Tudjuk, a kínaiak szerint a magyarok tíz milliós létszáma olyan nevetségesen csekély, hogy szerintük ott mindenki mindenkit ismer. Ez persze, nem így van, de érdekes módon, amikor Amerikából harminc éves távollét után először tértem haza látogatóba, a pesti forgalmat, vagy a Keletiben a nyüzsgést egy kicsit kisvárosinak éreztem, meghittnek, de kisvárosian csöndesnek, valószínűleg, mert közben New York város hemzsegéséhez szoktam már.

Szegedre vonattal látogattam el, és élveztem a tájat, az ablaknál álltam mindvégig; nem tudott betelni a szemem a rohanó, szelíd látvánnyal, de mire igazán elmélyedtem volna, máris Szegeden voltunk, a városban, amelynek az élete, múltja, lelke, emberei és szinte az éghajlata is más a pestihez képest. Két-és fél óra, és más ég alatt vagy.

Onnan nézvést a tíz millió egy kínai kisvárosnyi tömeg, vagy jóval kevesebb, mint Mexikó City népsége, vagy Kairóé és még egy tucat más nagyvárosé. De lehet-e igazán számokkal mérni egy népet? És számokkal ki lehet-e kifejezni azt a csuda valamit, hogy EGYEK vagyunk, és mint nép, hasonlíthatatlanok, akkor is, ha megannyi külön kis kerek világokban, községekben, vagy városokban éljük az életünket. Mert mind más. Egyik nagyobb városunk (ami lényegében kicsi) nemes és ősi, a másik keserű és szűkszavú, mint a bányász-élet, vagy flörtölő, mint Füred, méltóságos, mint Esztergom, megfontolt, mint Debrecen, bővérű, mint Gyula, egyszerű, hétköznapi mint Kőbánya, komoly, mint Pécs, külön kis világ, mint Székesfehérvár, és más és más amerre mész, más múltú és más jövőjű mikrokozmoszok sora az ország.

Elgondolkodik az ember, hogy mi az igazán, ami egyként foglal össze bennünket, hiszen még a nyelvet is valamelyest másként beszélik itt, mint amott. És nem tud más következtetésre jutni az ember, mint arra, hogy ismerni ugyan nem ismer itt mindenki mindenkit, de valamiben tagadhatatlanul azonosak vagyunk. Nem hasonlók, hanem azonosak. Szinte család ez, rokonság ez, tíz millió rokonlélek adta rokonság ez az egy szózatú egy lelkű nép. És különös lélek ez. Akkor látjuk, hogy mennyire mások vagyunk, ha valami más keblű néppel érintkezünk, vagy élünk együtt.

Nem különös az, hogy a mi egyszerű kis világunkban érezzük magunkat otthon igazán, mert ez a természetes. Pécsett, vagy Kőbányán, vagy Budán, vagy Angyalföldön, vagy a Nyóckerben, vagy Újpesten, vagy a kis fatornyos falunkban, és végül éppen és csakis a mi alig tíz milliós, de meghitt rokonságunkban. Azt kell látnom, hogy az ember igazán csak a hazában, és e mikrokozmoszok rengetegén belül a személyesebb és saját mikrokozmoszában van teljesen otthon. Kimegy az ember az ezernyi csodával teli nagyvilágba, és titokban az otthoni akácos utcára gondol, a lakásra, ahol egyszer teljesen otthon volt, ahogy Márai is, kint Amerikában, a Mikó utcai gesztenyefákra gondolt.

Ilyenek vagyunk, ilyen kisléptékű is az ember.  Ha valaki kivinne bennünket egy végeláthatatlan,

csodás mezőre, és nekünk adná az egészet, azon vennénk magunkat észre pár nap múlva, hogy kerítés-anyag után nézünk, és elkerítünk magunknak a végtelen és saját mezőnkből egy körülbelül százszor százméteres területet, házikót építünk magunknak és megnyugszunk végre, mint aki a végtelen világban megtalálta a saját, igazi helyét. De igazán csak akkor. Mert ez az emberi lépték.

A Monarchia is érdekes volt. Nagyon jó volt benne az élete minden tagállamnak, utazgathatott az ember keresztül-kasul, mert egy kicsit az egész a mienk is volt, és mégis, minden tagállam feszengett benne. Az önálló kis hazát érezte benne másodlagossá válni, feloldódni, elfolyni. Ugyanis nincs bennünk, és amíg ember az ember, nem is lesz más mértékünk, mint a saját makrokozmoszunk, és benne a mienk, a saját, egyéni, közvetlen, kis világunk. Körülbelül egy kertes ház méretben.

Az emberien kisszerűségnek ezernyi megnyilatkozása van. Emlékszem, Újpesten nőttem föl, bérlakásban, az első emeleten (alattunk pedig a háztulaj élt ugyanolyan lakásban), lent pedig Molnár bácsinak volt cipészete. Mehettem volna és néha mentem is a cipőboltba, ha új kellett, de jobb és más volt minden tekintetben, ha lementem hozzá, a csizmadia- és cipész mesterhez, és csináltattam vele egy szép cipőt. Modellt választottunk, mutatta a bőreit, színek közt válogattunk, minőségeket érzékeltünk az ujjunkkal, aprólékosan megbeszéltük a dolgot, és megcsinálta. Vagyis, így is lehetett cipőhöz jutni. Akkoriban. És mennyire jobb volt ez így! Nem is került sokkal többe, mint a bolti, mert nem a negyvenegy és feles lábúaknak, hanem az én lábamra csinálták. És szerettem. Meg persze tartós is volt.

Ennyit a nagyüzemi cipőtermelésről.

És ha már a nagyüzemiségnél tartunk, egy másik üzemi ág: a textilipar a maga dömpingjeivel...

Ma már nem biztos, hogy vannak rőfös üzletek, (Az úgynevezett turkáló nem ugyanaz.) de az asszonyoknak természetes dolog volt a környéken, a cifrán maradékárusnak becézett rőfös, akinél házi varrogatáshoz minden érdekesség megtalálható volt.  Hol ez, hol az. Pántlikák, csipkedarabok, terítőnek, kis függönynek való egy-két méterek, vagy a gyereknek egy kis szoknyára való, egyszóval olyan kis hasznos textildarabok, amelyekért biztosan nem nagyüzletbe ment el az ügyes kezű asszony.

Ha kedvencem, Bayer Zsolt, jól le akar szólni valakit, azt ótvaros, rőfös agyúnak titulálja, mert kétségtelenül kisarányokkal gondolkodó volt a rőfös. Fillérekért vette meg nagy helyekről a fennmaradt darabokat és forintért mérte-méregette ki. A zsugori, kiskaliberű gondolkodású kereskedő mintapéldája volt a rőfös, de átélte kicsiben minden alkalommal az üzletkötés ősi rítusának örömét, és mellesleg, szerényen, de meg is élt belőle, mert az asszonyoknak szükségük volt ilyen boltokra.

 Mindig mondtam, hogy a tisztességes üzlet voltaképpen szimbiózisos dolog.

Vagy gazemberség.

Ennyit az emberi léptékű, vagy nagyszabású kereskedelemről, azaz arról, hogy legszívesebben az egyszerűt szeretjük, mert az az emberarányos. Érdekes módon, még autóban is ilyenek tudunk lenni. A nagy autógyárak az élet-halál versengésben vért izzadnak, hogy jó profitra tegyenek szert, sőt, hogy egyáltalán fennmaradjanak. És minthogy az extrák, a lényegében szükségtelen, de hízelgő új kényelmi csiribirik adják el az autót, jóformán a vezető nélküli, teljesen automatikus autó felé kacsintgatnak a módos cégek. Miközben elfelejtik, hogy igazándiból nem az kell az embernek. Elfelejtik, hogy volt egyszer például egy CV2-es Citroen, és az nem, hogy agyon volt automatizálva, hanem az volt a világ legvacakabb kinézetű, de praktikus ki kocsija, minimális lóerővel, és minden tekintetben olyan puritán, hogy elképesztő. Kivéve a rugózását, ami csodásan kényelmessé tette.

Mi lett ennek a modellnek a sorsa, amely vadonatújan is tragacsnak nézett ki?

Egyszeriben annyira népszerű lett, hogy nem tudtak eleget gyártani belőle. Öt év volt a várakozási idő, így a használt-autó-piacon bármikor többet adtak érte az emberek, mint amennyibe egy új került.

Ilyen is az ember. És az ipar is tud olyan lenni, amilyen: keresi a konzumeridióták kegyeit, elfelejtvén, hogy ha rengeteg is az idióta, az egészséges gondolkodásúak sokkal többen vannak.

A Ford T modell sem volt se gyönyörű, se gyors, se hencegni való, de milliók keltek el belőle, ahogy a Volkswagenből is.

A Trabant is megtette a mi kis országunkban, ahol egy budapesti nagy kaland körülbelül 130 kilométerre esik. Mármint a Balaton.

Távoli ismerőseimről hallom, hogy amikor a Trabantjuk végleg kilehelte a lelkét, a család elhatározta, hogy annyi, de annyi emlékezetes év után nem roncstelepre hajítják, hanem ásnak neki egy tágas gödröt a kertben, és szabályosan eltemetik. A kislányok, akik azóta nagy lányok lettek, asszonyok és anyák, egy fejfácskát is kreáltak: „Itt nyugszik Trabicsek Rezső, aki köztünk és értünk élt 21 évig”.

Ilyenek is vagyunk.

A szívünkre is hallgatunk.

A többi meg csináljon, amit akar.

Milyen a hideg idő?

Ezt nem lehet igazán hőfokokkal kifejezni, ugyanis attól függ, hogy mihez vagyunk szokva. Minden télen nevetnünk kell a horgászmólón, ahol a metsző szélben és 12 Celsiusban legalább hét réteget ruha van rajtunk, mire megjelenik valaki egy szál pólóban, gumipapucsosan.

Kanadai vagy, ugye?  -kérdezzük az ilyet, és kipirulva mondja, hogy naná!

Nekünk viszont ez nagyon tél. Egy eszkimó meg biztosan egy szál gatyában izzadna itt ilyenkor, mezítláb.

A hideg meghatározása azonban ma hallottam a tévében egy igazit Január 31-én, 2019-ben.

A tévériporter elmondja, milyen ott az idő. Celsiusban éppen mínusz 21 fok van itt a nagy tó mellett, – mondja – mert a tó hatalmas víztömege egy kicsit kiegyenlítően hat, húsz kilométerrel arrébb már mínusz harminc. De volt már ennél is hidegebb, -mondja- amikor véletlenül Chicago volt a világ leghidegebb pontja egy pár napig. Nem Alaszka és nem Verhojanszk.

Egy kicsit büszke is a riporter, hogy ilyen különleges helyen él (ahelyett, hogy délebbre költözne azonnal) és meg is mondja, milyen volt akkor a hideg. Olyan volt, hogy nem mert pislogni az ember, mert a szempillák azonnal összefagytak. Na ezt nevezzük hidegnek, – mondta.

Nagy talány ez. Mindig mákost és dióst süt mindenki. Ugyanúgy, mindenkinél, két nap múlva minden mákos elfogyott, és ott vannak még a diósok.

Mikor jövünk már rá, hogy diós helyett is mákost kell sütni, csak kétszer annyit?

Nem ismerem személyesen, de telefonon igen, hiszen többször beszélgettünk. Régi kebelbarátom, Földesi Jóska viszont annál inkább ismeri. Tőle tudtam meg, hogy ez a szamár nagyon tehetséges volt mielőtt tejesen felhagyott volna az írással, de felhagyott vele, mégpedig azért, mert úgy ítélte meg, hogy Móricz Zsigmond prózájával képtelen felérni, másodosztályúnak lenni pedig megalázó lenne. Tehát nem ír többé. Hogy őszinte legyek, ezek után igazán már nem is akarom megismerni, mert éppen elég hülyét ismerek már, betelt a létszám.

Milyen faramuci okoskodás ez? Móricznak is megvan a maga igen magas színvonala, sőt kora, és ne felejtsük el, hogy múlik az idő. Ha valaki Móricz tehetségével és stílusával írna ma, azt nem nagyon kedvelné a. olvasóközönség, sőt kiadót sem lenne könnyű találni rá.  Arthur Miller közelebb áll hozzánk időben, és mégis azt mondta, nem hiszi, hogy ma sokakat vonzanának a drámái, ha ma írta volna azokat.  Van tehát, aki tudja, hogy változik a kívánt stílus a korral, ami nem okvetlenül évszázaddal mérődik az irodalomban. Néha egy-két évtized szelleme és lelke lesz már egészen más. Képzeljük el, hogy Tersánszky, Karinthy, Márai, Nyírő, Kosztolányi, Csurka és sok más kiválóságunk nem a maga hangján írt volna, hanem állandóan Móricz hangvételéhez akarta volna igazitani a magáét .

A szószerinti hangvételről jut eszembe az orosz Saljapin. Kétségtelenül ő volt a maga korában és talán örökre a basszisták basszistáinak a csodája. Sajnos csak lemezeiről ismerjük a hangját, (ahogy Carusójét is), hanglemezekről, amelyek akkoriban technikailag elég kezdetlegesek voltak, tehát Saljapin megörökített hangja is sajátos módon rezeg szinte a kecsketrilla határát súrolóan. És mi történik ma, azaz csaknem egy évszázaddal később?  Majdnem minden tegnapi és mai orosz basszista szándékosan és lehetőleg hűen rezegteti a hangját. Rossz hallgatni. Maradjon az ember a saját hangvételénél, és kész. Ez tanács is, meg logikus is. A saját tiszta hang sokszor évtizedekig, sőt néha évszázadig is igen hangos visszhangot kelt.

Újpesten születtem január 11-én, 1935-ben, a mire a számmisztikusok meg az asztrológusok nagyon szépeket szoktak mondani, különösen a január 11-re, minthogy ez a három egyes mágikus elsőrendűséget szokott ígérni. Na, a nagy elsőrendűség úgy kezdődött, hogy négyéves koromban, minthogy a két esztendővel idősebb nővérem már iskolába járt, és eltanultam tőle a betűvetés csodáját, írtam egyebekben egy négysoros versikét a magam módján, balkézzel, jobbról balra haladva, amit nagyon szépen el is lehetett olvasni -tükörből.

Nem rossz indulás. Ha nagyon szimbolikusan akarjuk nézni a dolgokat, már az első betűvetéseim sem alkalmazkodtak semmihez, ami hagyományos lenne. Ezt a lelki magatartást azóta sem roncsolták bennem szét az idők.

Az „elsőrendűség“ aztán úgy folytatódott, hogy a gépipari technikumba sem vettek föl egyből, minthogy „horthysta tiszt“ volt az apám. És ez 49-ben nem volt valami jó, ráadásul, éppen a Lónyai utcai Református Gimnáziumból mentem volna át. Apám kellett berontson az igazgatói irodában és immár a Néphadsereg századosi egyenruhájában, hogy rendet teremtsen. Akkorra már ugyanis ennek a hadseregnek a tisztje volt, hadmérnöki beosztásban, a folyamőrségnél. Addig volt tiszt ott, amíg egy szép napon nyugdíj nélkül úgy ki nem rúgták, hogy csak úgy füstölt.

Gépésztechnikusként voltam aztán rajzoló és tervező az Óbudai Hajógyárban, ahol addig írogattam az üzemi lapnak, meg más helyre, míg a lap szerkesztője, Földesi Jóska barátom, és egy akasztani való, másik barát nem csinált belőlem legalábbis üzemi lapos újságírót. Nagy idők voltak ezek egy ifjonc életében! Soha annyi banális marhaságot nem kellett írnom, mint akkoriban. Az egészben az az egy dolog volt jó, hogy közben kijártam a MUOSZ újságíró iskolát, amitől nem lesz ugyan tehetségesebb az ember, viszont, kap egy papírt, ami mégis majdnem több a semminél, és kétségtelenül, ad egy kis szakmai tájékoztatást. A jószerencse eztán, elvezetett egy rövid időre az Esti Hírlaphoz is, ahol viszont, annyira idegen voltam az ottani szellemi talaj számára, hogy akárhogyan is brillíroztam például a saját karikatúráimmal illusztrált humoreszkjeimmel és riportjaimmal, gyökeret semmiképpen sem tudtam ereszteni. Maradt tehát az územilaposság lapos élete, meg a karikatúrarajzolás, mint élvezetes és remek mellékkereset. Megalapítottam a Fiatal karikatúristák szakosztályát is a MUOSZ-ban, miközben szerkesztettem egy bődületesen banális üzemi lapot. Úgy hívták, hogy Közért Újság. Még ma is szégyellem. Ráadásul, ott meg azzal böszörgettek, hogy Balogh elvtárs, párttagnak kell lennie a főszerkesztőnek. Nem volt sok választásom. Elegem lett az egészből, és inkább disszidáltam.  Olaszországon keresztül Svédországba.

Somolyogva kell megállapítanom, hogy pártokkal, vagy más közösség olvasztótégelyével valami megátalkodott nemhasonulási alkati ok miatt annyira nem tudtam soha magamat összeegyeztetni, hogy életemben egyetlen egyesületnek voltam csak tagja: a Nagy-Budapesti Horgász Egyesületnek, és annak is csak addig, amíg négy szép márnát nem fogtam a Gellért szálló előtti szakaszon, a kifolyójánál, és alaposan meg nem betegedtem tőlük.

Svédországban majdnem 14 évig éltem. Előbb-utóbb amolyan technikai problémák fölkent megoldójaként működtettem egy-két személyes cégemet. Igénybe vették szolgálataimat a legnagyobb vállalatok is, noha tele voltak mérnökkel. A nyugati mérnökképzés azonban csakis szakosítottakat termel. Az egyik mérnök a csavarhoz ért, de nagyon, a másik meg az anyához, de nagyon. A kettőt együtt tehát csakis rendhagyó fenegyerek tudják. Például, egy magyar. Megütközve tapasztaltam, hogy mennyivel találékonyabb és sokoldalúbb a Magyarországon tanult technikus, mint egy diplomás svéd mérnök. Csak az illendőség kedvéért tanultam rá egy kicsit a középszintű bizonyítványomra, és lettem hivatalosan is üzemmérnök ott.

Közben, keveset írtam, Azt is inkább az asztalfiának. Először is, meg kellett élnem. Amerikában is jobbára pénzt kerestem, mint írtam, egészen a nyugdíjazásomig. Az USA-ba is jóformán véletlenül kerültem: megismertem gyanútlan turistaként egy nagyszerű hölgyet, és előbb-utóbb összeházasodtunk. És ott ragadtam, míg mások a legkülönfélébb trükkökkel járják a maguk kálváriáját, hogy bevándorolhassanak, mintha Amerika AMERIKA lenne. Megette a fene az egészet.

Az íráshoz viszont megvan ott a szükséges nyugalmam. Jóformán csakis magyarul írok, mert az írás számomra nem pénzcsinálást jelent, hanem sima önkifejezést, amolyan meditációs tevékenységet, márpedig lélekben nem Amerikához kötődöm, hanem Magyarországhoz. Nem az a furcsa nekem, hogy ott élvén, szívemben csakis Magyarországért érzek, hanem az volna teljesen lehetetlen, ha amerikaivá tettek volna az idők. Ahhoz a génjeimet kellene megmanipulálni, és akkor is csak zavaros hibridet kapnánk. A magamfajta embernek csupán egy szélvédett helyre van szüksélges ahhoz, hogy írjon. Hogy aztán az a hely Amerikában van-e, vagy Kukutyinban, az teljesen mindegy.

Sok cikkem és velősnek mondható tanulmányom jelenik meg Magyarországon, és egy sor könyvem.  Fogadtatásuk vegyes a vastapstól kezdve a kiátkozásig. Mindkettőt méla rezignációval fogadom, (különösen az utóbbit), mert tudom, hogy a kortárs-irodalomnak is mindig megvolt a maga véleménye, de az időknek is, és az utóbbi számit, az, hogy a divatos véleményeken túl valóban tovább izzik-e és tovább lendül-e egy megfogalmazott gondolat az emberek szívében, vagy sem. A kussolva, de alaposan kiátkozott Kaktuszvirágok című könyvem bizonyos definícióit évek múltán is idézték az írók és gondolkodók, akik merték, és akiknek megvolt a fülük a könyörtelenül tiszta hangokra. Az ilyesmiknek tudok csak igazán örülni. Az sem bánt, hogy az Oszlopszentből már a vájt fülűek sem mertek idézni, mert addigra már megkaptam a magam kis címkézését, ami peresze, csöppet sem érdekel. Izmusokhoz és más szamárságokhoz való nem-kötődés mégsem magára maradottságot jelent, hanem igazi bejáratot garantál a velem egy húron pendülő sokak szívéhez-lelkéhez. És kell-e több nekem?

Ha ars poetikát írnék, úgy kezdeném, hogy az egész világ tehet nekem egy szívességet, és valószínűleg, ezzel a mondattal is fejezném be. És nem azért, mert „könnyű nekem, aki nem Magyarországon élek“, ámbár ez is segít valamelyes, hanem, mert akármilyen mélyre is kutatok magamban, ezt az alapállást találom, szemben az hazai írók többségével, akik még ma is úgy írnak, mintha állandóan éreznék a hátuk megett annak a bizonyos politikailag helyességnek az árgus szemét. A fiatalabbak meg a kiadhatóság és az azonnali címkéződés lehetőségei között őrlődnek. Nem is lesz így belőlük semmi. Mármint az igazságtevő időkben.

A másik dolog, amivel mindenkitől különbözöm: a forma. Azok, akik ismerik könyveimet, tudják, miről beszélek. Néhány hosszabb tanulmány mellett majdnem kétszáz rövidke prózából álló könyv: esszék, vélemények, definíciók, meglátások, átkok és áldások. Miért nem írok inkább szokványosan, regény formában?

Azért nem, mert nekem „így jön“. Ezzel az erővel költőktől is megkérdezhetnék, miért versgyűjteményeket adnak ki, miért nem trilógiákat vagy eposzokat.

Sokszor magamról írok, akkor is, ha a világról írok, és egy-egy fölismerés, vagy definíció akkora lélegzetű formátumban íródik le, amekkora és amilyen szükségeltetik hozzá. Az aztán más, hogy ezek a némelykor valóban csupán vélemény-, állásfoglalás-, vagy definíció magvak tovább sarjadnak-bővülnek-e az olvasó gondolatai között.

Legtöbben azt mondják, hogy nem szoktak az emberek engem kiolvasni, és kész. Inkább, böngésznek, eprésznek, újra-és újraolvasnak. Megvan ennek az oka. És éppen a sajátos forma- és tartalom teszi ezt. És a jövőben sem fog sokat változni nálam ez a stílus.

Mert én már csak ilyen vagyok.

