Balogh Bertalan

2016.aug.20.
Írta: BaloghBertalanUSA Szólj hozzá!

A Cion Bölcsei, meg a Talmud

Nem könyvismertetés ez hanem inkább gondolatok e két nagyszabású művel kapcsolatban, hiszen a Talmudot sem és a Bibliát sem szokás csupán könyvnek tekinteni, így inkább a tartalmuk és sajátos látószögük az, ami gondolatokat ébreszt az emberben. A Bibliát is kifogásolhatja az ember, az Ószövetséget is és az Újszövetséget is, ha másért nem akkor azért, mert az Ószövetség nagyrészt lopkovic munka, mivel a legtöbb, ha nem éppen minden nagy sztoriját már régen megtalálták, méghozzá írásos formában (a teremtés, Noé, Mózes a kis kosárban stb.) több ezer évvel korábbi nagy művekben ősi, vagy éppen mára már kihalt nyelveken. Csak más nevet, főleg zsidó neveket kaptak a szereplők a Bibliában. A Újszövetség is erősen kifogásolható, ugyanis négy nagy evangélistáról akar csak tudni, miközben kicenzúrázott legalább két tucatnyi evangélistát, és vigyázott arra, hogy nehogy szóba kerüljenek azok. Mintha szándékosan egy új vallási felfogást propagálna, amit aztán nyugodtan nevezhetnek judeo-keresztény eszmének, tehát nem a kereszténységet, hanem annak egy leszűkített és megvariált eszméjét tálalja, mintegy azt az érzést sugallva, hogy az ősi zsidó vallásból alakult ki a kereszténység, noha ez pont fordítva történt. Ennyit a Bibliáról. És még csak annyit, hogy a tudatosan elkövetett sauli-pauluszi torzítások nélkül a kereszténység valójában ennél nem csak több, hanem más is (lenne).

A Talmudot és a Cion Bölcseinek jegyzőkönyvét tanulmányozgatva valósággal elborzad az ember. Ha meg kellene neveznem a világ két legszörnyűbb könyvét ez a két mű vinné el a pálmát. Minden részletezés nélkül a Talmudot a törzsi nacionalizmus netovábbjának véli az ember, mert alapgondolata emberiségellenes, hiszen minden eleme arra a „tényre” alapozódik, hogy aki nem zsidó az egyszerűen, nem ember. Ilyen alapon aztán nem csak természetes, hanem kívánatos is a nem zsidó, azaz gój világ tetszés szerinti kihasználása és pusztítása. Köszöni szépen a világ ezt az alapgondolatot és szándékot.

A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve pedig egyenesen az idevágó programot tartalmazza meglehetős részletességgel, vagyis az alapszándék kivitelezési módszerét írja le. Hűen követve a talmudi alaptételt, mármint azt hogy  egyetlen egy nem zsidót sem lehet embernek tekinteni, a gójok fölötti világuralom elérésének lépéseit találjuk benne. Nem más ez a könyv, mint részletes program, szinte sátáni gyűlöletből fogant forgatókönyv.

Nyilvánvaló, hogy a világot nem lenne egyszerű egyenesben szemen köpni, azaz megjelentetni ezt a könyvet, nyíltan, mint programot, a megalkotója tehát egy ravasz kis cselhez folyamodott. Megjelent már a 19. század elején, de abban a pillanatban, párhuzamosan, megjelentek az ócsárló kritikák is, nyomban hamisítványnak bélyegezve a művet. Számtalan kiadásban jelent meg a Jegyzőkönyv Európa szerte, és ugyanúgy számtalan cáfolat jelent meg, vagy mély hallgatás és elhallgatás követte. De a megjelenés a fontos itt, és a trükk az érdekes, ahogy terjesztették a Jegyzőkönyvet, mégpedig nem az ellenzői, hanem éppen az alkotói. Annyiban ügyes ez a tálalás, hogy el akarok juttatni a világ zsidóságához egy program-könyvet, azt azonnal hamisítványnak bélyegzem, néha látványosan föl is vásárolom amennyire lehet, miközben az érintettek, azaz a világon minden zsidó nagyon jól tudhatja, hogy program ez, nem több, nem kevesebb, és tudja, hogy ez az irányvonaluk, amit követniük kell, ha a világuralmat el akarják érni. Ez a kis csalafintaság voltaképpen szimpla, csak a körülötte keltett hamis-nem-hamis felbolydulás viharos. A másik szemmel láthatóan szimpla tény az, hogy a hamisítványnak bélyegzett program-könyv minden utasítása szép sorjában bekövetkezett eddig és továbbra is bekövetkezni látszik. Érdekesek tudnak lenni az ilyen forgatókönyv „hamisítványok” .

A könyv megjelentetésének módja, ideje és helye is homályos egy kicsit, ahogy az már „hamisítványokhoz” illik. Az igazi szerző neve pedig azzal a csellel homályosíttatott el,  hogy valahol Oroszországban, valamilyen zsidó kongresszus jegyzőkönyvének hirdették e művet, mígnem valaki nemrég meg nem nevezte a tényleges szerzőt. A szabadkőműves szervezetből kiugrott Mónus Áron kutatta ki a szerző nevét. Tőle tudhatta meg az ember egy interneten közzétett nyilatkozatából, hogy nem kisebb valaki, mint a modern cionizmus atyja, Teodor Herzl írta a „jegyzőkönyvet”. Mónus Áront azonnal be is perelték Párizsban azután, hogy egyik könyvében Herzlt nevezte meg mint szerzőt, de minthogy a perbefogóknak egy nagyon tájékozott és művelt emberrel volt dolguk, Mónus megnyerte a pert. Egy titok tehát felszínre került. Úgy látszik a sánta kutyát mindig utoléri valaki.

Munkás kéz

Hogy magamat idézzem, aki azt hiszi, hogy nem őrült világban élünk, az legalábbis buta. Itt van például az az ökörség, hogy Németország arab stb. migránsokkal akarja ipari termelését és egyáltalán a munkaerőpiacát serkenteni. Erre más országok is nagyot bólintottak és most, hogy úgy mondjam, eszik is a kefét, vagy isszák ostobaságuk levét, hogy képzavarral is éljek. Ezek a nagy határozathozó „okosok” életükben nem voltak eléggé közel a gyárhoz, munkaerőpiachoz, munkaszervezéshez, üzemszervezéshez, munkáshoz. Magam én meglehetősen közelről ismerkedtem meg a  képzetlen, sőt a képzett, sőt a nagyon képzett munkaerők természetrajzával, nem is csupán elméletileg, hanem a köznapi gyakorlatban is. Aki nekem azt mondja, hogy több munkához több kéz kell, azzal már szóba se állok, ugyanis fogalma sincs arról, hogy a termelésben a legmegbízhatatlanabb elem éppen az emberi kéz. Az „emberi kéz” néha részegen jön be, vagy másnaposan, vagy droggal a fejében, vagy a tegnap esti drogozás utóhatása alatt van még, vagy csak beteg lesz egy időre, balesetet szenved, családi gondjai vannak, beteg a gyereke, gondjai vannak, nem tudja fizetni a rezsit, az orvosi költségeket, néha pokolian unja azt amit csinálnia kell, nem illeszkedik a brigádba, nem jön ki a főnökével, selejtet termel, állandó MEO-st igényel, nem beszélve arról, hogy a munkaadónak pénzébe kerül a munkás, és sorolhatnánk majdnem a végtelenségig a tényezőket, amelyek világossá teszik, hogy a termelésben a legrosszabb elem az ember. Kerülendő, amennyire lehet.

Svédországban köztudott, hogy a szerdán csinált autó a legjobb, a hétfőivel meg a péntekivel pedig mindig baj van, vagy egyszerűen csak bajok sorozata van vele. Életemben egyszer vettem vadonatúj autót itt, Amerikában, egy Ford Escortot. Ez volt nem az első, hanem az utolsó új kocsim, mert egyetlen használt tragacsommal sem volt annyi bajom soha, mint ezzel. Mintha félhomályban rakták volna össze. Hétfőn, vagy pénteken, amikor a munkásoknak még nem, vagy már nem ott az esze, amit csinál.

Egy másik nagyon tipikusan ostoba eset ugyancsak Svédországban történt, és éppen a Volvonál. Buszokat is gyártanak, és hogy olcsóbb legyen a munkás, egy új összeszerelő üzemet Smólandban, a szegény országrészben létesítettek, ahol a helyiek jó krumplitermelők voltak mindig, de csavarhúzó és csavarkulcs életükben nem volt a kezükben.

Indiai megrendelésre száz buszt kellett összeszereljenek, majd hajóval eljuttatni Karachiba, ahonnan  „saját lábon” kellett a buszoknak eljutniuk a megrendelő lerakatához. Csodák csodájára(?) egyetlen sem érkezett meg. A buszok valósággal darabokra hullottak a kétórás úton.

   Miért?

   Mert az összeszerelés alkatrészek összecsavarozásból áll, és az olcsó munkaerőnek annak a krumplitermesztőnek, nem volt a kezében az az érzés, ami egy csavar jó erős meghúzásával jár. Az anyákat talán csak ujjal pörgették rá a csavarokra, a csavarokat meg vagy meghúzzák, vagy többnyire nem. Mit lehet tenni egy munkással, aki életében nem volt munkás, szerelő sem, otthon bütykölő sem? Minden csavar MEO-val ellenőrizni? És akkor még nem beszéltünk „migránsokról”, akik a nyelvet sem beszélik, írásunkat nem tudják olvasni, nem is akarnak asszimilálódni, és legfeljebb irreguláris katonai kiképzéssel rendelkeznek, mindamellett, hogy legendásan lusták? Mert ilyen, vagy majdnem ilyen Merkel tanti új munkaereje és másoké is, akik nem csak munkaerőt látnak a jöttekben, hanem hovatovább „genetikai felfrissítést” is.

Ha valaki azt hiszi, hogy nem bolondokháza Európa és a fél világ, az vagy nem lát az orránál tovább és főleg nem hosszú távra gondolkodik, vagy szimplán buta, vagy nagyon gonosz.

Miközben a kétkezi munkaerő és a szakmunkás réteg számára ma a munkahelyteremtés a nagyon nagy dolog, írtam már arról az abszurdumról, hogy noha az árutermelést csakis automatizálással lehet felfokozni és versenyképesen tartani az áruk minőségét és árát is, a pedagógia továbbra is munkáskezeket és  minden szinten csak alkalmazottakat, napi nyolc órás elfoglaltságtól függő kulikat állít elő egy korban, amelyben a munkás két kézére kevésbé és kevésbé lesz szükség, majd pedig szinte alig.

Merkel tanti biztosan nem olvasott ilyesmiről, vagy pedig felső, gonosz parancsot követ, amely rövid úton Európa végét eredményezi.

Összegzésül: a munkáskéz kerülendő, az automatizálás az egyetlen mód versenyképesnek maradni, következésképpen nem üres fejű kulit kellene „termelnünk”, hanem gondolkodó embert, mert a legolcsóbb olcsójános is automatikusan válik fölöslegessé. Világméretekben a következő egy-két-három generáció többsége. 

 balogh_bertalan.jpg

Titulusok

Ebben a politikailag korrekt világban gyakran nagyon különös embernek érzem magamat, sőt a sorból alaposan kilógónak is.

Nem ismerek ugyanis olyat, hogy politikailag korrektség. Új fogalom ez, én meg régi fogalmak szerint élek.

Leírom például a szót, hogy arab, és a világon semmi különöset nem érzek, nem rebben egy csomó apróság össze a gyomrom táján, hiszen azt mondani, sőt leírni, hogy arab, az annyira egyszerű, mint azt leírni, hogy eszkimó. A zsidó szóval viszont már bajok adódhatnak. Nem nálam, mert azt is úgy írom le, ahogy például a portugált portugálnak nevezem. Hanem a külvilág, ez a politikai korrektségre és hisztis érzékenységre átváltott világ lett hajlamos némi berzenkedésre. De én akkor is zsidónak nevezem a zsidót, portugálnak a portugált, eszkimónak az eszkimót, norvégnak a norvégot, almának az almát, dinnyének a dinnyét. Úgy érzékelem, lassan már hatni kezd az embereken egy lehetséges külső nyomás. Azaz, illene, hogy hasson rám is, de nem hat. Valahogyan az istennek sem hat.  Meglehet, hogy nem bennem van a hiba, mert ha lenne, azonnal igyekezném is kiköszörülni, de nincs köszörülni valóm ebben. Sokkal inkább azokban a fejében vannak hibucik, akik a zsidó szó olvasásakor akaratlanul is majdnem a büdös zsidó szóösszetétel veszedelmes közelségét érzik, és  jaj istenem, legalábbis majdnem-majdnem és ajle mitt vajle, akkor is ha tényleg csupán egy sima, alapértelmű, egyszerű szóról van szó. Vannak ilyen beidegződések. Másoknál. Sokaknál.  Vagy veleszületett, vagy másként beidegződött paranoia ez. Én meg egyáltalán nem vagyok paranoiás, elég nekem a sima magyar nyelv a szavak alapértelmével, mások meg érezzenek bele, vagy mellé, vagy elé, vagy után amit akarnak. Nem vagyok pszichiáter. Majd ha az leszek, ki fogom elemezni az ilyen gubancokat. Egyelőre más dolgom van.

De nem csak ez az a szó „csiklandós”. Itt vannak Amerikában a négerek, például. Egyik ausztráliai magyar ismerősöm látogatóba jött New Yorkba, és a reptéren a fekete hivatalnok valamit kifogásolt a papírjaival kapcsolatban. A Magyar csak értetlenkedett, mert szerinte minden rendben volt, útlevél, vízum... „Mit akar ez a Negró”?  - kérdezte félhangon a mellette álló barátját. Erre a fekete fölkapta a fejét. Ölni tudott volna a szemével. Miért? Mert az ausztráliai magyar nem tudta, hogy ez itt csúnya szó, ugyanis African American a feketék korrekt titulusa. Hogy bonyolultabb legyen a dolog, más egyáltalán nem, de ők maguk nyugodtan nevezhetik magukat Negrónak is ha akarják, sőt van egy Negró Egyetemük is. Vagyis, ha más mondja, az nagyon sértő, ha ő mondja magáról, az nemes hangzású.

Meg lehet bolondulni.

Elvittem nemrég az órámat javíttatni az ügyes kis oroszhoz. Beszédén mindig érezni lehetett az oroszos akcentust. Remek szakember. Hogy kedveskedjem neki, mondtam, úgy hallom, te orosz vagy. „Én Oroszországból való vagyok”- mondta pontosítás végett, és nem folytatta, mert szerinte, mindenki láthatja róla, hogy zsidó, nem pedig orosz.

„Érzékeny” pontok ezek. Egy kollégám a Szovjetunióból való volt. Nagy tudású mérnök. Az ottani oktatás ugyanis remek szakembereket termelt minden vonalon. (Sztrókot szenvedett szerencsétlen feleségemet is egy Wejnstein nevű „orosz” pszichiáter nő hozta rendbe. Tudásával többet ért, mint az egész New York-i Mount Sinai csúcskórház úgy mindenestül). Ez a mérnök nem kertelt. „Nem, nem orosz vagyok, hanem zsidó” - mondta egyszerűen. És igaza volt, ha úgy tudja magáról.

Nem mindenütt találkozunk ilyen egyenességgel. Hallottuk valakitől is Magyarországon az egyenes kijelentést, hogy nem magyar vagyok, hanem zsidó? Nálunk olyan ez a szó, mint a Negró Amerikában. Ha egymás között ő nevezi magát zsidónak, az más. Ha te mondod róla, akkor „zsidózol”.

Jó kis agyatekertség.

Ez a terjedő politikai korrektségi járvány lassan már oda vezet, hogy kerülni kezdenek az emberek bizonyos egyszerű szavakat, „vigyázni” kezdenek, nehogy valakik megsértődjenek.

Megsértődjenek?

Miért sértődnék meg például én, ha valaki magyarnak nevezne!

Nem kényelmes a paranoiásokkal való mindennapos érintkezés. Nem kényelmes így a világ.

