatértem, ellopták. Nem az öngyújtót vagy a pakli cigarettát, hanem a könyvet! Ilyen idők jártak akkoriban. Nem demokratikus, nem „alulról kezdeményezett” tömegkívánság, hanem központi, ügyes, hazafias kultúrpolitika tette, hogy a nemzet egyszeriben olvasni kezdett, aminek persze, megvoltak a kulturális hatásai is. Új izélés alakult ki, újfajta viselkedés, normális értékítélkezés. Kulturális csoda volt tehát ez! Azt kapta a nép, amire vágynia kellett volna, hogy visszakanyarodjunk Goethéhez. De néha azt is kaphatja egy nép, amire még csak nem is vágyna.

Nem akarok rossz hírt terjeszteni, de olvastam valahol (igaz-e, vagy sem?), hogy Románia népének átlagos IQ-ja a legalacsonyabb Európában. És csoda történt: megduplázták országuk területét 20 év alatt. Nem volt ebben semmi demokratikus, vagy alulról jövő, de volt és van egy nagyon vékony, de csontjáig hazafias irányító, intellektuális rétegük, pópákkal elegyedve, amely azt adta a népének, amire a népe még csak nem is gondolt.

Ennyit a ma divatos liberális-demokratikus és politikailag helyes hülyeségekről. Meg arról, hogy van egy vékony, de hatásaiban jelentős intellektuális rétegünk nekünk is, de az jobbára egy párhuzamos társadalmi réteg. Hatása világosan megmutatkozott minden területvesztésünkben, a kommünben, Trianonban, Rákosi-Gerő (stb) országlásában és ma abban, hogy ha egy zseniális vezéralakunk azt adja és adná, amire a népe vágyik, vagy vágyhatna, és akármilyen eredményesen vezeti az országot, a fél világ őrjöngésbe és mocskolódásba kezd.

Ennyit a nemzeti-és libsi párhuzamos társadalmak viszonyáról.

 

Kései könyvelemzés

 

 Néha borzasztó lassan esik le a tantuszom. Olvastam mostanában jó néhány Moldova könyvet a nagyon sok közül. Egyik barátom adta kölcsön. Ezek tipikusan Moldovásan humorosak voltak, amikből leginkább a nagyszerű beköpések maradnak meg az ember emlékezetében, de azok nagyon. Például? ...Olyan szegény volt, hogy még a feneke is két darabból volt. El lehet felejteni egy ilyet? A könyvet, a címet igen, a beköpéseket nem,

Ezzel együtt, nagyobb író ő, semmint hogy olykor tudat alatt P. Howarddal kellene vetélkedőbe bocsátkozzon. Mert azt hiszem, van ilyen belső ingerenciája is, akár bevallaná, akár nem. A Mandarin a híres vagány című írása megrázóan remek mű. Meg még több másik is. Nem beszélve a szociográfiáiról, melyekhez hasonlóan jót ebben a műfajban más nem tudott még írni. A sok szatirikus, könnyű könyvecskéi után viszont megdöbbentett a Negyven prédikátor című műve, ami épp most került a kezembe. Ugyanis a kontraszt nem hogy nagy volt, hanem annyira más ez a könyvei többségéhez képest, mintha nem is az örökké derűs Moldova írta volna. Egy kegyetlen kornak az elképesztően kegyetlen katolikus-protestáns szembenállását írja meg egy haldokló protestáns prédikátor leírása alapján. Ez a nagyon enyhén szólva „szembenállás” voltaképpen a katolikusok, főleg a jezsuiták ördögi és irgalmat nem ismerő fogságába került protestáns vezetőkkel való iszonyatos bánásmódot, a protestáns vezetők kínzását, gyötrését, inkvizíciós módszerekkel volt katolikus hitre kényszerítésének kísérletét írja le olyan részletességgel, hogy hátborzongató. A történelmünknek ilyen fejezete is volt, csak éppen nem beszélünk róla. A kiszolgáltatottságba kényszerült testek és lelkek gyötrését, kínjait és ellenállását ábrázolja roppant erővel az „én Moldovám”, aki gyakran és élvezettel írt sztorikat merő szórakoztatásra szánt jópofa hangnemben. Eltűnődtem, hogy mi ütött bele most, vagy amikor elhatározta, hogy megismertesse  az embert annak a kornak a gyűlölettel teli hitbuzgó barbárságával. És egyáltalán miért foglalkoztatta Moldovát a zsidó fiút a katolikus- és protestáns viszály annyira, hogy gondos, aprólékos előtanulmányozás alapján könyvet is írjon róla, méghozzá nagyon jól komponált, nagyon meggyőző könyvet?

Elképedek magamtól és ismert naivitásomtól, hogy két napig is eltartott, mígnem a homlokomra csaptam, végre  megtalálván a háttérbeli okot: a kereszténység irgalmatlanul kegyetlen voltát akartad leleplezni, felmutatni, vagyis az ostyák, füstölők, és krisztusi jóság hirdetése mögötti velejárót, a setét hátteret, ami akkor a másként-keresztények üldözését és pusztítását jelentette, mielőtt az inkvizíció és a máglyák ideje jött volna el Európa szerte, sőt tengeren túl is. Mert eljött az is, nem kell ehhez erőltetett logikai következtetés, ahogy ahhoz sem kell túl éles ész, hogy a gyűlölet fonalának további útját megsejtsük, az utat, ahogy logikusan a másvallasúak irtásáig is eljutott a kenetteljes lélek. Elkaptalak Moldova, megvagy! A kereszténység kegyetlen és alávaló voltát akartad felmutatni. És mívesen és sikerrel tetted. Ez lehetett a célod a gondos, kemény munkával, amivel összehoztad a könyvet.

Személy szerint én úgy vagyok csodabogár, hogy ezt csupán történelmi ténysorozatnak látom, anélkül, hogy személyesen nagyon érintene. Már ükapám is azt mondta, hogy nekem a pap ne dumáljon. Ugyanez a véleményen volt dédapám, nagyapám, apámnak, és véletlenül magam is megőriztem magamat attól, hogy vallási szervezet tagja, híve vagy szószólója legyek pro- vagy kontra. Maradtam magyar, ami nekem természetes és sajátos állapot.

Egy közös barátunk mesélte, hogy kettesben egy templom előtt ballagtak el. Moldova nagyot rúgott a templomajtóba, és mentek tovább. Én nem rúgnék, mert attól még áll az ajtó, az épület és a felépítménye, mint történelmi tény. Ő egy komoly párhuzamos társadalom tagja, én meg nem.  Ebben is különbözünk.