A világ mintha megbolondult volna. Különösen a Szigetországot is magába foglaló Európára illik ez, aztán még Amerikára, azaz a világnak nagy részeire, amelyekben a fehérember dominál. Az egyik világméretű közös vonásuk például a kulturális lebomlás. Könnyű érzékelni a felszíni jeleket. Néhány évtizeddel ezelőtt Magyarország és Kelet-Németország vezetett Európában és a világon abban, hogy a legszélesebb általános műveltségű ifjakat adta az országnak és a világnak. Érdekes volt például, hogy a kémiai Nobel-díjas Oláh György azt mondta egy interjúja alkalmával, hogy nem az egyetemek, hanem a középiskola tanította meg az embert gondolkodni. Ma is középiskolásokat ontanak az iskolák nálunk is Európában is, Amerikában is, de nagyon rossz az ifjoncok helyesírása, ami eleve azzal jár, hogy számukra az irodalom nem éppen része napi életüknek, hiszen melyik negyed-vagy félanalfabéta olvas újságot, könyvet, tanulmányokat, Arany balladákat (ezek már nem is részei a tananyagoknak) és egyáltalán kultúr-anyagot? A következő generációnak majd ebből a félművelt emberanyagból kerülnek ki a tanítói és tanárai. Elég tehát egy generációt elfuserálni, a többi már magától megy. Lefelé. A tanároknak már ma sincs sok tekintélye sem a diákok, sem pedig a szülők előtt. Amerikában a diák itt-ott le is lövi a tanárt.. Tudjuk azt is, hogy az iskolákban ritkán feleltetik a diákot, inkább teszteket adnak neki. Nem tanulnak meg tehát szabatosan beszélni se. A csodás játékszerek is megteszik a hatásukat: az okosnál okosabb telefonok. Nem tudom, észrevettük-e, hogy beszélgetni próbálunk egy süvölvénnyel, és roppant tőmondatos válaszokat kapunk. Mintha twitterezne. Tőmondatokra zsugorodik a legkifejezőbb, legcsodásabb nyelv, a magyar?
Vannak persze derék ellenzői és mezitlábas harcosai ennek a folyamatnak, de ez a harc a felszíni döbbenetes jelek ellen zajlik, nem pedig a mélyben rejlő alapokok ellen, amelyekről fortélyosan hallgatunk..
De mik az alapok, mik a végső okok?
A másik jel s sajátságos őrülési folyamatra az, hogy háborúk kezdődtek, kezdődnek és fognak is kezdődni arcátlan hazugságra alapozva. Gondoljuk csak az „atom- vagy vegyi fegyverekkel rendelkező” Szaddam Husszein, Kadhafi és Bassár al-Assad esetére, nem is beszélve arról a tényről, hogy jelenleg közel kétszáz kisebb-nagyobb háború zajlik a világban, és Amerika persze a világ legnagyobb demokrácia- és fegyver-exportőre.
Ennek is megvannak az elemzői és ellenzői, persze általában nem a média fő sodrában, ami egyébként is hamis, mintha arra lenne teremtve, hogy figyelemelterelő manipuláns legyen. A végső okot tehát biztosan nem a médiából tudhatjuk meg. Annak az okát se, hogy miért katasztrofális Európa demográfiája, azaz miért messze nem születik elegendő fehér gyerek ahhoz, hogy Európa végül ne néptelenedjen el.
A hozzánk közelálló migrációs problémának is megvannak az ellenzői, de hányan tudták nevén nevezni annak az igazi okát, hogy tervezetten semmisül meg Európa legerősebb országa, Németország, mint németek hazája, vagy Franciaország, aminek amúgy se nem sok hiányzik már a kulturális teljes elpusztulásához. Nem lehetetlen, hogy húsz éven belül akár békésen, vagyis szavazatokra alapozva is arab köztársasággá válik Franciaország részben vagy teljességében.
És folytathatnánk a világ őrültségének tüneti jeleit, mert sok van és sok féle, amik talán az ifjabb generációnak az élet természetes állapotának tűnhet, hiszen nem lehet fogalmuk arról, hogy valamikor Európa EURÓPA volt és élhető, a világ pedig sokszor évtizedekig csöndesebb és normálisabb.
A világ tehát kaotikusabb mint valaha. Őrült, de van benne rendszer. A káoszban való tisztánlátásnak azonban van téves és van kevésbé ismert, de jó módszere. És általában a rossz módszert ismervén, a világ nagy elemzői, vagyis a hivatásos nagyokosok mindig a jelenségből, azaz voltaképpen okozatokból indulnak ki, hogy eljussanak lépésről lépésre az okig. Így persze nem jutnak messzire, mert ez kilátástalan gondolkodástechnika. Ugyanis, hogy csak ezt a példát említsük, hiába ismernek minden adatot és számot az oktatás zülléséről, legfeljebb csak addig a marhaságig juthatnak el, hogy több pénzt kell oktatásra fordítani, és mindjárt minden rendben lesz. A gondolkodástechnika helyes módszere alapjában más: meg kell találni az átfogó nagy képet, sőt a legnagyobb képet, és abból kell kiindulni, nem pedig részletekből már azért is, mert akárhány részletet is veszünk, azok összege nem adja az egészet adja ki, az egészből, vagyis a legnagyobb képből kiindulva viszont a részletek is más megvilágításba kerülnek, érthetővé válnak.
Ha az az alaptétel, hogy megbolondult a világ, nyilvánvalóan a világból, mint teljességből kell kiindulni, ami mindjárt a kérdéshez vezet: mit nevezünk világnak. Az apróbb összetevőktől eltekintve nyilván a nagyhatalmak emelődnek ki, vagyis azok, amelyeknek szava van a világ dolgait illetően. Ez logikus, de ugyanakkor alig hihető, hogy Kína, az Orosz Föderáció, Amerika, vagy Európa érdekében állna saját népének butítása, a világszerte zajló kétszáz kisebb-nagyobb háború, a Föld javainak brutális kizsákmányolása, a természet (ideértve az óceánokat is) pusztítása, népek irtása, a rossz egészségügy, a helyenként gyalázatos közbiztonság, és mindazok a tényezők, amelyek az ember számára a világot kevésbé élhetővé tették máris. Ha elég felületesek lennénk, azt hihetnénk, hogy a világ nagyhatalmainak egymással vívott hatalmi harca teszi nyugtalanná és tökéletlenné a világot, de mindinkább fel kell ismernünk, hogy a nagyhatalmak maguk is áldozatai, nem pedig okozói az eseményeknek. Se Amerikának, se az orosznak sem pedig Kínának nem érdeke például Németország genetikailag való tönkretétele, vagy egyáltalán Európa muszlimizálása már azért sem, mert Európa immár nem igazi versenyző a nagyhatalmak között, hiszen már régen nem igazán nagyhatalom. Kell legyen tehát a nagyhatalmak fölött egy még nagyobb, amely titokban szövögeti a maga hálóját immár hosszú évszázadok óta, és amelytől nem várhatja el senki, hogy felálljon most és kackiás bokacsattogással büszkén bejelentse: Én vagyok az igaz világ-nagyhatalom, csak nem vettétek észre. A magát soha meg nem nevező, tehát „nem létező” hatalom léte a tetteiből viszont nagyon is világosan érzékelhető. Egy kicsit olyan ez, mint amikor a csillagászok sosem voltak képesek
még látni egy bizonyos távoli, roppant égitestet, de tudnak róla, tudják a méretét és tömegét, mert a környezetének mozgása világosan igazolja annak az égitestnek a létét, tömegét és méretét.
Milyen „mozgást” idéz elő ez az önmagát meg nem nevező fő-fő világhatalom?
A fentiekben említett káosz, amiben tervszerű, gonosz szisztéma van.
Ez egyébként a második kérdés. Az első kérdést, vagyis azt, hogy mi a szándéka ennek a meg nem nevezett hatalomnak, fölösleges lenne föltenni, mert a jelekből ítélve más nem is lehet a célja, mint olyan világot teremteni, amelyet könnyen és tökéletesen tud uralni, vagyis kisebb létszámú, jellegtelen vazallus népeket, identitásnélkülieket és butákat.
Ez a hatalom egyébként az első és egyetlen, amely fölismerte, hogy van egy erő, ami a korábbi világuralmi törekvéseket sorra mindig meghiúsította: a nemzeti érzelem, a nemzettudat, az önazonosító nemzeti hovatartozás. Az elsődleges célja tehát a nemes értelemben vett nacionalista népekből egy fajilag és eszmeileg összekevert masszát kreálni, amivel aztán azt csinálhat, amit akar. Remekül zajlik is a pénzelt és irányított bevándoroltatás, ami feszültséggel és csöndes ellenállással jár, de igazándiból nem attól kell félni, hogy ez esetleg lázadást idéz elő Németországban, mert lázadást le lehet verni, nem is attól, hogy a következő generáció genetikailag és tudatilag már megzavart lesz, hanem attól, hogy a rákövetkező generáció Németországa nem németek földje lesz, hanem egy kevercsé. Vagyis megszűnik, mint nemzet.
A többire, a nemzetecskékre, a svédre, a belgára és a többiekre ugyanez a sors vár, és úgy általában a teljes Európára. Mármint a tervek szerint.
Jellemző, sőt árulkodó, hogy a népesség-és kultúracsere Európával kezdődik, noha a soha meg nem nevezett, de annál valósabb roppant háttérerő egy egész világra kiterjedő hatalom. Persze, valahol el kell kezdeni... És a gyönge láncszemnél kezdték, ugyanis az „öreg” Európa voltaképpen nagyon fiatal és részben kialakulatlan. Az egyetlen átfogó jellemzője az, hogy a kereszténység hatotta át és alakított ki egy kultúra-stílust, de ez se kreált Európából masszív egységet, ugyanis a kereszténység, mint rátukmált, sőt rákényszerített eszmeiség nem egészen törte meg, sőt helyenként egyáltalán nem törte meg a népek önazonosító nemzeti tudatát, speciális nemzeti lelkületét. Talán a horvát nemzettudat a legtisztábban katolikus, és nagyrészt a lengyelt is a katolikussága definiálja és tartja távol a más vallású szomszédtól, És maga az is, hogy katolikus és protestáns elkülönülés jellemzi Európát, arra utal, hogy általános kereszténysége ellenére sem volt Európa igazi egység. A nagyhatalmak közül az immár legkevésbé nagyhatalmi Európa erőtlenségénél és megosztottságánál fogva nagyon alkalmasnak tűnt tehát a népesség-és kultúracsere kalandos megvalósítására. Pláne, hogy Európa sosem volt igazán képes fellépni egy EURÓPA védelmére, és ma sem képes. A nagy átváltoztatási kaland megvalósítását biztosan nem az igazi kínai nagyhatalom látszott alkalmasnak, ahogy a másik igazi nagyhatalom, az Orosz föderáció sem tudja elképzelni magát másként, mint speciálisnak, az orosz földanyácska szülöttjének. Az orosz természetes és tiszta nacionalizmusa legendás. Tehát más módszert kíván, ha le akarják valakik igázni. A franciák önimádatig menő nacionalizmusa is híres, de náluk nem új afrikai vagy néger bevándorlás keveri majd meg a fajt, folyamatban van náluk a genetikai megsemmisülés bevándoroltatás nélkül is. Amerika esete is érdekes. Azt hinné az ember, hogy eredendő kevertsége lehetetlenné tenne a sajátos nacionalizmus kialakulását, de ennek a kevert népnek is kialakulóban van a maga nacionalizmusa. Négyszáz év alatt kevertsége ellenére is nagyhatalom büszke részesének érzi magát minden egyede. Főleg roppant katonai ereje, technikai fölénye, gazdagsága teszi az amerikait gőgös hazafivá, de van más is. A kevert Amerikában (szinte hihetetlen) az elmúlt négyszáz év alatt egy sajátos nemzeti arculat van kialakulóban: horribile dictu, létrejött a saját népzenéje is, vidékektől függően annak több megjelenési formájában, melyek közül a Heartland muzsikája a legtipikusabb. Ugyanígy, egyfajta népviselete is kialakulóban van, különösen Délen? Nőknek lovagláshoz is alkalmas félhosszú szoknya, csizmácska és pruszlik, férfiaknak pedig a cowboykalap és csizma és nyakkendő helyett zsinóron lógó, vagy csíptetővel gallérokat összefogó ékszer, amit az amerikai föld ad: egy csinos türkiz ezüstbe foglalva. Aki azt hiszi, hogy Amerikának nincs saját azonossága, nem járt még például Tenneseeben, nem látta, hogy egyes városok a népzenéjük megszentelt helye, ahol amerikaiasan kiöltözött tömegek élvezik saját muzsikájuk hangversenyeit olyan áhitattal és komolysággal, mintha templomban lennének. Ezt az új fajta hazafiságot sem lehet megtörni, mert immár belülről, a népekből fakadt és virult ki Délen.
Amerika, mint nagyhatalom vége a francia nagyhatalom végéhez hasonlóan a fehérek genetikai alulmaradásán múlik majd. Részben. Főleg, ami az Északot illeti. Mindinkább köztudott kezd lenni, hogy ma minden második született gyerek fekete, és holnap minden harmadik lesz csak fehér, vagy minden negyedik és így tovább. A déli határon áthághatatlan falat kell emelni végestelen végig, mert mindig voltak és vannak próbálkozások arra, hogy Mexikóból, vagy Mexikón keresztül tömegek rohanják meg Amerikát jobb élet reményében. Ma Hondurasból érkeztek a határhoz szegények ezrei, alulképzett tömegek, amely saját hazájukban sem tudtak boldogulni. A népkevercs előállítására való törekvés Amerikában is folyamatban van tehát, de Amerika, mint a világ legerősebb országa más kezelést kíván az önmagát soha megnevezni nem akaró háttér erők részéről. Egyelőre használja őt ez a roppant háttérerő mint zsoldost a maga manipuláció véghezviteléhez, de annak, aki a kerek világot akarja uralni, nem jön jól hosszú távon egy ekkora katonai erőnek a léte. Könnyen elképzelhető, hogy ha már nem lesz szükség egy ekkora zsoldosra, Amerika, mint világelső állam ketté lesz vágva valahol a két nagyon különböző lelkű Észak és Dél lelki határa mentén. Dél ma is úgy gyűlöli az Északot, mint a polgárháború alatt és után, ráadásul ez az ellentét állandóan életben van tartva, mint hamu alatt a parázs, a megfelelő alkalomra várva, amikor a két teljesen összeegyeztethetetlen lélek végre elválasztható lesz egymástól nagy durranással, vagy békésen. Logikusnak látszik, hogy a titkos világkormánynak is nevezhető erőnek Amerikára detronizálására ez lesz a megoldása.
Európára tehát, (mint valamelyest még mindig nagyhatalom), a genetikai- és kulturális szétzüllesztés a recept, Oroszországra a gazdasági megfojtás, Kínára pedig egyszerűen nincs recept. Ugyanis a legelvakultabb globalista sem hiszi, hogy Kína valaha befolyásolható lesz, sőt a nagyon készülődő világkormány alattvalója. Mert vannak lehetetlenségek is a világon.
A nagyágyuk közül, azaz Európa, Amerika, Oroszország és Kína közül Európa nemcsak az első, hanem a legkönnyebb eset is. A várható pusztítást mérvét igazán el sem lehet képzelni ma, de vannak jelek arra, hogy teljesen Európa megsemmisítése sem fog sikerülni. Európa ugyanis zsidóságtól sűrűn lakott terület, és elképzelhető, hogy mennyire szeretné a zsidó érdek az arabok uralmát maga fölött tudni. Lehetséges tehát, mint kilátás, hogy egy fehérember és zsidóbarát, vagy menedéki zóna fog kialakulni Magyarország, Ausztria, Szlovákia, Csehország és Lengyelország vonalán, mintegy elhatárolandó a genetikailag tönkre tett Nyugat és az egészségesebb Kelet között. Van egy másik dolog is a fehérember megmentésére, amire kevesen gondolnak. Először talán de Gaulle, az egykori francia köztársasági elnök ismerte föl, meglepetésszerűen, hogy Európa elképzelhetetlen az oroszok nélkül. Akkoriban jött erre a felismerésre, amikor az egykori Szovjetunió szerepe, és maga Oroszország megítélése is teljesen más volt. De egy igazi gondolkodó sosem a jelen (mulandó) tényeiből indul ki.
Amikor a fehér Európa megsemmisítése folyik, nem szabad elfeledkezni a hatalmas orosz fehérember tömbről, mint barátról és megmentőről.
Na, erre varrjanak gombot a világ-manipuláns erők!

Ha belegondolunk, a főnixmadár, aki „poraiból megélemedett” kutyafüle hozzánk képest.

Nem tanultuk az iskolában, sőt ma sem tanítjuk, ami már önmagában is szégyenletes dolog, tehát kíváncsi pillanataimban én is úgy kellett „kiguglizzam” az internetről, hogy mikortól is lett hivatalos nyelv a magyar a magyarok országában.

Elképedtem és kétszer is el kellett olvassam a dátumot, mert valóban hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen tehetséges népnek mindössze 174 éve engedtetett meg végre, vagyis történelmi mércével szinte csak tegnap előtt, hogy az országgyűlésén magyar legyen a használt nyelv, a törvényhozás is magyar nyelven történjék, ahogy országszerte a hivatalos levelezés is, valamint, hogy az iskolákban magyar nyelven történjék a tanítás.

Röpke 174 évvel ezelőtt sikerült végre elérni, hogy az uralkodó V. Ferdinánd roppant fanyar arckifejezéssel ugyan, de aláírja (1844 november 13-án) a II. törvénycikkelyt a magyarok több évtizedes követelésének engedve.

Mi volt azelőtt?

A pórnép nyilvánvalóan magyarul beszélt, hiszen nem tudott se deákul, se németül, így tehát feje fölött zajlott az ország ügyeinek intézése, ami tarthatatlan állapot volt.

Ez a dátum jelentette nálunk a reformkor igazi kezdetét. Sokkal kisebb eseményekre is vannak nálunk hivatalos ünnepnapok.

A közeli dátum azaz az azóta eltelt 174 év valóságos csoda-idő volt. Emlékezzünk csak a magyar irodalom dolgaira. A magyar nyelv hivatalossá tétele után száz év sem telt el, és hirtelen, szinte a semmiből olyan irodalom született nálunk, amilyenre nagy nemzetek is büszkén nyalnák meg a tíz körmüket, ha náluk is olyan kvalitású írók és költők teremtek volna meg, méghozzá egyszeriben és tucatszámra, mint Jókai, Móricz Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, József Attila, és mindazok, akiknek a nevét ma utcák, egyetemek, terek, iskolák és középületek őrzik. Mindez a deák-és német nyelv uralmától való felszabadulás után következett be szinte robbanással. Ilyen kulturális újjászületésre egyszerűen nincs példa. Csak arra van, hogy Közép-Amerikában, meg Dél Amerikában ősi nyelvek tűntek el véglegesen. Herdel jóslata szerint mi is el kellett volna tűnjünk

De van bennünk valami az elpusztíthatatlanságból. Nem lehet mindent szerencsével magyarázni, erre még a genetikai elpusztíthatatlanság elmélete is jobb, különösen, hogy tudományos tény: a magyar gének a legelpusztíthatatlanok.

Mi ilyenek vagyunk. Hányszor, de hányszor kellett így vagy úgy újjászületnünk, újjáépülnünk!...

A kérdés talán csak az, hogy hányszor leszünk még képesek újjászületni.

A főnixmadárnak csak egyszer sikerült. És arra az egyre sincs bizonyíték.

Az meg világos, hogy jövőre, a nyelvünk visszaszerzésének százhetvenötödik évfordulóját ünnepnappá, a magyar csodanyelv ünnepnapjává kellene tenni.

Furcsa fajzat lehetünk, ideértve népes, egyszerű, régi családomat úgy mindenestül ameddig az ember elláthat vissza az időben. Az egyik furcsaság, amire éppen a napokban gondoltam életemben először, hogy bizonyos értelemben fafejűek vagyunk azt hiszem a szó legjobb értelmében, de ugyanakkor családunkban sosem fordult elő egyetlen egy sem a ma élők, sem a felmenők között, aki záptojás lett volna, azaz valaha is baja lett volna a törvénnyel, pedig nem ritkaság egy régi családban, ha akad valaki, aki selejt és gazember. Egyszerűen csak közmagyarok vagyunk és fafejűek, Meg egyenesek. Fafejűségünkre pedig az is jellemző, ami teljesen automatikusan következik belőlünk, hogy nem volt soha senki a családunkban, aki vallásos lett volna. Megkeresztelkedni megkeresztelkedtünk, mert az szokás, de többségünknek ez volt az első és talán utolsó templomlátogatása. Tudtommal fafejű öregapám öregapja és dédapja is azt mondta mindig, hogy nekem a pap ne dumáljon. Apám is ezt tartotta és magam is. Nem kevélység jele ez, de ösztönösen valószínűleg a vallásosság szervezetes kerete riasztott és riaszt bennünket. Ez az ösztönös elzárkózás azért mégsem lehet egészen rossz dolog, hiszen egy derék család alakult ki belőlünk, „pogányokból”. Vagyis, egy nehezen megmagyarázható ellentéttel állunk szemben, különösen, ha a vallásosságot tartanánk normának, vagy normálisnak, a „pogányságot” meg ördögtől valónak. Elképzelhető, mekkora örömöt szerzett nekem, amikor olvasgatás közben megtaláltam véletlenül ennek az ellentmondásnak a nyitját. Goethe, aki nem volt buta ember, azt mondja egyszerűen, hogy valóságos börtön a meggyőződés. Abban az értelemben börtön, hogy bekasznizza a gondolkodó embert, áttörhetetlen határt állít a szabad gondolkodás elé, a megismerés, a megvilágosodás szándéka és esélyei elé. De nemcsak ő, hanem sok más modern kori filozófus is arra a felismerésre jutott, hogy akár saját filozófiai meggyőződése és szerkezete is behatároló gát lehet a valós világ megértésének lehetősége előtt.

Gondoljuk tehát arra, hogy milyen irdatlan gát lehet a szabad gondolkodással szemben a vallás, mint olyan, vagyis a vallás, ami semmi más, mint meggyőződés. Vallásos emberrel nem is szívesen bocsátkozom eszmecserébe, hiszen nem a véleményével találkozom, hanem a vallása adta szemellenzőjével. Attól pedig lehetetlen megszabadulni. Ezért aztán egyszerűen nem érdekel, hogy ki milyen vallású, tehát nem lehetek se anti ez, se anti amaz, mert a vallási begőzöltség vérmes ellenállása teljesen kezelhetetlen állapot, méghozzá meglehetősen alantas állapot. Ki-ki tehát higgyen körömszakadtáig, amiben akar, nem érdekel, csak sértve ne érezze magát azért, mert földszintes volta miatt lemosolygom.

Kocsmai vitatkozás fél füllel hallva:

  -Az én futballcsapatom a legderekabb csapat.

   -Nem igaz, mert az enyém a legjobb!

Aztán akár még verekedni is kezdenek.

 Ugyanez hitvitában, fél füllel hallva:

   -Az én Istenem az igaz Isten, -mondja az egyik.

   -Nem igaz, te istentelen, mert az én Istenem a legjobb Isten!

És akár máris kezdődhet is a verekedés.

    Egy kicsit ilyen ez az egész, ha leredukálja az ember a meggyőződéseket a legalacsonyabb, tehát legáttekinthetőbb szintre, jóformán a viccesig, mert valójában ilyen az, ha meggyőződések kondicionálják az embert.