Gyászsablon

Mindig feldühít, ha nagy halottjainkról olvasom a lapokban a hangzatos búcsúztatásokat, ami népszokásunknak megfelelően ki is jár nekik, kivéve, ha egyáltalán nem nagy halottról van szó, sőt esetleg egy szemétládáról, egy elvetemült ellenségről, egy hazaárulóról. A sajtó és sok ember azonban kötelességének érzi, hogy szépeket mondjon, néha könnyfakasztóan szépeket, és nem válogat, nem mérlegel, egy-halott-egy-dicshimnusz képlete szerint, noha a halottról jót, vagy semmit sémája igaztalan „bölcsesség”. Ráadásul, ha egyaránt mondunk hangzatosan szépeket és jót egy hitványról, az egy valóban nagy halottunk méltatásértékét fokozza le már az egyenlőségjel okán is. És vannak hitvány halottjaink is. Antall halála után könnyek csorogtak minden újságból, mintha valóban egy nagy hazafit vesztettünk volna el. A történelmi valóság azonban más egy kicsit. A rendszerváltozás elmismásolódott, a Rákosi-Kádár éra szépfiúi ma is aktívan jelen vannak ilyen pártban, olyan pártban, minden pártban, az Országházban, és persze az ellenzéknek nevezhető halmazban. És kuncognak a markukban: Megúsztuk. Ehhez lassan már hozzászokunk, de a dolgok vastagja az, hogy noha országunknak minden határa fájdalmas, egyből alapszerződésekkel rohant körbe a szomszédos országokba, bizonyítani, hogy milyen jó fiúk is vagyunk, tietek amit így vagy úgy kaptatok, csináljatok vele amit akartok. Az ottragadt magyarokkal is. A leggonoszabb húzása a Kárpátaljáról való lemondás volt, pedig feltették neki a kérdést, vissza akarjátok kapni, hiszen az sosem volt Ukrajna része. A válasz az volt, hogy van nekünk szegény emberünk elég. Tehát nem kell. Visszakaphattuk volna?  Igen. Még egy korábbi népszavazás szerint is Kárpátalja legszívesebben Magyarországhoz szeretne tartozni. Mi lett volna a jelentősége ennek? Persze, az ott élő magyarság visszatalálása, ami önmagában nem kis dolog, másrészt, egy térképhez már valamit értő elemista is láthatja, hogy Kárpátalja visszakapásával jóformán egyenes kapcsolatunk lett volna Székelyfölddel. És ez hatalmas dolog. A „tizenöt millió magyar miniszterelnöke” egyebekben így lett tizenötmillió magyar árulója. Ugyanis az érvényben lévő nemzetközi egyességek szerint Európában BÉKÉS ÚTON akkor is és ma is lehet határt módosítani. Erről is hallgatott. A lapok viszont dicsőítették és akkora temetést kapott, amekkora nagy hazafinak jár.

Ki érti ezt?

Meghal egy jelentős ember, és jön az automatikus könnyzacskó, meg az ajvékolás, aminek esetleg semmi köze a tényekhez, sőt ízléshez sem.

Most a jelentős író, Esterházy halt meg, és ettől könnyesek a lapok. Részben érthető a fölhajtás, hiszen művein keresztül sokan ismerték valamennyire, vagy jól, de a méltatások kivétel nélkül automatikusak, nem bírnak a világon semmi racionális tartalommal. Írónak olyan volt, amilyen. Nagyon sokan nem szeretik de nagy volt a sajtója, szerteágazóak a kapcsolatai, sokszor külföldi könyvvásárokon ő képviselte a Magyarország hangját, ami egy kicsit már túl van a realitáson és azon a hangon, amit szívesen hallanánk mi magyarok.

Milyen magyar volt?

Ez a kulcskérdés. Egy szívében labanc arisztokrata és egy zsidó anya fia. Nem valami nagy magyarságot sejtet ez, és nem is bírta sokáig, hogy hangot is adjon annak, hogy voltaképpen megveti a magyart. Nem kell trilógiát írjon egy magyargyűlölő ahhoz, hogy leessen az álarca. Tőle is elég volt egy rövid, roppant pimasz írás, hogy megértsük, milyen mélységesen megvetette a magyart. Talán az anyatej, az anyai hatás köszön vissza ebből az írásból, a talmudi intelem, hogy (szabad fordításban) a gójok nem tekinthetők embernek. Nincs egy sem a gójok között, akit embernek nevezhetünk. Az írás ebben a felfogásban íródott. Egyenesen a kutyával teszi azonos szintre a magyart. Lehetőleg kanmagyart válasszál, írja valahogy ebben a hangnemben, és mindvégig azt fejtegeti, hogyan kell bánni a magyarral. Ha a magyar szót a kutya szóval helyettesítjük be, világos kutyanevelési útmutatás ez egész. És sajnos nem kell nagyon behelyettesítgetni, ordít az írásból a világos párhuzam, a megvetés, a magyarok állattal való párhuzam.

Írtam nemrég, hogy sok zsidó nagyság minden siker, kitüntetés és megbecsülés ellenére egyszer, vagy végül, kiborítja a bilit. Így tett a sorstalanságos Kertész, aki többször vallotta, hogy lényegében a világon semmi köze a magyarokhoz, képtelen köztünk élni, így tett a másik Kertész is, a Kossuth-díjas, és nagyon sokan mások is, mintegy bizonyságot téve arról, hogy Isten őrizz, ilyen alávaló fajtával mint a magyar szó sem lehet azonosulásról.  Esterházy így (is) borította ki a maga bilijét, vagy lelke feketéjét. És zokog a halálhírétől a magyar sajtó. Mintha tényleg nem csak jót lehetne, hanem okvetlenül csakis jót kellene szólni valaki halálhírével kapcsolatban. Válogatás, értékelés nélkül, sablonra.

A magam részéről a halottról jót, vagy semmit sablonos felfogást nem cserélném  föl egy köpök a sírodra felfogással, de van aki nem érdemelne mást. Legfeljebb egy kishírt. Imádói pedig pityeregjenek magukban amennyit akarnak.

Lőni, vagy lelövetni – ez itt a kérdés

Floridában, Orlandó nagyvárosban az egyik ferdehajlamúak szórakozóhelyén belépett egy őrült nagy pisztollyal és géppisztollyal, majd azonnal tüzelt, megölve ötven férfit, nőt, férfinőt, nőférfit stb.  és megsebesített körülbelül ugyanannyit. Példátlan fajta vérengzés volt ez, méreteiben is. Jellemző az eset súlyosságára, hogy Obama is azonnal sajtótájékoztatót tartott, elmondván, hogy lám csak lám csak, nem olyan országban szeretnénk élni, ahol bárki szabadon fegyverhez juthat, mert ilyen végeredménnyel járhat.

Az esemény szomorú része egy őrült lövöldözése, és a gyász ami ezt követte.

De a politikai része is rettenetesen sántít. Ugyanis nem lehet a fegyvertartást megtiltani Amerikában, hiszen az alkotmányuk (Constitution) eleve leszögezi, hogy mindenkinek joga van fegyvertartásra. Elképesztő politikai csűrés-csavarsokkal folyik ez ellen a társadalom nyúlszívű rétege által immár jóformán egy évszázada, de az alkotmány szent, és hamarabb lehet az amúgy is százszor megvariált Biblián változtatni, mint a Constitucion second amentmentjén. Próbálkoztak mára azzal is, hogy be kell jelentenie mindenkinek, ha van fegyvere. Maga a rendőrság tiltakozott a legerősebben ez ellen, és nem is lett semmi a nyilvántartásból. Ugyanis vagy szabad valami, vagy csak nyilvántartással, azaz nem egészen szabad, és punktum.

Obama-és a liberálisok álma, a tökéletes fegyvertelenség tehát szerencsére tökéletes elképzelhetetlenség. Nekem is van fegyverem, golyó is van benne 12, és ha betör valaki, lelövöm mint a kutyát, mert védem magamat és a családomat. Aztán kijön a rendőrség, fölveszi a tényállást, és az ügy le van zárva.

A mostani vérengzés éppen a fegyverellenesség kudarca. Normális esetben ha belép valaki egy nyilvános helyre és lövöldözni kezd, az első lövés után, kapásból vagy tízen lőnék szitává az őrültet, amúgy pedig meg kell várni, míg kilövöldözi magát az illető, és végre megjelenik fölszerelkezve a rendőrség, lepuffantja a támadót, majd fölveszi a jegyzőkönyvet: Ötven halott és ötven sebesült itt a mai termés. Van aztán társadalmi felzúdulás, könnyek, gyász, önkéntes véradás, újságcikkek és Obama szózata, de valahogy mégis rossz így az egész. Lelövetni OK, visszalőni nem ildomos legalábbis házon kívül nem, mert annyit már elértek a fegyverellenesek, hogy fegyvert  zsebben, házon kívül csak külön tanfolyam elvégzése után és engedéllyel szabad. (Kivéve az őrülteket és a bűnözőket, akiknek mindig lesz fegyver a zsebében.)

Fura szabadság ez.

Palacsintások

Bayer Zsolt említett egy idézetet Goethétől: „Ne azt add a népnek amit kíván, hanem azt, amit kívánnia kellene”. Zseniális gondolat. De nem kell Goethe legyen az ember, írtam egyszer egy humoros kis karcolatot magam is két képzeletbeli nyári gyerektáborról. Két tábor volt egymás mellett. Az egyiket nagyon demokratikusan vezettek, megkérdezték például a gyerekeket, hogy mi legyen a vacsora. Az egyöntetű válasz az volt, hogy palacsinta! Meg is kapták, de másnap reggelire is ez volt a kívánságok kívánsága, sőt ebédre is, és vacsorára is és mindig. A szomszédos tábor gyerekeit viszont mindig ügyesen komponált, változatos és tartalmas koszton tartotta a vezetőség, persze a gyerekek megkérdezése nélkül. Az ilyen önkényuralmi jelenség persze minden agyalágyult politológus szerint egyenlő a szörnyűséggel, hiszen demokrácia helyett központi irányításról, despotizmusról, önkényuralomról és hasonlókról van szó. Egy idő után össze is verekedett a két tábor gyerekserege, mert a palacsintások keményen kiálltak a maguk demokráciájáért. Mondani se kell, hogy a jó koszton nevelkedettek könnyen és jól elverték a sok kis idétlen palacsintást, hiszen erősebbek lettek. Tanmesécske, vidáman. De más is bizonyítja, hogy egy megfontolt államvezetés nem a nép kívánságát akarja kielégíteni, hanem azt adja, amit a népnek kívánnia kellett volna.

A kultúrtörténetünk egyik briliáns esetéről például akkora a csönd, hogy senki sem említi soha, sőt ma már nem is tud róla senki. Az ötvenes-hatvanas évek könyvkiadásának politikájáról van szó azokról a rövid évekről, amikor a népi kollégisták hadának még szava volt. Aki akkor megélte az eseményt, örömmel és csodálkozva gondol vissza ezekre a kultúr-évekre, ugyanis az a csoda történt meg akkoriban, hogy a nép egészen egyszerűen elkezdett olvasni. Tilos volt (és nem is kapott volna rá papírt) szennyirodalmat megjelentetni. Nem voltak piff-puff regények, farzsebbe kívánkozó irodalmi szemetek, viszont megjelent az Olcsó Könyvtár nagyszerű sorozata. Vacak papíron, ponyvakiadás formátumban jelentek meg a magyar -és világirodalom remekeinek. Egy Puskin, egy Móricz, egy Kosztolányi… és minek is sorolnám föl az irodalom nagyjait, bárhol megkapható volt 3 forintért, ami akkor egy csomag cigaretta ára volt. És vették az emberek az Olcsó Könyvtár remekeit vacak papíron, fillérekért, ha nem csinos kivitelben és sokkal drágábban akarták megvenni ugyanezeket. Tömegesen ráébredtek az emberek, hogy gyönyörű dolog, és jókat. Volt, aki gyűjtötte is az Olcsó Könyvtár „ponyváit”. Rozi néni is a Nyírség legeldugottabb falujában (ahová jóformán a Nap is alig süt be) vett egy könyvállványt (olcsó típusbútort, mert ilyen is volt akkoriban) a gyűjteményének. És olvasta. Pápaszemesen és élvezettel. A szája mozgott olvasás közben. Egyszeriben mindenki olvasni kezdett. Megénekeltem az esetet is egyszer, hogy az újpesti strandon leterítettem a fűbe a pokrócomat, letettem a könyvet, a cigarettát és az öngyújtót, és mire a WC-ről visszatértem, ellopták. Nem az öngyújtót vagy a pakli cigarettát, hanem a könyvet! Ilyen idők jártak akkoriban. Nem demokratikus, nem „alulról kezdeményezett” tömegkívánság, hanem központi, ügyes, hazafias kultúrpolitika tette, hogy a nemzet egyszeriben olvasni kezdett, aminek persze, megvoltak a kulturális hatásai is. Új izélés alakult ki, újfajta viselkedés, normális értékítélkezés. Kulturális csoda volt tehát ez! Azt kapta a nép, amire vágynia kellett volna, hogy visszakanyarodjunk Goethéhez. De néha azt is kaphatja egy nép, amire még csak nem is vágyna.

Nem akarok rossz hírt terjeszteni, de olvastam valahol (igaz-e, vagy sem?), hogy Románia népének átlagos IQ-ja a legalacsonyabb Európában. És csoda történt: megduplázták országuk területét 20 év alatt. Nem volt ebben semmi demokratikus, vagy alulról jövő, de volt és van egy nagyon vékony, de csontjáig hazafias irányító, intellektuális rétegük, pópákkal elegyedve, amely azt adta a népének, amire a népe még csak nem is gondolt.

Ennyit a ma divatos liberális-demokratikus és politikailag helyes hülyeségekről. Meg arról, hogy van egy vékony, de hatásaiban jelentős intellektuális rétegünk nekünk is, de az jobbára egy párhuzamos társadalmi réteg. Hatása világosan megmutatkozott minden területvesztésünkben, a kommünben, Trianonban, Rákosi-Gerő (stb) országlásában és ma abban, hogy ha egy zseniális vezéralakunk azt adja és adná, amire a népe vágyik, vagy vágyhatna, és akármilyen eredményesen vezeti az országot, a fél világ őrjöngésbe és mocskolódásba kezd.

Ennyit a nemzeti-és libsi párhuzamos társadalmak viszonyáról.

 

Kései könyvelemzés

 

 Néha borzasztó lassan esik le a tantuszom. Olvastam mostanában jó néhány Moldova könyvet a nagyon sok közül. Egyik barátom adta kölcsön. Ezek tipikusan Moldovásan humorosak voltak, amikből leginkább a nagyszerű beköpések maradnak meg az ember emlékezetében, de azok nagyon. Például? ...Olyan szegény volt, hogy még a feneke is két darabból volt. El lehet felejteni egy ilyet? A könyvet, a címet igen, a beköpéseket nem,

Ezzel együtt, nagyobb író ő, semmint hogy olykor tudat alatt P. Howarddal kellene vetélkedőbe bocsátkozzon. Mert azt hiszem, van ilyen belső ingerenciája is, akár bevallaná, akár nem. A Mandarin a híres vagány című írása megrázóan remek mű. Meg még több másik is. Nem beszélve a szociográfiáiról, melyekhez hasonlóan jót ebben a műfajban más nem tudott még írni. A sok szatirikus, könnyű könyvecskéi után viszont megdöbbentett a Negyven prédikátor című műve, ami épp most került a kezembe. Ugyanis a kontraszt nem hogy nagy volt, hanem annyira más ez a könyvei többségéhez képest, mintha nem is az örökké derűs Moldova írta volna. Egy kegyetlen kornak az elképesztően kegyetlen katolikus-protestáns szembenállását írja meg egy haldokló protestáns prédikátor leírása alapján. Ez a nagyon enyhén szólva „szembenállás” voltaképpen a katolikusok, főleg a jezsuiták ördögi és irgalmat nem ismerő fogságába került protestáns vezetőkkel való iszonyatos bánásmódot, a protestáns vezetők kínzását, gyötrését, inkvizíciós módszerekkel volt katolikus hitre kényszerítésének kísérletét írja le olyan részletességgel, hogy hátborzongató. A történelmünknek ilyen fejezete is volt, csak éppen nem beszélünk róla. A kiszolgáltatottságba kényszerült testek és lelkek gyötrését, kínjait és ellenállását ábrázolja roppant erővel az „én Moldovám”, aki gyakran és élvezettel írt sztorikat merő szórakoztatásra szánt jópofa hangnemben. Eltűnődtem, hogy mi ütött bele most, vagy amikor elhatározta, hogy megismertesse  az embert annak a kornak a gyűlölettel teli hitbuzgó barbárságával. És egyáltalán miért foglalkoztatta Moldovát a zsidó fiút a katolikus- és protestáns viszály annyira, hogy gondos, aprólékos előtanulmányozás alapján könyvet is írjon róla, méghozzá nagyon jól komponált, nagyon meggyőző könyvet?

Elképedek magamtól és ismert naivitásomtól, hogy két napig is eltartott, mígnem a homlokomra csaptam, végre  megtalálván a háttérbeli okot: a kereszténység irgalmatlanul kegyetlen voltát akartad leleplezni, felmutatni, vagyis az ostyák, füstölők, és krisztusi jóság hirdetése mögötti velejárót, a setét hátteret, ami akkor a másként-keresztények üldözését és pusztítását jelentette, mielőtt az inkvizíció és a máglyák ideje jött volna el Európa szerte, sőt tengeren túl is. Mert eljött az is, nem kell ehhez erőltetett logikai következtetés, ahogy ahhoz sem kell túl éles ész, hogy a gyűlölet fonalának további útját megsejtsük, az utat, ahogy logikusan a másvallasúak irtásáig is eljutott a kenetteljes lélek. Elkaptalak Moldova, megvagy! A kereszténység kegyetlen és alávaló voltát akartad felmutatni. És mívesen és sikerrel tetted. Ez lehetett a célod a gondos, kemény munkával, amivel összehoztad a könyvet.