Ő lélekben és alapvetően, sőt zsigereiben is egy párhuzamos társadalom tagja, és az igazi ilyenek mindig kiborítják végül a bilit. Általában direktben. Lásd például a Kertészeket, a moslékot evő, buta és tunya magyarokról fröcsögve, vagy Spirót, a Jönnek a szarból a mélymagyarok-at megéneklő versét, vagy a másikat, amelyben Zakatol a mennyország, Isten tömi Máriát verssorait, vagy akár a rabbinak a fütyülős barack és bőgatya-kultúra említését...  és sorolhatnánk még...    Moldova nem mondja ki, hogy alávaló és barbár a kereszténység, annál megfontoltabban gonosz, erre a megfogalmazásra „csak” rávezeti az olvasót, akik között éli a kellemes életét, akik között híressé és nagyon szeretetté vált.

A bili kiborítása kimondottan párhuzamos-társadalombeli hitvallás. És náluk is előbb-utóbb, szinte törvényszerűen következik be befogadottságuk, elismerésük és díjaik ellenére is. De nem csak nálunk. Istenem, van ennek már károm-négy évtizede... Svédországban élvén, megdöbbentem (a nyolc-és fél millió svéddel együtt), amikor a tévében borította ki a bilit, azaz a lelke feketéjét az egyik legnagyobb akkori „svéd” színész. Élvezettel magyarázta el a tévében, hogy ő voltaképpen nem svéd, hanem zsidó. Ez eddig nem is baj, de kifejtett olyan dolgokat is, hogy számára éppen ezért nevetséges, és főleg a világon semmit sem jelent például a kereszt. Legföljebb a számtanban ismert plusz jellel tudja rokonságba hozni, a keresztre feszített Jézus pedig már azért sem jelent neki semmit, mert Jézus sem jelent neki semmit. A kereszten tehát egy érdektelen alak fityeg, mondjuk, egy Tarzan, azaz az egész neki olyan, mint Tarzan a plusz jelen himbálózva. És így tovább... Tudni kell, hogy ez a színész magyar mércével körülbelül a nemzet színésze fokon állt  tehetsége, tudása és közkedveltsége alapján, azaz  mint svéd színésznek mindent megadott neki az élet. És mégis ilyeneket vágott a svéd nép pofájába hamiskásan, fölényesen és szikrázó szemmel. Felvétel közben a tévéstáb előbb megütődött, aztán fölháborodott, aztán fölállt és otthagyta ezt a barmot. Az adás megszakadt. Mert mindennek van határa. De nem kell azt hinnünk, hogy a csúcsszínész beletörődött volna ebbe. Saját erőből, kis házi kamerával elejétől végéig megcsinálta a műsort. Kiadott magából mindent, ami voltaképpen mindig ott élt és fortyogott benne színészi pályája teljes ideje alatt, és egyszer ki KELLETT adja magából pályafutásának csúcsán, különben talán értelmetlennek látta volna az életét. Élete kiteljesedését érezte ezzel. A bilinek ugyanis ki kell borulnia, enélkül nem teljes és nem igazi az életmű! Belső és megkerülhetetlen parancs lehet ez a befogadott számára akkor is, ha mindent megkapott.

Sajnálom az ilyeneket. A befogadottakat, akik voltaképpen állandóan a maguk párhuzamos társadalmának életét élik, azaz annyiban hontalanok, amennyiben a gettójukban vannak csak „otthon”, ami nem csak fizikailag otthon számukra, hanem lélekben is, és sajátos eszméjüket illetően is.

Képzeljünk el közben egy nemzetet, amely nagyobbrészt franciákból áll, és elég nagy részben arabokból. Elvileg ezzel sem okvetlenül lenne baj, de látjuk, hogy főleg a harmadik generációs ifjak közül szaladtak rengetegen az ISIS katonaságába. Nem az első, nem a második, hanem -ez a legérdekesebb- a harmadik generációsok rohantak önként, mintha a család légköre, amiben felnőttek, megfellebbezhetetlenül határozná meg a hovatartozásukat, azaz más-ságukat. Az iskola, a francia kultúrában való felnevelkedés képtelen volt tehát versenyre kelni a család eszmei világával. A negyedik generáció már  franciául sem tanul meg.

Vagy, képzeljünk el egy Németországot, ahol az ott született, azaz második generációs mohamedán vallású ifjú is már rosszul beszéli a német nyelvet, vagy képzeljük el Svédországot, ahol pillanatnyilag 54 városka, vagy városrész van, ahová nem ajánlatos svédnek betennie a lábát, de még a rendőrnek sem. Mert lokálisan annyira a „más kultúrájúak” vannak többségben. Ez a „kultúrájúság” nagyon nagy horderejű valami tud lenni.

Képzeljünk el végül Magyarországot, amely nemcsak lappangva, vagy egyenesben van tele más ösztönűekkel, és itt nem arabokra vagy tótokra, svábokra, délszlávokra kell gondoljunk elsősorban, hanem a sokkal körülhatároltabb eszmeiségekre. Például, a kereszténység is olyan valami, ami megosztott bennünket. Eredetileg őskeresztények voltunk, azt hoztunk magunkkal, hiszen bizonyítottan az őskereszténység különféle formáival érkeztünk a hon-újraszervezése idején Árpáddal, de tudjuk, hogy a gyertya viaszfényes, kánoni papos katolikus kereszténységet kellett(?) fölvennünk, és az már más dolog. Ezt a más ideológiát és hitvilágot erőltették ránk, azaz lényegében a judeo-kereszténységet, és az már valóban „más” eszme. Tehát ez a más-eszme uralta az őskeresztény lelket, amely ösztönösen hajlott inkább a protestáns vallás felé, ha választhatott, mert ott legalább magyarul miséztek nem latinul. Lényegében mégis a katolikus eszme lett a meghatározó, és az odatartozás mozdított elő karriereket hosszú ideig, befolyásolt  nemzetpolitikai húzásokat, szövetségre lépéseket, háborúba menést és sok történelmi esztelenséget, a velejáró balfogások sorozatával. Az őskeresztény lelkiség persze máig is maradt, mert eszmét nem lehet teljesen elpusztítani, de a judeo-kereszténység és a bennünk fellelhető őskeresztényi lélek voltaképpen két latens párhuzamos társadalmat eredményezett hallgatólagosan. Vannak tehát a magukat lélekben ma is őskereszténynek érző magyarok és vannak a hivatalosan keresztények. A kettő nem ugyanaz. Megosztva pedig nem nagyon beszélhetünk egyöntetűségről. A párhuzamos társadalom mint olyan tehát nem ismeretlen számunkra. Egyetlen formája sem. Például a nem vallásos formájú sem,  hiszen ilyen is volt. A kommunista időkre gondolok, amely egy új „vallást” tett uralkodóvá. Technikailag nem nagy a különbség. A hivatalos vallás templomokat emelt, onnan irányította a közéletet, a kommunisták pártközponti, pártbizottsági épületeket építettek, iskolákban, tanfolyamokon, szemináriumokon nevelték a lelkeket, formálták a gondolkodást, erősítették a „hitet” az emberekben. A lélekmosás olyan fokra is eljutott nálunk, hogy például minden munkahelyen Népszabadság-félórával kezdődött a nap. A fiatalabb generáció el sem tud ilyesmit képzelni, de lehetőleg mindenhol a nap azzal kezdődött, hogy a friss, reggeli lap cikkeit, mondanivalóit megbeszélték egy rövid kis gyűlésen az emberek. Véletlenül éppen az Esti Hírlapnál dolgoztam akkoriban. A főszerkesztő, Kelen Béla benyitott egyszer egy ilyen reggeli agymosás idején, és megállapította magában félhangon: „Jól van, zsolozsmáznak. zsolozsmáznak”... És ment a dolgára.  Akkoriban jó kádernek lenni, ez volt a cél, ahogy vallásos időkben jó hívőnek lenni volt a cél. Megáll az ész a hasonlóság láttán. Lényegében tehát, volt egy magát munkás-paraszt hatalomnak nevező hatalom, és volt az egyszerű nép. Azaz, volt egy káder-gárda egészen lentről egészen fölig terjedően és voltak az egyszerű magyarok, akik vagy megjátszották kényszerűségből a hűségeset, vagy maguk is káderré váltak, esetleg káderebbek akartak lenni a kádernél.  A kettősség tehát megvolt, azaz a két párhuzamos szféra. A dolgok pikantériájához tartozik, hogy a kényszerűségből vagy butaságból káderosodott magyarok mellett, volt egy masszív réteg, amely hovatovább állam lett az államban. Gondoljunk csak a Rákosi-Gerő stb. garnitúrára, vagy akár a Kádárt körülvevő sleppre...       