Tudom, ilyeneket mondani biztosan sok rendes, hívő ember számára istenkáromlás, meg minden ilyesmi. Meg is értem ezt, de a gondolkodó, aki maga is hozzájárul a saját úttörésével a világ jobbulásához, legalábbis szándékában, valóban a maga monolitikus voltát érzi veszélyeztetve a dogmák és társadalmilag elfogadott „meggyőződések” felől, miközben nem lehet elvárni azt sem, hogy a világ népességének tagjai mind-mind éppen így monolitikusak legyenek. A világ népessége teljesen más világot képez, és nem is egészen rossz világot. Hívők a néptömegek. Így vagy úgy meggyőződésesek, azaz egy, vagy éppenséggel nagyon is sokféle hitvilág részesei, sőt akár harcosai is. Magyarán, szigorúan és csakis követők, vezetettek és nem önállóak. Követnek egy eszmét, amely nélkül érthetetlen lenne számukra a világ, hiszen az eszme ad választ minden kérdésükre így tehát az eszme lesz a kerek világuk, ezért ragaszkodnak hozzá görcsösen, ezért, védik, ezért harcolnak, s ha kell meg is halnak érte.      

   Milyenek a nagy eszmék és nagy átfogó gondolatok?

   Szinte mosolyogni kell. Egy egykori bölcs megállapította, hogy a világ lényege a tűz. A másik arra esküdött, hogy a víz. Egy megint másik a négy alapvetővel, a tűz, víz, föld és lég együttesével magyarázta meg a világ lényegét. Az a jópofaság ebben, hogy mindegyiknek igaza volt  a maga   

módján. Ezek a bölcsek nagyon ügyes kerek eszmét tudtak kidolgozni maguknak az alaptézisükből kiindulva, kifogástalan és önmagában kerek logikai szerkezetű filozófiát, amely belülről nézvést teljes világmagyarázat lehet. Ugyanígy, a fasizmus eszméje is önmagában logikus és kerek körképet adott ki. A materializmus is, a kommunizmus eszméje is, a kereszténység eszméje is, ahogy a többi kis-és nagy vallás eszméje is önmagában teljes, és szerkezetileg szabályos hitvilágot adott ki. Az önmagát és világot megérteni szomjazó átlagember tehát ráharapott ezekre az eszmékre, a teljesen rosszakra is, a jónak látszókra is, hiszen mind alkalmas volt arra, hogy önmagát és a világot a sajátos szemszögből nézvést értelmesnek találja.

   A vallásosságukra érzékenyek megnyugtatására jegyzem meg, hogy a vallás, mint olyan egyáltalán nem tejesen negatív eszmevilág szerintem, legalábbis a szándékában nem, hiszen éppen az átlagembert, tehát a nem monolitikus gondolkodót, hanem az átlagembert, sőt az átlag alattit is megtanította néhány nagyszerű dologra. Megtanította például a jó-és rossz megkülönböztetésére, imádkozásra is, azaz meditálásra, és egyben arra, hogy nem csak test van, hanem van lélek is. Összességében és végül, egy (jó, vagy rossz?) civilizáció kibontakozásának és felépülésének a motorja volt. S ez jelentős dolog. Kivéve, hogy a vallás is az eszme kategóriájába tartozik, és tudjuk, hogy elkerülhetetlenül evolválódnak az eszmék, hiszen egyik sem statikus, mint a szikla. Az evolválódás folyamatában aztán többen másként kezdik magyarázni ugyanazt az alapeszmét, és máris a bomlásnál tartunk. A másként magyarázók ráadásul egymás esküdt ellenségévé is válhatnak, ami egyenesen vezet hatalmi harchoz, vallásháborúkhoz, vagyis tömeges öldökléshez ilyen vagy olyan speciális isten nevében.

   Ennyit az eszmék alaptulajdonságáról, az evolválódásáról.

   Nyilvánvaló, hogy a monolitikus típusú embernek esze ágában sincs magát eszméhez, azaz állandóan evolválódó gondolatkörhöz kötni, vagy akár csak kiindulni valamelyikből.

Öregapám öregapja biztosan nem volt filozófus, csak ösztönösen ódzkodott a szervezetes, hierarchiás egyházasditól. Ő csak ilyen volt, más szóval: így volt istenes. Kár, hogy nem ismerhettem. Jól megértettük volna egymást.

   Vannak emberek, akiket nem kell szeretetre, megértésre, alázatra, becsületre, jóságra és hasonlókra tanítani, mert evidens számukra mindez. Úgy is mondhatnánk, hogy beépült moráljuk van. Honnan épül az emberbe, ha egyáltalán beépül ez az ösztönösség? Nem okvetlenül fontos azt bogozgatni, hogy honnan, ha egyszer már van, vagyis, ha veleszületett képességről van szó. Valaki akár természetes, vagy beépült morálnak is nevezhetné a készséget, hiszen magától értetődően érzi is, tudja is, mi helyes és mi nem. Annyi biztos, hogy az ember nem tanulja ezt a készséget, hiszen nem lehet ezt tanulni, de elfelejteni sem. Sem pedig megvariálgatni. Vagy van, vagy nincs.

   Az egyházak persze tanítják a jóravalóságot, és ez dicséretes próbálkozás. Hogy van-e foganatja az ilyen tanításnak, már más kérdés. Szerencsére mégis van valamelyes foganatja, hiszen a köznép bizonyos százaléka fogékony a jóra, a többi meg legalább megtudja, hogy ez és ez a mérce, ami szerint ez és ez a jó és ez és ez a rossz.  A mérce tanításának az egyszerű emberek esetében tehát lehet foganatja minden szinten. Ahogy például Thomas Mann mondja, Isten tudja, hogy törvényeit sokan áthágják majd, de miközben azt teszik, egy pillanatra szívükre hideg száll, azaz tudatossá válik nekik, hogy rossz, amit tesznek. A Törvény haszna tehát nem több, mint az, hogy tudatossá teszi a rossz és jó közötti különbséget. A jóhiszemű Thomas Mann szerint is. Nem kis dolog ez, de nem egészen minden.

Egyik pecás cimborám a horgászmólón mint börtönőr ment nyugdíjba. Kérdeztem tőle, hogy a börtön mennyire csinál jó vagy jobb embert a rabokból.

Legyintett.

-Alig néhány százalékuk kerül ki tőlünk és tér jó útra. Többségüket viszontlátjuk -mondta, -mert vannak, akiknek egyszerűen nincs fogalmuk a jóról, mintha az agyukban ezen a ponton egy lyuk lenne. A verésről, a büntetésről lesz fogalmuk csak, vagyis a következményről, de arról soha, hogy önmagában rossz a rossz. Viszont kiművelődnek annyiban, hogy milyen fifikákkal lehet elkerülni a következményeket, ha rosszat cselekedtek. Vagyis, továbbra sincs fogalmuk a jóról, mint alternatíváról.

 Reménytelen intézmény tehát a börtön, mint nevelő. Vagy van velünk született morál, vagy

nincs.

  A lelki gondozás, a templom, tehát eredményesebben tanít a jó létezésére. De van másféle „lelki gondozás” is. Hogy öreg író és gondolkodó barátom, Roób Gusztáv bölcs mondatát is idevegyem, szerinte a falu száját, az öregasszonyokat a kispadon, mindenki utálta, de több morális visszatartó erőt képviseltek ők, mint a pap vagy a törvény. Persze, mert az öregasszonyok az együttélés íratlan, ősi törvényei szerint ítélkeztek, ami már ősiségénél fogva is megfellebbezhetetlen.

Ha arra gondolok, hogy a faramuci alakok, mint például az én pogány családom tagjai bizonyos fokig a kispadon ücsörgő és állandóan ítélkező öregasszonyok szintjén éreztek és ítélkeztek, nem vagyok távol az igazságtól. És mindjárt visszakanyarodhatunk az eddig meg nem válaszolt kérdéshez, hogy honnan épül az emberbe a jó és rossz közti különbség evidens megítélési készsége, mert hiszen ez is fontos. A vénasszonyok bölcsessége, a falu szájának a morális alapja nyilvánvalóan a falunak, mint kerek közösségnek a szokás-normáját követi, de nem csak falusi szokásnorma az, hanem évezredes tapasztalati törvény-sor, ami kialakult, hiszen enélkül társadalmak sose jöhettek volna létre. Ehhez a normához illeszkedik tehát a falu szája, és ez a norma nem kevesebb, mint a harmonikus együttélésnek a fundamentuma. Csodálatos zárt, komplett sőt öntisztító egység a falu. A nagyvárosok?... Nos, az egészen más világ. A legszebb az, hogy a falu tagjai, a földművesek maguk is jó emberanyaggá válnak, szinte automatikusan, hiszen a földmunka nem vicc, nem lehet vele szélhámoskodni. Ha kapálsz és gyorsan akarsz vele végezni, félóra alatt megölöd magad. A földdel való munkának megvan a maga tempója, és ez változtathatatlan. Tempósan, orcád verejtékével... ez az egyetlen lehető módja, és ez hamar megtanítja az embert az alaposságra, a becsületes, a jó munkára. A tempó másik része a gondos várakozás és reménykedés, várni, hogy sarjadjon a vetés, szépüljenek a palánták, lombosodjanak a bokrok, dúsuljon a kukoricás... Ezt sem lehet elkapkodni. Mert a természetnek is megvan a maga örök taktusa, amivel nem lehet okoskodni. Ezzel a ritmussal együtt élni annyi, mint az örök körforgással összhangban élni. A természetessel.

A másik tényező, ami embernevelő, a katonaság volt. Földműves népnek tartanak minket és ugyanakkor katonanépnek is. Érdekes kombináció ez, és még érdekesebb, hogy mindkét ágon meglehetősen jók voltunk és vagyunk. Különösen akkoriban volt az ifjaknak álma katonának menni, amikor még volt katonaságunk és volt nagy országunk, amit védeni vitézségnek számított, és nagyon tisztelt, természetes és derék dolog volt. Odahaza, vagy bárhol az utcán vitéz úr volt a neve az újonc kiskatonának is.  Lányok között sem volt kívánt élettársnak való, aki nem volt jó katonának. Ami jellemformáló a katonaéletben, az az egyszerűsége. Ott az ellenség, itt vagyunk mi, a feladat tehát világos. És persze, a haza mindenek fölött! ahogy ma mondanánk. Igazán csak egy fő istene volt a katonának: a haza. Természetesen, bajtársiasságot élt át és élvezett a katona. A kemény fegyelemnek is mindjárt volt értelme, hiszen fegyelmezett seregben együtt küzdeni jó bajtársakkal erőt jelentett és értelmet adott a harcnak. Gyávaságnál alig volt szégyenletesebb dolog a világon. Hazaárulásra pedig egy válasz volt csak elképzelhető: egy golyó. A sarkossághoz, egyenességhez szokott férfinak a lelkét a füstölők, vagy a szeplőtelen fogantatásos és hasonló elméletek nem nagyon érintették meg. Más ember lett a katonaviselt. Másképp gondolkodó lett.

   Privát életem alig érdekelhet bárkit is, de anyám falun nevelkedett, a férfiak pedig mindkét ágon többségükben katonák voltak legalábbis évszázadokig visszamenően. Fölösleges volna megkérdezni, hogy ilyen génemlékezettel miért vagyok istenes a magam módján, és „pogány”, ha máshonnan nézzük. Talán nem, hogy kisebbségi érzésem lenne emiatt, hanem, ha lenne rá jobb szó, mint a „nagyobbság-érzet”, az jellemezne leginkább.

   A másként gondolkodás egyébként elég tipikusan paraszt-katona módra magyar dolog.

   A nyelvünkkel kezdődik. Mindent hajszálpontosan ki tud fejezni, nincs benne luk, kihagyás, elnagyolás. És nem csak az alapértelmet rögzíti, amire a legelavultabb számítógép is képes, meg a német- és más bikkfanyelv is. Gondoljunk csak Petőfi könnyed versére, a négyökrös szekérre. A tempója, lüktetése odavarázsol bennünket a szekérre, a korba, a vidékbe, a táj békéjébe és illatába. Pedig csak szótárban is meglévő szavak. Az, amire viszont az olasz, angol és más fiatal nyelv, vagy a számítógép mindörökre képtelen lesz, az az, ami sima nyelvnél nagyságrendileg többé teszi a magyar nyelvet: a képessége, hogy például egy elmúlt kor béli táj békéjét, illatát és varázsát is szinte tapinthatóan hordozni képes.      
   Neumann János, a tudós, akit akkoriban a világ legokosabb emberének tartottak, azt mondta, hogy amit elért, nagyban a magyar nyelv szerkezetének és logikájának köszönheti. A másik kiválóság, Szilárd Leó egyszerűen csak legyintett és azt mondta, hogy egy nyelv van csupán. A magyar.

Úgy látszik, a másként gondolkodás egyik szerszáma a magyarul gondolkodás. Többször bebizonyosodott ez. Egyik Nobel-díjasunk, Oláh György azt bizonyította, hogy mi magyarok sohasem szerettünk kitaposott utakon járni. Ő sem lett volna kémiai Nobel-díjas, ha a kémia tanított törvényeihez igazodik és nem a saját feje után megy. Érdekes az is, hogy szerinte a középiskolának köszönhet jóformán mindent, mert gondolkodni ott tanították meg az embert. Ez az akkori iskolákra értendő, mert a maiakból túl sok funkcionális analfabéta kerül ki. Sokuk szabatosan és rendes hangsúllyal beszélni se tudja az anyanyelvét.

  A hajlam a másként gondolkodásra többféle módon észlelhető. Beteg módon is. Például abban is, hogy ha módjában áll, öt magyar egyből hat politikai pártot alapít. De lényeges szinten, például az EU őrültsége ellen, a kötelező bevándoroltatás ellen elég egyöntetűen védekezünk. Egyelőre Miközben az okos németek kicsinálták magukat, a nagyon intelligens franciák is, a jólétes svédek is és mások is. Jellemző, hogy a bevándoroltatás ellen Európában a mi hangunk harsogja a prímet. Legalábbis 2018 áprilisában még mindig.

Mások vagyunk, sajátosak vagyunk jóformán minden tekintetben, de olyan természetes ez nekünk, hogy észre se vesszük.

   Ami a goethei „meggyőződést”, azaz a dogmákkal való nehezen elkerülhető gátoltatásokat illeti, személy szerint rám is érvényes lenne, pláne, hogy íróféle vagyok és gondolkodóféle. De a sors ajándékát, vagy hozzájárulását sem szabad nem észrevenni, mármint azt, hogy nem hazámban élek, nincs testközelségem a hazai írókkal-és gondolkodókkal, irigylésre méltó módon élek egy akkora anyagi és szellemi szabadságban, amekkora egyáltalán elképzelhető. Nem tudom, miért volt a sors ilyen kegyes hozzám, de ez a szabadság kisebb köznapi, állás-és megélhetési ügyek lebonyolódása után szinte magától alakult ki körülöttem. Nem kialakítottam, hanem csak így sikerült. Hálistennek.

Biztos vagyok benne ugyanis, hogy az egyáltalán nem szokványos írásaimmal állandó gátló bonyodalomban élnék otthon, hiszen a pályatársakkal való együttélés nem csak gazdagítja az embert, hanem tipikus gáncsoskodásával, az író-világ sajátos voltával, pláne a kiadók szellemi színvonalával, meg vonalasságával egy állandó energiasorvasztó közegben élnék. Biztos vagyok benne, hogy energiám nagyobb részét a pályán vívott harc csapolná le nekem is. Hamvas Bélának, az egyik legszínvonalasabb gondolkodónknak mindig megélhetésről kellett gondoskodnia, könyvei kiadásához baráti társaságok, rajongók nyögték össze a pénzt, mert csak így tudtak nyomdába kerülni. A fősodor kiadói, amelyek se írni, se gondolkodni nem tudnak, eleve elfordultak tőle mert Hamvas legalább két fejjel volt magasabb náluk, és gondolatvilága sem volt skatulyázható. Ő maradt, de ki kellett alakítania magának a nyugodt szellemi kuckót, amiben lehetséges volt írnia. Nem mérem magam hozzá, nem is szeretek mindent, amit írt, de egyrészt elismerem óriás voltát, másrészt tipikusnak találom a sorsát. Ő maradt, én disszidáltam egy világba, amely szellemi szabadságot biztosít. Otthon annyira se bontakoztam volna ki, amennyire itt sikerült. Márai esete is jellemző. Nemcsak lehetetlenné tették volna, ha le nem lép, hanem megmaradt volna (a fióknak) modorosnak, a polgárság közepes írójának, míg idekint, egy katarzison átesvén (főleg a naplóiból ítélve) hovatovább hazafivá, és mindenek fölött gondolkodóvá nőtte ki magát. Magyarán, letisztult róla a polgár, és kialakult belőle az alapállás: a másként gondolkodó. Mert hiszen magyar.

Fura világ a hazai. Gondoljuk el, hogy a „dicsőséges” Tanácsköztársaság, azaz Kun Béla vérengzése ugyan tényekkel, nevekkel, dátumokkal összeállítva könyvalakban is leíródott Dr. Váry Albert koronaügyész helyettes által, sőt könyv alakban meg is jelent, de a tanácsköztársaság leverése után sem(!) volt rá se kiadó, aki a nevét adta volna hozzá, se nyomda nem akadt, amely kinyomtatta volna. Az ilyen-olyan izmusok kalodájában gondolkodó irodalmi világ ilyen volt. Akkoriban is. A szerző zsebből kényszerült kiadni a könyvét, az egyetlen lehető nyomda pedig, a Váci fegyház nyomdája volt. A Vörös uralom áldozatai című könyv két kiadást élt meg. A második kiadás példányai is a Váci fegyház nyomdájából láttak napvilágot. A könyvkiadás akkor is ilyen sajátos volt, Horthy uralmának a kezdetén is, amikor leninfiúk által agyonvert vagy akasztott magyarok hulláit még vitte a Duna, és el sem érték még a határt.

Mit mondjunk a magyar érzelmű, magyarul gondolkodók esélyeiről ma?  Említsük Szaniszló Ferencet?

Az ízig-vérig magyar érzelmű és ráadásul nagyszerű publicista annyira nem fér bele a szellemi atmoszférába, amely minden csak nem igazán magyar, hogy még őt is leszalámizzák lépésről lépésre.

   Külön szerencsém, hogy alig ismerek embereket a szakmában, aki pedig valamennyire ismer, azt hiszi, hogy gazdag amerikai vagyok, így megtaláltak a kiadók és én is találtam néhányat. Majdnem mind közönséges tolvaj volt mindamellett, hogy a kiadás ugyan megy, de az eladással mindenki bajban van. Az írók is, a kiadók is, ugyanis a színtér óriásit változott. A nép fele, vagyis az ifjúság jóformán nem olvas, főleg pedig nem ad pénzt nyomtatott könyvre, meg különben is a számítógép mellett éli le teljes szellemi életét.

   Miután láttam, hogy ezer-kétezer példányos könyveim valahogyan mégis elfogytak a piacon, miközben nyolc-kilenc-tízezren olvasták el azokat interneten, legutóbbi könyvemet csak 250 példányban nyomattam ki, és hamarosan kétezren olvasták, világossá vált számomra, hogy ez a jövő. A számítógép, amit eleinte szívből utáltam, és az internet, amit világméretű, alantas pletykafészeknek tartottam, végül azt adja, amire én is, és talán minden íróféle vágyik: a szabad szólás lehetőségét, a nagy tiszta teret, ami immár a teljes emberiséget eléri, és a tökéletes gondolatszabadságot, ami nélkül nem élet az élet. A mindenféle izmusokkal átitatódott könyvesek, a kiadók és eladók így lassan teljesen megkerülődnek, mehetnek a víz alá a zavaros meggyőződéseikkel együtt.

   Az író és gondolkodó számára tehát az internet csodája adja meg, méghozzá ingyen a legszélesebb publikálási lehetőséget. Csuda egy változás ez! A megélhetési írók, vagy a futtatottak ebből persze biztosan nem élnek meg, de az írás értelme nem lehet más, vagy több, mint szemtanúnak lenni és megértetni, tanítani, véleményt mondani. Ma más az író szerepe, mint egészen mostanáig volt évszázadok óta. Megítélésem szerint nem az andalító, vagy izgalmas sztorik idejét éljük már régóta, hanem az esszék, a felvilágosítások, az eligazítások idejét egy kaotikus, eseményekkel, eszmékkel, irányzatokkal, tragédiákkal és váratlan fordulatokkal zsúfolt világban, amelyben kevés a szisztematikusan elsekélyesített, százszor félrevezetett modern ember számára a fogódzó élete értelmének megtalálásához. Lehet kifejező sztorit találni ma is egy fontos értelem felmutatásához, de ki ér rá ma sztorik mondanivalójából, a háromszáz oldalból kihámozgatni a tanulságot! A békés, félrevonult olvasás ideje nagyjából elmúlt, eltűnőben van az olvasó ember is, mert nem ér rá. A nagy sztorik és eposzok ideje is elmúlt. Nem véletlen, hogy például azt az egyszerű igazságot, hogy a sorsszerű szerelem akár ha a síron túl is, de kiteljesedik, nem ma írták meg. Az író, Shakespeare ugyanis nem kortárs, nem mai fiú.

   A mai író inkább remetéhez hasonlítható, mármint életvitelében. Félrevonultságának barlangjában egyedül ül a számítógépe képernyője, azaz a világ összes hírének nyitott ablaka előtt, és figyel és elemez és figyelmeztet és felvilágosít. Mert ez a hivatása. Közönsége ugyanúgy a maga „ablaka” előtt ül, és érti is meg nem is a futó, rendszertelen hírek eklektikus áradatát. Magyarázatot keres, és így jut el, ha eljut, a maga barlangjában ülő „remetéhez”. Ha eljut. Ez ma és ez lesz a jövőbeni is az igazi író-olvasó találkozó, és talán meghittebb is a magányos és a magára hagyott lélek összetalálkozása.

   Néha Hamvasra gondolok. Könyvei nehezen elérhetők, viszont, ha ma élne, írásai interneten olyan tömegeket érne el, amiről akkoriban álmodni se lehetett. Móricznak Leányfalu volt az alkotó barlangja, Aranynak Nagyszalonta, Hemingwaynek Key West szigete...

   Egyébként, az író meglehetősen unalmas valaki, mert jóformán csak a maga teremtette „barlang” csöndjében tud létezni, mint teljes személyiség. Az internet ezen is változtatott, amennyiben a bárhol bekapcsolható számítógép a lehető legtökéletesebb „barlang”, végtelen panorámás kilátással. Az, hogy az internet továbbra is megmarad ócska pletykafészeknek, nem befolyásolja az író-gondolkodó köreit. Sőt, semmi sem befolyásolja. Az internet az egyetlen szellemi kijáratunk, ami nem izmusban és trendben gondolkodik. Sőt nem is gondolkodik, csak nyitva áll jónak, rossznak. Aztán a közönség, ez a nemzeti, sőt világméretű publikum az, ami szelektál. A teljes nyitottságból következően meglepően sok jó író felbukkanása is várható, olyanoknak a megjelenése, akiket immár nem ölhet meg csirájában semmiféle eszmei, szakmai vagy üzlet-eszű korlátozás, akármilyen monolitikusak és másként gondolkodók is.