Személy szerint én úgy vagyok csodabogár, hogy ezt csupán történelmi ténysorozatnak látom, anélkül, hogy személyesen nagyon érintene. Már ükapám is azt mondta, hogy nekem a pap ne dumáljon. Ugyanez a véleményen volt dédapám, nagyapám, apámnak, és véletlenül magam is megőriztem magamat attól, hogy vallási szervezet tagja, híve vagy szószólója legyek pro- vagy kontra. Maradtam magyar, ami nekem természetes és sajátos állapot.

Egy közös barátunk mesélte, hogy kettesben egy templom előtt ballagtak el. Moldova nagyot rúgott a templomajtóba, és mentek tovább. Én nem rúgnék, mert attól még áll az ajtó, az épület és a felépítménye, mint történelmi tény. Ő egy komoly párhuzamos társadalom tagja, én meg nem.  Ebben is különbözünk.

Ő lélekben és alapvetően, sőt zsigereiben is egy párhuzamos társadalom tagja, és az igazi ilyenek mindig kiborítják végül a bilit. Általában direktben. Lásd például a Kertészeket, a moslékot evő, buta és tunya magyarokról fröcsögve, vagy Spirót, a Jönnek a szarból a mélymagyarok-at megéneklő versét, vagy a másikat, amelyben Zakatol a mennyország, Isten tömi Máriát verssorait, vagy akár a rabbinak a fütyülős barack és bőgatya-kultúra említését...  és sorolhatnánk még...    Moldova nem mondja ki, hogy alávaló és barbár a kereszténység, annál megfontoltabban gonosz, erre a megfogalmazásra „csak” rávezeti az olvasót, akik között éli a kellemes életét, akik között híressé és nagyon szeretetté vált.

A bili kiborítása kimondottan párhuzamos-társadalombeli hitvallás. És náluk is előbb-utóbb, szinte törvényszerűen következik be befogadottságuk, elismerésük és díjaik ellenére is. De nem csak nálunk. Istenem, van ennek már károm-négy évtizede... Svédországban élvén, megdöbbentem (a nyolc-és fél millió svéddel együtt), amikor a tévében borította ki a bilit, azaz a lelke feketéjét az egyik legnagyobb akkori „svéd” színész. Élvezettel magyarázta el a tévében, hogy ő voltaképpen nem svéd, hanem zsidó. Ez eddig nem is baj, de kifejtett olyan dolgokat is, hogy számára éppen ezért nevetséges, és főleg a világon semmit sem jelent például a kereszt. Legföljebb a számtanban ismert plusz jellel tudja rokonságba hozni, a keresztre feszített Jézus pedig már azért sem jelent neki semmit, mert Jézus sem jelent neki semmit. A kereszten tehát egy érdektelen alak fityeg, mondjuk, egy Tarzan, azaz az egész neki olyan, mint Tarzan a plusz jelen himbálózva. És így tovább... Tudni kell, hogy ez a színész magyar mércével körülbelül a nemzet színésze fokon állt  tehetsége, tudása és közkedveltsége alapján, azaz  mint svéd színésznek mindent megadott neki az élet. És mégis ilyeneket vágott a svéd nép pofájába hamiskásan, fölényesen és szikrázó szemmel. Felvétel közben a tévéstáb előbb megütődött, aztán fölháborodott, aztán fölállt és otthagyta ezt a barmot. Az adás megszakadt. Mert mindennek van határa. De nem kell azt hinnünk, hogy a csúcsszínész beletörődött volna ebbe. Saját erőből, kis házi kamerával elejétől végéig megcsinálta a műsort. Kiadott magából mindent, ami voltaképpen mindig ott élt és fortyogott benne színészi pályája teljes ideje alatt, és egyszer ki KELLETT adja magából pályafutásának csúcsán, különben talán értelmetlennek látta volna az életét. Élete kiteljesedését érezte ezzel. A bilinek ugyanis ki kell borulnia, enélkül nem teljes és nem igazi az életmű! Belső és megkerülhetetlen parancs lehet ez a befogadott számára akkor is, ha mindent megkapott.

Sajnálom az ilyeneket. A befogadottakat, akik voltaképpen állandóan a maguk párhuzamos társadalmának életét élik, azaz annyiban hontalanok, amennyiben a gettójukban vannak csak „otthon”, ami nem csak fizikailag otthon számukra, hanem lélekben is, és sajátos eszméjüket illetően is.

Képzeljünk el közben egy nemzetet, amely nagyobbrészt franciákból áll, és elég nagy részben arabokból. Elvileg ezzel sem okvetlenül lenne baj, de látjuk, hogy főleg a harmadik generációs ifjak közül szaladtak rengetegen az ISIS katonaságába. Nem az első, nem a második, hanem -ez a legérdekesebb- a harmadik generációsok rohantak önként, mintha a család légköre, amiben felnőttek, megfellebbezhetetlenül határozná meg a hovatartozásukat, azaz más-ságukat. Az iskola, a francia kultúrában való felnevelkedés képtelen volt tehát versenyre kelni a család eszmei világával. A negyedik generáció már  franciául sem tanul meg.

Vagy, képzeljünk el egy Németországot, ahol az ott született, azaz második generációs mohamedán vallású ifjú is már rosszul beszéli a német nyelvet, vagy képzeljük el Svédországot, ahol pillanatnyilag 54 városka, vagy városrész van, ahová nem ajánlatos svédnek betennie a lábát, de még a rendőrnek sem. Mert lokálisan annyira a „más kultúrájúak” vannak többségben. Ez a „kultúrájúság” nagyon nagy horderejű valami tud lenni.

Képzeljünk el végül Magyarországot, amely nemcsak lappangva, vagy egyenesben van tele más ösztönűekkel, és itt nem arabokra vagy tótokra, svábokra, délszlávokra kell gondoljunk elsősorban, hanem a sokkal körülhatároltabb eszmeiségekre. Például, a kereszténység is olyan valami, ami megosztott bennünket. Eredetileg őskeresztények voltunk, azt hoztunk magunkkal, hiszen bizonyítottan az őskereszténység különféle formáival érkeztünk a hon-újraszervezése idején Árpáddal, de tudjuk, hogy a gyertya viaszfényes, kánoni papos katolikus kereszténységet kellett(?) fölvennünk, és az már más dolog. Ezt a más ideológiát és hitvilágot erőltették ránk, azaz lényegében a judeo-kereszténységet, és az már valóban „más” eszme. Tehát ez a más-eszme uralta az őskeresztény lelket, amely ösztönösen hajlott inkább a protestáns vallás felé, ha választhatott, mert ott legalább magyarul miséztek nem latinul. Lényegében mégis a katolikus eszme lett a meghatározó, és az odatartozás mozdított elő karriereket hosszú ideig, befolyásolt  nemzetpolitikai húzásokat, szövetségre lépéseket, háborúba menést és sok történelmi esztelenséget, a velejáró balfogások sorozatával. Az őskeresztény lelkiség persze máig is maradt, mert eszmét nem lehet teljesen elpusztítani, de a judeo-kereszténység és a bennünk fellelhető őskeresztényi lélek voltaképpen két latens párhuzamos társadalmat eredményezett hallgatólagosan. Vannak tehát a magukat lélekben ma is őskereszténynek érző magyarok és vannak a hivatalosan keresztények. A kettő nem ugyanaz. Megosztva pedig nem nagyon beszélhetünk egyöntetűségről. A párhuzamos társadalom mint olyan tehát nem ismeretlen számunkra. Egyetlen formája sem. Például a nem vallásos formájú sem,  hiszen ilyen is volt. A kommunista időkre gondolok, amely egy új „vallást” tett uralkodóvá. Technikailag nem nagy a különbség. A hivatalos vallás templomokat emelt, onnan irányította a közéletet, a kommunisták pártközponti, pártbizottsági épületeket építettek, iskolákban, tanfolyamokon, szemináriumokon nevelték a lelkeket, formálták a gondolkodást, erősítették a „hitet” az emberekben. A lélekmosás olyan fokra is eljutott nálunk, hogy például minden munkahelyen Népszabadság-félórával kezdődött a nap. A fiatalabb generáció el sem tud ilyesmit képzelni, de lehetőleg mindenhol a nap azzal kezdődött, hogy a friss, reggeli lap cikkeit, mondanivalóit megbeszélték egy rövid kis gyűlésen az emberek. Véletlenül éppen az Esti Hírlapnál dolgoztam akkoriban. A főszerkesztő, Kelen Béla benyitott egyszer egy ilyen reggeli agymosás idején, és megállapította magában félhangon: „Jól van, zsolozsmáznak. zsolozsmáznak”... És ment a dolgára.  Akkoriban jó kádernek lenni, ez volt a cél, ahogy vallásos időkben jó hívőnek lenni volt a cél. Megáll az ész a hasonlóság láttán. Lényegében tehát, volt egy magát munkás-paraszt hatalomnak nevező hatalom, és volt az egyszerű nép. Azaz, volt egy káder-gárda egészen lentről egészen fölig terjedően és voltak az egyszerű magyarok, akik vagy megjátszották kényszerűségből a hűségeset, vagy maguk is káderré váltak, esetleg káderebbek akartak lenni a kádernél.  A kettősség tehát megvolt, azaz a két párhuzamos szféra. A dolgok pikantériájához tartozik, hogy a kényszerűségből vagy butaságból káderosodott magyarok mellett, volt egy masszív réteg, amely hovatovább állam lett az államban. Gondoljunk csak a Rákosi-Gerő stb. garnitúrára, vagy akár a Kádárt körülvevő sleppre...       

Olvastam egy Izraelbe telepedett magyar zsidó asszony levelét, amit itthoni újságíró kollégámnak írt. Azt mondta, hogy itt jóformán szégyellnie kell az embernek azt, hogy magyar zsidó. Azt mondják ránk, hogy törtetőek, úrhatnámok, pökhendiek vagyunk, márpedig itt nem lesz a mérnök azonnal főmérnök, a könyvelő főkönyvelő, az orvos főorvos, a hivatalnok főnök csak azért, mert zsidó, itt nem otthon vagytok, mondják – itt dolgozni kell, méghozzá keményen. Valahogy így szólt a levél, és mond egyet-mást egy továbbra is és megváltoztathatatlanul párhuzamos társadalomról, ami most is nagyon létezik nálunk és most is párhuzamos...

A francia, a német, a svéd, a belga (stb.) párhuzamosság kétségtelenül drasztikus, sőt itt-ott véres is, de vér nélkül is hatásos tud lenni egy bennünket szívósan megosztó párhuzamos rétegünk, amely önmaga is kaotikus, képtelen értelmes, pláne pozitív arculatot ölteni, (gyűjtőnéven legfeljebb ellenzéknek szokás nevezni), de összekuszált volta ellenére is egyetért egy dologban: a szemétkedésben, a kormány elleni összefogásban, a gáncsolásban, sztrájkok szervezésében, ostoba de gonosz tüntetésekben, zavarkeltésben, az internetes- vagy nyomtatott hazai és külföldi sajtóban, és abban, hogy púp a törvényes, többségi hatalom hátán. És nem nagyon van erre a fajta aknamunkára megoldás. Mert nem lehetséges a lehetetlen. Ugyanis amint tudjuk, a párhuzamosok legfeljebb a végtelenben találkoznak csupán, de az is lehet, hogy még ott sem. Más szóval, kutyából ugyebár nem lesz szalonna, Spiróból sem, a Kertészekből sem, sőt Moldovából sem és nagyon sok másból sem lesz hazafi soha.

 

Önéletrajzként

Újpesten születtem január 11-én, 1935-ben, amire a számmisztikusok, meg az asztrológusok nagyon szépeket szoktak mondani, különösen a január 11-re, minthogy ez a három egyes mágikus elsőrendűséget szokott ígérni. Na, a nagy elsőrendűség úgy kezdődött, hogy négyéves koromban, minthogy a két esztendővel idősebb nővérem már iskolába járt, és eltanultam tőle a betűvetés csodáját, írtam egyebekben egy négysoros versikét a magam módján, bal kézzel, jobbról balra haladva, amit nagyon szépen el is lehetett olvasni – tükörből.

Nem rossz indulás. Ha nagyon szimbolikusan akarjuk nézni a dolgokat, már az első betűvetéseim sem alkalmazkodtak semmihez, ami hagyományos lenne. Ezt a lelki magatartást azóta sem roncsolták bennem szét az idők.

Az „elsőrendűség“ aztán úgy folytatódott, hogy a gépipari technikumba sem vettek föl egyből, minthogy „horthysta tiszt“ volt az apám. És ez 49-ben nem volt valami jó, ráadásul, éppen a Lónyai utcai Református Gimnáziumból mentem volna át. Apám kellett berontson a igazgatói irodában és immár a Néphadsereg századosi egyenruhájában, hogy rendet teremtsen. Akkorra már ugyanis ennek a hadseregnek a tisztje volt, hadmérnöki beosztásban, a folyamőrségnél. Addig volt tiszt ott, amíg egy szép napon nyugdíj nélkül úgy ki nem rúgták, hogy csak úgy füstölt.

Gépésztechnikusként voltam aztán rajzoló és tervező az Óbudai Hajógyárban, ahol addig írogattam az üzemi lapnak, meg más helyre, míg a lap szerkesztője, Földesi Jóska barátom, és egy akasztani való, másik barát nem csinált belőlem legalábbis üzemi lapos újságírót. Nagy idők voltak ezek egy ifjonc életében! Soha annyi banális marhaságot nem kellett írnom, mint akkoriban. Az egészben az az egy dolog volt jó, hogy közben kijártam a MÚOSZ újságíró iskolát, amitől nem lesz ugyan tehetségesebb az ember, viszont, kap egy papírt, ami mégis majdnem több a semminél, és kétségtelenül, ad egy kis szakmai tájékoztatást. A jószerencse eztán, elvezetett egy rövid időre az Esti Hírlaphoz is, ahol viszont, annyira idegen voltam az ottani szellemi talaj számára, hogy akárhogyan is brillíroztam például a saját karikatúráimmal illusztrált humoreszkeimmel és riportjaimmal, gyökeret semmiképpen sem tudtam ereszteni. Maradt tehát az üzemilaposság lapos élete, meg a karikatúrarajzolás, mint élvezetes és remek mellékkereset. Megalapítottam a Fiatal karikaturisták szakosztályát is a MÚOSZ-ban, miközben szerkesztettem egy bődületesen banális üzemi lapot. Úgy hívták, hogy Közért Újság. Még ma is szégyellem. Ráadásul, ott meg azzal böszörgettek, hogy Balogh elvtárs, párttagnak kell lennie a főszerkesztőnek. Nem volt sok választásom. Elegem lett az egészből, inkább disszidáltam. Olaszországon keresztül Svédországba.

Somolyogva kell megállapítanom, hogy pártokkal, vagy más közösség olvasztótégelyével valami megátalkodott nemhasonulási alkati ok miatt annyira nem tudtam soha magamat összeegyeztetni, hogy életemben egyetlen egyesületnek voltam csak tagja: a Nagy-Budapesti Horgász Egyesületnek, és annak is csak addig, amíg négy szép márnát nem fogtam a Gellért szálló előtti szakaszon, a kifolyójánál, és alaposan meg nem betegedtem tőlük.

Svédországban majdnem 14 évig éltem. Előbb-utóbb amolyan technikai problémák fölkent megoldójaként működtettem egy, néha kétszemélyes cégemet. Igénybe vették szolgálataimat a legnagyobb vállalatok is, noha tele voltak mérnökkel. A nyugati mérnökképzés azonban csakis szakosítottakat termel. Az egyik mérnök a csavarhoz ért, de nagyon, a másik meg az anyához, de nagyon. A kettőt együtt tehát csakis rendhagyó fenegyerek tudják. Például, egy magyar. Megütközve tapasztaltam, hogy mennyivel találékonyabb és sokoldalúbb a Magyarországon tanult technikus, mint egy diplomás svéd mérnök. Csak az illendőség kedvéért tanultam rá egy kicsit a középszintű bizonyítványomra, és lettem hivatalosan is üzemmérnök ott.

Közben keveset írtam, azt is inkább az asztalfiának. Először is meg kellett élnem. Amerikában is jobbára pénzt kerestem, mint írtam, egészen a nyugdíjazásomig. Az USA-ba is jóformán véletlenül kerültem: megismertem gyanútlan turistaként egy nagyszerű hölgyet, és előbb-utóbb összeházasodtunk. Én ott ragadtam, míg mások a legkülönfélébb trükkökkel járják a maguk kálváriáját, hogy bevándorolhassanak, mintha Amerika AMERIKA lenne. Megette a fene az egészet.