Olvastam egy Izraelbe telepedett magyar zsidó asszony levelét, amit itthoni újságíró kollégámnak írt. Azt mondta, hogy itt jóformán szégyellnie kell az embernek azt, hogy magyar zsidó. Azt mondják ránk, hogy törtetőek, úrhatnámok, pökhendiek vagyunk, márpedig itt nem lesz a mérnök azonnal főmérnök, a könyvelő főkönyvelő, az orvos főorvos, a hivatalnok főnök csak azért, mert zsidó, itt nem otthon vagytok, mondják – itt dolgozni kell, méghozzá keményen. Valahogy így szólt a levél, és mond egyet-mást egy továbbra is és megváltoztathatatlanul párhuzamos társadalomról, ami most is nagyon létezik nálunk és most is párhuzamos...

A francia, a német, a svéd, a belga (stb.) párhuzamosság kétségtelenül drasztikus, sőt itt-ott véres is, de vér nélkül is hatásos tud lenni egy bennünket szívósan megosztó párhuzamos rétegünk, amely önmaga is kaotikus, képtelen értelmes, pláne pozitív arculatot ölteni, (gyűjtőnéven legfeljebb ellenzéknek szokás nevezni), de összekuszált volta ellenére is egyetért egy dologban: a szemétkedésben, a kormány elleni összefogásban, a gáncsolásban, sztrájkok szervezésében, ostoba de gonosz tüntetésekben, zavarkeltésben, az internetes- vagy nyomtatott hazai és külföldi sajtóban, és abban, hogy púp a törvényes, többségi hatalom hátán. És nem nagyon van erre a fajta aknamunkára megoldás. Mert nem lehetséges a lehetetlen. Ugyanis amint tudjuk, a párhuzamosok legfeljebb a végtelenben találkoznak csupán, de az is lehet, hogy még ott sem. Más szóval, kutyából ugyebár nem lesz szalonna, Spiróból sem, a Kertészekből sem, sőt Moldovából sem és nagyon sok másból sem lesz hazafi soha.

 

Önéletrajzként

Újpesten születtem január 11-én, 1935-ben, amire a számmisztikusok, meg az asztrológusok nagyon szépeket szoktak mondani, különösen a január 11-re, minthogy ez a három egyes mágikus elsőrendűséget szokott ígérni. Na, a nagy elsőrendűség úgy kezdődött, hogy négyéves koromban, minthogy a két esztendővel idősebb nővérem már iskolába járt, és eltanultam tőle a betűvetés csodáját, írtam egyebekben egy négysoros versikét a magam módján, bal kézzel, jobbról balra haladva, amit nagyon szépen el is lehetett olvasni – tükörből.

Nem rossz indulás. Ha nagyon szimbolikusan akarjuk nézni a dolgokat, már az első betűvetéseim sem alkalmazkodtak semmihez, ami hagyományos lenne. Ezt a lelki magatartást azóta sem roncsolták bennem szét az idők.

Az „elsőrendűség“ aztán úgy folytatódott, hogy a gépipari technikumba sem vettek föl egyből, minthogy „horthysta tiszt“ volt az apám. És ez 49-ben nem volt valami jó, ráadásul, éppen a Lónyai utcai Református Gimnáziumból mentem volna át. Apám kellett berontson a igazgatói irodában és immár a Néphadsereg századosi egyenruhájában, hogy rendet teremtsen. Akkorra már ugyanis ennek a hadseregnek a tisztje volt, hadmérnöki beosztásban, a folyamőrségnél. Addig volt tiszt ott, amíg egy szép napon nyugdíj nélkül úgy ki nem rúgták, hogy csak úgy füstölt.

Gépésztechnikusként voltam aztán rajzoló és tervező az Óbudai Hajógyárban, ahol addig írogattam az üzemi lapnak, meg más helyre, míg a lap szerkesztője, Földesi Jóska barátom, és egy akasztani való, másik barát nem csinált belőlem legalábbis üzemi lapos újságírót. Nagy idők voltak ezek egy ifjonc életében! Soha annyi banális marhaságot nem kellett írnom, mint akkoriban. Az egészben az az egy dolog volt jó, hogy közben kijártam a MÚOSZ újságíró iskolát, amitől nem lesz ugyan tehetségesebb az ember, viszont, kap egy papírt, ami mégis majdnem több a semminél, és kétségtelenül, ad egy kis szakmai tájékoztatást. A jószerencse eztán, elvezetett egy rövid időre az Esti Hírlaphoz is, ahol viszont, annyira idegen voltam az ottani szellemi talaj számára, hogy akárhogyan is brillíroztam például a saját karikatúráimmal illusztrált humoreszkeimmel és riportjaimmal, gyökeret semmiképpen sem tudtam ereszteni. Maradt tehát az üzemilaposság lapos élete, meg a karikatúrarajzolás, mint élvezetes és remek mellékkereset. Megalapítottam a Fiatal karikaturisták szakosztályát is a MÚOSZ-ban, miközben szerkesztettem egy bődületesen banális üzemi lapot. Úgy hívták, hogy Közért Újság. Még ma is szégyellem. Ráadásul, ott meg azzal böszörgettek, hogy Balogh elvtárs, párttagnak kell lennie a főszerkesztőnek. Nem volt sok választásom. Elegem lett az egészből, inkább disszidáltam. Olaszországon keresztül Svédországba.