   A régebbi időkben a népek hat százaléka olvasott rendszeresen. Erre a hat százalékra épült ki a könyvkiadás és a könyvtárintézmény. Közbe kell szúrnom az ugyancsak és kizárólag magyar jelenséget, hogy az ötvened-hatvanas években nálunk lehetetlen volt ponyvát és más szemétirodalmat megjelentetni, viszont egy csomag olcsó cigaretta áráért vehetett az ember vacak, zsebkiadásban megjelent Olcsó Könyvtár könyveket, csupa hazai és külföldi klasszikusokat, modern írók műveit. És egyszerre mindenki olvasni kezdett. Olyan kultúrforradalom volt ez, amilyet a világ nem látott még. Jellemző, hogy tudtommal csak én emlékeztetem magunkat erre az időszakra ahol érem, mert a hivatalos könyvvilág elképesztően kussol erről. Hasonló forradalmat az internet is elősegíthet, bár az olvasónak magának kell szelektálni. Mindenesetre, ma millióknak van lehetősége olvasni, méghozzá ingyen. És idővel a hat százaléknál sokkalta több lesz a „fogyasztó”, mert rájön az átlagember is, hogy vannak a kulturális hangzavarban tiszta és értelmes hangok, csak rá kell találni. Ma teljes a hangzavar. Az izmusok kavalkádja, az egymással szemben álló „meggyőződések” zűrzavara azt bizonyítja, hogy maga a világ sem tudja, mit akar. Sőt, a világ erősebb kutyái sem nagyon hisznek a maguk izmusának igazában. Ilyen világban a tanácstalan ember még tanácstalanabb lesz és még inkább keres fogódzókat, választ, irányt. Nem túlzás azt hinni, hogy a társadalmak gondolkodói mindinkább szerephez jutnak. Az írók is, akik immár nem sztorik virtuózai, hanem mindinkább a gondolkodók szerepében lépnek föl. Különösen nemzeti szinten.

   Sok szó esett már régen az „elidegenedett” emberről. Mert az élet mai beszűkült lehetőségei között nem is történhetett más, mint az, hogy néptömegek idegenednek el az élettől, ami nem igazán élet. Termelő-és fogyasztó lett mindenki. Ez az egyetlen létező egyensúly, ami még megtalálható a világban. Kínosan ápolt egyensúly ez, mert ha ez is megbillen, az egész világ megsínyli.

   Zabálni, élvezni a kor adta bóvli dömpingjét sajnos nagyon megtanulta a mai ember. Sok más, nevezetes öröme nem is nagyon van, mint konzumidiótának lenni. Ami meg az élet tevékeny részét illeti, ott van neki az ÁLLÁS, ha van, a mindenható állás és pozíció, mint a megélhetés egyetlen alapja. Történelmileg nem is olyan régen, gyerekkoromban, éléskamrája volt a családnak, aztán következett a polgári lakás, amiben az éléskamra eleve csupán egy spájzzá zsugorodott, ma pedig ott a hűtőszekrény, mint egyetlen „éléskamra” és tartalék, ami néhány napra való élelmiszert képes csak tárolni. Ez az önállóságának a felső határa. Stabil állás kell ahhoz, hogy mindig telt legyen, stabil állás kell ahhoz, hogy a rezsire minden hónapban fusson, meg ruházatra, tisztítószerekre, néha orvosra is, na meg a gyerekre, vagy gyerekekre, és egyáltalán egy lapos, zökkenőmentes életre. Az ember ma az állás aranymadzagján lóg. Mint ember. Ha valami oknál fogva elszakad az arany madzag, nagyon nagy baj van, lepottyanhat az illető a nullpontra. A világ népessége zömében semmi más, mint alkalmazott, és ez szomorú. Az pedig még szomorúbb, hogy az ember már gyerekkorától arra készül, hogy alkalmazott legyen. Kórházi alkalmazott, azaz orvos, vagy ipari alkalmazott, lehetőleg magasabb fokon, vagy jogász alkalmazott, vegyész alkalmazott, vagy valami hasonló, ami erősebb aranymadzaggal jár, de mindenképpen alkalmazottságra törekszik az ifjú. A nők is. Szó sincs a fejükben, szívükben, álmaikban a Matrjoska baba örök szelleméről, a leendő anyaságról, mint a nő természetes hivatásáról.  Leendő állásra készülnek lélekben már kislánykoruktól, a vastagabb aranymadzagot látják maguk előtt ők is, mint célt, mint az élet fő irányát. Meg is látszik a fehérember szaporulatán. Mi abnormálisabb, ha nem az, hogy az emberiség világviszonylatban is alkalmazottságban él, és eleve alkalmazottságra vágyik, mert ilyen világban nyilvánvalóan semmi keresnivalója nincs az individuumnak az individuális gondolkodásnak, mert mindenkinek csak mókuskerék létezik, mint jövőkép.

   Ilyen emberanyag tehát az író-gondolkodó közönsége. Ilyen világban a gondolkodónak két lehetősége van. Az egyik az, ha megnyergeli az aktuális izmus hullámát, és annak kitüntetett, futtatott propagandistájává aljasodik. A másik az, ha elhúzódik az egésztől, a köznapi ricsajtól és emberhez méltóan gondolkodik és ír, elemez, irányt villant föl, tanácsol, kritizál, előre mutat, mégpedig egy egyetemes, széles látókörű szemszögből, ami eleve lehetetlen lenne, ha izmushoz, goethei „meggyőződésekhez” kötné magát. Hamvasi magatartás ez, és talán a legbecsületesebb, emberhez, gondolkodóhoz legméltóbb magatartás.  Más választás, egyszerűen, nincs. Eligazító a gondolkodó az élet zűrzavarában talán nagyobb mértékben, mit valaha, hiszen a kor kínálta lehetőségek közepette ennyire becsapott és lenullázott a termelő-zabáló, mókuskerekes emberiség talán sosem volt.

   Lehet, hogy különösnek hangzik, de éppen az aranymadzagos, sivár világ teremti meg a jövő Hamvasait és a mind jobban gondolkodó emberek tömegét is. 

                                                                           X

Nézet

   Azt kérdezte tőlem, hogy „egyáltalán van magának világnézete? Mert nem tudok magán egészen eligazodni”.

   -Erre csak annyit mondhatok, hogy nézetem az van -feleltem, mert körülbelül így igaz. Ha világnézetem lenne, sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, kiválasztanám magamnak a legtetszetősebb

és legjobban fizetőt, és képviselném  azt.  Ehelyett egyebet sem csinálok, mint félrevonultan megpróbálom kibogozni az élet dolgait, fonákságait és lehető kiútjait, nem különben önmagamat is.

   -Félrevonul? Amolyan elefántcsonttoronyba?

   -Nem tudom, kezicsókolom, de biztosan nem elefántcsont pince ahová visszavonulok, ugyanis azt sosem fogják föltalálni. Emez meg elég magas, és nem pincebogarak vannak benne, hanem napfény, tárt ablakok, amelyekből a világ négy égtája felé remekül kilátok, egészen a horizontig és a kegyelem pillanataiban néha a horizonton túlra is, szabadon.

Így, rövid i-vel írom, ha a szövegellenőrző program megpukkad, akkor is. Ugyanis, végre már van egy elfogadható ilyen program az amerikaiaknak szánt számítógépemben, és  jelzi, ha valami nem stimmel. Őszerinte.

Magyar szövegellenőrző program több is van, de az az igazság, hogy nyelvünk Isten bőkezű áldásának köszönhetően maga a csodanyelv, és struktúrája olyan bonyolult, hogy lehetetlennek látszik tökéletes szövegellenőrző, korrigáló programmot szerkeszteni rá. Az angol primitív, a francia is könnyen megtanulható nyelvtani kaptafára épül mint a többi latin nyelv, vagy a német, és a többiek. Ragozó nyelvvel, szóbokrokkal épült és gazdagodott nyelvvel, a magyarral, nem lehet binárikusan csak úgy egyszerűen elbánniuk a komputer-programokat fabrikálóknak. Ennek tetejében ott a gyakran megjelenő mindig új és egy kicsit mindig más helyesírási szabályok könyve. Valahogyan állandóan változó, tehát állandóan nem végleges a nyelvünk ügye. Azért tiltakozik a komputer programja, mert véglegességet tükröz az állandó változás közepette? Gyanítom. De tiltakozik valahányszor leírom például a szót, hogy „legszivesebben”, és rövid i-vel merészelem leírni. Vagy új helyesírási szabályt hoztak, és mostantól hosszúval kell írni ha törik, ha szakad, mert a szabál az szabál? Nem tudom. És amilyen fafejű vagyok, nem is érdekel.

Az én elméletem szerint, azért, mert a szív szót kétségtelenül hosszú í-vel kell írni, a szives szót én továbbra is röviddel írom. Csak azért is. Meg azért is, mert ha a szívből szíveset kellene csinálni, akkor például a tűzből is tűzeset kellene, a fűből fűveset, de azt a program és talán a helyesírási szabályok mai állása sem szeretné.

Hol itt az ésszerűség? A kő az kő, de köveset sem írom kővesnek, a lovast sem írom lóvasnak, és sorolhatnám még sokáig...  Aztán ott van  például a kötöde, mosoda, fonoda, de a bölcsőde nem lett bölcsöde, az iroda nem lett se íroda, se íróda... hol van itt az ész?

Újságírást tanulgató koromban egy öreg róka azt mondta, füllel írjál kiskomám. Nagyon jó tanács volt.

Ha kiderül itt-ott, hogy vétek az örökké változó szabályok ellen, amely talán ma sem döntötte el véglegesen, hogy miért kell a zsíros kenyeret külön írni, a vajaskenyeret meg nem, (vagy fordítva, vagy egyiket se, vagy mindkettőt egybe?), hát Istenem, akkor vétettem. Ebben az a felemelő, hogy ezáltal büszkén soroltam be szeretett népem közé amelyben voltaképpen a világon senki se tud  abszolút szabályszerűen  írni. Nagyszerű nyelvközösség tagja vagyok. Egy csodanyelvet írni tökéletesen nem tudó nép öreg fia.

Füllel és szívvel írok.

És mindenki nagyon könnyen és szivesen megért.

Nézi az ember a történteket, és arra a meggyőződésre jut, hogy legtöbb ember, aki így, vagy úgy, de szinte felfoghatatlan mértékben meggazdagodott, bele is halt, mert nem volt képes kezelni a gazdagság állapotát. Filmszínészek közül, sztár sportolók közül sok van, aki lényegében bunkó, és közben rájuk szakadt a pénzeszsák. Az ilyenek általában mértéktelen kurvázásba kezdenek, aztán jön az alkohol, majd a drogozás, majd pedig az ásó-kapa, a vég, a természetes kiégés, vagy éppen a teljes összeomlás és az öngyilkosság. Hiszen jellem kell ahhoz, hogy észnél maradjon valaki a gazdagság csúcsán is, azaz, amikor a pénz adta lehetőségeknek voltaképpen nincs számára határ. Nem elég például, ha egy sztár futballistának két jó lába és hozzá két jó agysejtje van. A színészek nem ostobák, sőt! De a siker és a nagy pénz ellenére is meglepően sokan folynak le a kanálison, vagy lesznek teljesen érthetetlen módon öngyilkosok. Lásd. Robin Williams-t.

A gazdagság állapotának kezelését illetően egyetlen egy mágnásról hallottam, aki elvből teljesen józan maradt. Van ennek legalább harminc éve. Interjúban elmélkedett arról, hogy mennyire végzetes tud lenni, ha valaki megcsinálta a pénzt, és ezzel a tőkével rögtön és kizárólag még több pénzt akar csinálni, majd ez a folyamat egyéb másra sem vezet, mint még több és még több pénz csinálására. Mondja, hogy eljut az ember esetleg arra a pontra, amikor már annyi pénze van, hogy további milliárdok már nem adnak neki kielégülést, tehát más után néz. Például, pénzével hatalmat keres. Például, politikai hatalmat, emberek feletti hatalmat. És ez az a pont, -mondta-, amikor jellemes ember megáll, visszavonul a vagyonával, nagy családjával, és élvezi az életét. Ő például botanikai hobbijában talál magának gyönyörűséget. Icipiciben erről Moldova egyik karcolata jut eszembe, amiben egy ávósról ír, aki megcsömörlött a mocskos politikai hatalmaskodástól, kilépett, visszavonult és tulipánt kezdett termeszteni.

A primitív lélekkel megáldott gazdag senkik nem kis országban, hanem éppen akkorában jelennek meg elképesztő tömegességgel, mint Amerika. Politikussá válni nem nagyon lehet itt üres zsebbel. Vannak ilyen kivételek is, csakhogy pénzzel könnyebb bejutni és megtenni az első lépéseket. A többi már könnyebb, mert ebben a szakmában nem szoktak az emberek elszegényedni, hanem éppen ellenkezőleg. Volt egykor egy elnök, akinek férfidivat, azaz zokni, ing és nyakkendő kereskedése volt. Mint elnök, aztán milliomosként végezte. A közben elburjánzott inflációt leszámítva, akkoriban milliomosnak lenni annyit jelentett, mint milliárdosnak lenni ma. Ma meg annyi a milliomos itt, hogy tízezreknek, ha nem százezreknek van meg a pénze ahhoz, hogy bevásárolja magát a politikusságba. Vagyis nem százezreknek van esze és rátermettsége ehhez, hanem pénze van. A befolyás, a hatalom, az összeköttetés aztán megtermi a milliárdokat szinte magától. Elképzelhető, hogy a kis jellem és a nagy pénz lehetősége milyen politikusokat teremt, és végül milyen politikus-világ áll össze ebből. Jelenleg Trump jóvoltából egyelőre csak tízezer korrupt és pedofil politikus van zárt vádemelés alatt. És ha már Trumpnál tartunk, a milliárdosnál, akinek több pénze van mint másoknak, ő nem kellett, hogy bevásárolja magát a politikusvilágba. Saját zsebből finanszírozta az elnökválasztási hadjáratát, kenőpénz, dugipénzt nem fogadott el senkitől, nem akart és nem is függ semmi érdekcsoporttól, tisztakezű, és mindenki tehet neki egy szívességet.

Trump kétségtelenül nagyon rendhagyó eset. Az az eset, amikor valaki olyan gazdag, hogy már csak a szenvedélyének élés fontos számára. És az ő szenvedélye érdekes módon a hazafiság. Mint gazdasághoz értő ember tisztán látja Amerika csodálatos értékeit és elképesztő potenciálját, ami mellet ugyancsak tisztán látja azt is, hogy ez a páratlanul csodás adottságú ország végül milyen kapzsi jellemtoprongyok kezébe játszódott át az idők folyamán. És sír a lelke ettől. Vagabund természetének megfelelően elhatározta, hogy ha elnök lesz, olyan rendet teremt, amilyen rend méltó ehhez a néphez és országhoz. Azt hinné az ember, hogy van ebben egy csomó naivitás is, de nagy hiba lenne azt hinni, hogy annak, aki önerőből az ország egyik leggazdagabb emberévé tette magát nem erős oldala a reális gondolkodás. Személyében a Fehér Házban egy irgalmatlanul éleslátású és páratlan energiacsomó ténykedik. Egyben azonban tévedett egy kicsit, mégpedig abban, hogy amikor kijelentette, hogy Washington DC mocsarát márpedig lecsapolja, alábecsülte a „mocsár” tényleges nagyságát. Az az gazság, hogy a világon bárki alábecsülte volna már azért is, mert nincs viszonyítási alap, hiszen a világ sosem látott még ennyi erkölcstelenséget, korrupciót és ilyen fokú perverzitást ilyen elképzelhetetlen mértékben egyetlen feneketlen szennyé sűrűsödni, mint ami ma is jellemző az amerikai politikai felső- és középrétegeire. Ilyen, egyszerűen, sosem volt a világon.  Róma végnapjai és totális morális lebomlás kutya füle volt ehhez képest.

Amikor például azt látja az ember, hogy 8000 pedofilt és ember- meg gyerekkereskedelemmel foglalkozót, vagyis egy nemzetközi hálózat tetemes részét fülelték le nemrég, hitetlenkedve még egyszer megnézi a számot, jól látta-e, és nem érti, mitől vált a világ ilyenné. Mert kétségtelenül ilyenné vált. Látván azt, hogy a morális lebomlással, a korrupttá válás totális voltával van dolgunk, a szinte közmondássá vált mondás igazít el bennünket legjobban, az a bizonyos „Totális hatalom totális korrupcióhoz vezet” hangzású igazság. És itt nem okvetlenül egy kormány korrupt volta a kiindulópont, inkább úgy áll a dolog, hogy egy korrupt kormány már következmény, annak a következménye, hogy a politikai szféra egyedei mindenre képesek, a romlottság minden variációjára, lopástól pedofíliáig, egészen a hazaárulásig. Ebben az anyagias és jóformán csakis anyagias világban rengeteg ember van, aki „megcsinálta a pénzt”. Megtalálhatók ezek a kongresszusban, a szenátusban, vagy éppen olajmágnás országokban is. Kutyát akar ütni az ember, és milliomost talál.  A dúsgazdagság először újgazdagságot jelent, luxushajhászást, de az állandóan fiadzó vagyon végül oda vezet, hogy elkölteni se képes már az illető, sőt nem is a pénz érdekli már, hanem felszínre immár a test és a fejletlen lélek kielégítése kerül, mint valami, ami még szenzációt és újdonságot jelent, nem beszélve arról, hogy az eszméletlenül gazdag automatikusan érzi magát a világ urának, sőt törvények felettinek is, hiszen akár a CIA-t, az FBI-t és a bíróságokat is meg tudja venni. Ész helyett tehát jön az érzékszervek, a test és annak kielégítése. Mint az állatoknál, vagy az ősembernél.

Mindig mondtam, hogy a fehér ember tömegének jelentős része a teremtés legjellemtelenebb különlegessége. Vérévé vált a haszonelvűség, ami nem csak indiánokat pusztított ki gondolkodás nélkül, hanem önmagát is állandóan pusztította, és ma is pusztítja. Nem csoda, hogy a fehér ember civilizációja végül összeomlás előtt áll fegyverestül, világuralmi dilistül, hiszen igazán csak pusztításhoz ért. Még, amit épít, többnyire az is őt pusztítja. Fura fajzat. Súlyosabbnak tűnnek ezek a szavak, mint ami könnyen elfogadható, de ha az ember töprengése közepette ki tud lépni egy ellemzős kis időre, hogy magasabbról, távolabbról tekintsen a saját fajtájára és világára, nem is olyan biztos, hogy téves útra kerülve érzi magát.

Szinte unásig ismertek a fehér ember gyarlóságának jellegzetes tényei, az például, hogy már ott tartunk, hogy nem nagyon hangoztatott, de létező program a világ lehető elnéptelenítése, ami nem kivételez a fehér emberrel sem, Mérgezettek az élelmiszerek, mérgezettek a vizek, óceánok, folyók, patakok, tavak, mérgezett a talaj, mérgezett immár a levegőég is; mérgek a gyógyszerek, mérgek a rossz gyógyszerek mellékhatását korrigálni szándékozó gyógyszerek is, a védőoltások is már a tartósításukra használt higanyvegyület miatt is, ami maradandóan öli az idegeket és autizmust okoz gyerekeknél. Pesten naponta diagnosztizálnak átlagban egy gyereket, mint új autistát. Korábban az autizmus majdnem ismeretlen jelenség volt. Cselekedeteiben, ostobaságában nem csupán önpusztító tehát a fehér ember, hanem nem is egészen normális, vagy „csak” bűnözők manipulálják a civilizációját, akik saját demográfiájuk olvadása közepette is világuralomra törnek pusztító fegyvereiket csörtetve.

Civilizációk megjelenésének és pusztulásának megvannak a stádiumai. A mienknek is, hiszen a civilizáció nem statikus valami, hanem állandó fejlődésben van kezdetétől egészen a pusztulásáig. Érdekes végig kísérni a folyamatot összeomlásunkig. Ez a folyamat törvényszerű és megváltoztathatatlan. Sajnos.

Az emberiség a kezdet kezdetén, legalábbis aszerint, amiket tanítottak nekünk, félig gyűjtögető életmódot folytatott, majd később megtelepedett a mezőgazdaság kifejlődésekor az erre alkalmas égövön, laza társadalmakká fejlődött, és a szó szoros értelmében önellátó volt. Bölcsek, vezetők emelkedtek ki közülük, sőt helyenként életszemléletben azonos, felfogás béli, jóformán vallási közösségekké is alakultak. Van, aki aranykornak nevezi ezt a stádiumot. Megjelentek a formális nemzetek is, hiszen nemzet mindig és csakis eszmei közös nevező alapján áll egységbe. Mindez az embercsoportok, majd embertömegek belső dinamikájára, tehát természetesen történt.

Fontos tudni, hogy -talán a természetközelségnek köszönhetően- evidens volt a történelemelőtti népek számára a matriarchális szerkezet. Az akkori világ szőröstül-bőröstül matriarchális volt. Ha volt isten-fogalmuk, (és volt), az is nőnemű volt, ami természetes is, érthető is, hiszen akár hétköznapi, vagy családi értelemben is a nő az, aki megszüli az új generációkat, azaz a nőn múlik a továbbélés a család és a nemzet számára is. Férfiak nem szülnek senkit. Küzdenek, alkotnak, építenek jót-rosszat, miközben genetikailag a kakast személyesítik meg. A kis csirkék tömege a tyúkon múlik, hogy leegyszerűsítsük a képletet.

A régészeti leleteket tanulmányozva, (Michelangelo Naddeo kiváló könyvében is: 10000 éves a magyar folytonosság a Kárpát-medencében), de máshol is nyomon követhetjük az Istenanya, mint általánosan tudott és hitt istenség létét évezredekig, azaz ameddig a régészet ellát az időben. Leletek tonnáiról van szó Európátót Ázsia legkeletibb csücskéig. Sokáig kinyomozhatatlan volt az Anyaisten-hit eredete, nem is nagyon feszegették a dolgot a tudósok, de kiváló történészünk és kutatónk, Bíró József eljutott a kultúrák rétegeit „hátralapozva” a számunkra érthető legrégibb ponthoz, a subarnak, vagy szabirnak nevezett kultúráig, ahol az akkori képírásban az istenséget egy sematikus, mézeskalács bábúhoz hasonló, lekerekített körvonalú női alak jelezte. Ez volt a képe a szónak: Isten.

(Csak tájékoztatásul: a szubar, vagy szabir föld a Tigris és Eufrátesztől északra terült el a Zab folyó vidékén. Innen “csorgott le” idővel délebbre a kultúrájuk, és megtermett a sumér civilizáció). Azt is tudjuk, hogy nem volt ház például Ázsiában, amelyben ne lett volna legalább egy égetett agyagból formált szobrocska, amely természetesen a teremtő és oltalmazó Anyaistent ábrázolta a maga egyszerűségében. Tehát, matriarchális volt az ismert világ és békés volt, és betöltötte a földet. Az egyisten-hit tehát nem új találmány, hanem megelőzte a későbbi, többistenes, majd egyistenes vallásokat. De minthogy a vallás lényegében egy életfelfogást és egy életmódot szavatol, tudnunk kell, hogy -különösen a formális vallás-  egyből a dialektika törvényeinek is engedelmeskedik, ha pontokba szedve írja le önmagát és rítusait. Ez a kezdet, amikor a vallás ideológiává válik. Ha pedig rögzített ideológiává vált, egyből az csak sorsára jut, azaz egy csoport így magyarázza majd az igét, a másik meg amúgy, és máris a bomlás kezdeténél vagyunk: marad ugyan az alapgondolat, de megvariálva. Szinte tragikomikus, milyen szembenállásokat eredmény ez. A síita és a szunnita valláskülönbség mai véres ellentéte is bizonyítja, hogy ugyanannak a Koránnak és Allahnak a dicsérete, csak kissé másként, mekkora szakadást képes okozni. Vagy ugyanannak a Krisztusnak a dicsérete is, ha egy frakció csak balról jobbra veti a keresztet, egy másik meg csak jobbról balra. Emlékszünk, milyen ádáz, egymás torkát metsző szerb-horvát háborúságot szított ez. A reformáció bekövetkezte, mint revizionizmus is a szakadárság mintaképe, valamint a szekták sokaságának modernkori burjánzása is.