Az íráshoz viszont megvan ott a szükséges nyugalmam. Jóformán csakis magyarul írok, mert az írás számomra nem pénzcsinálást jelent, hanem sima önkifejezést, amolyan meditációs tevékenységet, márpedig lélekben nem Amerikához kötődöm, hanem Magyarországhoz. Nem az a furcsa nekem, hogy ott élvén, szívemben csakis Magyarországért érzek, hanem az volna teljesen lehetetlen, ha amerikaivá tettek volna az idők. Ahhoz a génjeimet kellene megmanipulálni, és akkor is csak zavaros hibridet kapnánk. A magamfajta embernek csupán egy szélvédett helyre van szüksége ahhoz, hogy írjon. Hogy aztán az a hely Amerikában van-e, vagy Kukutyinban, az teljesen mindegy.

Sok cikkem és velősnek mondható tanulmányom jelenik meg Magyarországon, és egy sor könyvem. Fogadtatásuk vegyes a vastapstól kezdve a kiátkozásig. Mindkettőt méla rezignációval fogadom (különösen az utóbbit), mert tudom, hogy a kortárs-irodalomnak is mindig megvolt a maga véleménye, de az időknek is. És az utóbbi számít, az, hogy a divatos véleményeken túl valóban tovább izzik-e és tovább lendül-e egy megfogalmazott gondolat az emberek szívében, vagy sem. A kussolva, de alaposan kiátkozott Kaktuszvirágok című könyvem bizonyos definícióit évek múltán is idézték az írók és gondolkodók, akik merték, és akiknek megvolt a fülük a könyörtelenül tiszta hangokra. Az ilyesmiknek tudok csak igazán örülni. Az sem bánt, hogy az Oszlopszentből már a vájt fülűek sem mertek idézni, mert addigra már megkaptam a magam kis címkézését, ami persze csöppet sem érdekel. Izmusokhoz és más szamárságokhoz való nem-kötődés mégsem magára maradottságot jelent, hanem igazi bejáratot garantál a velem egy húron pendülő sokak szívéhez-lelkéhez. És kell-e több nekem?

Ha ars poeticát írnék, úgy kezdeném, hogy az egész világ tehet nekem egy szívességet, és valószínűleg ezzel a mondattal is fejezném be. És nem azért, mert „könnyű nekem, aki nem Magyarországon élek“, ámbár ez is segít valamelyest, hanem, mert akármilyen mélyre is kutatok magamban, ezt az alapállást találom, szemben az hazai írók többségével, akik még ma is úgy írnak, mintha állandóan éreznék a hátuk megett annak a bizonyos politikailag helyességnek az árgus szemét. A fiatalabbak meg a kiadhatóság és az azonnali címkéződés lehetőségei között őrlődnek. Nem is lesz így belőlük semmi. Mármint az igazságtevő időkben.

A másik dolog, amivel mindenkitől különbözöm: a forma. Azok, akik ismerik könyveimet, tudják, miről beszélek. Néhány hosszabb tanulmány mellett majdnem kétszáz rövidke prózából álló könyv: esszék, vélemények, definíciók, meglátások, átkok és áldások. Miért nem írok inkább szokványosan, regény formában?

Azért nem, mert nekem „így jön“. Ezzel az erővel költőktől is megkérdezhetnék, miért versgyűjteményeket adnak ki, miért nem trilógiákat vagy eposzokat.

Sokszor magamról írok, akkor is, ha a világról írok, és egy-egy fölismerés, vagy meghatározás akkora lélegzetű formátumban íródik le, amekkora és amilyen szükségeltetik hozzá. Az aztán más, hogy ezek a némelykor valóban csupán vélemény-, állásfoglalás-, vagy definíció magvak tovább sarjadnak-bővülnek-e az olvasó gondolatai között.

Legtöbben azt mondják, hogy nem szoktak az emberek engem kiolvasni, és kész. Inkább, böngésznek, eprésznek, újra-és újraolvasnak. Megvan ennek az oka. És éppen a sajátos forma és tartalom teszi ezt. És a jövőben sem fog sokat változni nálam ez a stílus. Az utóbbi könyvem, a Kakuk Berci viszont rendhagyó, mert valamelyest regényformában íródott. Monológregénynek hívnám, sőt nem is kisregénynek, hanem nagyon kis regénynek. De attól még lehet élvezetes is.

Balogh Bertalan

 

Örömünkben dübörgünk

Csöndes hely ez a Florida, míg el nem szabadul fél millió Harley Davidson Dalytona Beach-en és környékén, vagyis a szomszédságomban. Képzeljük el milyen az, amikor félmilliónyi pufogó-röfögő és fület repesztő hatalmas motorbicikli inváziója alá kerül egy békés környék egy-két ünnepélyes hétre, a hagyományos Bike Week alkalmával ott, ahol a madarak csiripelése a szokásos „zaj”. Immár 20 éve figyelem ezeket a bőrdzsekis és külön erre az alkalomra marconának öltözött, fejkendős, tetovált alakokat, mert van bennük valami vicces. Jó oldaluk, hogy vendégnek érzik magukat itt és ennek megfelelően udvariasak és kedvesek, söröznek mint a kefekötő, békésen furikáznak, falkákba verődnek és rettentő jól érzik magukat. Szórják a pénzt, mert jól akarják magukat érezni egymás között szinte önmagukat, mint különleges lényeket ünnepelve. Régi hagyomány ez. Daytona Beach fiatal város, annak köszönheti megszületését, hogy a tenger-part ott mérföldeken keresztül majdnem vízszintes és tükör sima, és mintha ledöngölték volna, kemény szürke fövény. Magától ilyen. Meg az óceán érdekes viselkedése következtében. Szinte kínálja magát arra, hogy autóval száguldozzon rajta az ember. Így is kezdődött az autózás hajnalán. Előbb úrvezetők versengtek egymással a leggyorsabb autó címéért, aztán egyesületek létesültek, ma pedig nem a tengerparton, hanem beljebb a városban áll a világhírű autóverseny-aréna, ahová a belépőjegy nagy versenyek alkalmával ezer dollár körül van. A motoros lények is jól beillenek Daytona Beachbe, mert valahogyan a sebesség, a lóerő, a virtus városa ez. Amerika legtávolabbi helyeiről is megérkeznek március első heteiben a Harlik, mert szinte vallás ez a motormárka és Daytona Beach e „vallás” Mekkája, ahová el kell jusson a magára valamit is adó motoros. Évente.

Magára is valamit adó? Életüket és vérüket, és bukszájukat adják a „hívők”, mert seregszemle is a motor-hét, és olyan motorcsodák, olyan motoros öltözékek jelennek meg évről évre, hogy a közepes motor is annyiba kerül a sok extra tartozékkal és krómozott ragyogással, hogy azért a pénzért luxusautót vehetne az ember. Egyet biztosan. A bőrnadrág, a csizma, a bőr zeke, de még a férfiak hordta speciális fejkendők, könyékig-kesztyűk és minden ami a rítussal jár maga egy vagyon. Rítus, igen, az egész voltaképpen egy kívülálló számára nem igazán értett, de számukra halálosan komolyan vett rítus az egész: a klubok százainak falkákba való tömörülése, a közös és méltósággal teli korzózás a szép utakon, az esti dínomdánom a csapszékekben, a zene, a dal, a nagy zabálások, és persze a másnap reggeli fejfájás és másnaposság is része a rítusnak, aminek a lényege a szabadságérzet, amely olyan végtelen, amilyen végtelenek az utak. Vannak persze a dübörgő Harlik százezrei között csöndes, finom, szinte sustorgó japán motorbiciklik is, de azok a vérbeli motorosok között csak alosztálybelinek számítanak. Az igazi motoros Harlival csillog, gyakran szakállas is, tetoválással is tele a karja, meg a nyaka, marcona is, (de sosem kekeckedő, vagy duhaj), motorosan elegáns is, és van még egy kimondatlan eszményi követelmény is, amit aki teheti ki is elégit: a hátsó ülésen okvetlenül hidrogénezett szőke nő kell üljön, lehetőleg hatalmas keblekkel. Ez a motordíszek csúcsa.

Húsz éve figyelem az emberiségnek ezt a különleges fajtáját, amely rítusokat követő sajátos életmódot folytat, a maga módján mélyen „vallásos” is, és még valami sajátosság: egyáltalán nem matriarchális társadalmi szerkezet jellemző rájuk, ugyanis húsz év alatt egyetlen egy esetben sem láttam, hogy a hidrogénezett hajú, nagy keblű nő vezette volna a motort, és a marcona ült volna hátul.

Különlegesek, nagyon különlegesek.

Ellopott lelkek

Sok évvel ezelőtt történt, hogy az egyik vasipari gyárban összeült az üzemvezetői agytröszt, mert a szakszervezet szerint nagyon magas volt az üzemi zaj a hatalmas gépektől, az örökös kalapálástól és hasonlóktól, ami a vasas szakmával jár együtt.

   A cél az volt, hogy megoldást találjanak a zajártalom megszüntetésére. Sorra szólaltak fel a szakik legostobábbjai lehetetlen megoldásokat ajánlva, azaz semmire sem ment a kollektív intelligencia. Ekkor szólalt föl tudós módjára töprengő arckifejezéssel és metodikusan fejtegetve a lehetőségeket régi tisztviselő komám, K. Béla, aki mellékesen az üzemi lapba is, de a Ludas Matyiba is rajzolt karikatúrákat. Csavarintos eszű fiú volt. Erre a nehezen megoldható esetre is volt egy tudományos javaslata.

     Mindenki rá figyelt, mert okos fiúnak ismerték.

   -Én abban látom a megoldást, -mondta, és kis gondolkodási szünetet tartott.

   -Hogyan, hogyan? -kérdezték mohóm.

   -Arra gondoltam -mondta Béla, hogy kellene venni, vagy kölcsönözni egy nagy teljesítményű magnetofont. Majd meg kellene találni az üzem legzajosabb pontjai, utána pedig a kevésbé, de továbbra is bántóan magas zajszintű pontokat, mert vagy csinálunk valamit, vagy nem..

   -És, és...? – mondták szinte kórusban.  

   -És fölvenni magnóra a zajt.

   -Nem buta ötlet, mondogatták fejüket ingatva az agytröszt tagjai. És szinte követelő hangon kérdezték:

   -És aztán? És aztán?

   -És aztán ásni egy mély gödröt agyagos helyen.

   - Egy gödröt? És, és?..

   -És eltemetni a magnószalagot, mondta Béla változatlanul tudósokéra emlékeztető arckifejezéssel.

   Elmondása szerint végre az agytrösztnek leesett a tantusz. Nem verték meg, csak majdnem, de a továbbiakban agytröszt-értekezletre véletlenül sem hívták már meg.

   Akármennyire is távolinak látszik, erről mégis az indiánok jutnak eszembe, akik nem engedik meg, hogy lefényképezzék őket, mert azzal lelkük egy részélt lopják el.

   Nagy kárnak tartom, hogy nem tudok semmilyen indián nyelvet, mert akkor megpróbálnám megjelentetni ezt a kis írást az újságjaikban.

Ne itt szabadalmaztasd

 

Majdnem úgy hangzik ez, mint egy figyelmeztetés. Sajnos. Sok példa van arra, hogy Magyarországon szabadalmaztatott találmányokkal nem megy sokra az ember. Nem hallunk többé például az „üvegbetonnak” is nevezett találmányról. A Rubik-kocka is úgy járt, hogy ázsiai cégek gazdátlan jószág módra azt csináltak, amit akartak, hiszen nem volt levédve világméretekben a találmány, és persze nem Rubik gazdagodott meg rajta, hanem mások. A hetvenes években a Találmányi Hivatal egyik jeles vezetőjével akartam interjút készíteni. Nem örült az ötletnek, mert felkavart volna egy jókora vihart. De elmondta, mint magánembernek, hogy harminc dollárba került volna a „szalámi” megnevezés levédése, de nem volt, aki letette volna ezt a pénzecskét. Az állam legkevésbé. Ugyanúgy, a Tokaji márkanév levédése is annyiba került volna akkoriban. És tudjuk, hogy hány évig, sőt évtizedig tartott, míg végre levédetett a név. Gellért Juli, akivel Svédországban éltemkor ismerkedtem meg, mesélte, hogy apja találta föl a golyóstollat, de ismervén a hazai viszonyokat, nem Magyarországon akarta szabadalmaztatni, hanem éppen kapóra jött neki, hogy kebelbarátja hivatalosan és rendesen kivándorol Amerikába. (Ez még a vasfüggönyös időkben volt). Őt kérte meg, hogy szabadalmaztassa, ott. Meg is történt, csakhogy a kebelbarát a saját nevén patentoztatta, majd egy szemfüles amerikai cég kezdte el gyártani. A kebelbarát nem lett gazdag, mert nehezen indult be az üzleti rész, ugyanis nem volt még meg a technológia pici karbid golyók gyártására, és a legkeményebb acélgolyók is hamar koptak, csöpögni, folyni kezdett a világhírűvé váló golyóstoll. A szabadalom azt hiszem ott 17 évre biztosítja a tulajdonjogot, aztán pedig bárki azt csinál amit akar. A patent védelmi ideje már kezdett lejárni, közben a technológia kidolgozódott, és lám csak, lám csak, megint ki gazdagodott meg? Tehát, még Amerika is olyan amilyen. Most meg azt a hírt kell olvassam, hogy Dr. Horváth István professzor biológust 1 év elzárásra (három évi felfüggesztéssel) és 6,1 millió forint pénzbírságra ítélte a Fővárosi Törvényszék.

Internetről ismert a történet: Egy olyan antigén vakcinát dolgozott ki, amely a véredények falában lerakódó és ereket beszűkítő plakknak nevezett koleszterin-mocskot feldolgozhatóvá teszi a szervezet számára, és kinyílnak az erek, megszűnik az érszűkületnek nevezett mumus. Évente 15,000 magyar hal meg e nélkül a kezelés nélkül, és hány millió a világon? Normális világban kisebb találmányra is adtak már Nobel-díjat. Nagyon okosan, nem szabadalmaztatta, mert több módja van szabadalmak ellopásának. Ezért virágzik például Amerikában egy szakma, amely szabadalmak megírására szakosodott. Külön tudomány ugyanis úgy leírni egy szabadalmat, hogy ne legyen benne az ellopható lényeg, miközben tartalmaz annyit, amennyi az eredetiséget bizonyítja. Ráadásul, hiába akarták tudását megvenni tőle nagy országok, például Kína, Amerika és mások, nem adta el magát, mert magyar találmánynak magyarnak kell maradnia, elsősorban magyarokat kell gyógyítson. Évente tizenötezret. Ilyen naivitással folyamodott inkább az államhoz támogatásért, hogy nagyüzemileg beindulhasson a vakcina gyártása, és milliárdokat hozzon az országnak. Az állam kinevezett ítésze viszont lesöpörte az asztalról az egészet, azzal a megjegyzéssel, hogy maga azt akarja, hogy örökké éljenek az emberek? Közben rögtön beperelték a professzort, szigorú arcú hivatalosak szállták meg az otthonát, iratait és számítógépeit lefoglalták, és a per éppen most fejeződött be kemény ítélettel. Bunkóországnak mentiben ez tipikus is. Úgy látszik, nálunk minden fejjel okosabb emberre legalább tíz piti szemétláda jut, aki mind le akarja húzni, és általában le is húzza az illetőt a sárba. Ha egy ilyen nagyszerű elme ezt érdemli, mit érdemel a „szakértő” aki a feltalálónak kéjesen tesz keresztbe? Ön hány évre ítélné el az ilyeneket? Letöltendőre!

Ami pedig a perelhetőséget illeti... Istenem, mindenkin lehet fogást találni; egy-egy részletkérdésbe úgy bele lehet kapaszkodni, hogy voltaképpen a világon minden egyes ember, a legrendesebb is, elítélhető lehet a törvények csavarintjainak ügyes kihasználásával. Egy névtelen feljelentővel kezdődött ez az „ügy” is. És ezen az alapon végződött is, ámbár Dr. Horváth fellebbez az ítélet ellen.

És itt jön képbe a bíró , a megfellebbezhetetlen és sokszor és szépen megénekelt bírói függetlenség.