Somolyogva kell megállapítanom, hogy pártokkal, vagy más közösség olvasztótégelyével valami megátalkodott nemhasonulási alkati ok miatt annyira nem tudtam soha magamat összeegyeztetni, hogy életemben egyetlen egyesületnek voltam csak tagja: a Nagy-Budapesti Horgász Egyesületnek, és annak is csak addig, amíg négy szép márnát nem fogtam a Gellért szálló előtti szakaszon, a kifolyójánál, és alaposan meg nem betegedtem tőlük.

Svédországban majdnem 14 évig éltem. Előbb-utóbb amolyan technikai problémák fölkent megoldójaként működtettem egy, néha kétszemélyes cégemet. Igénybe vették szolgálataimat a legnagyobb vállalatok is, noha tele voltak mérnökkel. A nyugati mérnökképzés azonban csakis szakosítottakat termel. Az egyik mérnök a csavarhoz ért, de nagyon, a másik meg az anyához, de nagyon. A kettőt együtt tehát csakis rendhagyó fenegyerek tudják. Például, egy magyar. Megütközve tapasztaltam, hogy mennyivel találékonyabb és sokoldalúbb a Magyarországon tanult technikus, mint egy diplomás svéd mérnök. Csak az illendőség kedvéért tanultam rá egy kicsit a középszintű bizonyítványomra, és lettem hivatalosan is üzemmérnök ott.

Közben keveset írtam, azt is inkább az asztalfiának. Először is meg kellett élnem. Amerikában is jobbára pénzt kerestem, mint írtam, egészen a nyugdíjazásomig. Az USA-ba is jóformán véletlenül kerültem: megismertem gyanútlan turistaként egy nagyszerű hölgyet, és előbb-utóbb összeházasodtunk. Én ott ragadtam, míg mások a legkülönfélébb trükkökkel járják a maguk kálváriáját, hogy bevándorolhassanak, mintha Amerika AMERIKA lenne. Megette a fene az egészet.

Az íráshoz viszont megvan ott a szükséges nyugalmam. Jóformán csakis magyarul írok, mert az írás számomra nem pénzcsinálást jelent, hanem sima önkifejezést, amolyan meditációs tevékenységet, márpedig lélekben nem Amerikához kötődöm, hanem Magyarországhoz. Nem az a furcsa nekem, hogy ott élvén, szívemben csakis Magyarországért érzek, hanem az volna teljesen lehetetlen, ha amerikaivá tettek volna az idők. Ahhoz a génjeimet kellene megmanipulálni, és akkor is csak zavaros hibridet kapnánk. A magamfajta embernek csupán egy szélvédett helyre van szüksége ahhoz, hogy írjon. Hogy aztán az a hely Amerikában van-e, vagy Kukutyinban, az teljesen mindegy.

Sok cikkem és velősnek mondható tanulmányom jelenik meg Magyarországon, és egy sor könyvem. Fogadtatásuk vegyes a vastapstól kezdve a kiátkozásig. Mindkettőt méla rezignációval fogadom (különösen az utóbbit), mert tudom, hogy a kortárs-irodalomnak is mindig megvolt a maga véleménye, de az időknek is. És az utóbbi számít, az, hogy a divatos véleményeken túl valóban tovább izzik-e és tovább lendül-e egy megfogalmazott gondolat az emberek szívében, vagy sem. A kussolva, de alaposan kiátkozott Kaktuszvirágok című könyvem bizonyos definícióit évek múltán is idézték az írók és gondolkodók, akik merték, és akiknek megvolt a fülük a könyörtelenül tiszta hangokra. Az ilyesmiknek tudok csak igazán örülni. Az sem bánt, hogy az Oszlopszentből már a vájt fülűek sem mertek idézni, mert addigra már megkaptam a magam kis címkézését, ami persze csöppet sem érdekel. Izmusokhoz és más szamárságokhoz való nem-kötődés mégsem magára maradottságot jelent, hanem igazi bejáratot garantál a velem egy húron pendülő sokak szívéhez-lelkéhez. És kell-e több nekem?

Ha ars poeticát írnék, úgy kezdeném, hogy az egész világ tehet nekem egy szívességet, és valószínűleg ezzel a mondattal is fejezném be. És nem azért, mert „könnyű nekem, aki nem Magyarországon élek“, ámbár ez is segít valamelyest, hanem, mert akármilyen mélyre is kutatok magamban, ezt az alapállást találom, szemben az hazai írók többségével, akik még ma is úgy írnak, mintha állandóan éreznék a hátuk megett annak a bizonyos politikailag helyességnek az árgus szemét. A fiatalabbak meg a kiadhatóság és az azonnali címkéződés lehetőségei között őrlődnek. Nem is lesz így belőlük semmi. Mármint az igazságtevő időkben.

A másik dolog, amivel mindenkitől különbözöm: a forma. Azok, akik ismerik könyveimet, tudják, miről beszélek. Néhány hosszabb tanulmány mellett majdnem kétszáz rövidke prózából álló könyv: esszék, vélemények, definíciók, meglátások, átkok és áldások. Miért nem írok inkább szokványosan, regény formában?

Azért nem, mert nekem „így jön“. Ezzel az erővel költőktől is megkérdezhetnék, miért versgyűjteményeket adnak ki, miért nem trilógiákat vagy eposzokat.

Sokszor magamról írok, akkor is, ha a világról írok, és egy-egy fölismerés, vagy meghatározás akkora lélegzetű formátumban íródik le, amekkora és amilyen szükségeltetik hozzá. Az aztán más, hogy ezek a némelykor valóban csupán vélemény-, állásfoglalás-, vagy definíció magvak tovább sarjadnak-bővülnek-e az olvasó gondolatai között.

Legtöbben azt mondják, hogy nem szoktak az emberek engem kiolvasni, és kész. Inkább, böngésznek, eprésznek, újra-és újraolvasnak. Megvan ennek az oka. És éppen a sajátos forma és tartalom teszi ezt. És a jövőben sem fog sokat változni nálam ez a stílus. Az utóbbi könyvem, a Kakuk Berci viszont rendhagyó, mert valamelyest regényformában íródott. Monológregénynek hívnám, sőt nem is kisregénynek, hanem nagyon kis regénynek. De attól még lehet élvezetes is.