Az Anyaisten-hit annak köszönhette változatlanságát és azt, hogy évezredeken át legalább a fél világon fennmaradt, hogy nem rögzített, dogmákba foglalt vallás volt a szó szoros értelmében, hanem felfogás, természetes gondolat-rend és életforma. Mert kétségtelenül fennmaradt évezredeken keresztül az Anyaisten felfogása és hite a napjainkig a megtalált néprajzi motívumokban textíliákon, szobrocskákban, aranyban, ezüstben, terrakottákban, kőben, szőttesek mintáiban, képekben, címerekben, zászlókon is, templomok tornyán is.

A subar-szubar-szabir szó-betű alakzata tehát fennmaradt. Az Anyaistent többnyire stilizáltan ábrázolódik, de mindig ugyanaz az ábrázolat alapja: nő a legszentebb pillanatában, a szülés pillanatában, széttárt karokkal, szétvetett lábakkal, amint alul megjelenik a születő gyermek feje. Az életadó istenség képe ez, a teremtésé, a fennmaradásé, az örökkévalóságé.

   És itt megengedhetünk magunknak egy kis privát kitérést. A címerünkről van szó. Kevés heraldikai magyarázat van a mi címerünkre, ami pedig van, mind sántít, vagy buta. Mint például, amikor „apostoli kettőskeresztnek” titulálja a valóban kettős keresztnek is tekinthető központi alakzatot. Iskolában is ezt tanították nekünk amikor egyáltalán még tanították, csak éppen nem említették soha, hogy apostolok még évezredekig nem léteztek, amikor már általános volt a geometrikusan is ábrázolt Anyaisten Ázsiában is, Európában is, Afrikában is. Voltaképpen szerencse, hogy ez az “apostoli” mese magyarázta meg a modern időkben a „kettős keresztet”, mert így átvészelte a kereszténység hullámát, ami irtott mindent, ami ősi időkre emlékeztetett, sőt a kommunizmus történelmileg rövid de barbár idejét is átvészelte. És ugyanilyen szerencsének köszönhető az is, hogy a Boldogasszony anyánk kezdetű régi szent énekünk is fennmaradt, mert szerencsére Szűz Máriával volt kapcsolatba hozható. Fennmaradt. Ma is énekeljük, és ma is alázattal és szeretettel tölt el bennünket.

A történelem előtti időktől őrzött „kettős kereszt” alakzat, mint apostoli mese teljesen érthetetlen egy címerben, viszont azonnal felismerhető benne, és szinte szájba rágósan, félremagyarázhatatlanul bizonyítja, hogy az ősi Anyaisten képéről van szó. Szétvetett karok, lejjebb pedig a hosszabb, szétvetett lábak, alant pedig a megjelenő utód, méghozzá a mi esetünkben kis koronával, azaz a nemes voltát mutató utód a “hármas halmon” nyugodva, ami a hazát, vagy magát a Földet jelzi.

Az Országalmának nevezett koronázási ereklye is ugyanezt a „kettős keresztet”, vagyis az Anyaistent jelképezi alul a gömbbel ami a nációt jelzi, szinte mint isteni teremtményt. Heraldikával, vagy anélkül, a dolgok ilyen egyszerűek tudnak lenni.

Akár aranykornak nevezzük ezt a kort, akár másnak, a tény az, hogy a korai államok jellege nem csak a matriarchális volt, hanem egyben az volt a pap királyok kora is, ami azt jelenti, hogy az államokat összetartó eszmének, az Anyaisten hitének és magának az államformációnak a fő alakja, királya vagy vezére egyben védelmezte is az államát más hitű, más felfogású környezetével szemben. Tehát nem csak képviselője, hanem bölcse, pásztora és védelmezője is volt a népének. Az élettérért folyó harcokban később a katonai hatalom fő alakja mind több szerephez jutott, és lassan a pap király hatalma mellett megnőtt a fővezér, a katonai erőt képviselő fő alak befolyása. A pap király hatalma tehát gyakorlatilag megosztódott. A király továbbra is képviselte az eszmét, de az eszmét akár fegyverrel is védő vezér hatalma lett a tényleges hatalom már azért is, mert az eszme és a kard között a kard a potenciálisan erősebb. Ekkor már háborúk dúltak a fiatal államok között. Van, aki szerint a háborúk egész idő alatt és most is voltaképpen és jóformán napjainkig is vallásháborúk voltak. és itt nem csak formális vallásokról van szó, hanem általában eszmékről, amelyeket szinte vallásos buzgalommal követnek, akik követnek. A fasizmus is, a kommunizmus is beillet a gyakorlatban egyfajta vallásnak, sőt a globalizmus hite is. Egyszerű a képlet: megjelenik az eszme, és nyomban megjelenik mögötte a fegyver.

A pap királyok kora leáldozásának lassú folyamatában a világ mindjobban áthangolódott. Civilizációk lassú változásakor sok az időbeni egybeesés és sok átfedés is van. Például, egyre másra jelentek meg új, formális vallások, új vallásalapítók. Jellemző és nem véletlen, hogy mindegyik vallásalapító férfi volt. Mohamed sem éppen nő volt, vagy Zarathusztra, Krisztus és a többiek sem. Mintha a matriarchális gondolkodást maszkulinabb vallások követték volna újabb alapot adva forrongásokra, összetűzésekre, háborúkra, hiszen ezekben az időkben már hadsereggel és vezérekkel rendelkező államokkal van dolgunk. Ez nem azt jelenti, hogy az új vallások alapítói kimondottan nőellenesek lettek volna, sőt, csak éppen immár nem a nő, mint istenség, vagy mint társadalomfenntartó állt az új eszmék középpontjában, csak itt Zarathusztra tanai, amott a buddhizmus, másutt Mohamed és mások szava hódított, miközben a fehérember között a kereszténység nyert teret és lett központi eszme körülbelül kétezer évig.

Maszkulin vallás a kereszténység? Szándékában nem kimondottan az, de tettekben, lényegében igen, és nem csak azért, mert férfi volt Krisztus, hanem mert tűzzel-vassal, fegyverrel terjesztette magát és a teljes világot a maga eszméje alá akarta bűvölni.

  Nagy eszméknek ez is az egyik baja: mindegyik a teljes világot akarja átalakítani a maga szájíze szerint, mert számára egyedül az ő eszméje értelmes, miközben a szeretet, az alázat és a jótékonyság zászlaját lobogtatja. A misszonáris terjeszkedés önmagában szép lehetett volna, csak az a baj, hogy kényszer nélkül ez nem ment, és mint említettük, törvényszerű, hogy amint a formális eszme megjelenik, azonnal ott találjuk a fegyvert és a fegyvereseket. A fehérek nagy eszméje jámbor misszionáris terjeszkedése végül gyarmatokat teremtett, majd gyarmatokat- és népeiket kirabló nagyhatalmakat. Mi ez, ha nem a fegyver, a hatalom, a patriarchális ambíció kifejeződése.

Az Anyaisten kultusz, a matriarchális rendszer, mint antikvitás tehát felváltódott környezetünkben a maszkulinitást sugárzó vallással, amelynek a legotrombább és lebarbárabb vadhajtása volt a rövid de határozott epizód: a boszorkányüldözés. Mi más volt ez, mint a nő-ideál végleges letaszítása évezredes trónjáról, mi más volt ez, ha nem a maszkulinitás szörnyű diadala a nő, mint olyan porig alázásával? „Helyére tették a nőt”, a fehérnépet, a vászoncselédet, az asszonyállatot? Jellemző, hogy a keresztényi jámborság nevében történt ez szenteltvizesen, füstölőkkel és másfajta füstökkel egyszerre: máglyák füstjével.

A kereszténység tehát egyfajta kultúrát teremtett, amire lehet is büszke, meg nem is. Összességében ez nem volt több, mint a fél világ civilizációjának evolvációs folyamatában egy fokozat. Mert fokozatai vannak, hiszen a civilizáció nem statikus valami, hanem állandó fejlődésben van kezdetétől a pusztulásáig.

Melyek a fokozatok?

Elkezdődik egy építő, harmonikus eszmeiséggel, pap királyokkal.

Ez a hatalom idővel megosztódik és lényegében átalakul fegyveres hatalommá, de a fegyveres erők bármilyen hatalmasak is, nem képesek harmonikus világot teremteni, csak háborúkat folytatni, hatalmak szövetségeit létrehozni még nagyobb háborúk vívásához. Sőt, a nagyobbaknak világuralmi ambíciójuk is lehet, ez pedig ismét háborúkhoz vezet. Nagyokhoz. Balgaság lenne azt hinni, hogy a kard, vagy rakétafegyver erősködéséből valaha világbéke sülhet ki. Az ellenkezője lehetséges inkább: egy világ, amely pusztul, vagyis egy olyan világ, ami nem működik, csak világháborúk követik egymásit. Miközben az aranykornak régen befellegzett már, és a katonai erőre alapozott világ nem látszott működőképesnek, hiszen államok vezetéséhez szükséges bölcsesség híján csak támadáshoz és védelemhez ért a militarizmus, nyilvánvalóvá vált előbb-utóbb, hogy szükség van egy királyok nélküli államvezető agytrösztre, és feltalálódott egy: a köztársaság meg a demokrácia, mint államszerkezet.

Civilizációnk evolválódásának ez is egy fázisa. Sajnos azonban a köztársaság, mint eszme és szerkezet már alapgondolatában is hibás próbálkozás, ugyanis noha tetszetős a gondolat, hogy a népek majd önmaguk által választott elittel fogják vezetni önmagukat, a gyakorlatban ez nem látszik életképesnek. Szimplán azért nem, mert saját kollektív intelligenciájára bízza magát a nép, és tudnivaló, hogy a kollektív intelligencia körülbelül a leglaposabb formája az intelligenciának. Ugyanis éppen az intelligencia, az egyének bölcsessége olvad szét benne, tehát nem érvényre jut, hanem elsikkad a kollektívában. Vagyis, nem összeadódik az egyedek esze, hanem gyakorlatilag nem jut érvényre, vagy egyszerűen megsemmisül. Valami azonban mégis összeadódik: az átlagemberek átlagokoskodása, vagyis a butaság. Nem véletlen, hogy köztársaságok „bölcsessége” eljut gyakran olyan határozatokhoz is, amelyek egyenesen nemzetellenesek is lehetnek. Éljen tehát a köztársaság, a társadalmi szerkezeti karikatúra! Olyan rövid ideig, amilyen rövid ideig csak lehet. És akkor még nem említettük, hogy tipikus jelenség a köztársaságokban és demokráciákban a   korrupció, az egyéni zsebre való dolgozás. 

Civilizációnk evolválódásának vonala:

a pap királyos, aranykori egység, majd a

királyos, de főleg militarista,

majd pedig a király nélküli, köztársaságos militarista stádium kora következik

a maga kilátástalanságával, jövő nélkül.

Miért kilátástalan?

Mert a “fejet” nem lehet helyettesíteni kollektív „okossággal”. Egészen kicsiben jól áttekinthetően láthatjuk, milyen az, ha megpróbálják helyettesíteni. Tito kemény, véres kézzel megpróbálta mégpedig aránylag sikeresen egységbe fogni a nagyon heterogén bicskás népeket és egy katonailag nagyon erős Jugoszláviát teremtett. De meghalt. Az ezután a kemény, de jót szándékozó kéz és fej hiányában keletkezett űrt próbálták helyettesíteni egy kollektív fejjel, egy bizottsággal, amely a résznemzetek vezetőegyéniségeiből tevődött össze nagyon érzékenyen vigyázva, hogy mindegyik nemzetiség arányosan és ugyanakkor egyenlő joggal képviselje benne magát a nagy Jugoszlávia szent nevében. Kínlódott is a magasságos központi bizottság a szabályok szerint egy ideig hol ennek a nemzetségnek a feje, hol a következőnek a feje által vezetve, de nem kerekedett ki ebből egy jó labda. Vihar viszont kerekedett a jugoszláv biliben, és végül előkerültek a régi bicskák a csizmaszárból, és olyan barbár polgárháború lett belőle, amilyet Európa még nem látott.

És részegységeire hullott szét Jugoszlávia, az a kollektív aggyal vezetett.

Ennyit egy demokratikusan, kollektív bölcsességgel vezetett országokról.

A köztársaságos kollektív vezetés ugyanezen az úton járnak. Mindegyiknek van egy vezető „agytröszt” parlamentje, amely illő lenne, hogy ne a népét vezesse a maga sajátos útján, hanem feleljen minden tettében a kollektív vezetés csimborasszójának, az EU magasságos akaratának.  Az EU maga a köztársaságnak nevezett kreálmány felső oktávja, vagyis a Nagy agytröszt, amelynek a feje még érettségivel is rendelkezik. Hírek szerint. A parlamentjében pedig senki által nem választott, javarészt link alakok korrupt gyülekezete okoskodik.

Nem kell azonban azt hinni, hogy az EU nem tartozik senki alá. Neki is van felettese: a világ pénzhatalma. És ezennel el is érkeztünk civilizációnk következő és végzetes fázisához, amikor a pénzuralom mozgat mindent. A pénzuralom, amelynek az élete függ attól, hogy továbbra is csinálja a pénzt háborúkkal, elnyomással, a bankok kényszerével és minden lehető módon. Olyan helyzet ez, mint amikor a világfalu epicentrumában a mindenható magánbank áll, amelynek a lényege a pénzcsinálás. Nem valami jó állapot ez, ugyanis az istenség ekkor már nem eszmei, hanem a mindenható kufárság olthatatlan kapzsisága. A civilizációnak ez a fázisa nyugodtan nevezhető kufár-civilizációnak.

A pénz kétségtelenül nagyon hatalmas és fontos tud lenni, de nem szabad elfelejteni, hogy lényege a haszonteremtés, ami jórészt banki és üzleti úton zajlik, az üzletnek, mint olyannak pedig nem valami magasságos bölcsesség az alapja, hanem az az egyszerű képlet, hogy ha pénzből pénz akarsz csinálni, kettőért kell vegyed az árut és háromért-négyért kell eladnod, nem pedig fordítva. Éktelen nagy bölcsesség ez, nemde? Nyilvánvaló tehát, hogy ahhoz, hogy nemzeteket, sőt a világ tömegét vezetni tudd, bölcsességre van szükség, emberségre és bölcsességre, ez az alap-kufár-képlet pedig erre minden, csak nem alkalmas. A fázis, vagy voltaképpen a világ, amiben mi élünk, most éppen a világ pénzurainak a kezébe látszik átcsúszni szőröstül-bőröstül, vagyis hivatalosan is a régóta hirdetett Új világrendbe. Ha ez egyáltálán lehetséges. Ha igen, vége a civilizációnknak, ha nem, akkor más éra kezdődik, de simán nem fog menni, azzal számolniuk kell gyermekeinknek és unokáinknak, mert minden újat összeomlás előz meg.

A hadvezérek, Sztálinok, Hitlerek és hasonlók, akik a világ urai akartak lenni, „csak” egy dologgal nem számoltak: azzal, hogy az emberiség, vagy a nemzetek nem nagyobb, vagy kisebb masszával egyenlőek, hanem leginkább élőlényhez hasonlíthatók. Élőlényhez, amelynek lelke, emlékezete, önfenntartási, öngyógyító képessége, tudata, természetes orientálódása van, és összességében túlélésre koncentrálódik, túlélését pedig létszámának növekedésével látja biztosnak. Tudata ragaszkodik a magafajtájához, egyesülve például a maga nemzetének tömegerejében látja a jövőjét biztosítottnak. Nem kell nagyot lépjünk, hogy eljussunk például a nemzetek természetes állapotához, a tiszta nacionalizmushoz.

Ha van két igazán tehetős erő, amely ma szemben áll egymással, az az egészséges nacionalizmus és a mindenkit csupán termelő-fogyasztónak tartó globalisták ereje.

Trump politikai különlegesség. Mintha a kor küldte volna. Egy dolog, hogy Amerikát ismét naggyá akarja tenni, erre nagy szükség is van, mert idővel korrupt, rosszul vezetett, hanyatló állammá vált a pénzhatalmak szipolyozása következtében. Alapszándékának kétségtelenül egészséges nacionalista színe van. De a színen tovább megy: a korrupciót, a globalistákat máris nagyrészt kiszorította a hatalomból, a Guantnamóban lévő katonai törvényszék hírhedt börtöncellái kezdenek töltődni hazaárulókkal, globalistákkal, ember-és gyerekkereskedőkkel; a nagy panamások vagyonát máris lefagyasztotta, Rotschildéket is alaposan zseben vágta, és tisztul a levegő, virágzik a gazdaság, meglepően nagyot esett a munkanélküliek száma, tombol a tőzsde, kezd kialakulni egy tiszta és hatékony gazdaságpolitika, emellett a világpiacon semmit sem érő dollárt aranyalapra állítja át, ahogy az ázsiai arany alapú valuta is készen áll arra, hogy világpénz legyen, amibe Rotschildék nem tudnak beleszólni. Nagy vonalakban ez történik ma Amerikában amellett, hogy az ENSZ-re fütyül Trump. Szerinte nincs globális zászló, nincs globális himnusz, nincs globális alkotmány. Amerikának elég az amerikai.

Ennél érthetőbben nem is fejezhette volna ki az egészséges és természetes amerikai nacionalizmust. Persze, hogy a nép akaratát fejezte ki ezzel, és persze, hogy magasan megnyerte a választást, és persze, hogy ettől megőrülnek globalistáék.

Kétségtelen legalább annyi, hogy a civilizáció összeomlásának folyamatában egy új hang jelent meg, egy emberi hang, és erősödik, terjed ez a hang. Amint tudjuk, Európában is megtalálódott ez a fajta hang és szándék.

A kufár-civilizáció és Új világrendes téboly tehát, mint fázis, leáldozóban van, különösen, hogy van lehetőség egy másfajta, egy emberibb világ teremtésére. A nagy kérdés csak az, hogy a világ jelenlegi pénzhatalmának befulladásával az új világvaluta mit szolgál majd. Csupán fizetési eszköz lesz-e, vagy az is felhalmozás eszközévé válik, csak más kezekben. Ez az, ami kételyeket támaszt, hiszen emberekkel van dolgunk, és az ember mindig hajlamos volt harácsolásra és hatalomvágyra. 

Természetesen, összebarátkoztam a magyar-francia színésszel. A kávézóban találunk egymásra, és azóta is minden évben hat hónapig itt, a floridai parti kisvárosomban naponta ülünk össze és „magyarórát” tartunk, azaz magyarul jól kitraccsoljuk magunkat. Aztán az év második felét Párizsban tölti. Egyidősek vagyunk, sok a közös emlékünk az óhazából.

Színészettel magam is próbálkoztam egyszer. Mondtam is neki, hogy odahaza, körülbelül tizenhat évesen balhéból egy amatőrnél is amatőrebb kis színjátszó kompániába szándékosan furakodtam be, hogy eljátsszak egy szerepet. Akármilyet. Kíváncsiságból csináltam ez, valósággal erőltetve a dolgot, mert ugyan meg vagyok áldva némi művészi készségekkel, a színészet mindig olyan távoli világ volt számomra, hogy előre tudtam, borzalmasan rossz színész lennék. A szerepet el is makogtam, és tényleg borzasztóan rossz voltam. De hiszen az egész amúgy is csak arra volt jó, hogy kipróbáljam magamat, lássam, milyen rossz leszek.  És valóban kriminálisan rossz voltam, ugyanis képtelen voltam magamat beleélni más egyéniségébe, teljesen más személyiségébe. Ez nekem valahogyan egyáltalán nem megy és sohse fog menni.

Idővel, amikor barátságunk már odáig „fajult”, hogy legbelsőbb titkainkat is elmondtuk egymásnak, szinte mintha testvérek lennénk, gyerekkorunkról is csevegtünk. Az első szerelmünkről is szó esett, ami az én esetemben óvodás koromban köszöntött rám. Ugyanis Kasza Magdival olyan szerelmesek lettünk egymásba, hogy reggelente megvártuk egymást a sarkon, és kéz a kézben mentünk az óvodába. Aztán, vagy 18 évvel később felismertem őt az utcán. Oda is mentem hozzá, mondtam, hogy én vagyok az a bizonyos valaki, aki óvodás korunkban... De nem tudtam folytatni a mondókát, mert felháborodottan torkolt le a bögyös szép lánnyá serkent teremtés, hogy így szemtelen fráter, meg úgy csibész és a többi... Vagyis, faramuci módon ismerkedni akaró vadidegennek nézett és dühösen sarkon fordult. Így végződött hát az első nagy szerelem. Pedig szép volt. Nagyon szép békebeli idők voltak akkor még. Reggelente óvodába menni, kis fonott óvodás táskával a vállon, benne mindig egy vajas zsömle, ciklámen színű gyümölcsízzel, és egy alma mellette. Az óvodás táska édes illata néha még most is fel-fellebben az emlékezetemben a régi szép időket pontosan felidézve.

Barátomnak, a híres színésznek is voltak emlékei. Apja kemény férfit akart belőle nevelni kicsi korától kezdve. Úgy akarta ezt, hogy a legkisebb rendhagyó viselkedésért már fülön is fogta és vitte a sufniba, ahol szíjjal addig verte, amíg már ő is megelégelte. Közben pedig sírni, vagy jajgatni nem volt szabad, mert akkor még többet kapott. Számtalanszor előfordult ez a barbárság. Valósággal így nőtt fel. Megállapítottam már korábban is, hogy valószínűleg a gyerekeknek nem lenne szabad szüleik legyenek, a szülőknek meg gyerekük, mert annyi a kisiklott, tönkretett gyerek, akik majd rendszeres látogatói lesznek pszichológuséknál. 

Barátom egyrészt csak alkoholista. Szerinte csak iszákos, mert például otthon nem iszik soha, ugyanis van egy nagyszerű, szigorú felesége. Házon kívül már más a helyzet. Párizsban is leszaladt egyszer újságot venni. De betért ide is, oda is, ahol haverokkal is összefutott, aminek az lett a vége, hogy nemcsak elfelejtett újságot venni, hanem egyedül hazafelé tántorogva összeesett, aztán jött a mentő, meg a kórház, ahol úgy viselkedett, hogy le kellettét őt kötözni. De a természetes szükség előbb-utóbb nagyon rájött, mire valahogyan kiszabadította egyik karját, üggyel-bajjal kifordult az ágyból, majd akkorát pisilt a kórház felszentelt padlójára, hogy csodájára jártak. Bizonyítván, hogy úriember nem pisil az ágyba, nem szépített a helyzeten. Egyből kidobták, bár nem gorombán, hanem francia udvariassággal azonnal a feleséget akarták felhívni, hogy vigye szépen haza, mire barátom rimánkodott, hogy csak őt ne hívják! Végül egy régi barátnője jött érte. Magyarországra is eljár, „fogorvosához”, hiszen se Amerikában sem pedig Franciaországban nem tudnak fogat csinálni. A feleség pedig kapja otthon a kórházi számlákat. Pokol az alkoholizmus, és soha senkinél nem oldott még meg semmit. A gubanc, ami a sufniban történteket őrzi a tudatalattiban nem oldódik föl az alkoholtól, akármilyen jó oldószer is az. Tompítja némileg, de feloldozást nem ad akkor sem, ha eszméletlenségig tompít. Nagy úr a tudatalatti.  A legnagyobb úr. Ő tehát piás lett mindhalálig. De a sufni, ahol „kemény férfivá” kellett volna nevelődnie csak egy baromságig ostoba apa szerint jellemformáló intézet. Ahelyett, hogy az a barom elősegítette volna a kisgyerek személyiségének kibontakozását, porig zúzta azt. Barátom tehát saját személyiség nélkül nőtt bele ebbe a komplex világba, ahol meg kellett állja a helyét. Óriási szerencséje volt azonban. Ötvenhatban Franciaországba jutva hamar megtanulta a nyelvet, és valahogy előbb színházi munkás lett, később pedig statiszta, majd kapott egy-két szós szerepeket is, de igazán akkor indult el a színészi pályán, amikor filmgyárban kapott icipici szerepeket, majd nagyobbakat, és minthogy remek tehetséget mutatott, előbb-utóbb igazi filmszínész lett. Érett férfikorában pedig már óriásplakátok hirdették filmjeiket a barátom képével. Sztár lett, magyarán mondva.