Egyik kollégám és haverom, az Izraelből Amerikába jött Chaim egyetemen tanulta ki az üzemmérnökség voltaképpen normás szakmáját. Munkája normák kidolgozása volt, azok pedig a munkaelemek, mozdulatok és műveletek másodperceiből állnak össze. Agyát kékre-zöldre is tanulta az egyetemen, és tette is a dolgát szakszerűen, de annyira vérévé vált a tudomány, hogy végül az egész életet is részletek összességének tudta volna csak látni, de az annyira de annyira komplex élet voltaképpen nem rakható össze részletek ezreiből. Olyan csetlő-botló és kaotikus is lett az élete, hogy végül is se magánéletben, se semmiképpen nem állt neki össze egy értelmes élet. Vissza is ment Tel-Avivba. A bírók is tulajdonképpen ilyenek. Agyukat kékre-zöldre tanulják az egyetemen, minden jogi tételt és fordulatot megtanulnak, aztán elkezdik alkalmazni a törvényeket és végül, mint bírók, a védelem és vád néha sok száz részlete fölötti csatározásának eredményeként kimondják az ítéletet. Részletek összegezéséből épül tehát össze a nagyvalami: az ítélet. Aminek vagy van köze az igazsághoz, vagy nincs.

Paraszti eszemmel már régóta egészen más megközelítést favorizálok. A legbonyolultabb ügy is leegyszerűsödik ugyanis, ha nem részletek halmazát próbáljuk értelmes képpé összerakni, hanem a másik végéről kezdjük a dolgot: a teljesség-részről. A legbonyolultabbnak látszó jelenség is roppant egyszerűvé válik.

Ott van például a ma oly nagy kérdéshalmaz: a Paks II. Ha az érvek plusz-mínusz sokaságából akarnánk összehozni egy világos megítélést, hónapokig, sőt annál is tovább rághatnánk egymás torkát, igazság nem nagyon születne belőle. A helyes megközelítés ehelyett a szimpla kérdés feltevése lenne: JÓ NEKÜNK, ha lenne egy nagyobb kapacitású erőmű, vagy sem? Ilyen egyszerű tud ez lenni. És a hülye is megértené, hogy a válasz IGEN. Akkor meg minek a szájmenés, a pro-és kontra megszűnni nem tudó szájtépés?

Gondolkodástechnika, uraim, gondolkodástechnika! Már többször szóba hoztam ezt. A nagy képből induljunk ki, és rögtön értelmet kapnak a részletek is, vagy kiderül, hogy azok csak sunyik, mellékesek, nem lényegiek. Jó NEKÜNK, vagy sem? Ilyen legyen mindig a kiindulási pont, és éppen ilyen egyszerű lesz a válasz is.

Itt van ez a szegény, rondán meghurcolt tudós is. Találmánya nem csak tízezreket gyógyítana meg évente, hanem valóban milliárdokat hozna NEKÜNK, ha támogatást kapna. És jaj, mi lenne akkor a lényegében haszontalan, sőt rossz gyógyszereket gyártó üzemekkel?

Nos, azoknak nem kellene mondani, hogy menjenek a francba a drága kutyulmányaikkal. Úgyis elmennének.

És jó lenne ez NEKÜNK?

Oskolák

Annyi mindent elmondtak már újságokban a hozzáértők, hogy azt hihetjük, a szóáradathoz már semmit sem lehet hozzátenni.

De lehet.

Nem szaporítani akarom a szót, hanem megemlíteni néhány benyomást, ami majdnem ötvenévi külföldi tartózkodás után egy-egy hazaruccanás alkalmával érinti az embert otthon, vagy a jóléti államnak hitt Svédországban, vagy éppen Amerikában.

Svédországban például kevés diplomás ember van, aki tud helyesen írni. Fura, de így van. Amerikában körülbelül ugyanez a helyzet, hozzátéve azt, hogy a tizenévesek már beszélni se tudnak rendesen, könnyen érthetően. Ez utóbbi jelenség Magyarországra is érvényes. Mint öreg fiú, emlékszem, hogy elemiben is, gimnáziumban is rendes tanóra volt a „beszéd-és értelemgyakorlat ” óra. A tanár bedobott egy-egy témát, és bárki elmondhatta a  véleményét. A kötetlen beszédben, ajánlatos volt szabatosan beszélni, mert a legkisebb bakira is felröhögött az osztály. Ma nincs ilyen óra. De nem nagyon van feleltetés sem Svédországban, sem pedig az amerikai iskolákban, hanem tesztekben „felel” a nebuló igent, nemet. És ez nem ugyanaz, mint kérdést kapni, felállni, és elmondani a tanultakat, méghozzá szabatosan, világosan, különben ismét röhög az osztály. A tanárok munkájának megkönnyítésére nálunk is ez a tesztes feleltetés silányítja a beszédkészséget. Itt, Amerikában, időpontot rendelek az új fogorvosomhoz, egy huszonegy éves telefonos kisasszony magyarázza el, hogyan találok a rendelőhöz. Kétszer kérdezek rá, mert hol értem amit mond, hol nem. Hadarva, a szavakat slamposan elkenve magyaráz, és harmadszor is rá kell kérdezzek egy-egy részletre. Szinte már én szégyellem magamat. Odaérkezésemkor aztán megjegyzem a főnöknek, hogy nem volt könnyű megérteni a lány szavát. Legközelebb már más válaszolt a telefonra, egy középkorú, kellemes hölgy, aki még nem teszteken nőtt fel, hanem beszélni is megtanult. Mellesleg. Magyarországon egy kicsit ugyanígy állunk. A harminc éves korhatár alattiak slampos nyelvezettel, szinte magánhangzók kihagyásával, vagy azok elváltoztatásával beszélnek. Így lesz például a hajógyárból „hejögyeer”, vagy „krltünk lvö embrk” a szavakból. Sorolhatnám sokáig...

Ami az általános műveltséget illeti, mint immár ötven éve külföldön élő jómagam meglepetésekkel találkozom minduntalan. Amerikában is, Magyarországon is. Valamikor, odahaza megtanultuk számtanórán, hogyan kell például papíron, ceruzával köbgyököt vonni olyan egyszerűen, ahogy papíron, ceruzával, nem pedig elektronikus kütyün szoroz, vagy oszt az ember. Mutattam ezt Amerikában, és úgy néztek rám, mint egy marslakóra: „Hol tanultad ez? Így is lehet?” Persze, erre a fajta tudásra már nem is nagyon van szükség, de éppen szükség esetén, vagy akár balhéból is jó ha nem csak billentyűk pötyögtetése a tudományunk. Olyan dolog az elektronikus kütyük használatával  való tanítás, mintha biciklizni nem tanítanánk meg a gyereket, de egyből motorbiciklit vennénk neki. Kell az alap. Azaz, kellene. Az irodalom tanítása is szinte arra törekszik, észrevételeim szerint, hogy nehogy túlterheljük a szegény diákot Kosztolányival, Mikszáthtal, Szabó Dezsővel, Arany balladáival és más szellemi kincseink ismeretével, mert annak a világon semmi praktikus haszna sincs. Beszélgetés közben, mondom az egyik sihedernek, hogy te kis sibarita váz, te spongya szívű, és nem tudja, milyen nyelven beszélek. Egy-egy szárnyat-combot ajánlok a kicsinyeknek az asztalnál, és megint nem tudja, mire célzok. Vagy a hazasiető kis barátomnak mondom, hiszen este van, hogy vigyáz, nehogy hajadba kapjon a réztollú bagó.

És nem villan föl fejében egy amúgy nyilvánvaló vonatkoztatás.

Vonatkoztatás?

Mire?

Nem mire, hanem kire. Egyikük sem tudja. Míg bennem úgy él a sok Mi és Ki, azaz Petőfi is, Arany is, Berzsenyi is, Csokonai is, ahogy az anyanyelv él bennem.

Motorbiciklisekkel van dolgom, akinek sosem volt biciklijük...

Volt, hogy játékból elgondoltam, mi lennék, ha valami rossz csoda kivonná belőlem mindazt, amit klasszikus magyar irodalomnak nevezünk. Csúnya gondolati játék volt ez, ugyanis én, mint teremtmény üres tok lennék hatalmas űrrel a lelkem táján. Elképzelni is szörnyű.

Volt aztán, hogy az önmeghatározás dolgát fontolgattam, és olyan jelenségeket találtam egyesek lelki fundamentumában, mint például a Nibelung monda, amiből lassan de biztosan kifejlődött az übermesch-gondolat és minden ami azzal járt, vagy a minden alapot és igazat nélkülöző dákó-román elméletet, vagy a pánszlávizmust és hasonló humbugok sorát. De mi az, ami minket, vagy éppen engem határoz meg? Nekünk nincs, sosem volt és hálistennek sosem lesz fajelméletünk, azaz nincs dogmatikusan megírt, bennünket összefogó elméletünk, és mégis, vagy éppen ezért vagyunk sajátosak, szinte különlegesek. Mert azok vagyunk. Sosem igáztunk le más népet, nem volt, nincs és nem is lesz különösséget, kiválóságot bizonygató elméletünk, így jogalapunk sem lehetett soha ilyen abnormális ambíciókat főtő anyagra, és mégis, tudjuk magunkról pontosan azt, hogy vagyunk akik vagyunk. Megszövegezetlenül, de tudjuk. Ennek a tudatnak a létét, vagyis ennek a sajátos egy húron pendülésnek az eredetét könnyen megtalálja az ember, csak éppen meglepő helyen: egy komplexumban, amit magyar irodalomnak nevezünk. Azaz, aki nem csak térképen, vagy eredettörténetünkben keresi a közös húrt, hanem az irodalmunkban ábrázolt mozaik-részletek összegeződésében találja a magyar szellemet kifejeződni, körülbelül jó helyen tapogatózik. Magyarán, akik a roppant gazdag és gyönyörű magyar irodalom komplexumában nőnek fel, azok a művek lelke által egy sajátos érzés-és gondolatvilágban ébrednek voltaképpen önmagukra, egy sajátos öntudatra, ami békés és számunkra otthonos. Enélkül, a több ezer évre visszanyúló népmeséktől József Attiláig (és őrajta túl is) felhalmozódó kincstömeg nélkül, biztosan nem egy sajátos érzelmi és gondolati egység, hanem nem tudom, mi alakult volna ki bennünk. Ilyen alapon, valóban üres tok lennénk, vagy lesz a lelkünk, ha kiemeljük belőle az irodalmunkban összeadódott sajátosságtudatot, amit különösen a mai oktatás kezd elég hatásosan „kiemelgetni”.

Az irodalom által alakuló és megszilárduló nemzettudatra nagyon alkalmas példa a körülbelül Petőfi korában élt montenegrói Njegos hatása. Maga a nép is roppant érdekes. A törökök uralma alatt állt az egész Balkán, kivéve a pici Montenegrót. Nem tudom, hogy vannak-e egyáltalán egymillióan, e csöpp ország területét azonban a török sosem tudta, és végül már nem is akarta teljesen elfoglalni. Túl sok vérébe került volna. Njegos fő műve pedig, a Hegyek koszorúja valóságos eposszá, jóformán nemzeti imakönyvvé vált már életében is, és mai is idézik, ma is egy-egy Njegos-versidézet említése és az arra való azonnali rezonálás azonosítja a montenegróit mint montenegrói, azaz a „szerbet” aki (Isten őrizz!) nem szerb, hanem nagyon-nagyon más.

A svédek Eddája, a finnek Kalevalája csupán egy-egy becses monda nekünk, de a svéd és a finn a maga lelkét és azonosságát találja benne. Nemzettudat gócpontja ez is, amaz is. Nekünk az irodalmi gyöngyszemek kaleidoszkópja és sajátos ragyogása az, ami szinte örök tűzzel melengeti mindnyájunk lelkét.

Csak a mienket?

Meglepő is, meg nem is, hogy nyelvünk varázsa néha megejti mások lelkét is.

Nem véletlen, hogy sajátos nyelvünk logikája, gazdagsága és lelke a Fasor híres és igazán kiváló gimnáziumában sok zsidó tanulót is átformált, kiteljesített, lényegében magyar érzelművé tett. Külföldre, a „fejlett” de bunkó nyugatra kerülve jöttek rá, hogy nyelv csak egy van, és szív is csak egy. És máris itt vagyunk az oktatás ügyénél. Egy kis kanyarral még azt kell közbeszúrjam, hogy több magyar tudós, elméleti fizikus, kémikus, méghozzá Nobel-díjat kapott magyar jelentette ki, hogy sikereinek egyik titka a magyar nyelv logikája szerinti gondolkodásnak köszönhető, másrészt pedig kimondottan a középiskolának.

Nem az egyetemeknek?

Nem. A középiskolának.

Miért?

Mert az egyetem csak tárgyi tudást és szakosítást ad. A középiskola viszont egykor gondolkodni tanította meg a gyereket. Nagyjaink mindegyike ezt vallja. Nyilván nem számítógépek segítségével, hanem ”gyalog” tanultak meg gondolkodni, azaz, úgy ahogy a jó, sőt a legjobb alapokat kell lefektetni. Igen, az elektronikus kütyük is jók sok mindenre, kell mellette a rendszeres testnevelés is, kellene beszéd-és értelemgyakorlati óra is bőven, de a magyar irodalom csodáit tanítani kellene, méghozzá sokkal de sokkal bőségesebben, nem pedig időrabló fölöslegesség módjára kezelni azt. Saját lelkünket leljük meg benne, és teljes emberré válunk.

Politikai trükközés okán már egy ideje éppen az oktatást próbálják (elég sikeresen) sekélyesíteni valakik valami okból. Tégy selejtessé egy generációt, és a következő generációt már ezek fogják „nevelni”. Remek trükk ez. A mai oktatás legjobb esetben kulizó-fogyasztó nemzetet teremt. Abban az országban történik ez, amelynek történelmileg nem is olyan régen egy Klebelsberg Kunója is volt! Mellesleg neki az egyik legnagyobb magyar titulus okvetlenül kijárna, nemcsak egyetlen szobor, (az is csak Szegeden), hanem Pesten-Budán is ahol sok-sok szobornak, menórának és más emlékműnek bőven akad helye, hiszen nem kevesebbnek vetett masszív alapot, mint egy művelt nemzetnek.

Lehet, hogy igazándiból NEM gyönge helyesírású, jóformán makogó, csupán állásokat betöltésére való szakembereket kellene „előállítania” a mi kis pedagógiánknak, hanem gondolkodásra termett embereket?

Lehet, hogy jól látom a dolgokat?

Lehet, hogy nem?

Elegem van már az antiszemitizmus emlegetéséből

Emlékszünk, hogy amikor 55, szinte népi táncosnak öltözött lelkes magyargárdás hazafit avattak, azonnal a fél világ sajtómocska ömlött Magyarországra antiszemitizmusról, nácikról és hasonlókról fröcskölve. Rögtön Tom Lantos amerikai szenátor is megjelent, mintha hívta volna valaki, és nem azért jött, hogy (mint túlélő) virágot helyezzen el Koszorús ezredes emléktáblájánál (köztudott, hogy a pesti gettót Horthy utasítására körülvette Koszorús ezredes a páncélos ezredével, hogy a németek ne vihessék ki a zsidókat az országból), hanem nyüzsgött, ágált, rágalmazott, fasisztázott és terroristázott. Amerikában sem képviselt vagy hangoztatott rólunk, „utolsó csatlósokról", hízelgőbb dolgokat. Sajtónk uralkodó (és csapni való) része is úgy viselkedett, mintha ez a bizonyos Tamás bácsi mondta volna neki tollba a maga eszement igéjét.

   Kellene már egy törvény arra, hogy sem belföldön, sem pedig külföldön ne lehessen gyalázni a magyarokat büntetlenül. Már az elektronikus sajtóban is leledzik (ha még megvan egyáltalán) egy honlap, amely a magyar antiszemitizmus elleni polemizálás szándékával indult. Nagyon meg is lepett engem ennek a honlapnak a létezése és létrejötte. Ugyanis nem tudom, kinek van rá szüksége. Kiderül ugyan a bevezető üdvözletéből egyebekben az, hogy „Célunk, hogy mértékadó fórum legyünk mindazoknak, akik tájékozódni kívánnak ebben a bonyolult kérdésben", ám nem csupán a nyelvezet sántít egy kicsit ebben az alapozó mondatban, hanem az egész. Ugyanis nem kérdésről van itt szó, hanem témáról, vagy tárgyról, és az antiszemitizmus, mint jelenség egyáltalán nem bonyolult. Ha akarunk, annyit csacsoghatunk róla, amennyi bele fér, honlapot is csinálhatunk hozzá, de a lényeg roppan szimpla: van egy nép, amely állandóan, mindenütt és mindenkor ellenállásba ütközik, mert a világ legcsodálatosabb módján tökéletes egységet képez: a nemzettudat, a vallás és a faj példás egységét, csakhogy ez a nép mindig, mindenhol más nemzetek közegében élt és él a maga felfogása szerint, vagyis más-más vallású, fajú és nemzettudatú közegekben, ráadásul egy parancs hatalma alatt: nem beolvadni, nem mássá válni, mint amik vagyunk. Nem is lehet mást elvárni így, mint ütközést és különböző fokú ellenállást. Természetes jelenség ez (Herzl szerint is), sőt az az igazság, hogy feloldhatatlan és megoldhatatlan ez a jelenség. Ha csak vallásról, speciális liturgiáról vagy éppen speciális fajról volna szó, könnyen elképzelhető lenne egy viszonylag háborítatlan együttélés, de lényegében tudati dologról, nemzettudatok ütközéséről van szó, és nem kell hozzá kilenc gimnázium, hogy megértsük: a nemzettudatok végérvényesek és másikkal éppen annyira össze nem egyeztethetőek, amennyire két különböző "nyelven" írott szoftver sem képes megérteni egymást.