Balogh Bertalan

 

Örömünkben dübörgünk

Csöndes hely ez a Florida, míg el nem szabadul fél millió Harley Davidson Dalytona Beach-en és környékén, vagyis a szomszédságomban. Képzeljük el milyen az, amikor félmilliónyi pufogó-röfögő és fület repesztő hatalmas motorbicikli inváziója alá kerül egy békés környék egy-két ünnepélyes hétre, a hagyományos Bike Week alkalmával ott, ahol a madarak csiripelése a szokásos „zaj”. Immár 20 éve figyelem ezeket a bőrdzsekis és külön erre az alkalomra marconának öltözött, fejkendős, tetovált alakokat, mert van bennük valami vicces. Jó oldaluk, hogy vendégnek érzik magukat itt és ennek megfelelően udvariasak és kedvesek, söröznek mint a kefekötő, békésen furikáznak, falkákba verődnek és rettentő jól érzik magukat. Szórják a pénzt, mert jól akarják magukat érezni egymás között szinte önmagukat, mint különleges lényeket ünnepelve. Régi hagyomány ez. Daytona Beach fiatal város, annak köszönheti megszületését, hogy a tenger-part ott mérföldeken keresztül majdnem vízszintes és tükör sima, és mintha ledöngölték volna, kemény szürke fövény. Magától ilyen. Meg az óceán érdekes viselkedése következtében. Szinte kínálja magát arra, hogy autóval száguldozzon rajta az ember. Így is kezdődött az autózás hajnalán. Előbb úrvezetők versengtek egymással a leggyorsabb autó címéért, aztán egyesületek létesültek, ma pedig nem a tengerparton, hanem beljebb a városban áll a világhírű autóverseny-aréna, ahová a belépőjegy nagy versenyek alkalmával ezer dollár körül van. A motoros lények is jól beillenek Daytona Beachbe, mert valahogyan a sebesség, a lóerő, a virtus városa ez. Amerika legtávolabbi helyeiről is megérkeznek március első heteiben a Harlik, mert szinte vallás ez a motormárka és Daytona Beach e „vallás” Mekkája, ahová el kell jusson a magára valamit is adó motoros. Évente.

Magára is valamit adó? Életüket és vérüket, és bukszájukat adják a „hívők”, mert seregszemle is a motor-hét, és olyan motorcsodák, olyan motoros öltözékek jelennek meg évről évre, hogy a közepes motor is annyiba kerül a sok extra tartozékkal és krómozott ragyogással, hogy azért a pénzért luxusautót vehetne az ember. Egyet biztosan. A bőrnadrág, a csizma, a bőr zeke, de még a férfiak hordta speciális fejkendők, könyékig-kesztyűk és minden ami a rítussal jár maga egy vagyon. Rítus, igen, az egész voltaképpen egy kívülálló számára nem igazán értett, de számukra halálosan komolyan vett rítus az egész: a klubok százainak falkákba való tömörülése, a közös és méltósággal teli korzózás a szép utakon, az esti dínomdánom a csapszékekben, a zene, a dal, a nagy zabálások, és persze a másnap reggeli fejfájás és másnaposság is része a rítusnak, aminek a lényege a szabadságérzet, amely olyan végtelen, amilyen végtelenek az utak. Vannak persze a dübörgő Harlik százezrei között csöndes, finom, szinte sustorgó japán motorbiciklik is, de azok a vérbeli motorosok között csak alosztálybelinek számítanak. Az igazi motoros Harlival csillog, gyakran szakállas is, tetoválással is tele a karja, meg a nyaka, marcona is, (de sosem kekeckedő, vagy duhaj), motorosan elegáns is, és van még egy kimondatlan eszményi követelmény is, amit aki teheti ki is elégit: a hátsó ülésen okvetlenül hidrogénezett szőke nő kell üljön, lehetőleg hatalmas keblekkel. Ez a motordíszek csúcsa.

Húsz éve figyelem az emberiségnek ezt a különleges fajtáját, amely rítusokat követő sajátos életmódot folytat, a maga módján mélyen „vallásos” is, és még valami sajátosság: egyáltalán nem matriarchális társadalmi szerkezet jellemző rájuk, ugyanis húsz év alatt egyetlen egy esetben sem láttam, hogy a hidrogénezett hajú, nagy keblű nő vezette volna a motort, és a marcona ült volna hátul.

Különlegesek, nagyon különlegesek.

Ellopott lelkek

Sok évvel ezelőtt történt, hogy az egyik vasipari gyárban összeült az üzemvezetői agytröszt, mert a szakszervezet szerint nagyon magas volt az üzemi zaj a hatalmas gépektől, az örökös kalapálástól és hasonlóktól, ami a vasas szakmával jár együtt.

   A cél az volt, hogy megoldást találjanak a zajártalom megszüntetésére. Sorra szólaltak fel a szakik legostobábbjai lehetetlen megoldásokat ajánlva, azaz semmire sem ment a kollektív intelligencia. Ekkor szólalt föl tudós módjára töprengő arckifejezéssel és metodikusan fejtegetve a lehetőségeket régi tisztviselő komám, K. Béla, aki mellékesen az üzemi lapba is, de a Ludas Matyiba is rajzolt karikatúrákat. Csavarintos eszű fiú volt. Erre a nehezen megoldható esetre is volt egy tudományos javaslata.

     Mindenki rá figyelt, mert okos fiúnak ismerték.

   -Én abban látom a megoldást, -mondta, és kis gondolkodási szünetet tartott.

   -Hogyan, hogyan? -kérdezték mohóm.

   -Arra gondoltam -mondta Béla, hogy kellene venni, vagy kölcsönözni egy nagy teljesítményű magnetofont. Majd meg kellene találni az üzem legzajosabb pontjai, utána pedig a kevésbé, de továbbra is bántóan magas zajszintű pontokat, mert vagy csinálunk valamit, vagy nem..

   -És, és...? – mondták szinte kórusban.  

   -És fölvenni magnóra a zajt.

   -Nem buta ötlet, mondogatták fejüket ingatva az agytröszt tagjai. És szinte követelő hangon kérdezték:

   -És aztán? És aztán?

   -És aztán ásni egy mély gödröt agyagos helyen.

   - Egy gödröt? És, és?..

   -És eltemetni a magnószalagot, mondta Béla változatlanul tudósokéra emlékeztető arckifejezéssel.

   Elmondása szerint végre az agytrösztnek leesett a tantusz. Nem verték meg, csak majdnem, de a továbbiakban agytröszt-értekezletre véletlenül sem hívták már meg.

   Akármennyire is távolinak látszik, erről mégis az indiánok jutnak eszembe, akik nem engedik meg, hogy lefényképezzék őket, mert azzal lelkük egy részélt lopják el.