Ha nagyon pszichológuskodunk, ez a különös út a sufniban kezdődött. Ha neki lennék, emlékirataim címének is azt adnám, hogy Sufnitól az óriásplakátokig. Ugyanis, a színészi sikersorozat voltaképpen a sufniban kezdődött, mármint azzal, hogy mindent, ami saját személyiséggé fejlődött volna, tökéletesen és végérvényesen kipusztított belőle a nadrágszíj. A személyiség nélküli ember pedig egyebet sem keres igazán az űr kitöltésére, mint alkalmat arra, hogy fölvehessen valamilyen személyiséget. Akármilyen személyiséget: rablóét, császárét, hősszerelmesét, hadvezérét, nőét, azaz bármit, amit bőven kínálnak például a filmszerepek. És az ábrázolt személyiség tökéletes átélésekor voltaképpen ő éled föl, mint teljes, specifikus ember, aki ámulattal tölt el mindenkit a csodálatos alakításaival. Szerencsétlenebb egyéniség nélküliek könnyen válhatnak többszemélyiségű skizofrénná is. Ennél tényleg jobb sztárnak lenni. És szereptelen időszakokban inni, mint egy kocsis.

Pedzettem neki egyszer-egyszer, hogy az ivás, meg a színészkedés szenvedélye is talán a sufniügyben gyökeredzik, de ritkán teljesen józan, és különben is, melyik személyiségéhez beszélnék? A nem létezőhöz?

Szomorú eset. Mert máskülönben jópofa, művelt és aranyos fiú. Meg aztán nekem is megvannak a magam hóbortjaim.

Kezembe került Márai könyve, az Európa elrablása.

Böngészem. Ez is olyan könyv, hogy nem kiolvassa az ember, és kész, hanem elolvassa, aztán, néha évekig vissza-visszatér rá, eprészi, böngészi.

Most láttam először ezt a könyvét.

Legnagyobb meglepetésemre egy nagyon lényeges rövidke írásra bukkantam. Mindjárt meg is néztem, mikor adták ki a könyvet. Rég volt: 1947-ben. Az említett kis írás nagy meglepődésemre ezt mondja: „Mindezek az álmok a 'világkormányok'-ról, amelyek felszabadítják a nacionalizmus rögeszméjéből az embereket, gyermekes álmok. Az emberek nem akarnak 'világházat'. Az emberek pontosan ilyen féltékeny, kicsinyes, emberi és elkülönzött házat akarnak, amilyenek ők, akik a hazákban élnek, a hazafiak, tehát az emberek”.

Ihajla! -mondtam, és humorizálva hozzátettem, hogy ez a Márai már 1947-ben olyan okos volt, mint én. Ugyanis jó néhány hosszabb-rövidebb tanulmányban éppen ezt fejtettem ki többször és ahol lehetett hangoztatom, hogy a csúnyává tett nacionalizmus szó lényegében egy természetes állapotra céloz, mert minden nemzetnek éppen a nacionalizmus a természetes alapállása. Nem jelent ez se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy igenis, mi ilyenek vagyunk, és természetesen így, a magunk módján akarunk berendezkedni és élni.  Minden nép lényegében nacionalista a szó szép értelmében. Vagy másként fogalmazva, a népek lényeges tulajdonsága a nacionalizmus. Annyira lényegi tulajdonság ez, hogy minden egy akolba, minden egy kalap és nagy kalap alá gyűjtő szándék végül megbukik. Szemünk előtt bukott meg a Jugoszláviának nevezett kevercs, a Csehszlovákiának nevezett kevercs, és a Monarchia mint szuper állam, amelyben minden tagállam csak kényelmetlenül érezte magát és feszengett, végül megszűnt, bár kellett hozzá külső segítség, hogy az elkerülhetetlen, természetes széthullás meggyorsítsák. Tanulhatna, sőt talán tanult is Európa ezekből a jelenségekből valamit, bár mégis behúzták a csőbe a világpolitika mérnökei, és létrehozták az új szuper állam furcsaságot, az EU-t. Sőt közös pénzt is sikerítettek hozzá, parlamentje is van csupa hetedrangú, nem választott, hanem kinevezett képviselőkkel és fejnek Schultzcal, aki nem analfabéta, hiszen van középiskolai végzettsége.

Nem nehéz megjósolni, hogy ez is széthullik, talán nem is sokára. Ugyanis mesterséges tákolmány, tehát nem fenntartható. Ostobasága ellenére is érzi a mesterséges tákolmány, hogy van valami, amivel már sem tud megbirkózni, mégpedig a nemzetek természetes igényével, azzal, hogy a maguk életét akarják élni fentről jövő, központi napi parancsok nélkül. Az EU réme máris felsorakozóban van a politikai csatatéren, zászlaján a Nemzetek Európája jelszóval, és olyan Európáért harcol, amelyben a saját életüket élő népek békésen együttműködve élnek. Rémes gondolat ez a mesterséges tákolmányos európások számára! Válaszul a nemzeti érzés kiölésére szervezetten kevernék meg a népeket arabokkal, négerekkel, iszlámosokkal. Máris sokat el tudtak ezzel érni. Franciaország máris kezd megszűnni, mint francia ország. Van, aki érzi, hogy húsz év se kell hozzá, hogy egészen, vagy részben arab köztársasággá váljon és legalább a felének a fővárosa Marseille lesz. Németország is szűnőben van, mint németek országa, aztán vannak kisebb országok is, mint például Svédország, amelyek ugyancsak kezdenek jellegtelenné silányulni, méghozzá visszafordíthatatlanul. Következésképpen, a két nagy hatalom, a francia és a német kiütésével előidézi az EU apránként nem csak önmaga, hanem Európa halálát is.

Nem kell nagy jóstehetség ehhez.

Itt élek, a természet lágy ölén, legalábbis úgy néz ki. Hajtok például kis városkámból a szomszédos kisvároskába a feleségemmel, és hirtelen meg kell álljunk, mert ilyet azért itt is ritkán lát az ember:

Az országút padkájánál, egy lépésnyire a flasztertől, ott csemegézik a papa vaddisznó a feleségével és három aranyos kis csíkos csemetéjükkel, mintha ott sem lennénk. Hiszen ők otthon vannak. És éppen könnyű esős napok után vagyunk, a frissen sarjadt fű pedig valószínűleg nagyon ízlik a gyerekeknek.

Érdekes ez az útszakasz. Két sáv, középütt gyepesítve, kis fiatal fákkal, bokrokkal tarkítva, kétoldalt pedig erdő. Voltaképpen állatok között száguldozunk. Hol egy őz szalad velünk versenyt, hol egy gém mereng az út árkában, talán egy arra tévedő gyíkra vár, hogy egyből bekapja, önfenntartás okából, hol egy teknősbéka cammog csámpásan a fűben...

Jó érzés ilyen közel élni, vagy együtt élni az állatvilággal.

Mondanám, hogy a természet lágy öléről van szó, de eszembe jutnak Arthur C. Clark kijózanító szavai, miszerint aki a természet csodás tökélyében hisz, az nem látta még lassított filmen, amint egy faágon két különböző folyondár életre-halálra öli egymást a fényért. És ezek csak növények. Amúgy, ha az állatok között kisebb vagy, megesznek, ha nagyobb vagy, te kapod be a másikat. Minden nap minden huszonnégy órája ebédidő. Miközben közönyösen álmodik, szinte legyint a valóban csodás természet végtelen gazdagsága.

Nem tudom, át ellene-e dolgoznunk a természetről alkotott ámuló, vagy félős felfogásunkat. Talán csak elég, ha nem zaklatjuk őket. Egy betévedt floridai csótánynak elég egy spriccelés a megfelelő méregből, kint meg a kertben a békés, szellőzködő estben egy kis szúnyogírtó is kijár nekünk. De máskülönben, önvédelmen kívül csak a gyönyörködés a dolgunk.  Mert úgy nagy egészében mégis gyönyörű...  

 A Las Vegasban történt példátlan mértékű mészárlás következményeire jellemző a totális káosz, már ami az információk zavaros áradatát illeti. Magyarán, valaki (vagy valakik) lelő 59 embert egy amerikai népzene-fesztiválon, és megsebesít 527 embert, de a hírek és a nyilvánvalóan gyanús körülmények nem látszanak egyezni. Már az a tény, hogy egyvalaki másfél mázsára rúgó fegyver-mennyiséggel és lőszerrel veszi magát körül egy szállodaszobában a furcsaságok közé tatozik, az pedig, hogy segítség nélkül valaki egymaga, észrevétlenül becsempészhetett egy hatalmas arzenált, már nem a furcsaság, hanem a lehetetlenség kategóriájába tartozik.

Az pedig több, mint gyanús, hogy valaki egyszerre több emeletről tüzel különböző hangú és kaliberű fegyverrel, miközben az egyetlen sziklaszilárdan hangoztatott gyors kivizsgálási előre megfogalmazott szentenciája körömszakadtáig köti magát ahhoz, hogy egy magányos mániákus felelős az egészért. Mármint az, akit lelőttek, mielőtt elkapta volna a rendőrség.

Roppant kényelmes fejlemény ez azoknak, akik gondosan megszerveznek egy tömeggyilkosságot, azzal kezdve, hogy felkutatnak egy erre alkalmas félőrültet, kiképzik és ráveszik élete nagy tettére, mindent elrendeznek körötte, majd pedig lelövődik az illető. Aztán, beszélhet a sajtó meg a közvélemény, amit akar.

A kérdés, hogy miért történt ez az egész esztelenségnek látszó eset elgondolkoztatja az embert.

Mit akartak elérni azok, akik ezzel el akartak érni valamit? Ez az egyik érdekes kérdés. Ebből következik a főkérdés: Kik akartam elérni valamit? A kormány, Washington DC? Vagy a Kongresszus, esetleg a Szenátus? Olyan ostoba kenne ez a kérdés, hogy valósággal szégyen feltenni. Több értelmet kap a kérdés, ha egyből az árnyékkormányra gondolunk, amelynek érdeke Trump országlását ott megzavarni ahol csak lehet, sőt, lehetőleg kormányozhatatlanná tenni Trump országát. Nagyon sok korábbi jel utal erre a szándékra.  Egy konkrétabb oka is lehetett a mészárlásnak: megrázó nyomatékot adni az Alkotmányban biztosított szabad fegyvertartás szükségszerű eltörlésének.

Nagyon balga szándék ez. Évtizedek óta megy a fegyvertartás korlátozásáért a szélmalom harc, de egyrészt ott van az amerikai Alkotmány második pontja, amely természetesnek tartja a szabad fegyvertartást, másrészt pedig nem ismeri az amerikait az, aki el tudja képzelni, hogy ki lehet venni egy amerikai kezéből a fegyvert. Nem lehet. A bibliát át lehetett írni sokszor is, sőt még mindig át lehet írni, de az amerikai Alkotmányt nem lehet. Ilyen egyszerű ez.

Az a körülmény is elgondolkoztató, hogy a vérengzés színhelye éppen az amerikai népzene fesztiváljára esett. Tudni kell, hogy  ez a nép, amely egykor a világ minden tájáról érkezett ide, az elmúlt századok folyamán igazi néppé vált: sajátos nemzettudattal rendelkező néppé, sőt immár megszülte magának a népdalait és népzenéjét is. Városai, vidékei, Mekkái vannak a kontinens középső és déli részén, ahol a megszületett népzene különféle szálainak muzsikája szól. Átutazóban egyszer egy ilyen Mekkába vitt az utam. Napos, szép délután volt, az  emberek szállingóztak, majd sereglettek a különböző hangversenyekre méltósággal, szinte ünnepélyesen, Igazi  amerikaihoz illő igen becses kalappal a fejen, zakóban, vagy jellegzetes mellényben, zsinóros nyakravalóval az inggallérban, kényes-fényes hegyes orrú csizmában... a nők is hagyományosan, lovaglásra is alkalmas hosszú bő szoknyában, csinos rövid szárú csizmában... mintha hirtelenjében valami sajátos és különös világ ünnepébe kerültem volna én, aki akkoriban jobbára csak New Yorkot ismertem. És láttam az amerikait ott ülni a nézőtéren amint átszellemülten hallgatja a csodás muzsikáját, ami a lelkéből lelkedzett.  A Dél-, vagy a hazafiságra ébredt lélek nagyszerű zenéje ez.

Elképzelhetjük, micsoda élmény a hazafiságot gyűlölő globalista szörnyetegeknek odacsördíteni géppuskákkal egy ilyen közönség közé, és ölni őket, ölni!

Vannak a dolgok okainak rétegei. Talán az egy világ-egy kormány képviselésére önjelölt árnyékkormánynak is hízott a lelke egyik csücske ettől az őrült cselekedettől. Könnyű dolga volt. Az FBI és  CIA fele neki dolgozik. A lemészárolt emberek, vagy éppen a géppuskázó eliminálása voltaképpen nem számít neki. Csak káosz legyen, nagy.

Hazudni csúnya dolog, de úgy látszik, ha akkorát hazudsz, amekkora a világegyetem, mindenki elhiszi. Itt van például az a nagyon nagy hazugság, hogy az Amerikaiak a Holdra mentek sikeresen, és vissza is tértek épségben. Rengeteg fénykép „bizonyítja” ezt, meg videók. Egyik-másik ugyan már eleiben gyanús volt egy kicsit, de a lelkesedés és az emberi csodavárás ösztöne elandalította majdnem mindenkiben a kétkedés kis ördögét. De azért már a kezdet kezdetén is gyanús volt néhány embernek, hogy például a kitűzött amerikai zászlót meg-meglebbentette a szellő, méghozzá a Holdon, azaz az égitesten, amelynek nincs atmoszférája, tehát szellő sincs ott. A másik szembetűnő fénykép a holdra lépett ember lábnyoma volt, annak a „hernyótalpas” lábbelinek a nyoma, amelyben szökdécselt és csetlett-botlott is az asztronauta... Csak éppen az a bibi, hogy a Hold porának nincs nedvességtartalma, nincs ami mintában tartaná a fura port, az ugyanis egy pillanatra sem ragad össze, lehetetlenség tehát ott összehozni egy lábnyomot. Hollywoodban könnyebben megy ez. A videók is nagyon sántítanak. A Hold fekete egén egy megveszekedett csillag sem látható, hogy csak ezt említsük. Aztán, vannak felvételek, amelyek nem csak műtermi képek, hanem annak is fusimunkák: például tárgyaknak és személyeknek több árnyékuk van, mert véletlenül, több reflektorral világították meg őket.  

Ezeken az apróságokon nem sokat elmélkedett jóformán senki, aki meg kukacoskodott, azt nem cáfolták, mert abból vita kerekedhet, hanem figyelmen kívül hagyták.

Az idő múlik azonban, az asztronauták is meghalnak, egyik a másik után, és némelyik haldokló könnyít a lelkén földi létének utolsó perceiben. És bevallja, hogy kacsa volt az egész, sosem jártunk a Holdon. Haldokló ember szaván és azoknak a keveseknek a szaván kívül, voltak és vannak. akik megmakacsolták magukat az igazság mellett, és bevallották, hogy nem azért nem megyünk a Holdra még egyszer, mert finoman, vagy fenyegetően kiutáltak bennünket onnan a csúnya holdlakók, hanem mert először se mentünk oda. Soha. És egy jó darabig nem is fogunk.

Aztán jöttek, újabban, a vallomásoknál sokkal komolyabb tudományos elemzések is.

Egyre gyakrabban. Az ilyen elemzéseknek a lényege az, hogy technikailag tökéletesen képtelen a mai ember a Holdra feljutni, méghozzá nagyon szimpla és egyelőre legyőzhetetlen technikai akadályok miatt. A világűrről nem is beszélve, mert már a Földet közvetlenül körülölelő szférák rétegei (25-től 50 kilométeres távolságon belül is) képtelen, és számunkra kezelhetetlen viszonyokat mutatnak. Van egy réteg, nem is túl magasan fölöttünk, amely gyilkos sugárzásával teszi számunkra lehetetlenné az áttörést. Hacsak nem visel minden asztronauta másfél méter vastag ólom köpenyt. Meg az űrkapszula is. A másik szféra meg olyan, hogy az alumínium lemezből készült kapszula (de a komoly acélból készült alkatrészek is, csapágyak stb.) megolvad az itt-ott 2000 C fokos hőtől.

Ezek a tények vastagabbjai.

Propagandának jó volt, az oroszok biztosan ették is a kefét, de az is meglehet, hogy az amerikai közönségnél jobban tudták a tudósaik, hogy lehetetlen volt embert a Holdra juttatni és egy darabig meg is marad lehetetlennek amellett, hogy fölösleges is, ha jól belegondolunk. Azért menjünk oda, hogy katonai támaszponttá varázsoljuk? Vagy, hogy azt is tönkre tegyük, mint a Földet?

Mellesleg, vagy nem is olyan mellesleg, ebben az egész ügyben nekem is jutott egy kis elégtétel.

Azt írtam ugyanis egyik könyvemben, (1998-ban), ismervén a nagy százalékban analfabéta és fél analfabéta amerikai népet, hegy ez a nép biztosan nem járt a Holdon.  Meglehet, hogy az egész felhajtás csak a sajtóban és Hollywoodban a trükk- és speciális effekt osztályon készült.

És mit ad Isten!...

Ismét egy elképesztően óriási jelentőségű találmány született Magyarországon, méghozzá Pécsett.

Dr. Kulcsár Gyula kutatóorvos szemlátomást megtalálta a rák elleni tökéletes gyógyszert, és állatkísérleteken bizonyítottan fájdalommentesen működik, sőt ráadásul, maradandóan megszüntet a rákos sejteket, sőt a kezelés következtében a rákos megbetegedésre való hajlam is látóhatáron kívülre kerül. Vén róka vagyok, nem ez az első eset, hogy óriási találmány születéséről kapok hírt öreg kis országomból, és általában nem kell soká várni, amikor az ember arról olvas, hogy úgy elgáncsolták, a találmányt, mint a pinty.

Dr. Horváth István professzor például a népiesen érelmeszedésnek nevezett véredénybeszűkülés ellen talált föl körülbelül tizenöt éves kutatómunka eredményeként egy vakcina, amitől kitisztulnak az érfalak, és kinyílnak a vénák, egyszerre minden működni kezd a szervezetben, és megelőzhetővé teszi az egyébként évente vérkeringési-és szívelégtelenség következtében meghaló 15 ezer ember elpusztulását. Nem levegőből beszélek, megkaptam a vakcinasorozatot, lilulásnak indult lábszáraim 50 évet fiatalodtak, humorom visszatért, állóképességem fenomenális lett, azaz áldom a jó professzort még további néhány évtizedig, már ameddig élek, ha minden jól megy.

Amikor először hallottam ennek a találmánynak a hírét, ugyanazt kérdeztem magamtól hogy na ezt a szegény tudóst, hogy fogják majd elgáncsolni. És hogy gáncsolták el? A vakcina üzemszerű előállításához kért anyagi segítséget az államtól. A nagyokos, akinek módjában állt volna fölkarolni egy olyan ügyet, amely az országnak exportból eredő milliárdokat hozott volna, inkább azt mondta, hogy meg van maga bolondulva? Azt akarja, hogy örökké éljenek az emberek? Ez volt a szakértő és felülbíráló „hozzáállása” (és nem köpte le senki). Persze, egy fillért sem kapott a professzor. Viszont, öltönyös emberek és azt hiszem kommandósok jelentek meg a házában még aznap, elkobozták az iratait, számítógépét, sőt otthon sem aludhatott aznap éjjel, mert az irodájának a „kipucolásához” idő kellett. Ahhoz viszont nem kellett sok idő, hogy kuruzslás címén beperelődjön a feltaláló professzor.

Ilyenkor áll csak meg az ember esze. De sajnos számtalan ilyen drasztikus eset vált természetessé a mi kis országunkban. Valahol azt írtam egyszer, hagy nálunk mindenkire, aki egy fejjel magasabb, egy tucatnyi szemétláda jut, aki mind le akarja őt húzni a sárba. Hungarikum ez is. Ott van például a rendkívüli tudású Dr. Egely György kutató és feltaláló esete. Sorozatosan állt elő találmányokkal, jobbára energiatermelős, nullpont-energia alapú találmánnyal, ami csak akkor ér valamit, ha nem csupán a laboratóriumban bizonyítja nagyszerűségét, hanem sorozatgyártásra is kerül. Persze, ehhez is invesztálás kell, és ő is kért volna anyagi támogatást. Legtöbb találmányát a felkért bíráló „szakértők” általában lesöpörték az asztalról. A legdurvább indoklás ezek között az volt, amikor a szakértő megpróbált Egely lelkére beszélni, mondván, (szabad fordításban), hogy minek erősködni, ez az ország meg fog szűnni, olyan ez, mint egy szakadék felé tartó vonat, amelyen a miniszterelnöknek az a dolga, hogy addig is nyugalomban tartsa az utasokat. Ebben a baromságban benne van minden rosszindulat, csak éppen bölcselkedésbe csomagolva. Egely valószínűleg azért nem tetszik magasabb szinten, pláne meg világszinten, mert olyanhoz mer nyúlni, amire a világ energia ügye alapozódott már ki tudja mióta: füstös, kormos, olajos, gázos energiatermelésre, és halálosan veszélyes dolog olyan energiatermelést megpendíteni, ami a fa, a szén, az olaj, a gáz, sőt valamelyest az atomerőműves hagyományt, az egész bevett szisztémát mutatja föl, mint elavultat.

Milyen veszélyes újat húzni a hagyományosokkal? A gáncsolás csak egy vetület. Egyszer, ahogy egy interjújában monda (interneten megtalálható) úgy akarták elnémítani, hogy fényes nappal, a villamoson, 52 ember szeme láttára két marcona alak agyon akarta verni, és meg akarta fojtani. Figyelmeztetés volt ez. És egyben halálosan is végződhető támadás. Egely szerint csak azért nem tudták megroppantani a légcsövét, mert hideg lévén, vastag sál volt a nyakára tekerve. Amúgy, már nem élne. A halásos kimenetel majdnem törvényszerű. Eddig még minden feltalálót megöltek Amerikában is, Ausztráliában is, aki például nem hagyományos üzemanyaggal működő autót talált föl, hanem olyat, ami vízzel, vagy az levegőégből szakadatlanul özönlő elektromágneses sugárzás hasznosításával.