Érdekes módon, a politológia nevű humbug, azaz áltudomány, alig említi a nemzettudatot, mint sajátos fogalmat, vagy valamit, amivel egyáltalán számolni kell, noha nemcsak nemzetet összetartó, sőt meghatározó tényező a nemzettudat, hanem tökéletesen elpusztíthatatlan is. Másikkal össze nem egyeztethető és elpusztíthatatlan! Az utolsó, amit képes feladni egy ember vagy egy nemzet, az a nemzettudata, tehát ez a soha hivatalosan meg nem fogalmazott fogalom sokkal alapvetőbb semhogy szőnyeg alá lehetne söpörni. (Ámbár egyebet sem tesznek, mint söprögetik a szőnyeg alá). Tudtommal én vagyok az egyetlen, aki részletesen és meglehetősen alaposan tárgyalta, sőt meghatározta a nemzettudatot, mint olyat, könyvemben, a Kaktuszvirágokban. (Szőnyeg alá is söpörték a könyvet).

Mit tegyen tehát egy különös nemzet (ámbár minden nemzet történelemben formálódott különlegesség), ha az őt meghatározó nemzettudat alapján mindig kisebbségben van, mindig ellenzéki, mindig nem kívánatos a befogadó közegben? Vagy, mit tegyen a befogadó közeg, ha a befogadott teljesen és végérvényesen másfélének tartja magát a maga nemzettudatának megfelelően?

   Nincs kezelhető mód vagy recept, nem volt soha és nem is lesz erre. A nemzettudatok alaptermészetéből adódóan. Hitler fizikailag akarta ezt a különleges nemzetet likvidálni.

   Nem lehetett.

   Ma a befogadók nemzettudatát silányítják a befogadottak minden eszközzel, és ez sem jó, vagy egészséges, vagy végleges megoldás.

   Vannak dolgok, amelyekre nincs megoldás. Ez is az. Ugyanis semmiképpen sem várható el az abszurditás, hogy egy nép, akár a zsidó, (vagy muszlim) akár a befogadó feladja a maga nemzettudatát, mert lehetetlen dolgok is vannak a világon.

   Ez is az.

   Marad tehát a súrlódás, az összeegyeztethetetlenek permanens viszálya, ami csöndes, lappangó, vagy harsány. És marad az is, amit antiszemitizmusnak nevezünk, (ámbár nincs rá igazi definíció). mármint a nemzetek hosszú sorában, amelyben, legyünk őszinték, Magyarország talán a legkevésbé szélsőséges. Miért is menekült közénk annyi zsidó (a fasiszta?) Horthy uralkodásának idején is, miért kívánkoznak ide még többen ma is, miért kedvez a zsidóknak nálunk a gazdaság, a politika, a törvény, stb.? Nem rossz ország ez zsidóknak.

   De! Sajnos nem csak a nemzettudat alakulhat ki egy nép lelkében a történelme folyamán, hanem éppen úgy defektek sora is létrejöhet. Ilyen defekt például az üldözési mánia is, ami (érthető módon) annyi üldözés következtében alaposan kialakult (sőt már--már genetikussá vált) a zsidóságban, és ami, sajnos, gyógyíthatatlan. Honlapos csacsogás és szócséplés, sajtóbeli és közéleti acsarkodás és szemétkedés ellenére is gyógyíthatatlan. Vannak terápiák, holmi gyógyszerek is vannak rá, de az az igazság, hogy gyógyíthatatlan az üldözési mánia.

   A befogadó nemzetnek tehát ráadásul ezt is tűrnie kell? Szerintem aránylag elég jól tűrjük, különösen, ha nem törnek állandóan borsot az orrunk alá lantosok, kertészákosok, újságok, honlapok, tévé műsorok, politikusok és más haszontalanok, vagy éppen egyszerű zsidók, akik viselkedése, különállása, kiválasztottság-tudata gyakran bicskanyitogató.

   Miért nem alkalmazkodnak hozzánk valamelyest, legalább a békesség kedvéért? Ámbár, az alkalmazkodás sem megoldás, legfeljebb kényelmesebb mindkét félnek.

 

Felzárkóztatás?

 

   Nem csak minálunk, hanem Európa országainak többségében lett szólam és kényszerű politikai magatartás lesz a nem túl okos törekvés.

   Amerikában élek immár harmincöt éve, tehát elég hosszú idő megfigyelése alakított ki bennem a véleményt erről a törekvésről.

   Amerika is vegyes, méghozzá eredendően vegyes társadalommal bajlódik immár ki tudja, mióta, tehát elgondolkodtató, ami és ahogy itt történik ebben a tekintetben. Világos dolog, hogy a rabszolgaságból felszabadultak roppant tömegével kezdeni kellett valamit.

   Mit kezdtek?

   Pontosan azt, amiről most beszélünk akár Magyarországon is: felzárkóztatás lett az egyetlen elképzelhető megoldás a részben analfabéta tömegre, azokra, akik a munkával, mint olyannal nem ismerkedtek meg Afrikában, itt meg a munkával mint az önfenntartás tevékenységével rabszolgaként ismerkedtek meg. Magyarán, a munka büdös, ez volt és közülük sokaknak ma is ez az összefoglaló nagy véleménye. Nyilvánvaló, hogy először a szabad munkavállalás módjának számukra új modelljével kellett megismerkedniük és megbarátkozniuk. És azzal is, hogy jobb képzettség több jövedelem jár, a képzetlenség pedig legjobb eseteben csak segélyre teszi „jogosulttá” az illetőt.

   A képzettség tehát fontossá vált a felzárkóztatandók számára, de a felzárkóztatók számra is. Ebben a tekintetben az én harmincöt évem alatt nagyon könnyen érzékelhető csodák történtek itt. Először is, iskolába járatták a kis néger gyerekeket, aztán szakmát vagy alkalmas munkát tanult, vagy kapott a süvölvény, gyakran egy-egy már kikupálódott néger kis vállalkozásainál, és nagyon sokan kezdtek számunkra teljesen elfogadható életet élni, saját keresetből. A kimondatlan cél az volt, hogy elérjék a példakép, a fehér munkás-réteg színvonalát. De több is történt. Az okosabbja ilyen-olyan, és hatásos társadalmi támogatással egyetemre kezdett járni, és csakhamar megjelent a néger, mégpedig nagy számban, aki öltönyt és nyakkendőt viselve hivatalokban kezdett dolgozni. Sőt, ha ma megnézi az ember a tévét, számtalan esetben csodálhat meg néger sztárügyvédeket, roppant értelmes politikusokat, közgazdászokat, politológusokat, orvosokat, aki elérték, nem is a munkásosztály polgári színvonalát, hanem a szellemi krémét is. Az én fogorvosom is egy hatalmas néger, és nagyon jó.

   Más dolgok is történtek párhuzamosan. Ott van például Manhattan felső része, a 100-as utcákon túl. Valamikor Manhattannak ez a része mezőség volt, ligetes terület és a gazdagabb amerikaiak kertvárosa, víkendező szférája, tele roppant finom, nagy épülettel, kis nyári palotákkal. Idővel persze dzsumbujjá vált ez a környék és a lehető legsötétebb, gettónál is ijesztőbb városrésszé, mígnem (lévén, hogy volt már a négereknek egy tehetős, művelt, és jóravaló rétege) a város elhatározta, hogy a lepusztult házakat egy dollárért megveheti az, aki vállalja, hogy kitatarozza a szép öreg romházat, és nem üzleti szándékkal teszi ezt, hanem ott is fog lakni. Ennek az lett az eredmény, hogy tökéletesen kitisztult ez a negyed, a paloták és villák régi fényükben élik új életüket, és a finom faburkolatos szobákban a régi bútorok között iskolázott, jóravaló négerek élik azt az életstílust, amit elődjük, a jómódú fehér élt. Tiszták az utcák, tökéletesen biztonságosak, ugyanis az új lakóközönség kegyetlenül rendet tart ott, és mindenestül, normális és szép ott az élet.

   A másik szembetűnő kis változás, hogy Manhattanban az utcasarki kurvák között ma alig látni néger nőt. A fekete társadalom ugyanis mindinkább fülön fogja az ilyeneket, és megregulázza. Hanem, egy további érdekes változás az, hogy az utca népét elnézvén egyre több feketét lát az ember és egyre kevesebb fehéret. Az iskolabuszok tele vannak fekete gyerekkel, és mindenestül, „elfeketedik” a város részben azért is, mert fehérek nem szaporodnak annyira, kezdenek kihalni és kiköltözni is, miközben a fekete asszonyok és lányok szériában szülik az új generációt.

Ezek mögött a változások mögött nem lehet észrevenni azt, hogy a feketék valóban mindinkább felzárkóznak, de az is nyilvánvaló, hogy ettől a fekete megmarad feketének, a fehér pedig fehérnek, és sajnos a felzárkózott fekete is lélekben fekete marad, hiszen az ember nem csak a bőrszínét örökli, hanem a hozzá tartozó lelket is, esetleg a sérült lelket, a fehérek egykori rabszolgaságában kialakult lelket is az összes ebből következő indulatokkal és alapállással.

Az egyik nagyon híres filmszínész mondta egy interjú alkalmával, hogy mindent elértem amit egy ember elérhet a társdalomban, híres vagyok, néha ünnepelt is, gazdag vagyok, irigylésre méltó életem van, de higgyék el, nincs nap, hogy ne gondolnék arra, hogy voltaképpen fekete vagyok.

Obama Husszein Barack elnökké választása is érdekes következtetésekre ad alkalmat. Megválasztották és ráadásul Nobel-díjat is kapott, jó előre. Izgalmas volt az a választás, hiszen néger még nem indult elnökválasztáson őelőtte. Tudván, hogy Amerikában nagy „hátországa” van annak aki néger létére elnök akar lenni, nem voltak kétségeim a győzelméről. Miért nem? Azért, mert a „felzárkóztatott” négerek tömege nem csupán tömegnek tekinthető már a szó egyszerű értelmében, hanem annál sokkal többnek: valóságos nemzetnek. Régi vesszőparipám az a kitétel, hogy az emberi közösségek (minden színvonalon) önszervezők a legkisebbtől, például a brigádtól egészen föl a nemzetig. Ennek megvan a természetes struktúrája is: a piramis-struktúra, ami szerint a csúcson ott található a közösség krémje, ami kidolgozódik és önerőből, és automatikusan jelenik meg, alatta pedig ott van az ugyancsak műveltebb, talán középosztálynak is nevezhető réteg, majd ezalatt található a köznép széles, fundamentális rétege. Nos, Amerikában a néger nép pont erre a struktúrára rendeződött, méghozzá természetes módon. Van egy közöttük általánosan elismert intellektuális réteg, egy éppen „felzárkóztatásnak” köszönhetően kinevelődött tehetséges és intelligens réteg, alatta pedig ott van a (csak) látszólag asszimilálódott műveltebb réteg, amely a közszereplőikkel és hivatali befolyásukkal képviseli a négereket meglehetősen jól, majd alatta ott van persze a széles néprétegük, az írni-olvasni tudóktól egészen le a fél-analfabéta tömegig. Vagyis komplett a kép: létrejött az a természetes társadalmi szerkezet, ami szerveződött népre, jóformán nemzetre jellemző. Azaz, kialakult egy nemzet a nemzeten belül.

   A választás napján éppen a szomszédos közepes méretű városban volt dolgom? Mialatt még folytak a szavazások, minden második saroknál fekete lányok álltak táblával a kezükben: „Dudálj Obamának”. A négereket bőven tartalmazó város egyetlen roppant dudálási koncert színhelye volt azokban az órákban. Én is megnyomtam a dudát, hadd szóljon. A „meccs” már eleve borítékolhatóan Obama győzelmével fog végződni, -gondoltam. És igazam volt.

   Miért győzött?

   Azért, mert fekete. És ez elég volt ahhoz, hogy a társadalmuk piramisának a legalja is rohanjon azonnal, és szavazzon, és persze a feketére szavazzon. Az aztán más káposzta, hogy az elnök itt majdnem csak szimbolikus figura. Vétójogával és más kézi vezérlésű hatalmával együtt is a háttérhatalom bábja. Vagy tönkreteszik. Őrlődik is Obama a egyéni elképzelései és a háttérhatalom kényszerítő körülménye között. Húsz évet öregedett is, és beleőszült. Ennyit eredményezett tehát a felzárkóztatás. Egyelőre. Lesz ennek még folytatása is.

   A nagy felzárkóztatás tehát esetleg egy látszat-asszimilálódást hozhat csupán, de igazából egy nemzetet képes szülni a nemzeten belül, egy saját eszmeiséggel és saját társadalmi felépítménnyel rendelkező nemzetet. Figyelmeztető lehet ez másoknak is. A németeknek is, a franciáknak is és még sokan másoknak is. Némely francia is azt vallja, hogy nem kell ahhoz belháború, demokratikusan is, parlamentális úton is, szavazattöbbséggel is eljuthat Franciaország (méghozzá hamarosan) ahhoz, hogy megosztottan, vagy teljesen arab köztársasággá váljon, pedig ott nem is voltak törekvések arra, hogy felzárkóztassák az arabokat. Enélkül is valósággal külön nemzetnek érzik magukat az ottani arabok, hiszen van sajátos „nemzeti” eszméjük, eszmei vezetőjük, társadalmi felépítményük. A feltételek tehát megvannak a különutasságra, sőt a kiválásra is.

Ami a nemzetet kreáló alapkövetelményt, a közös egy húron pendülést illeti, az a magva mindennek, ez az amitől nemzetté válik egy tömeg (akár más nemzeten belül is), és ami még fontosabb: a nemzeteszmének megvan az a tulajdonsága, hogy kialakul, és ha már kialakult, az elpusztíthatatlan is. Asszimilálódhat a lényegében idegen, de lelke mélyén sosem a befogadót fogja képviselni, hanem az ellenzéket, a különállót, önmagát, a saját nemzetiségét. Az élet már csak ilyen. Befogadják az idegent, például munkaerőnek, és csak idő és természetes szervetődés kell hozzá, hogy kitűzzék a befogadottak a maguk zászlaját akár aktívan felzárkóztattad őket, akár „csak” lehetővé tetted, hogy saját felépítményük fejlődjék ki.

   A felzárkóztatás tehát csak egy ügyetlen ambíció, ami jóra nem vezethet sehol.

Nemzetállamot építünk?

Alapállásnak egyetlen kérdést ismerek csak akár

politikai állásfoglalásról, akár csak egy filmről, egy szövetségről

van szó, azaz jóformán bárminek a megítélésénél: JÓ–E EZ

NEKÜNK, VAGY NEM? A politikailag helyességre, vagy

pártkatonás okoskodásra pedig köpök.

 

 

A nemzetállammá válás manapság nem olyan egyszerű, azaz, országonként és nemzetenként más-más részletek nehezíthetik a folyamatot.

   Az első feltétel, (minthogy nemzetet csak nemzeteszme létesíthet), hogy van-e kifejlett és erős nemzeteszméje az illető népnek. Ennél a pontnál el is időzhetünk egy kicsit, különösen, mert ez a leglényegesebb.

   A magyar nép abban a közhiedelemben van, hogy roppant kevert. Van is valami a kevertségben, ugyanis mindig háborúk országútja volt a területünk, tehát keveredtünk jóval, rosszal, mással. Sőt, részben szívesen is keveredtünk, mert a közismert magyar naivitás miatt egyrészt erősebbnek éreztük magunkat a jövevényekkel, másrészt pedig ha valaki a mások számára elképzelhetetlenül (és valóságosan is) nehéz nyelvünket elég jól megtanulta, máris magunkba fogadtuk, noha a magyar nyelv tudása nem jelent egyben magyar lelkületet is. Magyar bőrbe bújt farkasokat viszont jelenthet. Igazi hazájuk nem lévén, szivárogtak be például szlovákok. Egy idő után már beszélték is a nyelvünket, ha törve is, később pedig tökéletesen, de amint láthattuk Csehszlovákia megalakulásakor, sok tökéletesen magyarul beszélő és magyarnak tudott család vándorolt át lelkesen Szlovákiába, hogy gazdagítsa etnikailag a szlovákok gyér táborát. Svábokkal is tele voltunk, és ma is tele vagyunk, amihez mindjárt hozzá kell tenni, hogy: szerencsére, hiszen dolgosabb és tisztességesebb kisebbséget elképzelni sem lehet. De mégis. noha tökéletesen asszimilálódtak, közülük sokan a Volksbund, vagy a német hadsereg kötelékébe jelentkeztek tömegesen és lelkesen a második világháború későbbi szakaszában. A kevés horvát kisebbségünk is derék, és tökéletesen simul bele a magyar társadalomba. Kevertségünkhöz tartozik továbbá az a tény is, hogy a zsidóság számaránya nálunk a legmagasabb a környező országokéval összehasonlítva. Ez a kisebbség lényegileg más a többihez képest, ugyanis ez az egyetlen, amelynek erőteljes, saját nemzeteszméje van, saját identitástudata, és évszázadok sőt évezredek alatt megtartotta többségük ezt az identitást. Vallási alapja, azaz eszmei alapja van ennek a magatartásnak, annak ugyanis, hogy nemzeteken belül lényegében mint más nemzet éltek és élnek. Köztünk. Is.