   Nagy kárnak tartom, hogy nem tudok semmilyen indián nyelvet, mert akkor megpróbálnám megjelentetni ezt a kis írást az újságjaikban.

Ne itt szabadalmaztasd

 

Majdnem úgy hangzik ez, mint egy figyelmeztetés. Sajnos. Sok példa van arra, hogy Magyarországon szabadalmaztatott találmányokkal nem megy sokra az ember. Nem hallunk többé például az „üvegbetonnak” is nevezett találmányról. A Rubik-kocka is úgy járt, hogy ázsiai cégek gazdátlan jószág módra azt csináltak, amit akartak, hiszen nem volt levédve világméretekben a találmány, és persze nem Rubik gazdagodott meg rajta, hanem mások. A hetvenes években a Találmányi Hivatal egyik jeles vezetőjével akartam interjút készíteni. Nem örült az ötletnek, mert felkavart volna egy jókora vihart. De elmondta, mint magánembernek, hogy harminc dollárba került volna a „szalámi” megnevezés levédése, de nem volt, aki letette volna ezt a pénzecskét. Az állam legkevésbé. Ugyanúgy, a Tokaji márkanév levédése is annyiba került volna akkoriban. És tudjuk, hogy hány évig, sőt évtizedig tartott, míg végre levédetett a név. Gellért Juli, akivel Svédországban éltemkor ismerkedtem meg, mesélte, hogy apja találta föl a golyóstollat, de ismervén a hazai viszonyokat, nem Magyarországon akarta szabadalmaztatni, hanem éppen kapóra jött neki, hogy kebelbarátja hivatalosan és rendesen kivándorol Amerikába. (Ez még a vasfüggönyös időkben volt). Őt kérte meg, hogy szabadalmaztassa, ott. Meg is történt, csakhogy a kebelbarát a saját nevén patentoztatta, majd egy szemfüles amerikai cég kezdte el gyártani. A kebelbarát nem lett gazdag, mert nehezen indult be az üzleti rész, ugyanis nem volt még meg a technológia pici karbid golyók gyártására, és a legkeményebb acélgolyók is hamar koptak, csöpögni, folyni kezdett a világhírűvé váló golyóstoll. A szabadalom azt hiszem ott 17 évre biztosítja a tulajdonjogot, aztán pedig bárki azt csinál amit akar. A patent védelmi ideje már kezdett lejárni, közben a technológia kidolgozódott, és lám csak, lám csak, megint ki gazdagodott meg? Tehát, még Amerika is olyan amilyen. Most meg azt a hírt kell olvassam, hogy Dr. Horváth István professzor biológust 1 év elzárásra (három évi felfüggesztéssel) és 6,1 millió forint pénzbírságra ítélte a Fővárosi Törvényszék.

Internetről ismert a történet: Egy olyan antigén vakcinát dolgozott ki, amely a véredények falában lerakódó és ereket beszűkítő plakknak nevezett koleszterin-mocskot feldolgozhatóvá teszi a szervezet számára, és kinyílnak az erek, megszűnik az érszűkületnek nevezett mumus. Évente 15,000 magyar hal meg e nélkül a kezelés nélkül, és hány millió a világon? Normális világban kisebb találmányra is adtak már Nobel-díjat. Nagyon okosan, nem szabadalmaztatta, mert több módja van szabadalmak ellopásának. Ezért virágzik például Amerikában egy szakma, amely szabadalmak megírására szakosodott. Külön tudomány ugyanis úgy leírni egy szabadalmat, hogy ne legyen benne az ellopható lényeg, miközben tartalmaz annyit, amennyi az eredetiséget bizonyítja. Ráadásul, hiába akarták tudását megvenni tőle nagy országok, például Kína, Amerika és mások, nem adta el magát, mert magyar találmánynak magyarnak kell maradnia, elsősorban magyarokat kell gyógyítson. Évente tizenötezret. Ilyen naivitással folyamodott inkább az államhoz támogatásért, hogy nagyüzemileg beindulhasson a vakcina gyártása, és milliárdokat hozzon az országnak. Az állam kinevezett ítésze viszont lesöpörte az asztalról az egészet, azzal a megjegyzéssel, hogy maga azt akarja, hogy örökké éljenek az emberek? Közben rögtön beperelték a professzort, szigorú arcú hivatalosak szállták meg az otthonát, iratait és számítógépeit lefoglalták, és a per éppen most fejeződött be kemény ítélettel. Bunkóországnak mentiben ez tipikus is. Úgy látszik, nálunk minden fejjel okosabb emberre legalább tíz piti szemétláda jut, aki mind le akarja húzni, és általában le is húzza az illetőt a sárba. Ha egy ilyen nagyszerű elme ezt érdemli, mit érdemel a „szakértő” aki a feltalálónak kéjesen tesz keresztbe? Ön hány évre ítélné el az ilyeneket? Letöltendőre!

Ami pedig a perelhetőséget illeti... Istenem, mindenkin lehet fogást találni; egy-egy részletkérdésbe úgy bele lehet kapaszkodni, hogy voltaképpen a világon minden egyes ember, a legrendesebb is, elítélhető lehet a törvények csavarintjainak ügyes kihasználásával. Egy névtelen feljelentővel kezdődött ez az „ügy” is. És ezen az alapon végződött is, ámbár Dr. Horváth fellebbez az ítélet ellen.

És itt jön képbe a bíró , a megfellebbezhetetlen és sokszor és szépen megénekelt bírói függetlenség.

Egyik kollégám és haverom, az Izraelből Amerikába jött Chaim egyetemen tanulta ki az üzemmérnökség voltaképpen normás szakmáját. Munkája normák kidolgozása volt, azok pedig a munkaelemek, mozdulatok és műveletek másodperceiből állnak össze. Agyát kékre-zöldre is tanulta az egyetemen, és tette is a dolgát szakszerűen, de annyira vérévé vált a tudomány, hogy végül az egész életet is részletek összességének tudta volna csak látni, de az annyira de annyira komplex élet voltaképpen nem rakható össze részletek ezreiből. Olyan csetlő-botló és kaotikus is lett az élete, hogy végül is se magánéletben, se semmiképpen nem állt neki össze egy értelmes élet. Vissza is ment Tel-Avivba. A bírók is tulajdonképpen ilyenek. Agyukat kékre-zöldre tanulják az egyetemen, minden jogi tételt és fordulatot megtanulnak, aztán elkezdik alkalmazni a törvényeket és végül, mint bírók, a védelem és vád néha sok száz részlete fölötti csatározásának eredményeként kimondják az ítéletet. Részletek összegezéséből épül tehát össze a nagyvalami: az ítélet. Aminek vagy van köze az igazsághoz, vagy nincs.