Rubiknak is kellett volna pénz a szabadalma világszinten való lefedésére. Nem kapott. Így aztán ázsiai országok csinálták meg a találmányán a nagyon nagy pénzt, ne pedig ő. A keresztbe tevés, a gáncsolás nálunk minden szinten jelen van és mindig jele volt. A hatvanas évek közepén a találmányi hivatal vezetőjével akartam interjút csinálni. Nem kedvelte az ötletet, mert csak rosszat tudott volna mondani. Említette, hogy, ha jó emlékszem, 8O dollár kellett volna ahhoz, hogy levédjük a „szalámi” szót, és egyrészt senki sem volt, az állam sem, aki letette volna ezt az akkor sem túlságosan magas összeget, másrészt pedig bárki a világon árusíthat akármilyen hitvány kolbászt, és nevezheti szaláminak, és ez nem jó reklámkörnyezet a magyar szaláminak. A Tokaji név, mint márkanév sem volt levédve még akkor. Az is 80 dollárba kerül volna. Hogy legyen fogalmunk a dollár akkori értékéről, 70 dollár költőpénzt kaphatott a magyar, ha nyugati országban turistáskodott. Egy alacsony szintű aljasságra is emlékszem: Valamikor a hatvanas években kezdték nálunk árulni a Közértben a bőr nélküli virslit. Juhbél ugyanis koránt sem áll rendelkezésre annyi, amennyi virslit habzsol föl a kereslet. Egy alacsonyabb szintű közértes hivatalnok beszerezte a szükséges gépeket, és legyártotta az első szériát. Lényegében, a virslit cellofán „bélbe” tölti a gép, majd megfőzi, majd pedig egy másik gép lehámozza a celofánt, és kész. Valószínűleg egy felettesnek nem tetszett, hogy az alacsonyabb szintű hivatalnok egyszeriben csillogni fog majd a siker viharában, ezért elintézte, hogy az első bőr nélküli virsli-széria celofánostul kerüljön a boltokba. Képzeljük el azt a káromkodást, ami az új terméket üdvözölte a vásárlók részéről. Ez csak egy húzás volt egy felettestől, de fontosnak tartotta, hogy a hatalom magaslatáról legalább egyszer alaposan odadörgöljön a nála kisebb valakinek.

Igen, minden szinten vannak szemétládák, lentről egészen fölig, akik egyebet sem élveznek, mint lehúzni a másikat a sárba. Sorolhatnánk az ilyen példákat napesig.. Pesszimistává tettek az idők. Dr. Kulcsár Gyula fenomenális találmányának a sorsától is félek. Már rutinból félek. Megtanítottak az idők szomorú folytatására, vagy éppen nem folytatásra számítani.

Adja Isten, hogy ezúttal ne legyen igazam. De kemény törvény kellene arra, hogy kegyetlenül megbűnhődjön az, aki az országunk hírneve és érdekei ellen beszél, vagy tesz. Nem csak a jó találmányok adta profit fontos, de a vele járó jó hír is, az ország jó híre. Mint Trianont megélt „barbár” hírű nációnak, különösen érzékenyeknek kellene legyünk hírnevünket illetően.

Kikre szavazzon az ember?

A mindennapi politikai élet Amerikában a totális kaotikus állapotot mutatja így madártávlatból. Annyira kaotikus, hogy nem lenne könnyű két világosan elkülönülő csoportra választani, kormányra és ellenzékre, mert nagyon sok köztes erős munkálkodik benne, így, vagy úgy, de a hivatalos kormány szándékaival szemben. A kaotikus állapot persze kisebb országokban is pontosan jelen van és pontosan olyan haszontalan, ugyanis ma a kormánnyal szemben álló erők voltaképpen nem tudják pontosan meghatározni, hogy a ki mást akarnának kormányfőnek, csak ne EMEZT, mert ez nem jó. Attól függetlenül, hogy tényleg nem jó-e az illető jelenlegi főnök. Ez az oldal a káosz maga, hiszen csak negatív tud lenni, negatívumokból viszont pozitív sosem sült még ki. Olyan ez egy kicsit, mint a matematikában a negatív számok. Persze hogy vannak negatív számok, de az biztos, hogy negatív számokból nem lehet felépíteni egy matematikát, mint tudományt. Néha még többséget is képes képviselni a negatív erők összessége. Példának ott van az amerikai sajtó fő sodra. Tagad, hazudik, ágál, elhallgat dolgokat, félre informál, aminek az a végeredménye, hogy ember egyen a talpán, ha el tud igazodni a káoszban. A közember nem tud.

De mégis van lehetőség eligazodásra.

Hogy egyszerűsítsem a dolgot, egy példát hozok föl. Évekkel ezelőtt történt, hogy egy igazolványos és futtatott filozófust kértek meg arra, hogy műalkotások, egyebekben filmek megítélésénél zsűritag legyen. Az illető nevét már régen elfelejtettem, de láttam a tévében, és emlékszem, orra Mátyás királyra emlékeztetett, haja pedig Leonardo da Vincire, filozófiai tudásáért pedig nem adnék sokat.

Ugyanis, azzal kezdte, hogy Istenem, a művészeti alkotások annyi meg annyii elemből állnak össze, tele emocionális, szakma, hangulati, indulati, és hasonló elemekkel, hogy képtelenség valami megfoghatót találni bennük, tehát, hogy az ördögben tudná megmondani az ember, hogy ez a mű jó-e, vagy rossz?

Az, hogy egyből ekkora filozófiai gubancba keverte magát, annyira felidegesített, hogy írtam neki egy udvarias levelet. Udvarias volt, de lényegében azt mondtam neki, az igazolványos és futtatott filozófusnak, hogy ide figyelj, apafej, van egy bűvös szó, ami azonnal eligazít a legkaotikusabb halmazban is. Ez a szó a NEKÜNK. Gondold el, hogy látsz egy filmet, amely egy tömeggyilkosról szól, aki válogatott és ravaszul kidogozott módszerrel öli rakásra az áldozatait. Nos, jó nekünk egy ilyen film, vagy csak szadista hajlamúak továbbképzésére jó?

De egy másik lehető filmet is szóba hozam neki: Képzeld el, hogy egy tizennyolc éves vékony dongájú lány fülig szerelmes lesz egy szép fiúba, az meg ő bele éppen olyan odaadással és igazul. Mindjárt terhes is lesz a lányka, aztán össze is házasodnak. A többi asszony kedvesen rá is szólt: ne magázz bennünket, te is asszony vagy, tegeződjünk. Ha a filmet jól csinálták, bemutatja lépésről lépésre, hogyan változik át a test, ami nem csak domborodó kis hasunkból áll, hanem a combok, a karok is kiteljesednek, a mellek megduzzadnak, a majdani szoptatásra készülnek, és az egész test, de a lélek is átáll a magasabb fokozatra, a nő kiteljesedésére: anyává válni.

Jó nekünk egy ilyen film? Megértjük és önmagától kívánkozik a válasz? Igen. NEKÜNK egy ilyen mű -jó. És a nekünk-ben benne foglaltatunk mi, akik a nemzet vagyunk, és egyébre se vágyunk, mint arra, hogy sikeres legyen a nemzetünk, valamint mi, akik egyén vagyunk, és embert faragunk a porontyainkból, megszüljük és fölneveljük a nemzet új emberanyagát.

Mire Gondolsz bölcs Leonardo, milyen mű jó NEKÜNK? Na látod, kisapám!

A káoszban, akár a politikai káoszban is az az oldal a jó, amely pozitív NEKÜNK, aki nemzet vagyunk és egyén vagyunk.

Ne búsuljunk, a művészvilág ontja magából a szemetet. Mindig is ezt tette többnyire. A politikai világ meg különösen Amerikában márkás nagy nevű egyetemeken termeli a politikus-utánpótlást, azaz van ki nem apadó forrása a korrupt, sőt hazaáruló politikusok áradatának. Nehéz dolog választások alkalmával tudni, hová tegyük le a voksunkat?

A legfrissebb hírek szerint egy rövid összefoglalásban értesülhettünk Trump elképesztő gazdasági eredményeiről, amiről persze hallgat a sajtó fősodor(sóder), mert nem erről kell most beszélni, hanem Charlottewilleről, ahol szélsőjobbos és szélsőbalos lázadásban püföli egymást a felszított voltaképpen mindkét oldalról alaposan rasszistának is nevezhető tömeg.

Amikor már odáig fajult Washington DC-ben a választáskor vesztessé vált oldal, hogy egy szenátor nyíltan és habzó szájjal követelte Trump meggyilkolását, a képbe nem férne bele Trump tényekkel bizonyított hihetetlen rekord eredményeinek a sora. Hogy csak a nagyját említsük, alig több, mint féléves országlása során 19 billió dollárt söpört be az amerikai gazdaság, az az Amerika, amely korábban kifizethetetlen volumenű államadósságot halmozott föl az ezzel együtt járó életszínvonal zuhanása közepette. Ma bizonyos szinten munkaerőhiány van, a szokásos 11 százalék körüli munkanélküliség 4.5 százalékra csökkent, ami rekord eredmény, legalább egy millió új munkahely létesült e rövid idő alatt, lényegében megszűnt a korábban mindennapi szokás, hogy kiviszik a cégek a munkát olcsó országokba, sőt inkább visszaköltöznek. Eközben a tőzsde aktivitása a történelem folyamán soha nem tapasztalt rekordokat ér el naponta, és ami a legfontosabb a kisember számára, kiszámíthatóbb és érzékelhetően jobb az élet.

Ez az egyik oldal.

A másik pedig az az oldal, amely Trump elszigetelésén dolgozik, szervezi a tüntetéseket és egyáltalán társadalmi fejetlenség előidézésén fáradozik minden lehető vonalon. Ez a charlottewillei

őrjöngés is kitervelt és szervezett, ahogy a korábbi nagyvárosi zavargások is azok voltak. A cél ma is és itt is ugyanaz: kezelhetetlenné kell tenni Amerikát, hogy még egy ok legyen Trump elmozdítására. A helyszín megválasztása is tervezettségre vall, ugyanis Charlottewille tipikusan Dél egyik része, azaz feketékkel és fehérekkel vegyes hely, és minthogy e kevert massza két összebékíthetetlen félből áll, mi sem könnyebb, mint jelszavakat adni a két félnek, és máris tudatosan rohannak egymásnak. Miért összebékíthetetlenek a felek? Azért, mert a Dél mindig más volt és lesz, mint az Észak, ahonnan most a zavarkeltés drótjait rángatják.

Miért más?

Nem okos kérdés. Ugyanis hiába kérdezzük ezt, két más-más géniuszról van szó, más a Dél lelke, mint az Északé, és kész. Nem különb, nem jobb, vagy rosszabb, hanem más.  Ez a két lélek más volt a polgárháború előtt is és utána is más maradt. A polgárháború utáni látszólagos béke sem változtatott ezen, sőt mintha valami okból a hamu alatti déli parazsat szándékosan sosem akarták volna valakik teljesen kioltani. És könnyű lángra lobbantani tetszés szerinti időpontban és tetszés szerinti okból. Amikor zászlókkal, jelszavas táblákkal és elszántan ront egymása a két oldal, nem csupán politikáról van szó. Arról is, de még mennyire! Lényegében mégis a két más-más lélek mögöttes indulata ütközik: Észak a maga zavaros és diktált ideológiájával, Dél pedig a maga hazafiasnak mondható érzés-komplexumával. Amerika, mint közös haza és lélek még nem formálódott meg, és talán nem is fog. Ahhoz történelmileg túlságosan fiatal, sőt eredendően kettős. Olyan fiatal, hogy például népzenéje is csak most van kialakulóban. Mondanunk sem kell, hogy az igazi népzene Délen van születőben, mert talán Dél lelke az igazán amerikai. A deep state akarnoksága és az újvilágrendes maszlaggal átitatott lélek biztosan nem szül népzenét. Ezt csak mellesleg konstatálja az ember, mint valamit, aminek jelző értéke van.

Más északi nagyvárosokban a zavarkeltés és rendbontás. Fizetett csőcselékre vall a viselkedésük és handabandájuk. Ebben a kis déli városban a kétségtelenül északról szervezett felfordulási szándék déli hazafiságra emlékeztető indulattal találja magát szemben. És ez más.

Szervező erőtől függően meglehet, hogy tovább terjed városról városra a felfordulás, lehet, hogy nehezen kormányozhatóvá válik Amerika, sőt az északi hivatásos politikai mániákusoknak polgárháborút is sikerül majd kicsikarni, de az sem egy egységes Amerika létrejöttének ágyaz meg, hanem éppen ellenkezőleg: Amerika kettéválására vezet. Nem is feltételes módban mondom ezt. Több jóslat és komoly politikai elemzés állítja, hogy amikor már nem lesz szükség, vagy lehetőség egy nagy és zsoldos Amerikát fenntartani, Amerika kettéválik. Talán az Észak és Dél sajátos lelki határvonalának megfelelően. Ma már nem is látszik ez nagyon távolinak.   

Van valami, bizonyos értelemben babonás és ostoba, másrészről pedig nagyon komolyan vett mese a Szíriával kapcsolatos összes esemény mögött. A Kabbalah is, vagyis az ősi bölcsességek tárháza olyan valami, ami a mélyen hithű zsidó lelkében már valósággal szervült szellemi iránytű. Milyen mélyen? Egykori kollégám és jó komám Chaim, (csövezett is nálam Manhattanban) aki Tel Avivból évekre áttette székhelyét Amerikába, savanyúan sóhajtva, lemondóan említette egyszer, hogy közeleg a vég. Milyen vég? Hát az armageddon. Mi az, hogy armageddon? Hát, a végső harc, amiben Izrael elbukik és teljesen megsemmisül. Ez a Vég!-monda. És 1984-ben már nem tervezett, nem a jövőre gondolt többé, 1985-ben keserűség érződött minden tettében, végül pedig, hogy lássa hazáját utoljára, visszament Izraelbe. Talán,hogy vele együtt pusztuljon el. A Kabbalah ugyanis vallásos keleti számmisztikával megállapította már régen, hogy az armageddon szó betűinek számértéke 1986-ot ad ki, tehát ez a végleges elpusztulás éve. Mondanunk sem kell, hogy kabbalah ide, kabbalah oda, ez nem jött be. De van egy másik éppen ilyen mélyen lélekben lakozó rém, az a misztikával gondosan megalapozott tudat, hogy Izraelt északról fogja megtámadni és elpusztítani a Medve.

Bizarr jóslat ez, ugyanis ott nincsenek medvék. Legalábbis addig nem volt, amíg az orosz medve nem telepedett be egy katonai támaszponttal Szíriába. Így már több értelme kezd lenni a jóslatnak. Mindemellett, minden misztikus indoklás nélkül ugyan, de valós tény, hogy kevés nép gyűlöli zsigerileg annyira a másikat, mint a zsidó és a szír. Ez már csak így van. A „természetes” gyűlölködésen túl a Golan magaslatot Izrael már régen elfoglalta Szíriától, és ez is ad az örök „szerelemhez” egy lapáttal. Van tehát feszültségből éppen elég medve nélkül is. Politikai eredménye a lélekben lakozó feszültségnek az, hogy Szíria rettenetesen útjában van Izraelnek. Mennyire? Annyira, hogy Izrael csak akkor nyugodhatna meg, ha Szíria végre egyáltalán nem létezne. Láthatjuk, hogy nagy ravaszul nem maga Izrael teszi tönkre Szíriát, hanem a létrehozott szélsőséges muszlim hívők, és Szíriai kormány háborúzásának következmény az, hogy máris alig maradt kő kövön Szíriában, mintha egy óriási történelmi mozsárban zúzták volna apróra 2500 éves kultúrájával és műemlékeivel együtt. Népének nagy része pedig elmenekült. De az elnéptelenedő romhalmaz is veszélyes az izraeli léleknek. Közbevetőlegesen az is enyhítene a helyzeten, ha kapitulálna Szíria, és végre egy „megfelelő”, vagyis globalistáknak engedelmeskedő bábkormány venné át a hatalmat. Sajnos, mutatkozik is némi hajlandóság erre a megoldásra, ugyanis Trumpnak a látszólagos nagy híve, a veszett kutyának is becézett Mattis generális máris vállalkozna arra, hogy ha kap százötvenezer harcost, elfoglalja Szíriát szőröstül bőröstül. És meg is alakulhat az új kormány. Remélhetőleg a globális hatalmaknak ez a fajta gyarmatosítási szándéka nem valósul meg már azért sem, mert ez a Medvének nagyon nem jól jönne és lenne néhány hagyományos, de fene modern, vagy nukleáris szava hozzá.

Az epizód, Szíria Putyinnal felesben működő repterének tomahawkokkal volt megtámadása Trumptól nagyon meglepő és nagyon rossz húzás volt. Valószínűleg csőbe húzták fals tanácsadók, akiket azonnal el kellene kergetni a Fehér Háznak még a környékéről is.  Hamis hír volt, fabrikált volt a gáztámadás, ugyanis Aszad nem rendelkezik harci gázzal már régóta, az ENSZ, sőt akár Obama szerint sem, és gyerekeket is csak egy Caligula tudna mérges gázzal ölni, nem Aszad, akinek van éppen elég más dolga. De propaganda-képeket lehetett erről kreálni, és hangulatot kelteni. Szervezett mocskos szándékú és kontár munka volt az egész. Az előre megszervezettségre jellemző, hogy a reptérnek Aszad oldalán lévő épületeit előre kiürítették, és anyagi károkon kívül nem történt sokkal nagyobb baj. Meglehet, hogy figyelmeztető szándék állt az egész mögött, hiszen orosz támaszponthoz tartozik a reptér másik ága, bár a tőszomszédos Putyint nehéz ijesztgetni, vagy hebehurgya módra beugratni egy háborúba. Ami meg az erőfitogtatást illeti, a híres amerikai haditechnika nagyon amatőr volt. 59 tomahawkból csak 23 csapódott be, azok közül pedig egy csütörtököt mondott. És hol a többi? hová lett 36(!) tomahawk?

Valahogyan, mindenképpen, még poraiban is nehéz diónak látszik Szíria. Izraelnek tehát élnie kell egy ilyen csöndes, medvés szomszéddal.

Az egész ügyben az volt a váratlan, hogy az ISIS elpusztítására esküdött Trump egyszeriben Nem az ISIS ellen, hanem éppen a megsegítendő Aszad ellen fordult a rakétáival. Senki sem érti ezt. Zajlik a találgatás. Van, aki abban hisz, hogy Trump lényegében és ténylegesen az Illuminátusok tagja, és most ezt a parancsot kapta, vannak, akik egyenesen a tanácsadóinak gonosz sugallatára gyanakodnak, főleg pedig a főtanácsadóra, Jared Kushnerre terelődött gyanú, aki a Trump családba való beépítésével hovatovább tűfőtanácsadói pozícióba került, és fő feladata talán Trump befolyásolása. Van, aki arra is gondolt már, hogy valami régi nő-ügyben lett kompromittálttá, tehát zsarolhatóvá Tump, és most azt csináltatnak vele, amit akarnak. A na kik?

Valószínűleg csak idővel, ámbár végül biztosan ki fog derülni, hogy az ISIS.t üldöző USA miért fordult hirtelen Aszad ellen. Ezt ma még senki sem tudja.    

Ebben a politikailag korrekt világban gyakran nagyon különös embernek érzem magamat, sőt a sorból alaposan kilógónak is.

Nem ismerek ugyanis olyat, hogy politikailag korrektség. Új fogalom ez, én meg régi fogalmak szerint élek.

Leírom például a szót, hogy arab, és a világon semmi különöset nem érzek, nem rebben egy csomó apróság össze a gyomrom táján, hiszen azt mondani, sőt leírni, hogy arab, az annyira egyszerű, mint azt leírni, hogy eszkimó. A zsidó szóval viszont már bajok adódhatnak. Nem nálam, mert azt is úgy írom le, ahogy például a portugált portugálnak nevezem. Hanem a külvilág, ez a politikai korrektségre és hisztis érzékenységre átváltott világ lett hajlamos némi berzenkedésre. De én akkor is zsidónak nevezem a zsidót, portugálnak a portugált, eszkimónak az eszkimót, norvégnak a norvégot, almának az almát, dinnyének a dinnyét. Úgy érzékelem, lassan már hatni kezd az embereken egy kényszerített(?) külső nyomás. Azaz, illene, hogy hasson rám is, de nem hat. Valahogyan az istennek sem hat.  Meglehet, hogy nem bennem van a hiba, mert ha lenne, azonnal igyekezném is kiköszörülni, de nincs köszörülni valóm ebben. Sokkal inkább azokban a fejében vannak hibucik, akik a zsidó szó olvasásakor akaratlanul is majdnem a büdös zsidó szóösszetétel veszedelmes közelségét érzik, és jaj istenem, legalábbis majdnem-majdnem és ajle mitt vajle, akkor is ha tényleg csupán egy sima, alapértelmű, egyszerű szóról van szó. Vannak ilyen beidegződések. Másoknál. Sokaknál.  Vagy veleszületett, vagy másként beidegződött paranoia ez. Én meg egyáltalán nem vagyok paranoiás, elég nekem a sima magyar nyelv a szavak alapértelmével, mások meg érezzenek bele, vagy mellé, vagy elé, vagy után amit akarnak. Nem vagyok pszichiáter. Majd, ha az leszek, ki fogom elemezni az ilyen gubancokat. Egyelőre más dolgom van.

De nem csak ez az a szó „csiklandós”. Itt vannak Amerikában a négerek, például. Egyik ausztráliai magyar ismerősöm látogatóba jött New Yorkba, és a reptéren a fekete hivatalnok valamit kifogásolt a papírjaival kapcsolatban. A magyar csak értetlenkedett, mert szerinte minden rendben volt, útlevél, vízum... „Mit akar ez a Negró”?  - kérdezte félhangon a mellette álló barátját. Erre a fekete fölkapta a fejét. Ölni tudott volna a szemével. Miért? Mert az ausztráliai magyar nem tudta, hogy ez itt csúnya szó, ugyanis African American a feketék korrekt titulusa. Hogy bonyolultabb legyen a dolog, más egyáltalán nem, de ők nyugodtan nevezhetik magukat Negrónak is ha akarják, sőt van egy Negró Egyetemük is. Vagyis, ha más mondja, az nagyon sértő, ha ő mondja magáról, az nemes hangzású.

Meg lehet bolondulni.

Elvittem nemrég az órámat javíttatani az ügyes kis oroszhoz. Beszédén mindig érezni lehetett az oroszos akcentust. Remek szakember. Hogy kedveskedjem neki, mondtam, hallom, te orosz vagy. „Én Oroszországból való vagyok”-mondta pontosítás végett, és nem folytatta, mert szerinte,  mindenki láthatja róla, hogy zsidó, nem pedig orosz.

„Érzékeny” pontok ezek. Egy kollégám a Szovjetunióból való volt. Nagy tudású mérnök. Az ottani oktatás ugyanis remek szakembereket termelt minden vonalon. (Sztrókot szenvedett szerencsétlen feleségemet is egy Wejnstein nevű „orosz” pszichiáter nő hozta rendbe. Tudásával többet ért, mint az egész New York-i Mount Sinai csúcskórház úgy mindenestül). Ez a mérnök nem kertelt. „Nem, nem orosz vagyok, hanem zsidó”, -mondta egyszerűen. És igaza volt, ha úgy tudja magáról.