   Közben kétségtelen ambíciókat látunk a kormány és a nép részéről is arra, hogy végre nemzetállamot alakítanánk ki magunknak különféle ellenszelek ellenében is, egyszerű, alanyi okon, és van is erre komoly igény, hiszen ez minden európai és nem európai nép természetes igénye, vágyakozása és célja, noha mindegyik kevert lett immár. Hogy a nagyobbakat említsük, Franciaországnak frissiben meggyűlt a baja az arab- és afrikai országokból odaözönlött más keblű népek roppant tömegével, mert azok lélekben más világot hordanak magukban, és tudjuk, hogy ezeknek a betelepült népeknek is megvan a maguk elég világosan körvonalazható nemzettudatuk is. A nemzettudat pedig, amint tudjuk, nemzetformáló és kiirthatatlan a lelkekből, tehát azt a nyugatias anyagi jobblét sem változtatja meg bennük. Németország óriási török munkaerő-tömege sem csupán azért nem asszimilálódik és válik németté, mert mozlim a török, nem pedig evangélikus, hanem mert a török az lélekben török, a német pedig lélekben német.

   Azok a rossz erők, amelyek a nemzeti sajátosságok elmosásán szeretnek fáradozni, örömmel üdvözölték, ha nem éppen támogatták egyes nagy nemzetek iparának és munkaerőpiacának megerősítését, talán mert az átlagembernél jobban tudták, hogy ez munkaerő-bevándorlással jár, és egyben identitástudati zavarokat idéz elő az angolságára, a németségére és franciaságára oly büszke nagy nemzetek lelki önarcképében. Mellesleg, Franciaországban nem csak az arabok és feketék, hanem a breton nép sem tartja magát franciának, pedig annektálásuk óta nagyon hosszú idő telt már el. A nemzettudat ugyanis nem válik vízzé soha.

   A kis európai népek ugyancsak kevertségükkel küzdenek. A szlovákoknak ott vannak a magyarok, a románoknak is ott vannak a magyarok, a szerbeknek is, hogy csak a közvetlen szomszédainkat említsük. Sőt, Európának úgy mindenestül megvan a maga gondja a közéjük telepedett cigányok tömegével is. És, ne feledjük, hogy a zsidóság is különféle európai állampolgársággal rendelkezik, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kohézióját a félelmetes tartalmú és szellemű Talmud képezi, ami csak a mimikriig engedi a zsidót, de asszimilálni nem.

   Érthető, hogy nálunk a programszerű nemzetállam-építésnek megvannak a belső ellenzői és gátlói. Szlovákiában nem csak természetes dolog, hanem nagyon becses jelenség a melleket döngetni, és szlováknak vallani magukat, ugyanígy Romániában is szinte kötelező ugyanez a melldöngetés, Szerbiában is, míg nálunk egy hazafias melldöngetés alaposan lesimfölt „magyarkodás” címszó alá esne, sőt jóformán kerülendő. Világszerte hangoztatni azt az ordas hamisságot, hogy antiszemita nép vagyunk, majdnem fasiszta is, szinte mindennapos „igazsággá” kezd válni külföldiek szemében. Mellesleg, Horthy is „fasiszta” volt szerintük, noha ő volt az egyetlen Európában, aki német megszállás alatt(!) is harckocsikkal védte a pesti gettót a zsidók elhurcolása ellen, hiszen magyar állampolgárokról volt szó. Hitler ettől falra is mászott tehetetlen dühében. Már az is ellenkezést vált ki nálunk, hogy árpádsávos zászlók lengenek itt-ott. Csoda, hogy címerünk bal mezejéből még nem radíroznák ki egyesek Árpád zászlaját, azaz a négy piros és négy ezüst, vagy fehér sávot, mert az öt-hat piros sávos és nyilaskeresztes karszalagra emlékeztet sok paranoidot.

   Szomszédaink a „magyar kérdést keményen és könnyen elintézik: Van nekik nagy-román és dákó- román elméletük, a másiknak pánszláv eszméi vannak, ezer éves magyar elnyomás-elmélete és Benes dekrétuma van, mielőtt és mialatt és öröktől fogva lényegében nagy állam(?) voltak. A szerbek is megtalálták az okát a magyarok tömeges lemészárlásának, és náluk sincs szerbebb a szerbnél... Tehát azok, akiknek nincs, vagy sosem volt igazi nemzettudatuk, kreáltak maguknak egy-egy tövig hamis eszmét, és hisznek benne, és ezzel a megteremtett közös hittel erős egy húron pendülést, tehát „nemzetet” kreáltak magukból. A hamis nemzettudatok éppen úgy államépítők, mint az igaziak. És néha a hamis az erősebb, ugyanis tíz körömmel védik ezek a népek a csodát, azt, hogy ajándékba kapták fele, vagy egész országuk területét, tehát mindennél fontosabb nekik, hogy jogcímet találjanak a birtoklásra, ha mással nem lehet, akkor erőszakkal és hazug önhipnózissal. Márai jut eszembe. Egy helyütt azt mondja, hogy a kabáttolvaj sem nyugodt, amíg él a volt tulajdonos. Tehát az ölbe hullott területek csodája keserves sorsot garantál az odarekedt magyaroknak akárhogyan is nézzük.

   Lám, tényleg nem fontos ebben a tekintetben, hogy igazi, vagy csupán körmönfont kitaláció egy eszme, ha egy egész nép hisz benne. Az eszme pedig mindig néppé, majd esetleg állammá tömörít egy népséget.

   Mi, úgymond, nemzetállammá épülésen fáradozunk, miközben voltaképpen csak most kezd igazán tisztázódni és kristályosodni egy békés és tárgyilagos magyarságtudat. Voltak ilyen történelmi epizódjaink korábban is, és persze minden esetben ránk is másztak ezért. Most is hiába van Menóra itt-is-ott-is Budapest terein, hiába nincs egy szó sem arról, hogy valaki szenvedne nálunk azért, mert zsidó, hiába kormánytanácsos egy volt MAZSIHISZ-vezér, hiba kaptak egy falut (Nyírtass), hiába van legitimitása nálunk a fegyveres In-Kal-nak (és sorolhatnánk még a megkülönböztető előnyeiket), kívánságukra hiába ömlik a vízcsapból is a holokauszt és hiába jön már ez ki mindenkinek a könyökén, rólunk csak antiszemita és magyarellenes (nemcsak Orbán-és kormányellenes) hírverés járja külföldön, sőt belföldön is, valakik pénzelésével, és önkéntesek által, amilyenek például kertészákosok. A hála nem mindenhol ismeretes fogalom és magatartás. Érdekes módon, miközben dől ellenünk az antiszemita, sőt majdnem hogy fasiszta hírnév, tömegesen telepednek le nálunk zsidók simán, vagy őrzött, előre gyártott, finom lakótelepeikbe. Ugyanígy sütötték ránk az antiszemita és fasiszta bélyeget a második világháborús zsidóüldözések miatt, noha Horthy idején a németek által megszállt állapot ellenére is Magyarország volt az egyetlen Európában, ahol menedéket kaptak az üldözöttek. Nem könnyű körülmények között, (hiszen német megszállás alatt álltunk) de mégis átélték nálunk valahogy a nehéz időket. Nálunk nem bunkózták le őket a Duna-deltában, nem adtuk ki őket egyből és rögtön a németeknek, mit a csehek, vagy szlovákok, nem népirtottunk, mint a délvidéki szomszédok... A hálából mégis csupán két koszorúra futotta, amelyen „köszönjük az életünket” felirattal mondott köszönetet Horthynak újratemetésekor egy-egy zsidó szervezethez tartozó. A Népbíróságok az akasztófáikkal, az Andrássy út 60, Recsk, Márianosztra, Kistarcsa és még sok más műintézet másként mondott köszönetet az ötvenes években. Az ötvenhatos forradalomra is csak biztatott bennünket a Nyugat, de Amerika azzal az ürüggyel tagadta meg a segítséget, hogy nálunk voltaképpen antiszemita forradalom zajlik. Persze, ha az akkori kormányra és az ÁVO fejeire gondolunk... És, majdnem elfelejtettem a Duna-parton éktelenkedő vascipőkből álló „emlékművet”. Az is a köszönet egyik megnyilvánulása a maga módján, hogy a Pesten jövő-menő turisták ma azzal a benyomással távoznak, hogy itt zsidókat szoktak lőni a Dunába. Magyarán, igazi öngól ez az „emlékmű” nekünk. Hacsak nem egy korábbi lövöldözésről emlékezünk meg e cipőkkel. Olvastam Váry Albert, volt koronaügyész-helyettes könyvéből nevekkel és adatokkal alátámasztva, (A vörös uralom áldozatai Magyarországon), hogy Kun Béláék rendszeresen lőttek Dunába magyarokat, amikor a Lenin-fiúk éppen nem kapásból akasztottak tökéletesen bűntelen magyarokat ahol érték Pesten is, vidéken is. Itt is visszacseng a talmudi parancsa szabad fordításban: A gójok legjavát öld meg. Vagy a dölyfös megállapítás: A gójt nem lehet embernek nevezni. (Szabad fordításban).

   A nemzetállam építésével, a nemzettudat felébresztésével tehát nehéz körülmények között próbálkozunk. Egészen biztosan kiérdemlem a továbbiak említése miatt is a sárga földig való leantiszemitázást, de tiszta képet nem lehet felvázolni sunnyogással és politikai korrektkedéssel.

   Van egy könnyen felismerhető szabályszerűség, nevezetesen az, hogy egy közösen vallott eszme és hit nemzetet képes teremteni. De van egy olyan sarkalatos igazság is, hogy egyik eszme sosem képes megérteni egy másikat, hiszen minden eszme kerek egész, minden eszme önmagán belül értelmes és teljes, és egyik sem hajlandó egy másiknak alávetni magát, mert az önfeladását és megszűnését jelentené. Volt, hogy a komputernyelvek összeegyeztethetetlenségét hoztam föl példa gyanánt az eszmerendszerek össze egyeztethetetlenségére. És valóban, a Microsoft sose fogja megérteni a Linuxot, például, és fordítva. Legfeljebb csak egy agyafúrt közvetítő program segítségével, miközben mindkettő megmarad annak ami. Olyan lényegében közös magvú eszmerendszerek is kibékíthetetlenek, mint a katolicizmus és a protestantizmus, vagy a síita és a szunnita mohamedanizmusa. Mindkét félen ugyanarról az egy szem Krisztusról, vagy ugyanarról az egyetlen Allahról van szó, csak egy kicsit másképpen, és ez a „kis másképp” az a nagy valami, ami halálosan nem összeegyeztethető.

   Ilyen ostoba tud lenni a világ.

   Magyar viszonyokra visszatérve, van a természetéből adódóan őskeresztény eszmei eredetünk, több ezer éves sajátos erkölcsi-és morális alapállásunk, aztán van a katolikus eszmerend, ami az előzőt legszívesebben felnégyelné mint Koppányt, és van nálunk egy számarányát tekintve is jelentős másféle eszmerend, ami a Talmudban fogalmazódott meg. Az egyik magáról a nemzetállamot építeni akaró magyarról szól, a másik a megvariált katolikus magyarról, és végül a zsidókról, akik egy része asszimilálódott, sőt annyira, hogy például Izrael állam megszületésekor az emberállaggal való feltöltésére nem volt kívánatos a magyar zsidó, mert túlságosan beolvadt és kényelmes, de van mégis egy hányaduk, amely lélekben örök „türelmetlen” és szorosan és lényegében talmudi eszmevilágban él ma is. Szám szerint a magyarországi zsidókról, mint kisebbségről van szó, (noha nem kisebbségnek nevezik magukat, mert az más szintű jogokat vindikálna), de képességeit és hatását nem lehet éppenséggel kisebbséginek nevezni, és éppen a történelmi hatása miatt nem. Szerepük ugyanis mindig jelentős volt, és a mi szempontunkból mindig negatív. Visszapillanthatunk egészen a muhi pusztai csatával kapcsolatos szerepükig, Buda török által való elfoglalásáig, és ameddig akarunk, pozitív, nemzetünk melletti kiállást részükről nem találunk, de ennek az ellenkezőjét annál inkább. Oda álltak mindig, ahol az érdek és a pénz volt. És történelmet csináltak.

   Rovásunkra.

   A Kun Bélával fémjelzett patkányforradalom volt az újabb történelmi időkben a legborzalmasabb eseményünk. Közvetlenül a lenini forradalom világot sokkoló fordulata után létrehozni Európa mértani közepén, azaz országunkban a kommünt példátlan esztelenség volt. Megnézzük a „forradalmi” kormány tagjainak a névsorát, és ámulunk, hogy ez lehetséges lehetett nálunk. Nem az agyalágyult és áruló Károlyi gróf hibáztatható a kommün létrejöttéért, hanem a „névsor”, az a bámulatosan egyöntetű és fajtiszta vezetőség, amely hónapokig kedvére vérengzett országunkban és hangoztatta, hogy „végre van saját hazánk!” Eredménye persze, ismeretes. Felzúdult Európa, szomszédaink összehangoltan beözönlöttek hozzánk, leverték a „forradalmat”, azaz a legőrültebb vállalkozást, és már mehettünk is Trianonba tudomásul venni, hogy az őrültek országát feldarabolják, nehogy ilyesmi még egyszer előforduljon. Azóta vagyunk akkorkák, amekkorák vagyunk.

   Történelmet csinált az a névsor, és az az eszme, amit képviseltek.

   Eddig úgy hangzik ez, mint a zsidóellenesség rossz ízű röplapja. De valahányszor zsidóságról, vagy bármely más izmus követőiről beszélünk, tudni kell a különbséget az általános és az egyedi között, a tipikus és az egyéni között. Vannak és voltak nagyszerű zsidóink is. Teller Ede hangoztatta, hogy csak egy nyelv van, kérem szépen. A magyar. Hasonlóképpen vélekedett Neumann János, világhírű fizikus is: Amit elértem, kizárólag a magyar nyelv logikájának és struktúrájának köszönhetem. (Gyors fordításban). És még sokáig sorolhatnánk azoknak a hosszú sorát, akik zsidónak születtek, de túlnőttek a talmudi törzsi nacionalizmuson és nem kikeresztelkedtek, hanem fölismerték, hogy van egy tágabb és tisztább világ. Tudományos életben, vagy akár köznapi szinten is. Nem kellett, hogy asszimilálódjanak, hiszen tudták magukról hogy magyarok.

   A Rákosi-Gerő-Apró-Farkas Mihály... stb. kormány (ez is kiad egy rémes névsort) idején sem csak szoros szervilizmussal kötődött országunk a Dicsőséges Szovjetunióhoz, hanem Népbíróságok erejével akasztottak naponta magyart, politikust és közembert egyaránt az intézményes internálásokon kívül. A középosztályt kipusztították, vagy „csak” tönkretették kitelepítésekkel, és úgynevezett B-listázással az úgynevezett osztályidegenség fogalmának bevezetésével. Mondom, a gójok legjavát öld meg...

   Elképesztő munkát végeztek a nem magyar eszmeiségűek.

   Az antiszemita cím rámfogásának lehetősége ellenére sem tudom megállni azt a megállapításomat, hogy mint nép, a zsidó NEM államteremtő. Ezt sem mondta ki még ilyen egyszerűen senki, de mégis igaznak látszik, hiszen hiába van nagy népi eszméjük és államuk, hiába tartotta őket például az USA állig felfegyverkezve a legmodernebb fegyverzettel, hiába van atomfegyverük, hiába akarják uralni a térségüket, Izrael nem látszik fenntarthatónak. Ez a körülmény, mármint az, hogy nemzet csak eszme fundamentumán jöhet létre, továbbra is érvényesnek látszik, hiszen létrejött egy Izrael állam. De tudni való az is, hogy nemzeteszméket nem lehet előre megszövegezni, szinte előírni, sőt leírni sem lehet, sőt nem is szabadna, mert az kockázatos. A Talmud pedig különlegességet hirdető és különlegességet tanító ÍRÁSOS hitvallás, sőt eszmei alapokmány. Alapmotívuma a kiválasztottságra hivatkozás és az, hogy a nem zsidót nem lehet embernek nevezni, vagy az, hogy a gójok között egy sincs aki embernek nevezhető (gyors fordításban). Nos, ez -kockázatos.