Paraszti eszemmel már régóta egészen más megközelítést favorizálok. A legbonyolultabb ügy is leegyszerűsödik ugyanis, ha nem részletek halmazát próbáljuk értelmes képpé összerakni, hanem a másik végéről kezdjük a dolgot: a teljesség-részről. A legbonyolultabbnak látszó jelenség is roppant egyszerűvé válik.

Ott van például a ma oly nagy kérdéshalmaz: a Paks II. Ha az érvek plusz-mínusz sokaságából akarnánk összehozni egy világos megítélést, hónapokig, sőt annál is tovább rághatnánk egymás torkát, igazság nem nagyon születne belőle. A helyes megközelítés ehelyett a szimpla kérdés feltevése lenne: JÓ NEKÜNK, ha lenne egy nagyobb kapacitású erőmű, vagy sem? Ilyen egyszerű tud ez lenni. És a hülye is megértené, hogy a válasz IGEN. Akkor meg minek a szájmenés, a pro-és kontra megszűnni nem tudó szájtépés?

Gondolkodástechnika, uraim, gondolkodástechnika! Már többször szóba hoztam ezt. A nagy képből induljunk ki, és rögtön értelmet kapnak a részletek is, vagy kiderül, hogy azok csak sunyik, mellékesek, nem lényegiek. Jó NEKÜNK, vagy sem? Ilyen legyen mindig a kiindulási pont, és éppen ilyen egyszerű lesz a válasz is.

Itt van ez a szegény, rondán meghurcolt tudós is. Találmánya nem csak tízezreket gyógyítana meg évente, hanem valóban milliárdokat hozna NEKÜNK, ha támogatást kapna. És jaj, mi lenne akkor a lényegében haszontalan, sőt rossz gyógyszereket gyártó üzemekkel?

Nos, azoknak nem kellene mondani, hogy menjenek a francba a drága kutyulmányaikkal. Úgyis elmennének.

És jó lenne ez NEKÜNK?

Oskolák

Annyi mindent elmondtak már újságokban a hozzáértők, hogy azt hihetjük, a szóáradathoz már semmit sem lehet hozzátenni.

De lehet.

Nem szaporítani akarom a szót, hanem megemlíteni néhány benyomást, ami majdnem ötvenévi külföldi tartózkodás után egy-egy hazaruccanás alkalmával érinti az embert otthon, vagy a jóléti államnak hitt Svédországban, vagy éppen Amerikában.

Svédországban például kevés diplomás ember van, aki tud helyesen írni. Fura, de így van. Amerikában körülbelül ugyanez a helyzet, hozzátéve azt, hogy a tizenévesek már beszélni se tudnak rendesen, könnyen érthetően. Ez utóbbi jelenség Magyarországra is érvényes. Mint öreg fiú, emlékszem, hogy elemiben is, gimnáziumban is rendes tanóra volt a „beszéd-és értelemgyakorlat ” óra. A tanár bedobott egy-egy témát, és bárki elmondhatta a  véleményét. A kötetlen beszédben, ajánlatos volt szabatosan beszélni, mert a legkisebb bakira is felröhögött az osztály. Ma nincs ilyen óra. De nem nagyon van feleltetés sem Svédországban, sem pedig az amerikai iskolákban, hanem tesztekben „felel” a nebuló igent, nemet. És ez nem ugyanaz, mint kérdést kapni, felállni, és elmondani a tanultakat, méghozzá szabatosan, világosan, különben ismét röhög az osztály. A tanárok munkájának megkönnyítésére nálunk is ez a tesztes feleltetés silányítja a beszédkészséget. Itt, Amerikában, időpontot rendelek az új fogorvosomhoz, egy huszonegy éves telefonos kisasszony magyarázza el, hogyan találok a rendelőhöz. Kétszer kérdezek rá, mert hol értem amit mond, hol nem. Hadarva, a szavakat slamposan elkenve magyaráz, és harmadszor is rá kell kérdezzek egy-egy részletre. Szinte már én szégyellem magamat. Odaérkezésemkor aztán megjegyzem a főnöknek, hogy nem volt könnyű megérteni a lány szavát. Legközelebb már más válaszolt a telefonra, egy középkorú, kellemes hölgy, aki még nem teszteken nőtt fel, hanem beszélni is megtanult. Mellesleg. Magyarországon egy kicsit ugyanígy állunk. A harminc éves korhatár alattiak slampos nyelvezettel, szinte magánhangzók kihagyásával, vagy azok elváltoztatásával beszélnek. Így lesz például a hajógyárból „hejögyeer”, vagy „krltünk lvö embrk” a szavakból. Sorolhatnám sokáig...

Ami az általános műveltséget illeti, mint immár ötven éve külföldön élő jómagam meglepetésekkel találkozom minduntalan. Amerikában is, Magyarországon is. Valamikor, odahaza megtanultuk számtanórán, hogyan kell például papíron, ceruzával köbgyököt vonni olyan egyszerűen, ahogy papíron, ceruzával, nem pedig elektronikus kütyün szoroz, vagy oszt az ember. Mutattam ezt Amerikában, és úgy néztek rám, mint egy marslakóra: „Hol tanultad ez? Így is lehet?” Persze, erre a fajta tudásra már nem is nagyon van szükség, de éppen szükség esetén, vagy akár balhéból is jó ha nem csak billentyűk pötyögtetése a tudományunk. Olyan dolog az elektronikus kütyük használatával  való tanítás, mintha biciklizni nem tanítanánk meg a gyereket, de egyből motorbiciklit vennénk neki. Kell az alap. Azaz, kellene. Az irodalom tanítása is szinte arra törekszik, észrevételeim szerint, hogy nehogy túlterheljük a szegény diákot Kosztolányival, Mikszáthtal, Szabó Dezsővel, Arany balladáival és más szellemi kincseink ismeretével, mert annak a világon semmi praktikus haszna sincs. Beszélgetés közben, mondom az egyik sihedernek, hogy te kis sibarita váz, te spongya szívű, és nem tudja, milyen nyelven beszélek. Egy-egy szárnyat-combot ajánlok a kicsinyeknek az asztalnál, és megint nem tudja, mire célzok. Vagy a hazasiető kis barátomnak mondom, hiszen este van, hogy vigyáz, nehogy hajadba kapjon a réztollú bagó.

És nem villan föl fejében egy amúgy nyilvánvaló vonatkoztatás.

Vonatkoztatás?

Mire?

Nem mire, hanem kire. Egyikük sem tudja. Míg bennem úgy él a sok Mi és Ki, azaz Petőfi is, Arany is, Berzsenyi is, Csokonai is, ahogy az anyanyelv él bennem.

Motorbiciklisekkel van dolgom, akinek sosem volt biciklijük...