Nem mindenütt találkozunk ilyen egyenességgel. Hallottuk valakitől is Magyarországon az egyenes kijelentést, hogy nem magyar vagyok, hanem zsidó? Nálunk olyan ez a szó, mint a Negró Amerikában. Ha egymás között ő nevezi magát zsidónak, az más. Ha te mondod róla, akkor „zsidózol”.

Jó kis agyatekertség.

Ez a terjedő politikai korrektségi járvány lassan már oda vezet, hogy kerülni kezdenek az emberek bizonyos egyszerű szavakat, „vigyázni” kezdenek, nehogy valakik megsértődjenek.

Megsértődjenek?

Miért sértődnék meg például én, ha valaki magyarnak nevezne!

Nem kényelmes a paranoiásokkal való mindennapos érintkezés. Nem kényelmes így a világ.

Keszelyi István esete tipikus is, meg nem is, de tanulságos. Ötvenhatban jobbnak látta disszidálni, és nagyon helyesen is tette, mert túlságosan altív volt a forradalom idején ahhoz, hogy utána ne akasszák föl. Nagyszerű magyar volt. És jó költő. Párizsban élte azt az életet, amit hazátlanná váltak  egy része élt. Alkalmi munkák, meglapozatlan egzisztencia... De nagyszerű verseket írt, közölték is költeményeit, szerették is a magyarok, kivéve talán az ugyancsak párizsi magyar irodalmi folyóirat sznob csapatát. De verseskötete megjelent, sikere is volt, lefordították franciára is. Nem kereste, de végül tipikus párizsi költőre jellemzően jóformán kegyelemből kapott egy öregasszonytól szállás: padlásszoba, zéró komfort, de majdnem ingyenes.  Művészek, zsenik, bohémek általában nem sokat adnak a külsőségekre, hiszen a maguk belső világában élnek, és ott bévül -rend van. Nélkülözésben, nyomorban ugyan, de odabent, a szívben és odafönt a fejben rend van és harmónia.

A sors azonban megviccelte. Szerelembe esett, méghozzá tartósan egy lányba, és a lány anyává, ő pedig apává vált. Szerencsére nem a padlásszobában kényszerültek családi életüket folytatni, mert az ifjú asszony ennél stabilabb helyzetben volt: apjának ugyanis volt egy kis vendéglője. A boldog apa és költő élettörténetéről a barátok azt mondják, hogy nagyon jó apa volt, nagyon hűséges férj,  és azt, hogy Pista egy idő után kigömbölyödött, és előbb alig, végül pedig már egyáltalán nem írt verseket többé. A saját világából a tényleges világba jutott át, amelyben nem annyira a szív és az elme rendje az uralkodó, hanem a külső rend, a polgári, a „rendes”. Így, polgári módra beilleszkedetten is halt meg fiatalon egy szervi betegség következtében.

Nietzsche mormogott valami hasonlóról egyszer. Azt mondta, hogy ismert néhány jó koponyát, akik megházasodtak, polgárrá váltak és mint filozófusok, semmi sem lett belőlük. Hemingway is mondott egyet-mást, aminek a lényege voltaképpen a belvilág és a külvilág nehezen összeegyeztethetőségéről szól. Szerinte, az író élete csak a saját világában lehet teljes. Ha sikeres lesz, az bizonyos értelemben veszélyes fordulat. Ugyanis a „siker” zajjal jár, forgatagos elfoglaltsággal, interjúkkal, felolvasásokkal, közszereplésekkel, ünnepeltetésekkel, és ez megzavarja, néha le is állítja a belső folyamatokat. Ha elkezdik ünnepelni az írót, utána már nem lesz olyan jó, mint előtte volt. Hacsak nem vigyáz magára nagyon komolyan.

Nos, neki megvolt a maga védekezési módszere. Csinos floridai háza tövében, még a régi, rabszolgatartó időkből egy egy emeletes kis szolgaház állt. A felső emeletét kimondottan félrevonulási fészeknek rendezte be. Nagy mű elkezdése előtt ő, a nagy piás, két hétig is szárította magát, azaz nem ivott alkoholt, ami nagy dolog volt tőle. Sőt, a kis ház bejáratát zárva tartotta, csak az inasának volt hozzá kulcsa, aki felvitte neki az ebédet és á vacsorát, letette Hemingway ajtaja elé, és lábujjhegyen eltűnt. Ő maga sem használta a bejáratot, hanem (lám, legtöbb művész dilis egy kicsit) a nagy házból az alkotófészekbe egy deszkapallón át jutott be. Aztán, behúzta a pallót.

Ennyire volt neki fontos, hogy saját világát senki és semmi se háborítsa. Mert ha a saját világot valami megzavarja, nem lesz ugyanaz többé.

Művészek és gondolkodók tudják legjobban, hogy két világ van. És a belső az igazibb. A külső legjobb esetben is csak szalonképes, ha nem éppen közönséges és haszontalan. Élni a belső világot?

József Attila szerencsétlen volt, ami az életkörülményeit és életvitelét illeti, de voltaképpen nagy szerencséje volt abban, hogy nehezen viselhető modoránál fogva tökéletesen alkalmatlan volt társadalmi közszereplésre. Önmaga világába kényszerült tehát, és csodás volt az a világ, olyan lehelet könnyű verssorok keltek életre ebből a világból, mint  ...A szellőzködő lágy melegben tapsikoltak a jázminok. Vagy versek, mint az Óda, vagy az A Dunánál, és rengeteg hasonló, amelyekben látnoki rend, égi tisztaság és harmónia szólalt meg. Mindennapjaiban ő úgyszólván állandóan és csakis a belső világban élt, ezért csetlett-botlott a külsőben, de ugyanezért is tudta elérni költészetével azt a magaslatot, amit Európában előtte is, azóta is kevesen tudtak megközelíteni.

Belvilág, külvilág... Van akinek sikerül kellő mértékben távol tartania magát az élet zsibvásáros felétől így, vagy úgy, van akinek nem.  Olyan ez a külső-belső világ, mintha minden alkotónak  megvolna a maga lelke-hullámhossza, hogy így fejezzem ki magamat, és a népnek is, amelyben él, sőt a világnak is megvan a magáé. Tehát a világnak is, a francia népnek is, a bolgárnak is, a montengróinak is. És itt megállhatunk egy szóra. A csöpp montenegrói nép véletlenül, ha nem éppen törvényszerűen szült egy lelket, egy személyt, akiben a montenegrói lélek testesült meg.  Minden nép szül egy-egy ilyen lelket. Petőfi is ilyen volt. Ez a montenegrói lélek aztán verseket írt, és a kis népet csodálattal töltötte el, hiszen önmagára ismert a dallamban, a szavak varázslatában. Azóta is és ma is, mint imát rebegi magában a nép Nyegos verssorait. Persze, Európa minden nyelvére lefordították Nyegos vers-gyűjteményét. Magyarra is. Hegyek koszorúja címen jelent meg. Olvastam is, tetszett is, meg nem is nagyon. Azaz, inkább azt láttam, hogy nem nekem szól ez a dallam, ez a szikrázás, ez a lüktetés. Montenegrói kell legyen az ember, hogy ne csak verseket lásson bennük, hanem föl is kapja a lelkét és szárnyaltassa egy közegben, egy egyedi és gyönyörű közegben,  ami maga az illető nép lelke, dallama, szava. Hiába a fordítás tökélye, teljességgel csakis a montenegrói lelke gyúl föl tőle. 

 Hogy nagyon „költői” legyek: az alkotó lelkében megpendül a húr, és rezonanciát idéz elő. Aranynak, Petőfinek a lantja húrjára a teljes magyar nép rezonált és rezonál ma is. Adyt is az ős  napkelet álmodta létre nekünk. „Húrja” az őskeletig visszamenően magyar lelkekben rezonált és rezonál. József Attila húrja?.. Nos, számára nemcsak az volt  természetes, hogy a mindenséggel mérte magát, hanem, ha belegondolunk, ő felsőbb oktávon pengette húrját, így talán  éppen a Mindenségnek  kellett volna, vagy kellene (vagy egyszer majd fog) rezonálnia rá.

A magyar nyelven értőkön kívül, képtelenség elvárni, hogy világnagyságnak tudja majd őt a világ ma. Csodanyelvünk kétségtelenül mennyei szerszám és közeg a legfinomabb árnyalatok  könnyű kifejezésére, de egyben kaloda is a nyelvünk. A világ nagyjainak szerencséje az volt, (tehetségükön kívül), hogy világnyelven írtak, és jókat. De világméretű, általános ismertségük mégsem biztos, hogy egyben kiválóságot határoz meg. Puskin, Beaudlaire, Verlaine, Rimbaud és mások költészetének jó ismerői, ha magyarul is tudnának, nem valószínű, hogy József Attila költészetét ne világelsőnek tartanák. Láttam, olvastam, de nem élveztem egyszer sem magyar verseket angolul, vagy svédül. Ijesztően laposnak találtam őket. Nyelvi kalodánk színaranyból van, de kaloda. Mondhatnánk, következésképpen, hogy ezzel is számolnia kell a magyar költőnek, de ez csak amolyan vigéc-gondolkodás volna. Ugyanis a költő eleve nem árutermelő, nem bérmunkás, pláne nem sztahanovista, vagy pojáca, aki egyenesen sikerre törekszik. Arany János nagyon jól megvolt a szalontai provinciális félrevonultságban, és csak ott. Ady is maga belső világában, és csak ott, József Attila is a külvárosban és a Mindenségben... és csak ott.

Külső és belső világ... Szó szerint világok választják el a kettőt, és nem a sikereik, hanem a belső világuk az értékmérő.

Szegény Keszelyi... Talán sorsában az volt megírva, hogy át fog kényszerülni a szabályos,  „tisztes”, hétköznapi világba. Mint költő  -kész is lett.

Ha innen nézzük

Háborúk, tüntetések, bevándoroltatási hullám, ISIS, NATO fegyverek az orosz határnál, oroszok farkasszemet néznek velük, új amerikai elnök, akit szeret a nép és gyűlöli Washington korrupt politikusvilágát; Merkel tönkreteszi Németországot és Európát, a svédek meg Svédországot, no meg itt a BREXIT... Soroljam? Bolondokháza lett a világ, hogy szinte Isten sem tud manapság eligazodni rajta, különösen, ha ezeknek a sokféle újdonságoknak és fordulatoknak az okát magából a jelenségekből akarja megtalálni.

 És akkor jön ismét az általam már említett gondolkodástechnika, a másféle, hiszen részletekből összeállítani egy egészet, egy körképet, általában hiábavaló igyekezet. Fordítva már jobb: látom a körképet, és abból jutok el a a részletekig, amelyek így megvilágosodnak.

Mi a nagy kép, a körkép?

Egy általános ellenállás. Mivel szemben lép föl ellenállás?

A népnemzetek, vagy a nemzetek saját, jól felfogott érdekei ellen.

Jó egy nemzenek, ha mint Amerikában, menedékvárosok, menedékállamok alakulnak ki illegális bevándorlók befogadására?

Nem. Jó az, ha mindenütt tömeges tüntetések és randalírozások zajlanak a törvényes elnök, vagy egyszerűen a fennálló rend ellen? Nem. Jó egy kormánynak, vagy magának a nemzetnek, ha külső források pénzelnek esztelen zavargásokat? Nem.

Nagy tudomány nem kell ahhoz, hogy a zavarkeltés pénzelőit egyértelműen felismerje az ember. A pénz kívülről jön erre is, úgynevezett civilszervezetekhez is egy feneketlen, világméretű forrásból, amely a fedezet nélküli dollárból annyit nyomat amennyit akar. New Yorkban, Chicagoban, Kaliforniában és más helyütt fizetett lázítók szerveznek népes tüntetéseket, amelyeknek voltaképpen nincs értelme, csak zajos, látványos, én harcosnak látszik.

Miért harcolnak?

Az egyik legostobább tömegtüntetés a nők jogaiért üvöltözött. Akkor is, ha a nők egyenlősége és minden elképzelhető joga már régen biztosított, és elintézett ügy. Ezek a tüntetések valóban csak zavarkeltést szolgálnak, kivéve az ugyancsak fizetett lázítókkal feltüzelt randalírozásokat, amelyek kocsik összetörésével és felgyújtásával járnak, kirakatok bezúzásával, verekedésekkel, mert ez már nem véleménynyilvánítás, hanem hosszú börtönbüntetést hoz magával. Ilyen viselkedésre meglepően könnyű találni embertömegeket, hiszen minden társadalomnak van alja, és itt nem is igazságkeresésről van szó, hanem arról, hogy kezelhetetlennek mutassák a Trump megválasztása utáni Amerikát. Az elnök ellen szólnak tehát a rendbontások, csak éppen lényegében hatástalanok, mert amíg a jog, a katonaság, a többség szava és egyáltalán a hatalom az elnök kezében van, minden más csak szemétkedés. Megvásárolható társadalmi rétegre, elnök vagy miniszterelnök ellen való állandó szemétkedésre másutt is van példa. Jellemző, hogy csakis olyan államfők ellen, akik mint például Trump is, élhető, jó és sikeres országot akarnak azok számára akik őt megválasztották és nem látszanak hajlandónak felsőbb, globalista parancsnokoknak gazsulálni. Mert azok nemzetellenesek.

Lényegében tehát két erő ütközik most több helyen, nem csak Amerikában: a nemzeti és a nemzetellenes. Ilyen egyszerű tehát eljutni az átfogó nagy képig, amelyben a helyi forrongások minden formája benne foglaltatik és érthetőbb lesz.

A világuralmi dili különböző formáinak megjelenése óta állandóan megvolt ez a feszültség, most csak erősebb, mint valaha. Pláne, hogy a világuralmi törekvésekkel szemben most a legnagyobb zsoldos, Amerika látszik számukra elveszettnek, hiszen, szemlátomást ez a katonai nagyhatalom nem akar és nem fog világháborúba keveredni. A háború, ha nyertes, ha vesztes, mindenképpen ér-

vágás, ami nyilvánvalóan gyöngíti a nemzetet, hogy ne is említsük a következményeket. Az első, vagy második világháborút például, nem oldott meg voltaképpen semmit, csak mindenütt rossz határokat húzott, és újabb kisebb háborúk sorát adta a világnak. És voltaképpen egy harmadik világháborút helyezett kilátásba.

Nagyon furcsa világban élünk, hogy közhelyet is használjak néha. Aránylag egyenletesen jellemzőek a tünetek otthon is és Amerikában is. Van ugyebár a miniszterelnök, meg a president, de kontinentális távolságban is ugyanaz történik. A főnök jót akar a népnek, miközben válaszul a rossz oldal összefogottan és ádázul támadja. Olyan dolog ez, mintha a rossz oldal érezné, hogy lemaradt, vagy lemaradóban sőt letűnőben kezd lenni, és kínjában mar és harap. Odahaza sem sokkal különb ez. Ebben a párharcban az a tipikus, hogy az egyik oldal jót akar a népnek, a másik, meg amit akar az nem vonatkozik a népre, főleg pedig nem pozitívan, vagy azt sem tudja, mit akar azon kívül, hogy zsigerileg utálja a főnököt, talán maga se tudná megmondani mért. Akaratok, indulatok, rossz és jó szenvedélyek, akadékosságok, bűnös húzások kavalkádja az egész politikai élet.

Hogyan igazodjunk el benne?

Egyszerű lenne erre válaszolni, de nagyon hangzatosnak tetszhetne, inkább egy korábbi esettel válaszolnék rá.

Történt, hogy egy ma is élő, futtatott filozófust kértek meg egyszer arra, hogy igazságot tevő zsúri tag legyen művészi termékek megítélésében. Az illető (olyan orra van, mint Mátyásnak, frizurája meg Leonardo da Vincire emlékeztet) egyből filozófiai zavarba keveredett. Azt mondta, hogy a művészi termékek annyi de annyi érzelmi, hangulati, elévont pszichológiai és tudomisén mi mindenből állnak össze, hogy nagyon nehéz mit kezdeni a sok megfoghatatlannal, főleg pedig jónak, vagy rossznak ítélni egy művet.

Erre, nyilvánvalóan nem ezekkel a szavakkal, de voltaképpen azt írtam neki, hogy ide figyelj apafej, van egy nagyon egyszerű választóvonal a rossz és a jó között, mégpedig az, hogy jó-e ez vagy amaz a mű NEKÜNK, vagy sem. Ha például egy film arról szól, hogy milyen agyafúrtan gonosz módszerrel öli meg sorozatban az áldozatait egy marha, arra nyugodtan rá lehet mondani, hogy ez nem jó film, hanem tananyag leendő szadistáknak. Ha egy másik arról szól, mondjuk, hogy egy vékonyka 18-éves lány férjhez megy a szerelméhez, terhes is lesz, és a film bemutatja azt a gyönyörű lelki folyamatot, ahogy egy vézna leányból fokról fokra kiteljesedik az igazi nő, az anya, ahogy formálódik fizikailag és lelkileg is boldog nővé. Erre a filmre, ha kifejezően csinálták meg, nyugodtan mondhatod, hogy ez nagyon jó.

Szóval, kisapám, a jó művészi produkció és a rossz közötti választóvonal nem elméletieskedő handabanda, hanem ez: Jó ez NEKÜNK, vagy nem jó. És a NEKÜNK-ben mi foglaltatunk benne. mi mindnyájan, aki nemzet is vagyunk, egyén is vagyunk, a következő generációt hozzuk és ápoljuk létre, egyénileg pedig a gyerekeinket neveljük emberré. Szóval, érted kisapám, ha jót fejezi ki egy mű, és jól, az a mű jó. Az ellenkezője meg nem.

Politikáiban sem lehet más a megközelítés, vagy osztályzás. Jó NEKÜNK ez vagy amaz a húzás hosszú távon, vagy sem. Lám, a “bonyolult” dolgok ilyen egyszerűek.

Ahogy művészvilág szinte futószalagon termeli a szemetet, ugyanúgy a politikai világ is tömegesen termeli a korrupt megélhetési politikusokat, akik számára a nép idegen, vagy fölösleges fogalom. Mint a mesében, a politikában is állandóan a jó és rossz harca dúl.

Átmenetileg hol az egyik, hol a mási győz, de ugyancsak, akár a mesében, a politikában is végül a démosznak kell győznie. Persze, ha fizikailag, vagy genetikailag ki nem pusztították közben. Mert ilyen is megeshet.

 Ennyit tehát arról, hogy melyik politikai oldal a követendő. Az, amelyik NEKÜNK jó.

Nekünk, akik nemzet is vagyunk és egyének is akik a holnap magyarjait neveljük föl.

A mindennapi politikai élet Amerikában a totális kaotikus állapotot mutatja így madártávlatból. Annyira kaotikus, hogy nem lenne könnyű két világosan elkülönülő csoportra választani, kormányra és ellenzékre, mert nagyon sok köztes erő is munkálkodik benne, így, vagy úgy, de a hivatalos kormány szándékaival szemben. A kaotikus állapot persze kisebb országokban is pontosan jelen van és pontosan olyan haszontalan, ugyanis ma a kormánnyal szemben álló erők voltaképpen nem tudják pontosan meghatározni, hogy a ki mást akarnának kormányfőnek, csak ne EMEZT, mert ez nem jó. Attól függetlenül, hogy tényleg nem jó-e az illető  jelenlegi főnök. Ez az oldal a káosz magva, hiszen csak negatív tud lenni, negatívumokból viszont pozitív sosem sült még ki. Olyan ez egy kicsit, mint a matematikában a negatív számok. Persze hogy vannak negatív számok, de az biztos, hogy negatív számokból nem lehet felépíteni egy matematikát, mint tudományt. Néha még többséget is képes képviselni a negatív erők összessége. Példának ott van az amerikai sajtó fő sodra. Tagad, hazudik, ágál, elhallgat dolgokat, félre informál, aminek az a végeredménye, hogy ember egyen a talpán, ha el tud igazodni a káoszban. A közember nem tud.

De mégis van lehetőség eligazodásra.

Hogy egyszerűsítsem a dolgot, egy példát hozok föl. Évekkel ezelőtt történt, hogy egy igazolványos és futtatott filozófust kértek meg arra, hogy műalkotások, egyebekben filmek megítélésénél zsűri tag legyen. Az illető nevét már régen elfelejtettem, de láttam a tévében, és emlékszem, orra Mátyás királyra emlékeztetett, haja pedig Leonardo da Vincire, filozófiai tudásáért pedig nem adnék sokat.

Ugyanis, azzal kezdte, hogy Istenem, a művészeti alkotások annyi meg annyii elemből állnak össze, tele emocionális, szakma, hangulati, indulati, és hasonló elemekkel, hogy képtelenség valami megfoghatót találni bennük, tehát, hogy az ördögben tudná megmondani az ember, hogy ez a mű jó-e, vagy rossz?

Az, hogy egyből ekkora filozófiai gubancba keverte magát, annyira felidegesített, hogy írtam neki egy udvarias levelet. Udvarias volt, de lényegében azt mondtam neki, az igazolványos és futtatott filozófusnak, hogy ide figyelj, apafej, van egy bűvös szó, ami azonnal eligazít a legkaotikusabb halmazban is. Ez a szó a NEKÜNK. Gondold el, hogy látsz egy filmet, amely egy tömeggyilkosról szól, aki válogatott és ravaszul kidogozott módszerrel öli rakásra az áldozatait.

Nos, jó nekünk egy ilyen film, vagy csak szadista hajlamúak továbbképzésére jó?

De egy másik lehető filmet is szóba hozam neki: Képzeld el, hogy egy tizennyolc éves vékony dongájú lány fülig szerelmes lesz egy szép fiúba, az meg ő bele éppen olyan odaadással és igazul. Mindjárt terhes is lesz a lányka, aztán össze is házasodnak. A többi asszony kedvesen rá is szólt: ne magázz  bennünket, te is asszony vagy, tegeződjünk.

Ha a filmet jól csinálták, bemutatja lépésről lépésre, hogyan változik át a test, ami nem csak domborodó kis hasinkból áll, hanem a combok, a karok is kiteljesednek, a mellek megduzzadnak, a majdani szoptatásra készülnek, és az egész test, de a lélek is átáll a magasabb fokozatra, a nő kiteljesedésére: anyává válni.

Jó nekünk egy ilyen film?

Megértjük és önmagától kívánkozik a válasz? Igen. NEKÜNK egy ilyen mű  -jó. És a nekünk-ben benne foglaltatunk mi, akik a nemzet vagyunk, és egyébre se vágyunk, mint arra, hogy sikeres legyen a nemzetünk, valamint mi, akik egyén vagyunk, és embert faragunk a porontyainkból, megszüljük és fölneveljük a nemzet új emberanyagát.

Mit gondolsz bölcs Leonardo, milyen mű jó NEKÜNK?

Na látod, kisapám!

A káoszban, akár a politikai káoszban is az az oldal a jó, amely pozitív NEKÜNK, aki nemzet vagyunk és egyén vagyunk.

Ne búsuljunk, a művészvilág ontja magából a szemetet. Mindig is ezt tette többnyire. A politikai világ meg különösen Amerikában márkás nagy nevű egyetemeken termeli a politikus-utánpótlást, azaz van ki nem apadó forrása a korrupt, sőt hazaáruló politikusok áradatának.

Nehéz dolog választások alkalmával tudni, hová tegyük le a voksunkat?