   Miért kockázatos?

   Azért, mert a nemzeteszme voltaképpen a nép minden tagja lelkében élő felfogás, ami a történelem folyamán alakul ki, mint sajátosságot összefoglaló komplexum, és voltaképpen nem más, mit a nemzet leíratlanul is tanulatlanul is tudott önarcképe. A kockázat ott van, hogy ha egyvalaki nem csak úgy hiszi, hanem le is írja, hogy ILYENEK VAGYUNK, előbb-utóbb, de holtbiztosan akad valaki, aki azonnal megtoldja, és következtet valahogyan úgy, hogy: ilyenek vagyunk, tehát mindenkinél különbek vagyunk. És a Talmud pont ezt a toldást követi el. Így tehát szerinte és követői szerint az arab, vagy simán csak a mohamedán, vagy keresztény nem ember, de senki más sem ember, csak ők. A világba szétszórtan élő zsidók, és közvetlen környezetében maga Izrael is ezzel az attitűddel él, és semmi csodálatos sincs abban, hogy környezete számára ez enyhén szólva: irritáló.

   Az, hogy nem államalapító a zsidó, mint nép másnak is motoszkált már a fejében. Példaképpen Benjamin Franklin, Amerika egykori demokrata elnöke, föltaláló, politikus és legmagasabb fokú szabadkőművest idézhetjük. Egy beszédében 1789-ben a kongresszus előtt mondta: „... Több mint 1700 éve a zsidók ajvékolnak szomorú sorsukról, hogy száműzöttek lettek saját hazájukból, amit Palesztinának képzelnek. De uraim, a világ ingyen adta nekik ezt a földet? Mert akkor is találnak valami okot arra, hogy nem térnek oda vissza. Miért nem? Mert vámpírok ezek, és vámpírok képtelenek élni vámpírokon. Nekik más népek kellenek, nem a saját fajtájuk. Ha nem zárják ki önök az Amerikai Egyesült Államok alkotmányából (őket), akkor kevesebb mint 200 év múlva ide fognak rajzani olyan nagy számban, hogy ők fognak dominálni, fölzabálják földjeinket, kormányunkat megváltoztatják, amiért Amerika népe vérét ontotta, áldozta életét, földi vagyonát, és veszélyeztetni fogják szabadságunkat. Ha nem rekesztik ki a zsidókat ma, akkor 200 éven belül leszármazottaink lesznek a zsidók rabszolgái, míg ők bankjaikban elégedetten számolják pénzüket, kezüket dörzsölve. Figyelmeztetem önöket, akkor az önök unokái fognak bennünket átkozni sírjaink hantja fölött”.

   Erős szavak ezek. Az a felismerés, hogy csak idegen népek között tudnak a maguk módján igazán élni, nincs messze a véleményemtől, hogy nem államalapító népről van szó, hiszen nem úgy sikerült Izrael sem, ahogy kellett volna, és a jelek szerint a haszidok sem és a világzsidóság fejei sem örülnek már az örökké a bajkeverő Izrael létének. Elképzelhető, hogy alkalmas pillanatban ejteni fogják az „ígéret földjét”.

   Egy másik érdekes amerikai elnöki vélemény is figyelemre méltó. Thomas Jefferson elnök (1801-1809) mondta, hogy „... Ha a az amerikai nép valaha is megengedi a bankoknak, hogy azok intézzék a pénz kibocsátását, a bankok és a korrupciók tovább szaporodnak majd, és megfosztják a lakosságot minden vagyonától egészen addig, míg gyermekeink arra ébrednek egy napon, hogy otthontalanná váltak azon a földrészen, amelyet apáink megszereztek”.

   Nos, a dollár kibocsátása privát bank kezében van már régóta, némi állami ellenőrzés alatt (FED), de Amerika nagyon zavarban van, ha firtatja ma valaki, hogy hol van a dollár aranyfedezete. Egyesek szerint eltűnt. Mások szerint itt is van egy kicsit, meg amott is, de nehéz tisztán látni ebben a tekintetben, hacsak nem figyelünk föl arra, hogy a dollárban a világ bankjai és nagyon sok ország már nem bízik, hiszen a jelek szerint el tud tűnni egy aranyfedezet, mit a pinty. Az Angol világbirodalom is el tudott tűnni. Amerika is meg fog szűnni, mint világhatalom. Vámpír lenne a pénzvilág?

   A keveredések nem mindig sikeresek, hiszen a nemzet egy zárt egység, és már logikailag is furcsa azt hinni, hogy kettősség, vagy hármasság, vagy sokféleség egységet tud jelenteni. A többarcúságból inkább furcsa dolgok tudnak kisülni, mert megvan a lehetőség arra egy etnikailag több komponensből álló államban, hogy az egyik komponens dominanciát szerez magának, és félreviszi a nagy egészet.  

   Nem lett volna semmi baj azzal például, hogy a hercegségekből, grófságokból és más lokális országocskákból Németországgá áll össze a germánságnak ez a része, de nem kellett hozzá történelmileg hosszú idő, hogy kialakuljon köztük az übermensch elmélet, azaz a mindenkinél különbek vagyunk, tehát legalábbis Európa vezetésére vagyunk predestináltak. És kész is volt a második világháború egyik fontos oka. Tehát nem az a baj, hogy itt-is-ott is vaskos hazugságot hirdet önmagáról és önmagának egy nép. Hiszen kit érdekel a hülyeség. De ha valakik által pontokba szedetten, megírva vagyon, hogy ilyenek vagyunk, tehát különbek vagyunk, okmány

és jogcím teremtődik ezáltal a legvéresebb vérengzésekre is. Hitlerék leírtak ezt a tutit. A zsidók is a maguk übermensch teóriájának írott okmányában egyesülnek. Ebben a tudatban nőnek föl, ez a tudat teszi őket MÁS-sá, „kiválasztottá”, tehát bármire feljogosítottá. A japán sem éppen igaz önarcképet alkot maga magáról: nem kevesebbet állítanak magukról ugyanis, mint azt, hogy „Isteni faj vagyunk”. Nem csekélység ez. Bár ezt legfeljebb csak a szép japán lányokról tudom elképzelni.

   A fajelméletek eleiben csodát is tudnak művelni, de törvényszerű a fajelméletek és a követőik bukása. Szerencsénkre sosem fogunk ott tartani, hogy mi magyarok megtoldanánk az „ilyenek vagyunk”érzését és tudatát azzal, hogy tehát különbek vagyunk, hiszen a szívünkben élő tényleges önarckép a sok történelmi hányódás és külső befolyás következtében csak újjáéledőben van, és sosem fog megíródni egy indoklás pontokba szedetten, sőt majdnem biztos, hogy sosem toldódik majd meg az „ilyenek vagyunk” tudat, hiszen hosszú történelmünkre az a különlegesség jellemző, hogy soha senki nem akartunk igánkba kényszeríteni. Teljesen idegen tőlünk a mások leigázása.

   „Nemzetállamot építünk”, de különös összetételünk ellenére tennénk ezt, és ez egy kicsit aggasztó. Addig stimmel, hogy mindenkiért felelősséggel tartozunk, akit magyarnak tudunk, (azaz nem csak annak mondja magát) tekintet nélkül arra, hogy melyik országba kényszerült élni, de nemzetállam csakis nemzeteszmére épülhet, arra a le nem írható tudatbeli komplexumra, ami magától értetődő egy húron pendüléssel, természetes összekacsintással jellemezhető. A lélek mélyén él az identitástudat. Ez a lélek mutatkozott meg néhányszor. Például 56-ban, vagy éppen a Békemenetünk alkalmával. Vagy ez az identitástudat él a lélek mélyén, vagy egy másmilyen. Amikor arról értesülök, hogy ha szorul ott a kapca, hajlandók vagyunk fél millió izraeli menekülő befogadására, hümmögni kezdek. Ha a Talmuddal megalapozott lélek a saját vágyva vágyott hazájában is befuccsol, azzal bajos lenne evidens módon összekacsintanunk. Rossz nemzetállamépítési felfogás ez. Az is, hogy a legkülönfélébb -és színű menekült befogadásával próbál Európa „erősebbé” tenni bennünket. Sima ostobaság ez. Ugyanakkor, bár ez pont nem része a nemzetállam építő elképzelésünknek, ridegen kizárjuk a folyamatból például a Magyarok Világszövetségét, noha a nemzeteszmét képviselik, mellettünk, értünk vannak és harcolnak.

   Ki érti ezt a haragszomrádot?

   És hogy egy kisebb dolgot említsek, a magyar történelmet úgy tanítjuk ifjúságunknak, ahogy azt   osztrák pennával írták meg nekünk egykor. Mitől áll meg az ész, ha nem ettől. Ugyanúgy, a finnugor tanszék is azt a „tudományt” csepegteti a fejekbe, amit Hunfalvi és Budenc kotyvasztott össze, és tett ismertté ország-világ előtt, mármint nagyjából azt, hogy halász-vadász nomádok voltunk és egy kicsit még vagyunk is. Elképesztő dolog ez! És az is, hogy tilos tananyaggá tenni igaz eredettörténetünket, amit hazai és külföldi komoly tudósok dolgoztak ki, hogy végre fény derüljön népünk kialakulására. Talán túlságosan világos képet adna nekünk önmagunkról és ősi mivoltunkról.

   Megy itt kérem nagy koloncokkal a nyakunkban a nemzetállamépítés, csak azt nem tudja az ember, hogy mikor lesz ebből így nemzetállam, és milyen lesz az. És hogy lesz-e belőlünk igazi magyar nemzet egyáltalán.

Klímaváltozás

Az a legravaszabb ebben a klímaváltozásos hisztériában, hogy nem csak itt-ott jelentek meg okos és ostoba cikkek ezzel a természeti folyamattal kapcsolatban, hanem összehívták Párizsban a világ idevonatkozó agytrösztjét, hogy kisüssék, na most mit csináljuk. Nem azért ült össze és nem a világ politikusinak apraja-nagyja gyülekezett, hogy a harmadik világháború dolgait tárgyalják meg és megpróbálják azt megakadályozni, hanem most a klímaváltozás dolgaival kellene tele legyenek a lapok és tévé-adások.

Ennél ritkán láthattunk szervezettebb mellébeszélést. Mondanám nekik, hogy uraim, a közel-kelet és környéke máris háborúban áll, Európa eszmei és genetikai fölforgatása is folyamatban van, a dollárt mint világpénzt éppen most fúrják meg keleten, és ugyancsak keleten már lőnek, bombáznak, embereket nyakaznak le, vallási alapon zajlanak népirtások, meg népvándoroltatások vannak folyamatban, tengeralattjárók és anyahajók sorakoznak fel a tengereken, már csak egy őrült kell, aki megnyomja a rossz gombot, és atomháborúvá fajulnak a dolgok... Erről harsognának inkább a sajtós szócsövek, az elszabadult pokol megzabolázásának lehetőségéről és módjáról. De ez a másodrendű ügy. A klímaváltozás a lényeg ma.

Kísérvén egy kicsit a klímaügyeket, látja az ember, hogy Nobel-díjat is kapott a volt amerikai elnökhelyettes Al Gore a globális fölmelegedés ellen kifejtett nemzetközi harcáért már évekkel ezelőtt, miközben voltaképpen nem történik semmi ebben az irányban ami számítana. Mert talán nem is lehet sokat tenni, amit pedig lehet, az nem sokat jelent. Komoly tudósok is tanulmányozták a ciklikus Földi folyamatokat, a fölmelegedést, a széndioxid kibocsátás hatását, és rájöttek, hogy ha belegebedünk is ilyen meg olyan széndioxid-kvótákkal meg mi egyébbel legfeljebb csak néhány százalékkal járulhatunk hozzá egy jobbuláshoz, ami ugyancsak ideiglenes lenne mert vannak globális folyamatok amelyek természetesek és visszatérők mint például a jégkorszakok megjelenése és elmúlása, és az ilyesmit nem lehet kipufogógázok minimalizálásával igazán egy hajszálnyira sem befolyásolni.

A „globális fölmelegedés” blöffje ugyanakkor nagyon jövedelmező lehet bizonyos iparágaknak és üzleteknek. El Gore annyira kötötte az ebet a karóhoz olyan sokan támogatták, hogy az egyetlen és igazán kompetens amerikai tudósnak kongresszusi felszólalása és kutatási eredményeinek kifejtése után szó szerint el kellett menekülnie Amerikából. Túlságosan sok és komoly életveszélyes fenyegetést kapott. Egy vagabund politikus (korábban az egyik állam kormányzója is volt, előtte meg híres pankrátor is, majd pedig tévé-személyiség) végül Kínában találta meg a rejtőző tudóst, aki csak azt a tudományos tényt részletezte a kongresszus előtt, hogy nem globális fölmelegedés hanem éppen globális lehűlés van bekövetkezőben aminek a megtévesztő kezdeti fázisára egy rövid és hirtelen felmelegedés jellemző.

Nem lehet igazán okos valaki anélkül, hogy meg ne ütné a bokáját, ha az okosság mohó üzleti érdekek ellenében hat.

Nem tudom, milyen lehet Al Gore horoszkópja, de ennek az embernek támogatás, kezdeti siker és csinnadratták ellenére végül semmi sem jön be. Már-már elnöknek kezdte érezni magát (arra is építették őt föl annak idején), de végül a szégyenletesen cirkusszá fajult választást az ifjabb Bush nyerte meg egy paraszthajszálnyi szavazati többséggel, pedig nagyon sokan, sőt New York-i barátaim közül is többen dörzsölték a kezüket és köpték a markukat, hogy „na végre lesz már egy zsidó elnökünk!” De ez nem jött be. A globális fölmelegedés blöffjével is beutazta és végig-sztárolta a világot, népeket, emberek hatalmas tömegeit győzte meg a tudománytalan állításról, hogy jön a fölhevülés és arra kell fölkészülnünk, le a széntüzeléssel, le az olajtüzeléssel, le a kipufogógázokkal, és akkor minden rendben lesz. És valóban, olvadnak a jéghegyek, emelkedik a tengerszint, de csak egyelőre. Közben a tudománynak és a természetnek lesz igaza. Égövünkön körülbelül tizenötezer év alatt teljesedik ki egy civilizált élet, majd befagy, megszűnik, eltűnik. A maga idején aztán visszavonul a jég és új civilizáció épül föl. Ezt a ciklust nem lehetett eddig sem, és most sem lehet, és a jövőben sem lehet majd megváltoztatni. Sajnos, ez körülbelül a nagy kép, mert olyan égitesten élünk amelynek ez a ritmusa. Gore-nak tehát ez sem jön be akármennyire betömi a kipufogója csövét. Sajnálom szegényt. Annyit azonban sikerül elérnie, hogy már világszinten megy a sóderolás, a sajtó, sőt a közvélemény is telítve van a globális fölmelegedés elkerülésének maszlagával, és amíg világkongresszusokat lehet összehívni a Föld megmentésére, addig sem kell nagyon hangoztatnia és részleteznie, informálnia a sajtónak, hogy mellesleg már zajlik a harmadik világháború, a dollár leáldozóban van, új világgazdasági rend születik aranyalapú világpénzre épülve és Amerika Rothschildestül elmegy a gajdeszba.

 

Morfondírozások; Jóska

Humoros arra gondolni, hogy a császárt és királyt mindenki lejóskázta. I. Ferenc Józsefre gondolok. Van abban valami családias hangvétel, amikor a Monarchia alattvalói (bár nyilván nem az akkori politikusaink!), azaz a közemberek szívesen emlegették őt mint Ferenc Jóskát. E családias hangvételben benne volt az akkori általános népi elégedettség is, mert szent igaz, hogy a Monarchia meggyorsította a polgárosodást, felpezsdült az élet, béke volt, kiszámítható élet, és legtöbb tagállam sokkal jobban élt akkor, mint azelőtt, vagy azután. „Jóskánk” tehát népszerű volt egészen addig, amíg világháború átka nem szakadt ránk. Mondhatnánk, hogy a népek között nagyon is népszerű volt. A félhosszú zakószerűség is népszerű volt. Azt a divatcikket egyszerűen ferencjóskának nevezték. De nem csak a Monarchia népei jóskázták őt, hanem egyik jelentős ellenállója, a szerbség is szinte családias hangnemben, de tiszteletet megadva nevezte őt Fránya Joszipnak. Számunkra nem csak a fránya szó hangzik roppant viccesnek (noha a szerb nyelvben ez tökéletesen szabályos), hanem az is, hogy a közbeszédben mi keresztnéven jóskázzuk le őt (akár ma is), a szerbek pedig tisztelettel frányázzák le.

Teljesen politikamentesen.

 

ferencjoska.jpg