Volt, hogy játékból elgondoltam, mi lennék, ha valami rossz csoda kivonná belőlem mindazt, amit klasszikus magyar irodalomnak nevezünk. Csúnya gondolati játék volt ez, ugyanis én, mint teremtmény üres tok lennék hatalmas űrrel a lelkem táján. Elképzelni is szörnyű.

Volt aztán, hogy az önmeghatározás dolgát fontolgattam, és olyan jelenségeket találtam egyesek lelki fundamentumában, mint például a Nibelung monda, amiből lassan de biztosan kifejlődött az übermesch-gondolat és minden ami azzal járt, vagy a minden alapot és igazat nélkülöző dákó-román elméletet, vagy a pánszlávizmust és hasonló humbugok sorát. De mi az, ami minket, vagy éppen engem határoz meg? Nekünk nincs, sosem volt és hálistennek sosem lesz fajelméletünk, azaz nincs dogmatikusan megírt, bennünket összefogó elméletünk, és mégis, vagy éppen ezért vagyunk sajátosak, szinte különlegesek. Mert azok vagyunk. Sosem igáztunk le más népet, nem volt, nincs és nem is lesz különösséget, kiválóságot bizonygató elméletünk, így jogalapunk sem lehetett soha ilyen abnormális ambíciókat főtő anyagra, és mégis, tudjuk magunkról pontosan azt, hogy vagyunk akik vagyunk. Megszövegezetlenül, de tudjuk. Ennek a tudatnak a létét, vagyis ennek a sajátos egy húron pendülésnek az eredetét könnyen megtalálja az ember, csak éppen meglepő helyen: egy komplexumban, amit magyar irodalomnak nevezünk. Azaz, aki nem csak térképen, vagy eredettörténetünkben keresi a közös húrt, hanem az irodalmunkban ábrázolt mozaik-részletek összegeződésében találja a magyar szellemet kifejeződni, körülbelül jó helyen tapogatózik. Magyarán, akik a roppant gazdag és gyönyörű magyar irodalom komplexumában nőnek fel, azok a művek lelke által egy sajátos érzés-és gondolatvilágban ébrednek voltaképpen önmagukra, egy sajátos öntudatra, ami békés és számunkra otthonos. Enélkül, a több ezer évre visszanyúló népmeséktől József Attiláig (és őrajta túl is) felhalmozódó kincstömeg nélkül, biztosan nem egy sajátos érzelmi és gondolati egység, hanem nem tudom, mi alakult volna ki bennünk. Ilyen alapon, valóban üres tok lennénk, vagy lesz a lelkünk, ha kiemeljük belőle az irodalmunkban összeadódott sajátosságtudatot, amit különösen a mai oktatás kezd elég hatásosan „kiemelgetni”.

Az irodalom által alakuló és megszilárduló nemzettudatra nagyon alkalmas példa a körülbelül Petőfi korában élt montenegrói Njegos hatása. Maga a nép is roppant érdekes. A törökök uralma alatt állt az egész Balkán, kivéve a pici Montenegrót. Nem tudom, hogy vannak-e egyáltalán egymillióan, e csöpp ország területét azonban a török sosem tudta, és végül már nem is akarta teljesen elfoglalni. Túl sok vérébe került volna. Njegos fő műve pedig, a Hegyek koszorúja valóságos eposszá, jóformán nemzeti imakönyvvé vált már életében is, és mai is idézik, ma is egy-egy Njegos-versidézet említése és az arra való azonnali rezonálás azonosítja a montenegróit mint montenegrói, azaz a „szerbet” aki (Isten őrizz!) nem szerb, hanem nagyon-nagyon más.

A svédek Eddája, a finnek Kalevalája csupán egy-egy becses monda nekünk, de a svéd és a finn a maga lelkét és azonosságát találja benne. Nemzettudat gócpontja ez is, amaz is. Nekünk az irodalmi gyöngyszemek kaleidoszkópja és sajátos ragyogása az, ami szinte örök tűzzel melengeti mindnyájunk lelkét.

Csak a mienket?

Meglepő is, meg nem is, hogy nyelvünk varázsa néha megejti mások lelkét is.

Nem véletlen, hogy sajátos nyelvünk logikája, gazdagsága és lelke a Fasor híres és igazán kiváló gimnáziumában sok zsidó tanulót is átformált, kiteljesített, lényegében magyar érzelművé tett. Külföldre, a „fejlett” de bunkó nyugatra kerülve jöttek rá, hogy nyelv csak egy van, és szív is csak egy. És máris itt vagyunk az oktatás ügyénél. Egy kis kanyarral még azt kell közbeszúrjam, hogy több magyar tudós, elméleti fizikus, kémikus, méghozzá Nobel-díjat kapott magyar jelentette ki, hogy sikereinek egyik titka a magyar nyelv logikája szerinti gondolkodásnak köszönhető, másrészt pedig kimondottan a középiskolának.

Nem az egyetemeknek?

Nem. A középiskolának.

Miért?

Mert az egyetem csak tárgyi tudást és szakosítást ad. A középiskola viszont egykor gondolkodni tanította meg a gyereket. Nagyjaink mindegyike ezt vallja. Nyilván nem számítógépek segítségével, hanem ”gyalog” tanultak meg gondolkodni, azaz, úgy ahogy a jó, sőt a legjobb alapokat kell lefektetni. Igen, az elektronikus kütyük is jók sok mindenre, kell mellette a rendszeres testnevelés is, kellene beszéd-és értelemgyakorlati óra is bőven, de a magyar irodalom csodáit tanítani kellene, méghozzá sokkal de sokkal bőségesebben, nem pedig időrabló fölöslegesség módjára kezelni azt. Saját lelkünket leljük meg benne, és teljes emberré válunk.

Politikai trükközés okán már egy ideje éppen az oktatást próbálják (elég sikeresen) sekélyesíteni valakik valami okból. Tégy selejtessé egy generációt, és a következő generációt már ezek fogják „nevelni”. Remek trükk ez. A mai oktatás legjobb esetben kulizó-fogyasztó nemzetet teremt. Abban az országban történik ez, amelynek történelmileg nem is olyan régen egy Klebelsberg Kunója is volt! Mellesleg neki az egyik legnagyobb magyar titulus okvetlenül kijárna, nemcsak egyetlen szobor, (az is csak Szegeden), hanem Pesten-Budán is ahol sok-sok szobornak, menórának és más emlékműnek bőven akad helye, hiszen nem kevesebbnek vetett masszív alapot, mint egy művelt nemzetnek.

Lehet, hogy igazándiból NEM gyönge helyesírású, jóformán makogó, csupán állásokat betöltésére való szakembereket kellene „előállítania” a mi kis pedagógiánknak, hanem gondolkodásra termett embereket?

Lehet, hogy jól látom a dolgokat?

Lehet, hogy nem?